A madarak nem repülnek

Kép forrása: pixabay

Harper az ítéletre várt, amitől megváltozhatott az egész élete. A férfi egy keskeny, fertőtlenítőszagú folyosón ült. Keresztbe rakta a lábát, majd kinyújtotta. Előredőlt, a combjára könyökölt, aztán visszahanyatlott a szék hideg támlájának. Gyűlölt várakozni. Az sosem jelentett jót, ha valamelyik orvos konzíliumot kért.
Két oldalán egy-egy őr állt, mint két márványszobor. Áradt belőlük a kezeltek iránt érzett ellenszenv, amitől feszélyezve érezte magát. Még többet mocorgott. Fel akart ugrani, berohanni az intézetet körbeölelő, sűrű erdőbe. A fák látványa mindig megnyugtatta.
A folyosó fehér falán egy hatalmas, feketével felfestett C betű hirdette, melyik osztályon van. Épp csak egy hete sikerült végre lekerülnie ide a D-ről, erre tessék, most az is lehet, hogy mehet vissza. A puszta gondolattól is keserű íz tódult a szájába.
A D osztály személyzete sokkal szigorúbb volt, ami nem zavarta különösebben.
Csak az üvegek…
A D-sek ölni tudtak volna, hogy lejuthassanak a C-re a kevesebb üveg miatt. Az is hülye volt, aki ezt az anyagot felfedezte. Mindenki csak feszengett tőle, ami kicsit sem segítette elő a gyógyulást. Épp elég szarral kellett megküzdeniük enélkül is. Egy bozontos szakállú öreg, pár napja azt mondta neki, a B-n még ennél is kevesebb van. Harper csak ingerülten legyintett, hisz még a férfi sem járt ott, honnan tudhatná, mi van azon az osztályon. Időnként mégis eljátszott a gondolattal, ha egyszer majd lekerül oda, akkor maga is tapasztalja, hogy a vén bolondnak igaza volt.
Utálta az üveget, és ezzel nem volt egyedül. A nagyokos orvosok meg csak a vállukat vonogatták, miközben azt mondták, majd elmúlik. Harper már öt éve volt az EFKSz (Emberiség Fajfenntartó Központ és Szanatórium) lakója. A mai napig rendszeresen kerültek elő egy letűnt kor háborújának éles vagy épp döglöttnek hitt vegyibombái, amik időnként felrobbantak. Az anyag, ami kiszabadult belőlük, súlyos sebeket és komoly amnéziát okozott a túlélőknél. Emiatt hozták létre az EFKSz intézetét, aminek Harper is a lakója volt. Öt nyomorúságos éve, és az üvegfóbiája nem múlt el, még csak nem is enyhült. Talán ez az össznépi üvegellenesség lehetett az oka, hogy mindenféle rémmesék keltek szárnyra az E osztályról. Oda csak a nagyon súlyos betegek vagy a visszaesők kerültek. Sokak szerint, ha valakit felvisznek az E-re, azt már nem látják többet. De még csak nem is ez a legijesztőbb benne, hanem a rengeteg üveg.
Beleborzongott, érezte, ahogy szőrszálai az égnek merednek. Megdörzsölte a karját; már amennyire a csuklóját szorító béklyó ezt engedte.
Felsírt a szemközti iroda fehérre mázolt faajtaja. A mindig barátságos, bozontos szemöldökű Dr. Bechtold, a C osztályvezető főorvosa kiengedte a társait. Dr. Tinbergent, a D vezetőjét már jól ismerte. A férfi a szokásos komolysága helyett szánakozva nézett rá. Ettől görcsbe rándult a gyomra. A B és az A osztály vezetői épp csak elsuhantak mellette, még csak rá sem néztek. Ezen nem lepődött meg, hisz azokra az osztályokra a már majdnem gyógyultak kerültek. Arról nem is álmodozott, hogy valaha lekerül az A-ra. Aki ott van, azt pár héten belül kiengedik. Hazamehet. Erre Harper is nagyon vágyott, de az évek múlásával egyre kevesebb esélyt látott rá.
Utoljára egy világosbarna hajú, kedves arcú nő lépett ki a megbeszélésről. Ő nem igyekezett a lift felé, megállt a folyosón, és biztatólag Harperre mosolygott. Aztán Dr. Bechtold intett az őröknek. A két őr felhúzta a férfit a székről. Hiába mocorgott egészen eddig, most megérezte, mennyire elgémberedett minden tagja a hosszú várakozásban. Még a bilincs is a bőrébe vájt, amitől felszisszent.
Az irodát átlengte a levendulaillat, ami most mintha fojtogatóbb lett volna, mint korábban. Harper úgy érezte, a kivégzésére jött, védtelenül ülve Dr. Bechtolddal szemben. A fehér asztalon nem pihent egyetlen dísztárgy vagy fénykép sem a doktorúr családjáról, a fekete polcokon is csupán pszichológiai szakkönyvek sorakoztak. Még a szék, amin ült, az is semmitmondó volt. Pont olyan, amilyeneket a folyosókra tesznek ki. Az egész iroda nagyon személytelennek hatott, pont, mint Dr. Tinbergen irodája a D-n.
Dr. Bechtold leült a székére, a rejtélyes nő pedig az asztal Harper felőli oldalára állt. Az idős férfi busa szemöldökét emelgette, ahogy az előtte pihenő iratokat tanulmányozta.
– Rátámadtál egy fiatal lányra. – Hanglejtése semmi jót nem ígért.
Harper az ajkába harapott, szíve hevesebben vert. Dr. Bechtold kedves és közvetlen volt a betegekkel. Most azonban fagyosnak és szigorúnak tűnt.
Belemart a rettegés éles karma. Bár nem számított súlyos esetnek, de visszaeső volt. Eddig abban reménykedett, hogy egy kisebb büntetéssel megússza, és maradhat a C-n. Most már azért könyörgött, hogy inkább a D-re küldjék vissza.
– Álltalában meg szoktuk kérdezni a betegektől, mi a mentségük a tettükre – folytatta a férfi –, de lássuk be, nincs semmi, ami erre mentségül szolgálhatna. Mégis szeretném tudni, miért tetted?
Harper nagyot nyelt. Érezte, ahogy egy verejtékcsepp lecsorog a tarkóján, a gerince mellett, majd eltűnik a pólójában. Felelevenedtek benne az emlékek; az a lány úgy remegett a karmai közt, mint a nyárfalevél. Most is úgy érezte a lány illatát, mintha ott ülne mellette. Szívverése felgyorsult, mint akkor, amikor végigkergette az egész C-n, és mind a ketten ziháltak. Meg kell hagyni, amilyen törékenynek tűnt, olyan gyorsan futott, de Harper elől nem menekülhetett. Ahogy ott tartotta madárcsontú testét, és érezte vére pulzáló lüktetését, nem tudott másra gondolni, csak…
Dr. Bechtold megköszörülte a torkát, amivel visszarántotta a jelenbe.
Mondj valamit! Akármit, bármit, csak ne az igazat.
– Éhes voltam – bukott ki belőle.
Hülye idióta.
Az idős orvos arcát egészen eltorzította a megvetés és undor elegye, amitől végérvényesen elvesztette korábbi kedvességét. Ezzel szemben a nő fitos orra meg sem rebbent. A szörnyülködés helyett megértő sajnálat áradt belőle.
Bár Harper nem szerette, ha bárki is sajnálja, ezúttal jólesett neki.
Dr. Bechtold rendezte arcvonásait, és nyugalmat erőltetett magára.
– Tehát azt akarod mondani, azért támadtál rá – morogta, majd a jegyzeteibe pillantott –, és haraptad meg, mert éhes voltál?
– Igen – felelte Harper, közben a torkát kaparó szárazsággal küzdött. Amikor az eset történt, már két napja nem evett. Az itteni koszt csak kínszenvedések árán csúszott le a torkán. Ezzel szemben az a lány kimondottan ízletesnek tűnt; összefutott a nyál a szájában tőle.
– Kaptok rendesen enni! Itt nincs senki sem éheztetve – korholta a férfi. – Annak a lánynak szerencséje volt, mert az őrök időben odaértek.
Feszült csönd telepedett rájuk, amitől még a lélegzés is nehezebbnek tűnt. Dr. Bechtold az iratait rendezte.
– Dr. Tinbergentől tudom – szólalt meg kimérten –, hogy a D osztályon is problémák voltak veled. Többször megpróbáltál kiugrani az ablakon, mondván: tudsz repülni.
Harper szája széle akaratlanul is mosolyra rándult. Sosem sikerült bizonyítania, mert mindig visszarángatták, de a meggyőződésétől semmi nem tántoríthatta el.
Dr. Bechtold folytatta:
– A mostani eset után arra jutottunk, hogy az állapotod súlyosbodott.
Harper minden izma megfeszült. A hirtelen támadt jeges érzés egészen az ujjbegyeiig hatolt. Csak ne küldj az E-re, mantrázta magában.
– A segítséget, amire szükséged van, az E osztályon kapod meg.
Harper úgy érezte, mintha mellkason rúgták volna. Egyenesen bele egy szakadékba.
– Ne! – szakadt ki belőle. – Kérem, ne vigyenek az E-re. Jó leszek, ígérem, csak az E-re ne!
Ezúttal még Dr. Bechtold undora is némi sajnálatba csapott át.
– Ez már nem azon múlik, hogy mit ígérsz – mondta, és mintha visszatért volna a régi kedvessége. – Komolyabb kezelésre van szükséged, amit Dr. Spottiswoode-tól meg is fogsz kapni.
Az asztal mellett álló bájos teremtésre mutatott.
– Örülök, hogy megismerhetem – szólalt meg a nő. Bár hangjának kellemes csengése volt, Harper mégis úgy érezte, mintha a dobhártyáján keresztül a lelkét karistolná. – Ha nem makacskodik, akkor meglátja, pikk-pakk meggyógyul majd.
Persze, pikk-pakk. Öt éve tart ez a pikk-pakk, és ahelyett, hogy jobban lennék, csak rosszabb minden. Sose jutok haza. Itt fogok megrohadni.

***
Az E-re lifttel lehetett feljutni, utána már nem volt semmi, csak a tető. Ahogy a felvonó ajtaja kinyílt, és Harper kilépett a folyosóra, meghűlt az ereiben a vér. Hatalmas, egybefüggő tér tárult a szeme elé.
Üveg. Mindenhol üveg…
Csupán a lift oldalán és tőle balra látott egyszerű, fehér, dísztelen falat, egyetlen ajtóval.
– Mi van mögötte? – kérdezte.
Dr. Spottiswoode jelzett az őröknek, hogy vegyék le a béklyót Harperről. A férfi a csuklóit masszírozta, forgatta a kézfejét, hogy visszatérjen belé az élet, de a tekintetét nem vette le az ajtóról.
– Nem kell azzal foglalkoznia – felelte a nő könnyed hangon. – Nincs mögötte semmi.
Harper arra tippelt, talán a tetőre vezető lépcsőház, mert más utat felfelé nem látott. Aztán suttogás ütötte meg a fülét:
– Segíts!
Egészen halk volt, de így is tisztán hallotta; mintha az ajtó mögül jött volna. Beleborzongott, és libabőrös lett a karja. Mi van, ha csak képzelem? Ha eddig nem voltam bolond, most tényleg azzá válok.
– Segíts!
Megugrott.
– Hallotta? – kérdezte, de Dr. Spottiswoode értetlen, kissé zavart mosolya elárulta, fogalma sincs, miről beszél.
– Jöjjön – mondta felelet helyett. – Mielőtt megmutatják a szobáját, még szeretnék beszélgetni magával.
Tágra nyílt szemmel nézett körbe.
– Milyen szobát? – motyogta. – Itt nincs egy szoba sem.
Nagyjából a tér közepén épp úgy voltak a fotelek, székek és asztalok elrendezve, ahogy a C társalkodójában. Embereknek hűlt helye sem volt. Kicsit távolabb azonos közönként egyszerű, fémkeretes ágyak sorakoztak, mellettük ugyanolyan éjjeliszekrénnyel. Az összeshez fehér ruhásszekrény tartozott.
Dr. Spottiswoode intett neki. Hihetetlen sebességgel tipegett a szürkéskék padlószőnyegen, pedig magassarkúban volt. Harper igyekezett tartani a tempót, és csak oda lépett, ahova korábban a nő is. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, amint elérték Dr. Spottiswoode irodáját, ami az emelet szélén kapott helyet. A négy falából az egyik teljes egészében az épület körül elterülő hegyekre engedett rálátást. Harpert megbabonázta a sűrű erdő látványa.
Dr. Spottiswoode bement az irodájába, amit Harper elszalasztott megfigyelni. Ahogy a nő után indult, teljes lendületével a falnak ütközött. A tompa kongást az üveg rezonálása még búgta egy darabig, majd ismét csönd lett.
– Jaj, nekem – ugrott mellé a nő. – Jól van?
Harper a homlokát masszírozta. Egy pillanat alatt felszínre tört benne minden frusztrációja. Amióta az X osztály lábadozóján magához tért, folyamatosan bugyogott benne a harag. Nem értette, miért olyan dühös, de tudta, komoly oka van, csak nem emlékezett rá. Ezen a nyomorult helyen senki nem emlékezett a múltjára, ami nagyban megnehezítette a gyógyulásukat is.
– Nem vagyok jól – fakadt ki. Felforrósodott a vére. – Képzelje, kicsit sem vagyok jól. Miért hoztak ide? Ez egy istenverte üvegkalitka.
Egész testében remegett, fújtatott, mint egy megvadult bika.
Dr. Spottiswoode szeppenten pislogott rá.
– De hisz ez csak üveg – hebegte.
Harper keze ökölbe szorult, fogcsikorgatva próbált erőt venni magán, hogy higgadtan tudjon válaszolni. Ha az orvosra ront, akkor a szabadulásának még azt a csekély, pislákoló esélyét is elveszti, ami ott derengett lelki szeme előtt.
– Nem látom az üveget – morogta. Ökle elernyedt, majd lassan, minden lépését megfontolva bement az irodába, és leült az egyik barna fotelba. Dr. Spottiswoode igyekezett hangulatossá tenni az irodáját. Meleg, barna színek uralkodtak, és bár a madarakat ábrázoló képek olyan hatást keltettek, mintha a semmiben lebegnének, azért a falakat is igyekezett velük feldíszíteni. Ez alól csupán a kinti tájra néző fal jelentett kivételt. Valószínűleg nem akarta elrontani, ami már tökéletes volt.
– Szeretném kicsit jobban megismerni, mielőtt elkezdjük a kezelést – mondta a nő, miután helyet foglalt az asztala mögött. Korábbi riadtságának nyoma sem volt.
– Minden benne van a kórlapomban.
– De én magától szeretném hallani. Mióta van itt?
– Öt éve.
– Az hosszú idő.
– Ha maga mondja – hagyta rá Harper. – Ebből nagyjából három és fél évet az Y-on töltöttem.
Az Y osztály arra szolgált, ha valaki egy vegyikatasztrófát túlélt, és meggyógyultak a sebei, ismét visszakapja régi tudását. Nem is emlékeztetett kórházra, inkább olyan volt, mint egy bentlakásos iskola, csak nem tanárok, hanem orvosok és ápolók foglalkoztak az emberrel.
– Nehezen ment a tanulás? – kérdezte Dr. Spottiswoode.
– Ja, mondhatjuk.
Harper nem vette könnyedén az akadályokat, mert sem az írásnál, sem az olvasásnál, de még a beszédnél sem érezte, hogy ezeket ő korábban már tudta. Ennek hangot is adott, de az orvosok csak legyintettek, mondván, ez természetes, és majd elmúlik.
Nem múlt el.
– Meséljen kicsit magáról – folytatta az orvos. – Van családja?
Harper nem felelt, mert ismét felizzott benne a harag, mint a parázs.
Miután az X osztályon magához tért, és meggyógyult, közölték vele, hogy a városában felrobbant egy vegyibomba. Sokan meghaltak, a túlélőket, Harperrel együtt, ide szállították. Állítólag volt családja, de elvesztette őket. Akarta érezni a hiányuk őrjítő fájdalmát, de nem emlékezett rájuk, így hiányozni sem tudtak. Ez is csak táplálta a dühét.
– Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés bárhova is vezet – fakadt ki.
– Nagyon fontos, hogy meggyógyuljon, és visszakerüljön a társadalomba – erősködött Dr. Spottiswoode.
– Igazán? – ordította Harper. Forró lélegzete égette az orrcimpáját. – Akkor miért ide hoztak, és nem az A-ra?
– Vegyen egy mély levegőt, kérem. – Hiába volt a nő hangja olyan, mint egy nyugodt tó felszíne, ettől Harper csak még ingerültebbé vált. Körmeit a fotel bőrborításába vájta.
– Az emberiség a rengeteg járvány, természeti csapások és céltalan háborúk miatt mostanra a kihalás szélére került – folytatta Dr. Spottiswoode. – Tudom, sok minden zavarja, de meg kell értenie, milyen fontos munkát végzünk itt. Évről évre egyre kevesebb gyermek születik, és drasztikusan megemelkedett a meddők száma.
– Tisztában vagyok vele – vetette oda a férfi. Hiába tudta, hogy együtt kéne éreznie embertársaival, hogy ez az egész helyzet aggasztó, mégsem mozdult meg benne semmi. Teljes mértékben hidegen hagyta az emberiség kihalása. Pedig még a Természetvédelmi Világszövetség vörös listájára is felkerültek, mint veszélyeztetett faj.
Egyszer minden véget ér.

***
Beesteledett, mire az őrök elkísérték a szobájához. Alapvetően zavarta volna, de most nem bánta. Legalább nem ütközött az üvegnek lépten-nyomon. A lakhelyéhez érve három alakra lett figyelmes. Eddig azt hitte, teljesen egyedül van az E-n, de úgy tűnt, tévedett. Bal szomszédja - egy vékony, csapzott hajú fiatal lány - középen ült a földön kényszerzubbonyban és csak bámult maga elé. Jobboldalt egy nagydarab fickó sétált fel, s alá. Szemét tágra nyitva mustrálta az új jövevényt, de az őröket látva elvicsorodott.
– Pusztuljatok – fröcsögte. – Felgyújtom ezt a nyomorult helyet, és elevenen égtek majd el.
Az őröknek acélból lehettek az idegei, mert még csak fel sem húzták a szemöldöküket. Az egyik kinyitotta a szoba ajtaját, a másik beterelte Harpert.
Ahogy az ágyára telepedett, látott egy nagyjából vele egyidős férfit, a szemközti szobában ült az ágyán, és őt figyelte.
Harper a szemét forgatta.
– Nulla privát szféra – morogta az orra alatt. Befészkelte magát az ágyneműjébe, és megpróbált aludni. Épp csak lehunyta a szemét, amikor a jobb oldali szomszédja artikulálatlanul felüvöltött. Őrjöngve rontott az üvegfalnak. Időnként a fejét verte bele, máskor az oldalát. Harper csöndesen figyelte. Dühösnek kellett volna lennie, hisz a férfi nem hagyta aludni, de csupán egy keserűen ismerős érzés szaladt végig a gerincoszlopán. Ez a tomboló alak akár ő is lehetne, sőt, semmivel nem érezte magát különbnek nála.
Bong.
A férfi ismét a falnak rohant, majd az öklével verte az üveget.
Bong. Bong. Bong.
Az üveg minden csapás után jobban remegett, amitől Harper meglátta a finom illesztéseket, az ajtó körvonalait. Egy pillanatra azt hitte, apró darabjaira fog törni, de a férfi abbahagyta az ütleget, és a rezonálás lassan lecsitult. A plafonba szerelt, fehérfényű izzók egyre halványodtak, majd teljesen kialudtak. Messze, az emelet túlsó végéből felragyogtak a csillagok. Harper úgy helyezkedett, hogy a lehető legjobban láthassa őket. Képzeletben már ott siklott a fénylő pontok közt, és eltűnt a végtelenben.

***
Dr. Spottiswoode teával kínálta, de nemet intett. A nő mögött egy hatalmas, főnixet ábrázoló festménnyel nézett farkasszemet. Régen csupán mitológiai lényeknek tartották őket, de nagyjából száz éve kiderült, hogy nagyon is valóságosak. A madarakat többnyire a színezetük óvja meg a ragadozók elől. A főnixre csupán egyetlen ragadozó jelent veszélyt, ami ellen úgy védekezik, hogy felveszi az alakját.
Képesek emberré változni.
Ezért is tudtak olyan sokáig rejtve maradni, ami így is maradt volna, ha az emberiség száma nem csökken le olyan drasztikusan.
– Milyen volt az első éjszakája itt? – kérdezte a nő.
Harper keserű szájízzel tért vissza a valóságba.
– Lehetett volna nyugodtabb is, de nem volt vészes.
Dr. Spottiswoode belekortyolt a teájába.
– Ennek örülök. Álmodott valamit?
Harper elfordult a képektől, a végtelenbe nyúló hegyeket és erdőket figyelte.
– Ami azt illeti igen. Mindig azt álmodom, hogy repülök. Ilyenkor mérhetetlen nyugalmat érzek. Szabad vagyok, és ez boldoggá tesz. Igazából nem is akarok felébredni.
– Értem – vakkantotta a nő, majd firkantott valamit a jegyzeteibe. – És azt mondja, hogy ezt többször is álmodta már?
– Mindig ezt álmodom. Bár most más volt.
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét.
– Miben különbözött?
– Ezúttal lángolt körülöttem a világ, de nem zavart, mert én gyújtottam fel. Az egész testemet beborította a tűz. Én magam voltam a tűz. – Elöntötte a nyugalom. Úgy érezte, helyénvaló és jogos, ha lelke mélyén vágyik a világ pusztulására.
Dr. Spottiswoode bájos arca megfeszült. Pillái megrebbentek, és a suttogó ajtó felé pillantott.
– Segíts!
Harper összevonta a szemöldökét.
– Mi van az ajtó mögött?
A nő összerándult, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy nincs egyedül.
– Semmi, már mondtam.
– Segíts!
Harper ösztönei azt súgták, hogy a nő hazudik. Ittléte alatt most előszőr érezte azt, hogy átverik, hogy valami komoly dolgot titkolnak előle. Megfeszültek az izmai, az elemi dühe ismét parázslani kezdett.
– Mi van az ajtó mögött? – sziszegte.
– Semmi – hebegte a nő. – Ne foglalkozzon az ajtóval, inkább beszélgessünk arról, miért támadta meg azt a lányt!
Harper fölállt a fotelból, és a kijárat felé csörtetett. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és mint akit az erős fény korlátoz a látásban, úgy tapogatott a fal után. Amint megtalálta, végigsimított rajta. Az ajtóval már könnyű dolga volt, csak ki kellett tolnia.
– Várjon! – hallotta az orvos hangját, ahogy kilépett a folyosóra. Ügyet sem vetett a nőre, folytatta a tapogatódzást. A láthatatlan folyosók olyanok voltak, mint a labirintus. Több alkalommal is falnak ment, de most még az üvegfóbiáján is felülkerekedett. Nem érdekelte más, csak hogy végre megtudja az igazságot. Úgy érezte, bármi is van ott, az segít megérteni, miért olyan dühös állandóan.
– Őrök! – kiáltott Dr. Spottiswoode.
Már majdnem ott vagyok.
Hallotta a férfiak bakancsainak súlyos puffanását. Gyorsítani akart, de csak azt érte volna el, hogy erősebben lefejeli a falat. Pedig már nincs messze. A fenébe! Csupán pár méter, és ott vagyok.
A bakancsok dübörgése egyre erősödött.
– Segíts!
Szinte karnyújtásnyira volt a rézgombos, fakazettás ajtótól, amikor az egyik őr rávetette magát, és leteperte a földre. Térdét Harper gerincébe préselte, fájdalmasan ropogtak a csigolyái, majd a fejét a puha szőnyegpadlóba nyomták. A műszálból felszálló portól alig kapott levegőt. A másik őr a lábát fogta le. A teljes mozgásképtelenségtől eluralkodott rajta a pánik. Sokkal hevesebben próbált levegő után kapkodni, de ahogy az őr ránehezedett, és a por ellepte az orrát, úgy érezte, azonnal megfullad. Ordítani lett volna kedve, de arra is képtelen volt. Szeme sarkából meglátta Dr. Spottiswoode magassarkús lábfejét.
– Sajnálom – szólalt meg a nő. Harper egy apró szúrást érzett a nyakában. – Higgye el, csak segíteni akarok.

***
Késő éjszaka tért magához. Arccal a párnáján, nyakatekert pózban feküdt.
Ahogy megmozdult, a nyálától átázott párnahuzat hidegen tapadt az arcához. Bal karja teljesen elzsibbadt, azt sem érezte, ahogy megmozdította. Minden ízülete recsegett-ropogott. Nyöszörögve felült, és ujjait ki-be hajlítgatva próbált életet lehelni a kezébe.
– Jól kiütöttek – szólalt meg a szemközti szomszédja. Törökülésben ült az ágyán. Bár mostanra csupán a vészkijáratot jelző lámpák égtek, ez is elég volt Harpernek, hogy mindent tökéletesen lásson. Sosem értette, miért nem látja az üveget, mert akár egy hangyát is észrevett több méterről.
– Én a helyedben vigyáznék vele – szólalt meg a szomszédja ismét. Némi bírálattal a tekintetében mustrálta őt. – Kedvesnek tűnik, de veszélyes.
– Csak a dolgát végzi – krákogott Harper. Jobb kezével a torkát dörzsölte.
Szomszédja felállt, és a falra tapasztotta a tenyerét.
– Higgy, amit akarsz, de szerinted miért nem engedték, hogy megnézd, mi van az ajtó mögött?
Jobb szomszédja, mintha csak hamvaiból támadt volna fel, ismét előadta őrjöngő, falnak rontó rituáléját, közben üvöltözött:
– Porig égetem ezt az egész helyet! Lángoló romjai közt fogok táncolni!
Harper a bal oldali szomszédja felé biccentett.
– Vele mi van?
A lány úgy tűnt, két napja meg sem mozdult; a szoba közepén ült kényszerzubbonyában, és bámult maga elé.
– Miért van rajta állandóan az a borzalom?
Rá is adtak már ilyet. Gyűlölte, mert képtelen volt mozogni benne. Egyből eszébe juttatta, ahogy az őrök a földre taszították. Hidegrázás szaladt végig a hátán. A lányt azonban úgy tűnt, nem zavarja, vagy fel sem tűnt neki, hogy rabigában van.
– Azt mondják, ön- és közveszélyes – vetette oda szomszédja.
Harper ciccentett. A puszta gondolatot is nevetségesnek tartotta, hogy ez a törékeny teremtés bárkinek is képes lenne ártani.
Kimászott az ágyból, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Előre hajolt, majd hátra, tett pár csípőkörzést, aztán faltól falig sétált. Nagyjából a harmadik kör után már nem ütközött az üvegnek.
– Te tudod, mi van az ajtó mögött? – kérdezte.
Miután a szomszédja nem felelt, megállt, és felé fordult. Az a kevés fény, ami körülöttük derengett, megcsillant a férfi szemében. Ahogy ott állt, tenyerét az üvegre tapasztva, rideg mosollyal, úgy hatott, mint egy támadni készülő ragadozó.
– Tudom.
– És mi az?
– Az intézet legsötétebb titka.
Harperben bennrekedt a szusz. Mégis milyen sötét titka lehet egy szanatóriumnak? Megborzongott. Ezúttal ő is az üvegnek dőlt. A hideg, sima érintéstől minden izma megfeszült. Szíve a torkában dobogott, hallotta vére lüktetését.
– Milyen titok?
– Egy főnix.
Harper értetlenül ráncolta a homlokát. Nehezen tudta elhinni, hogy az EFKSz titokban egy főnixet tartana fogságban. Mégis miért tenne ilyet?
– Biztos vagy benne?
Szomszédja határozottan bólintott.

***
Dr. Spottiswoode szavai egyetlen, zavaró morajként mosódtak össze. Harper képtelen volt rá figyelni, de valami egészen más sokkal jobban érdekelte.
– A szomszédom szerint egy főnixet tartanak az ajtó mögött – vágott a nő szavába.
Dr. Spottiswoode döbbenten pislogott. Arca hófehérré vált.
– Milyen szomszédja? – kérdezte értetlenül. Felsóhajtott, és meglágyultak a vonásai.
– Hát, aki a szemközti szobában lakik – hadarta Harper. Kezdte elveszteni a türelmét. Azt akarta, hogy a nő színt valljon. Tudni akarta, mi folyik itt valójában. – A másik kettővel nem lehet beszélgetni.
– Értem – felelte a nő jegyzetelés közben. – Szóval három szomszédja van?
– Igen. De nem térhetnénk végre a lényegre? Tényleg van egy főnix az ajtó mögött?
Dr. Spottiswoode összepréselte az ajkát, majd a füle mögé igazította egy tincsét.
– Engem a lakótársai most jobban érdekelnek. Mikről szoktak beszélgetni?
– Erről is, arról is – felelte a férfi kelletlenül. – Tényleg igaz, amit megtudtam? Mégis miért tartanak fogva egy főnixet?
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét. Mintha egy porcelánbaba nézett volna rá, csupán a szeme sarkában rángatózott alig észrevehetően az ideg.
– Természetesen alaptalan ez az állítás – felelte gépiesen. – Inkább a lakótársairól beszéljen még.
– Miért érdeklik ennyire?
– Azért, mert magán kívül nincs más kezelt az E osztályon.
Harperrel forgott a szoba. Az ujjaiból egészen kifutott a vér, annyira erősen markolta a fotel karfáját. Hiába próbált mély levegőt venni, úgy érezte, megfullad.
– Csak képzeltem őket? – motyogta.
A doktornő az iratait rendezte. A papír zörgése felerősödött, mintha csak Harpert akarná idegesíteni. A fülére tapasztotta a tenyerét, hogy tompítson a fülsértő surrogáson.
– Meséljen róluk – szólalt meg Dr. Spottiswoode, figyelmen kívül hagyva Harper kínlódását. Harper szíve szerint kirohant volna. Meg akart bizonyosodni a nő állításáról. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy csupán a képzelete szüleményeit látja két napja. Bukfencezett a gyomra attól a felvetéstől, miszerint talán tényleg beteg. Eddig minden körülmény dacára képes volt kitartani ép elmélye mellett. Aztán megjelent Dr. Spottiswoode, és egy pillanat alatt a földig rombolt benne mindent.
Dr. Spottiswoode fölállt, és egy üveges ajtajú gyógyszerszekrényhez lépett. Elővette a kulcsait, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy dobozt. Miután visszaült, egy pohár vizet és egy kék színű tablettát adott Harpernek.
– Vegye be – utasította. – Ez majd segít, hogy elmúljanak a hallucinációi.
Harper bizonytalanul bekapta a gyógyszert, és megitta rá a vizet. A keserű íztől összerándult az arca.
– Eddig nem képzelegtem – motyogta. Már abban sem volt biztos, hogy Dr. Spottiswoode valóban ott van, sőt, abban sem, hogy tényleg az E osztályra került. – Mi a baj velem?
A nő eddigi kemény arcvonásai megenyhültek, és visszatért korábbi kedvessége.
– Nincs magával semmi baj. Azért került ide, hogy segítsek, és ígérem, mindent megteszek, hogy jobban legyen.
– Köszönöm, doktornő. – Harper felsóhajtott, és a nő mögött lógó képre pillantott. – Bizonyára csak a festmény miatt képzeltem, hogy egy főnix van az ajtó mögött.
– Egészen biztosan – helyeselt a nő, de az arcizma alig észrevehetően megrándult. Bár az is lehet, hogy csupán a fények viccelték meg Harpert. – Ebből a gyógyszerből mostantól minden nap kap egyet. Meglátja, egy-kettőre jobban lesz.

***
Egyik lakótársát sem látta, és tudta, már nem is fogja soha. Ettől a gondolattól mellkasfeszítő szorongás kerítette hatalmába. Eddig megnyugtatta, hogy nincs egyedül, most azonban kérlelhetetlenül megragadták a magány jeges ujjai, és összepréselték, hogy már mozdulni sem tudott.
Nyugtalanul forgolódott egész éjszaka. Ahogy egy alkalommal felriadt, arra lett figyelmes, hogy a kényszerzubbonyos lány áll az ágya mellett, és fölé hajol. Ezúttal nem volt rajta a zubbony, egyszerű, fehér hálóinget viselt. Harper felkiáltott ijedtében, és a fal felé húzódott.
– Ne aggódj, nem bántunk – szólalt meg a szemközti szomszédja, aki ezúttal a ruhásszekrényének támaszkodott.
Idegesen pillantott körbe, de az őrjöngő öreget nem látta sehol.
– Mit akartok tőlem?
A férfi elmosolyodott.
– A doki szemrebbenés nélkül hazudott neked, ezért úgy döntöttünk, mutatunk valamit.
A lány felemelte és lassan kinyújtotta felé a kezét. Ahogy megérezte az apró, hűvös tenyeret a homlokán, minden izma megfeszült. Elvesztette teste felett az irányítást. Feje majd széthasadt a fájdalomtól, mintha belülről akart volna kitörni valami a koponyájából. Aztán a környezete elkezdett szétmállani körülötte. Eltűnt a ruhásszekrény, majd az ágy, és az E minden jellegzetessége, végül a két vendége is. Egészen más helyszín bontakozott ki előtte. Egy dohos pincére emlékeztető, téglafalú helyiségben találta magát, amit sárgásfényű izzók világítottak meg. Egy székhez szíjazták. Eluralkodott rajta a páni félelem. Ez nem az ő rettegése volt, valaki másnak az érzései gomolyogtak benne. Próbált megnyugodni, de a vadul tomboló, idegen impulzusok újra meg újra maguk alá temették. Egy emlékbe került, méghozzá a lány egyik emlékébe, sőt, magába a lányba. Őt kötözték ki, és ő volt, akinek marcangolta a húsát a rettegés éles foga. Nem értette, hogy ha csupán képzeli ezeket az embereket, akkor hogyan élheti át az emlékeiket.
Talán ezúttal is hallucinálok, vagy álmodok¬?
– Egész biztos, hogy alaposan lekötözték? – kérdezte valaki az aggodalomtól elcsukló hangon. Hiába próbálta megfigyelni, ki beszél, nem látott mást, csupán elmosódott alakokat.
– Biztos, doki, ne idegeskedjen – morgolódott egy reszelős hang. – Nem fog átváltozni, szóval tegye a dolgát.
Átváltozni? Hát persze. Harper elméjén úgy folyt át a lány összes tudása, mint egy hűsítő kis csermely. Évek, évszázadok emlékei, ismeretei tűntek fel előtte, majd beépültek a saját tapasztalataiba.
A lány volt a főnix.
Az emberek attól féltek, hogy átváltozik és porig éget mindent maga körül.
Gumikesztyűtől ragadós tenyerek fogdosták össze, miközben előkészítették a karját a vérvételhez. Ide-oda rángatta a testét, de a szíjak szorosan tartották. Fogait csattogtatva kapott a kezek felé. Valaki ijedten felkiáltott.
– Ne fosson már, doki – förmedt rá a reszelős hang.
– De mi van, ha megharap?
– Akkor lesz egy csúnya sebe. Inkább azt árulja el, hogy tényleg működni fog-e a szérum.
– Ezt nem tudhatom előre, de mindent megteszünk.
– Az emberiség fennmaradása múlik ezen. Ne csessze el!
Harper hideg verítékben ázva riadt fel. Levegő után kapkodva markolt a lepedőjébe. Vendégei ott álltak, ahol korábban.
– Az emberek elraboltak – hebegte. A lány bólintott. – A véredet használták fel, hogy… nem értem. Mit akartak belőle csinálni?
Szemközti szomszédja ellökte magát a szekrénytől.
– Az emberek rettegnek, hogy kihalnak – mondta. – Elvették a vérem, hogy madarakon kísérletezzenek.
Harper szíve majd kiszakadt a mellkasából, vére lüktetésén kívül nem hallott semmit. Megértette, mit próbál a főnix a tudomására adni mindhárom kivetülésén keresztül. Bénító félelem lett rajta úrrá.
– Ennek az eredménye vagyok én is? – kérdezte, bár rettegett a választól.
A férfi bólintott.
– Mindenki, akit itt kezelnek.
Harper végre megértette, miért olyan haragos. Rákényszerítettek valamit, amit soha nem akart, bántották, most pedig hazudnak neki. Folyamatosan izzó dühe olyan intenzitással lobbant fel és tombolt a szívében, amit már nem olthatott el semmi. Úgy érezte, ez az öröktűz őt magát is elpusztítja majd.

***
Dr. Spottiswoode minden egyes szava úgy hatott Harperre, mintha mérget csepegtetnének a fülébe. Égette, marta a bőrét. Eleinte csöndben fortyogott magában, majd hirtelen fölugrott a fotelból, és vad tombolásba kezdett; letépte a madarakat ábrázoló képeket a falakról, felborította az útjába kerülő bútorokat, közben ordítozott:
– Hazugság! Hazugság!
Dr. Spottiswoode felsikított, aztán az őrökért kiáltott. A két férfi pillanatokon belül ott termett, és szorosan lefogták Harpert, aki vonaglott a kezeik közt.
– Változtassanak vissza! – fröcsögte. – Azonnal változtassanak vissza!
Dr. Spottiswoode kezében megállt az injekcióstű, amit időközben elővett egy fiókból. Arca falfehérré vált.
Harper felé lendült, hogy megharapja, de az őrök visszarántották.
– Milyen jogon tették ezt velem? – kiáltotta. – A főnix megmutatott mindent. Többé nem hazudhatnak nekem!
Dr. Spottiswoode kinyomta az injekció tartalmának több mint felét, és csak a maradékot adta be neki. Érezte, ahogy eltompul az agya, elernyednek az izmai. Nem vesztette el az eszméletét, csupán apatikus állapodba süllyedt.
Ezzel nem tarthatsz örökké vissza. Csak múljon el a nyugtató hatása, és széttéplek.
Az orvos intett az őröknek, hogy ültessék a fotelba, majd ő is visszaült a helyére.
Harper tekintete homályossá vált. Arra gondolt, biztosan ilyen az, ahogy az emberek látják a világot. Lehet, hogy nekik megfelelt, őt azonban zavarta. Enyhe bizsergés csipkedte a zsigereit.
– Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg az orvos. – Azt reméltem, magából ki tudom majd zárni. Annyiszor mondtam már a vezetőségnek, hogy nem itt kéne tartani, de nem vettek komolyan.
Harper émelyegni kezdett. Undorodott az EFKSz-tól és Dr. Spottisewoode-tól is.
– Szóval nem én vagyok az első, akitől segítséget kért a főnix?
– Természetesen nem. Valószínűleg a vére miatt összeköttetésben van magukkal.
– És a többiekkel mi történt?
A doktornő arca fagyossá vált, Harper egész testében beleborzongott, de megértette az üzenetét. A korábbi alanyok selejtessé váltak, a selejteket pedig likvidálni kell.
– Maguk nem normálisak – motyogta. Őrjöngve a nő képébe akarta ordítani, de képtelen volt rá. Nyelve meg-megbicsaklott, nem érezte a zsibbadtságtól.
– Ezt rosszul látja – ellenkezett a nő.
– Szörnyeteget csináltak belőlem – szűrte Harper a fogai közt.
– Emberré változtattuk.
– Ugyanaz.
Dr. Spottiswoode arca megrándult, majd megköszörülte a torkát.
– Meg kell értenie, hogy egy nagyobb jó érdekében tettük.
Harper úgy az ajkába harapott, hogy kiserkent a vére. Egész teste pulzált az indulattól, de a nyugtató gátat képzett. Úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán.
– Azt mondják, Isten a saját képére teremtette az embert – mormolta. Tombolni akart, és az, hogy nem tudott, csak jobban dühítette. – Szerintem ez marhaság. Az ember volt, aki a saját képére teremtette Istent, és nem állt meg itt.
– A kihalás veszélye fenyeget minket.
– És ez feljogosítja magukat, hogy ezt tegyék? – kérdezte, majd végig mutatott magán. – Mi voltam valójában?
– Ezzel már kár foglalkozni.
Harper vére forrt a méregtől, ami felperzselte benne a nyugtatót, így lassan enyhült a hatása.
– Nem tudom, mi volt – közölte Dr. Spottiswoode. – Ezt nem osztották meg az orvosokkal.
– Akkor nézze meg! Egészen biztosan van róla nyilvántartásuk – erősködött a férfi. Korábban azt a fiatal lányt pusztán a maró éhség miatt akarta levadászni, a doktornőt viszont fortyogó haragjában ölné meg. – Ha úgy is meghalok, akkor nem mindegy, hogy tudom az igazat?
– És mit ér el vele? Ne kínozza magát. Ez a folyamat visszafordíthatatlan. Ha akarnánk, sem tudnánk visszaváltoztatni. Emberként kellett volna leélnie az életét.
– Emberként? – fröcsögte Harper. – Tenyészállatok vagyunk az emberiség fenntartása érdekében!
– Ne mondjon ilyet, ez nem igaz – szörnyülködött a nő.
Harper egyre nehezebben tűrtőztette magát, minden idegszála robbanni akart, amit a nyugtató természetellenes erőszakkal akadályozott meg.
– Mi történt velem?
Dr. Spottiswoode megadóan felsóhajtott, és az asztala szélén pihenő számítógép felé fordult. Hangosan kattogtak a billentyűk, ahogy gépelt.
– Eredetileg hárpia volt – felelte, de úgy préselt ki magából minden szót, amitől eltorzult az arca. – Egy trópusi őserdőben fogták be.
– Folytassa – mordult rá a férfi.
– Nem csak magát akarták elfogni. A társával és a fiókáikkal együtt kerültek volna ide – magyarázta a nő. Úgy tűnt, még neki is van szíve, mert egyre sápadtabbá vált. – Azt írják, az volt a terv, hogy egy családként integrálják magukat az emberek közé.
– És mi történt?
Dr. Spottiswoode elfordult a monitortól.
– A befogás során a két fióka a fészekkel együtt elpusztult. – Hangja vékonyabbá vált, és el-elcsuklott. – A tojó az egyik befogóra támadt, miután magát eltalálta egy nyugtatólövedék.
– Túlélte? Ő is itt van valahol?
A nő nemet intett a fejével.
– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy nem hiszi el, de komolyan együttérzek magával. Ennek nem így kellett volna történnie.
Harper keze ökölbe szorult, a fogait csikorgatta.
– És az a lány, akit megtámadtam, mi volt?
Dr. Spottiswoode ismét pötyögött a gépen.
– Egy ara papagáj, ugyanabból az őserdőből, ahol magát befogták.
Harper éles hangon felnevetett, de csak a fájó keserűséget hallotta ki saját hangjából.
– Tehát egy olyan állat, ami a hárpiák természetes tápláléka – szűrte a fogai közül. – Maguk meg mindent megtettek, hogy elhitessék velem, egy szörny vagyok, pedig csupán a természetemnek megfelelően viselkedtem.
Hatalmas lendülettel taszította mellkason a harag. Feltolta magát a fotelból, és az iroda előtt álló őrökre támadt, de nem sikerült meglepnie őket. Egymás után érték az ökölcsapások, már azt sem tudta, melyik ütést kitől kapta. Tompán lüktetett az arca és az oldala. Meghallotta a doktornő kétségbeesett kiáltozását, ami újabb lendületet adott neki. Elkapta az egyik férfi fejét, amit akkora erővel vágott az üvegfalnak, hogy eszméletlenül rogyott össze. A másik férfi rárontott, de Harpernek sikerült legyűrnie és addig ütötte, míg földre nem került.
Visszament az irodába.
– Kérem, ne – hebegte a nő. Eddigi merevsége elillant. Tekintetéből rettegés áradt.
Bár Harper minden tagja bizsergett, hogy kitekerje a nyakát, de fontosabb dolga volt. Ellökte a nőt az asztaltól, és a kulcscsomóját kereste. Már majdnem kirángatta az összes fiókot, amikor az egyikben ráakadt. Kirontott a szobából, otthagyva a félelemtől megmerevedett nőt. Többször is az üvegfalnak ütközött, ahogy az ajtó felé igyekezett, de sikerült elérnie célját.
A főnix egy terem közepén ült kényszerzubbonyban. Harper kitapogatta az üvegfalat, majd az ajtót kereste. A kulcscsomón volt egy apró, henger formájú tárgy gumiborítású gombbal a végén. Nem volt benne biztos, hogy arra szolgál, amire tippelt, de megnyomta. Halk kattanás jelezte az üvegajtó nyílását. Gondolkodás nélkül a lányhoz ugrott, és kioldotta a kényszerzubbony szíjait.
– Ha még mindig porig szeretnéd rombolni ezt a nyomorult helyet, akkor itt a lehetőség – hadarta. Fejével a szoba másik felében nyíló ajtó felé biccentett. – Az a tetőre vezet?
A lány bólintott.
Harper kirontott az ajtón, egy egyszerű fémpárkányon találta magát, ahonnan ugyanolyan fémlépcső vezetett fel az épület tetejére. Mélyet szippantott a friss levegőből, pár pillanatig csak gyönyörködött a tájban. A látvány csitított a haragján, és segített eldöntenie, mit tegyen.
Már a tetőn volt, amikor Dr. Spottiswoode utolérte.
– Hol van a főnix? Mit tett vele?
– Megadtam neki, amit kért.
Elindult a tető széle felé.
– Megígérem, hogy nem esik baja – könyörgött a nő. – Csak jöjjön vissza. Gondoljon bele, milyen élete volt madárként. Ki volt szolgáltatva a természet kegyetlenségeinek. Emberként boldog lehetne.
Harper kiállt a párkány szélére, majd visszafordult Dr. Spottiswoode felé. A nő haját úgy cibálta a szél, mintha még az időjárás is haragudna rá.
– Maguk emberek azt hiszik, minden magukról szól, és minden csak azért létezik, hogy a kegyeikben járjon. Önző felfogás, nem gondolja?
Az épületből üvegcsörömpölések és a riasztó fültépő hangja szűrődött ki. Emberek sikítása szakított át a korábbi zajokon. A kétségbeesett kiáltások többsége úgy hatott, mint egy csapdába esett madár rikoltozása. Harper az alatta elterülő mélységbe pillantott. A sűrű fáktól nem lehetett látni a földet. Ahogy a szél megborzolta lombjukat, mintha zöldellő, haragvó tenger hömpölyögne alattuk.
Az ablakokból kétségbeesett emberek ugráltak ki, hatalmas lángnyelvek követték őket. Harper megérezte az égő fa és műanyag szagát, amibe némi elszenesedet hús vegyült. Égdörgés szerű, földöntúli rikoltás hangja töltötte be a teret, elnyomva a kiáltozásokat.
– Harper, kérem. Nem akarok meghalni – hebegte a nő. Kigúvadt szemén látszódott, hogy a hisztéria szélére került.
– Egyszer az életben tegyenek végre valamit helyesen, és viseljék méltósággal, hogy a maguk ideje leáldozott.
A lángok egyre jobban terjedtek, már az E szint üvegei is hangos robajjal törtek ki a hő hatására. Harper újabb arasznyit hátrébb lépett, sarka már a semmiben lógott.
Dr. Spottiswoode felkiáltott.
– Ne tegye! Nem tud repülni!
Harper az ég felé emelte a fejét. Igen, a meggyőződése téves; nem tud repülni. De valaha tudott. Ott siklott fenn, szabadon. Ismét szabad akart lenni.
– Igaza van, a madarak nem repülnek többé – mondta. Behunyta a szemét, érezte, ahogy ötévnyi, fojtogató dühe elpárolog, és átjárja a nyugalom –, csak zuhannak.

––––––––
Érdekesség:
Az összes orvost létező ornitológusok után neveztem el.
Bechtold István: 1927-1991, magyar ornitológus és solymász.
Nikolaas Tinbergen: 1907-1988, holland etológus, zoológus és ornitológus.
Claire Spottiswoode: 1970-, dél-afrikai biológus és ornitológus.

Non plus ultra:
Akad egy ornitológus, aki bár világszerte ismert, mégsem a munkája révén vált azzá. Ő pedig nem más, mint James Bond. Igen, jól olvassátok, nem írtam félre :D
James Bond 1900-1989, amerikai ornitológus, akiről Ian Fleming a híres szuperkémet elnevezte.