Délibábok: 48. fejezet

 

Lomar bizonytalanul toporgott az egyszerű, derékig érő díszkapu előtt. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, mégsem tudott felkészülni rá.
A szerény parasztházhoz vezető úton egy idős nő jelent meg. Kedvesen mosolygott, de bizalmatlannak tűnt.
Lomar üdvözölte, majd elmondta látogatása célját.
– Tehát a lányom miatt jött? – kérdezte az asszony.
– Igen. Tudnánk valahol nyugodtan beszélni?
A nő körbenézett, majd kis gondolkodás után beengedte Lomart, és a házba kísérte. Lomar összeszoruló torokkal nézett körbe a házban, ahol Édua felnőtt. Az egyszerű bútorokból és a falakat díszítő képekből is áradt a szeretet. Közelebb lépett az egyik fényképhez. A fekete-fehér fotó az asszonyt ábrázolta, aki bekísérte. Sokkal fiatalabb volt, mint most. Nevetve átölelt egy nagyjából vele egyidős férfit. Körülöttük három kisfiú rohangált, akiket egy fiatal lány próbált kordában tartani. Lomar végigsimított az ujjával a jókedvű lányon.
– Édua – suttogta.
– Jöjjön, uram – szólalt meg a nő. Egy szomszédos szobába kísérte, ahol egy kanapé és két fotel kapott helyett. Más már nem is igazán fért volna el.
Az egyik fotelban a fényképen látott férfi ült. Sokkal idősebb volt, és az a derű is eltűnt róla, ami a képen még meg volt.
Lomar helyet foglalt a kanapén a férfival szemben. Idegesen igazgatta a ruházatát.
– Kér teát? – kérdezte a nő.
A pap bólintott.
Összeszedte minden bátorságát, és miután megkapta az italt, mesélésbe kezdett. Elmondta, hogyan ismerkedtek meg Éduával. Ezt korábban megbeszélték a feleségével, így nem most találta ki. Majd rátért Édua eltűnésére, és arra, amit Galan tett.
Minden porcikája remegett, ahogy az összetört szülőket figyelte.
– Úgy éreztem, jobb, ha tőlem tudják meg, és nem… máshogy – motyogta.
Édua anyja felzokogott.
– Tudtuk, hogy történt vele valami – morogta az apa. – Jó gyerek volt, nem szökött volna csak úgy el. Pedig a szomszédok annyira mondogatták, hogy már magam is majdnem elhittem.
Átnyúlt a másik fotelhez, és megszorította felesége kezét.
– De azért – hüppögött a nő –, volt némi öröme, ugye? Kérem, mondja, hogy nem csak szenvedés jutott neki.
Lomar szíve a torkában dobogott. Nagyot nyelt.
– Nem, asszonyom. Édua boldog volt – hebegte. – Sajnálta, hogy eltitkolta a kapcsolatunkat. Szeretett volna bemutatni maguknak, amikor… eltűnt. Nagyon szerettük egymást.
Megszédült. Egyre nehezebben viselte ezt a helyzetet. Hiába mondta el az igazat Édua szüleinek, tudta, hogy ferdít, és ez egyre elviselhetetlenebb súlyként nehezedett rá. Levegő után kapkodott. A térdére borult, és sóhajtozott.
– Jól van, fiam? – aggodalmaskodott Édua apja.
– Igen… csak… – habogott Lomar. – Mindjárt jobb lesz.
Miután a légzése megnyugodott, felegyenesedett.
– Sajnálom, én csak… nagyon nehéz erről beszélnem.
Édua édesanyja arcán szomorú mosoly jelet meg.
– Megértjük. Hálásak vagyunk, hogy elmondta az igazat. Borzasztó volt az a bizonytalanság, amiben az elmúlt nyolc évben éltünk.
Lomar előrehajolt, és megfogta a nő kezét.
– Most már minden rendben lesz – mondta.
Még egy darabig beszélgettek. Édua szülei megosztottak Lomarral sok kedves történetet a lányukról.
Amikor kilépett a kapun, fellélegzett. Elég volt neki a saját fájdalma, ezért jobbnak látta, ha a szülőkét elengedi.
Visszaérve a Holo birtokra megához ölelte Éduát, és hosszú percekig nem szólalt meg, csak magába szívta a nő frissen mosott ruhára emlékeztető illatát.
– Köszönöm – suttogta a nő. – De szeretnék még valamit kérni.
Lomar eleresztette.
– Mit?
– Hamarosan mind visszamegyünk oda, ahol a kisasszony ránk talált – felete Édua. Halvány, keserű mosoly jelent meg az arcán. – Ahhoz, hogy tisztességes temetést kaphassunk, értünk kell jönnie valakinek.
Lomar torka összeszorult, liftezett a gyomra, de erőt vett magán.
– Érted megyek – mondta.
Édua apró tenyerébe vette az arcát. Érintésétől Lomart kellemes bizsergés járta át. – Pont erre szerettelek volna kérni – mondta a nő. – Nem akarom, hogy értem gyere. Lomar döbbenten pislogott.
– Miért?
Édua arcára keserű bánat ült.
– Galan egy tó fenekére küldött – mondta. – Nem akarom, hogy olyan álapotban láss. Kérlek, ígérd meg, hogy nem te jössz értem.
Lomar egy pillanatra belegondolt, milyen állapotban lesz Édua, amikor majd érte mennek. Minden izma megfeszült. Édua őt akarta óvni, ezzel tisztában volt, és azzal is, hogy a feleségének igaza van. Közelebb hajolt hozzá, és lágyan megcsókolta.
– Megígérem.

***
Wern az erdőt figyelte. Már nem szorult össze a torka, és nem verte le a víz a fák látványától. A Broturo birtok kertjében voltak. Itt volt Lili az egész családjával, Erol és természetesen Shiseri.
– A többiek már elbúcsúzott azoktól, akiktől szeretett volna – hallotta meg a nő hangját. – Hazamentek. Mindenki csak rám vár.
A többiek felé fordult.
Ginni és Jolo fogócskáztak. Nem mondták el nekik, miért vannak itt. Kicsik voltak még, felesleges lett volna feldúlni békés kis lelküket.
Lili szemében könny ült. Wern közelebb lépett hozzá.
– Szeretlek – mondta. – Ezt annak idején nem volt lehetőségem elmondani.
Lili elpityeredett.
– Nem lehetne, hogy itt maradjatok? Végre boldogok lehetnénk, és…
Wern finoman a húga szájára tette az ujját.
– Nem maradhatunk – mondta. – A mi időnk már rég lejárt.
– Ez olyan igazságtalan – fakadt ki a nő.
Kelen gondterhelten dörzsölte a tarkóját. Shiseri Erol karjai közé bújt.
Wern körbenézett, Ginni haja két copfba volt fogva, amik piros szalaggal voltak díszítve. A férfi intett a kislánynak, majd leguggolt hozzá.
– Kölcsönkérhetem az egyik szalagodat? – kérdezte.
Ginni értetlenül pislogott.
– A te hajad rövid hozzá – mondta.
Wern felnevetett.
– Nem is arra kell. Tudod, régen megígértem az anyukádnak valamit, és most szeretném tartani magam hozzá.
Lili felsírt, amitől Ginni megszeppent.
– Mama? – motyogta.
– Nincs semmi baj, bogaram – felelte a nő.
Ginni bizonytalanul kikötötte az egyik szalagot a hajából, és átnyújtotta Wernnek. A férfi megköszönte, majd felegyenesedett, és visszafordult a húga felé.
– Azt ígértem, megtanítom ezt a trükköt neked – mondta. El akarta kezdeni, de Lili megfogta a kezét.
– Nem akarom megtanulni. Azt akarom, hogy itt maradj – fakadt ki. – Nem érdekel ez a buta trükk. Ha nem mutatod meg, akkor maradsz?
Wern magához húzta a húgát, és átölelte.
– Nem maradhatok, de veled leszek – mondta, közben simogatta Lili hátát. – Szeretném megtanítani, hogy aztán te majd megmutasd a gyerekeidnek, ők meg az övéiknek.
Lili bólogatott, majd lassan hátrébb lépett. Az arcát törölgetve figyelte, ahogy Wern a szalagot az ujjai köré tekeri. Lassan csinálta, így minden mozdulatot meg tudott figyelni. Miután végzett, kicsomózta a szalagot, majd felemelte Lili kezét, és az ő ujjai közé kezdte tekerni.
– Látod? – mondta. – Itt így húzod, aztán ide át, majd erre.
– Milyen egyszerű – motyogta a nő. – Ahogy te csináltad, olyan varázslatosnak tűnt. Wern elmosolyodott.
– Mert gyorsan csináltam – mondta. – Nos? Megjegyezted?
Lili az ajkába harapott.
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor még maradsz kicsit?
A férfi közelebb lépett, és homlokon csókolta a húgát.
– Vigyázzatok magatokra – mondta. Ellépett, és intett Kelennek. Hallótávolságon kívülre sétált a férfival.
– Szeretnék kérni valamit – mondta.
– Bármit – felelte Kelen.
Wern elkomorodott.
– Ne engedd Lilit az erdőbe – kérte. – Szeretném, ha Erol társaságában jönnél értünk, mivel ő is látta, amit te. Titeket már nem fog meglepni, amit találtok. Bizonyára csupán csontokra leltek majd, de nagyon összetörtek minket. Nem akarom, hogy Lili így lásson. Kelen elsápadt.
– Megértem, és ígérem, nem engedem oda.
– Köszönöm – felelte Wern. Miután Kelen visszament a feleségéhez, Erolnak jelzett. Shiseri kibontakozott apja öleléséből, és követte őt Wernhez.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi.
Wern bólintott. Ezúttal a lelke mélyén érezte, hogy tényleg minden rendben.
– Uram, szeretem a lányát.
– Tudom – felelte Erol mosolyogva.
Shiseri Wernhez bújt, a férfi magához ölelte.
– Szeretnénk együtt maradni – vette át a szót a nő. – Olyan régóta vagyunk együtt.
– Úgy érzem, kérni szeretnétek valamit – szólalt meg Erol.
Wern a hajába túrt. Tisztában volt vele, hogy a kérésük nem lesz épp szokványos. Nem köntörfalazott, csak kimondta:
– Tudjuk, hogy ez nem szokás, mégis azt szeretnénk, hogy temessen minket egy sírba.
Erol derűje eltűnt, és elsápadt.
– Olyan könnyen megfeledkezem róla, hogy mi történt veletek – mondta. – Ez elég komoly kérés.
– Tudjuk – felelte Shiseri. – Papa, egy évig egyedül voltam az erdőben, és nagyon féltem…
– Kérlek, ne – fakadt ki Erol. Arca eltorzult.
Shiseri folytatta:
– Aztán, amikor Wern megérkezett, megnyugodtam. Mellette biztonságban éreztem magam, és ez azóta is így van – magyarázta. Megremegett az ajka. – Nem akarok egyedül lenni.
Erol vett egy mély levegőt, és megdörzsölte az arcát.
– Rendben – mondta. – Igérem, együtt maradtok.
Wern úgy érezte, az utolsó kő is leesett a szívéről. Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönjük.
Megérezte az ismerős bizsergést.
Visszaváltoztak gyermekké.
Ezúttal örökre.
Shiseri elmosolyodott.
– Most már minden rendben lesz, papa – csilingelt vékonyka hangja.
Az öreg Broturo megtörölte a szemét, majd viszonozta a mosolyt.
– Tudom.
Wern megfogta Shiseri kezét, és még utoljára vetett egy pillantást Lilire. Húga szeme könnyes volt, mégis mosolyogva integetett neki.
– Gyere, Sise – mondta a kislánynak. – Menjünk haza.
Shiseri bólintott, majd bementek az erdőbe. Visszasétáltak oda, ahol Türmék hagyták őket. A nap sugarai átszűrődtek a fák lombjai közt, a bokrok tövében kisállatok neszeztek. Az egész erdő sokkal barátságosabbnak hatott, mint korábban.
Shiseri megtorpant.
– Készen állsz? – kérdezte.
Wern olyan könnyűnek érezte a lelkét, mint egy tollpihe. Mosolyogva bólintott. Közelebb lépett barátjához, és magához ölelte.
– Mindent köszönök, Sise.
Shiseri szorosan magához vonta a fiút.
– Viszlát, odaát.
Elengedte Wernt, és lefeküdt ahhoz a bokorhoz, ahol tizenöt évet töltött. Wern is visszaheveredett arra a helyre, ahonnan olyan sokáig figyelte az évszakok múlását.
Lassan megérezte, ahogy Shiseri megszünteti az illúziókat, majd elengedi a gadi erőt. Olyan, mintha elaludnék, gondolta még utlojára.

***
Erol a dolgozószobája ablakában állt és a kertben játszó gyerekeket figyelte. Türm fiai annak ellenére gyorsan befogadták Pilart, hogy annak idején apjuk eltiltotta őket tőle. Boldogan kergetőztek és nevetgéltek a kislánnyal. Erol ráeszmélt, hogy már nem lánya pótlékát látja az unokájában, hanem egy önnálló személyt, aki bár tagadhatatlanul hasonlít Shiserire, mégsincs semmi köze hozzá. Végre azért szerette a kislányt, aki volt, és nem azért, akit belelátott. Ez végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el.
Az ajtó nyekeregve kinyílt, ami kiszakította a gondolatai közül.
– Beszélni kívánt velem – hallotta meg Viva határozott hangját. Megfordult és hellyel kínálta a nőt.
– Valóban – felelte. – Már viszed egy ideje azokat a vállalatokat, amiket annak idejény Nemarra bíztam. Érdekelne, hogyan alakulnak a dolgok.
Bár Erol visszatért az üzlei életbe, de már messze nem olyan nagyratörő vehemenciával, mint fiatalkorában. Csupán a fontosabb vállalatait, gyárait tartotta meg, és ezek közül is akadt, amit Forel Mortonnal közösen irányítottak. Már nem karrierista tervek irányították, céljai sokkal tisztábbakká váltak: gondoskodni akart a családjáról. Türm felesége eleinte tomboló haraggal rontott rá, amikor csak meglátta. Őt hibáztatt azért, ami a férjével történt. Aztán lassancskán megnyugodott. Ezt valószínűleg annak is köszönhette, hogy Viva sokat beszélgetett vele. Bár a dac nem akart olyan könnyen alábbhagyni benne, de elfogadta Erol támogatását és a birtokon maradt a gyerekekkel. Viva már sokkal könnyebb eset volt. Mindig is értelmes nőnek tartotta, aki gyorsan felmérte a helyzetét, ez most sem volt másként.
Bár sok idő kellett hozzá, hogy megtalálja az összhangot és a békét a menyeivel, mégis úgy érezte, jó útra léptek ennek eléréséhez.
Viva fürkésző tekintettel figyelte.
– Értem a dolgom – felelte epésen.
Erol elmosolyodott.
– Tudom. Kiváló üzletasszony vagy, csak azt reméltem, kicsit tudunk beszélgetni. Viva úgy tűnt lazít merev tartásán.
– Miről szeretne beszélgetni?
– Hogy érzed magad?
A nő összepréselte az ajkát.
– Minden alkalommal előhozza ezt a dolgot, és én minden alkalommal közlöm, hogy nem akarok erről beszélni. Most mit remélt, mit mondok majd?
– Dühös vagy, kedvesem – felelte Erol. – Megértelek. Amit Nemar tett az szörnyű, de nem megbocsájthatatlan. Oldozd fel a fiamat, kérlek.
Viva elfordította a fejét, de így is látszódott rajta, ahogy pulzál az indulattól.
Erol folytatta:
– Tudom, hogy szeretted és hiányzik. Neked is könnyebb lenne, hidd el.
Viva felállt, és az ajtóhoz ment.
– Az üzletek miatt nem kell aggódnia.
– Kérlek, Viva.
A nő megfordult.
– Időt kértem Nemartól, amit ő meg is adott. Akkor maga miért nem képes rá?
– Csak nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Megbűnhődött már, ideje, hogy békében nyugodjon.

***
Lili az egyik kényelmesebb, fehér ruhájába bújt. A temetőbe készült. Hetekbe telt, mire megtalálták Türm és Galan összes áldozatát, még úgy is, hogy a csendőrök is segítettek. Lomar mindent megírt Shiseri krónikájában, így célirányosan haladhattak. Ahogy azt Kelen ígérte, Lili nem ment el az erdőbe, pedig úgy érezte, az lett volna a helyes. Tiszteletben tartotta fivére utolsó kérését, így nem nézett bele a koporsóba sem. Kelen azt mondta, olyan, mintha Wern és Shiseri ölelnék egymást.
Ezen gondolkozva ült be a kocsijába.
Wernéknek köszönhetően visszaköltözhettek a Holo birtokra. Bár a tárgyak és bútorok eltűntek, csupán termések és ágak maradtak a helyükön, de az épület épp úgy meggyógyult, mint az egész város.
Sokáig tartott, mire berendezkedhettek, de élvezték minden percét. Így, hogy végre lezárhatta a múltat, a lelke olyan tehertől szabadult meg, amiről nem is tudta, hogy fogjul ejtette. Felszabadult, és végre igazán átadta magát a boldogságnak.
A temető megnőtt az utóbbi időben, de nemcsak ebben változott meg. Több sírnál is pihentek virágcsokrok, emléktárgyak.
Miután napvilágott látott a teljes igazság, az emberek rájöttek, hogy nem fordíthatnak hátat halottaiknak. Időről időre kilátogattak a sírokhoz, ahogy azt Lili már régóta tette. Ezuttal is látott pár férfit és nőt, akik virágokat vittek a szeretteiknek. Többen a bányakatasztrófában elhunytak szerettei voltak, de Vivát is észrevette Nemar sírjánál. Sápadtan meredt a sírkőre, arcán könny csillogott. Mondott valamit, de messze volt, hogy hallható legyen. Leguggolt, friss virágokat tett a kő elé, majd végigsimított a Nemar nevét ábrázoló véseten.
Lilit megnyugtatta ez a változás, úgy érezte, így a helyes. Látta az embereken, hogy mennyit segít nekik, ha úgy érzik, hogy a szeretteik vigyáznak rájuk. Elsétált a simára csiszolt sírkövek közt, majd megállt az apja sírjánál. Leguggolt, és kicserélte az elszáradt csokrokat.
– Remélem, megtaláltátok egymást – mondta. – Igazán büszke lehetsz Wernre. Ha tudnád, mit tett. Megmentette az egész várost.
Felállt, és tovább ment. Pár lépés után ismét megállt.
A fehér kőre Wern és Shiseri nevét vésték.
– Annyi mindent szeretnék mesélni – mondta. – Azt sem tudom, hol kezdjem.
Szeme sarkából ismerős alakra lett figyelmes.
Egy távolabbi sírnál Lomar állt. A gadi pap régi csuháját viselte.
– Majd visszajövök, csak váltok pár szót Lomarral – mondta a bátyjának, és a férfihez lépett. A gadi pap soványabb volt, mint amilyenre emlékezett. Barátságos, álmodozó tekintetében csillapíthatatlan bánat ült, mégis mosolygott.
– Látom, visszamentél – szólalt meg Lili, és végigmutatott Lomar ruházatán.
– A kolostor az otthonom – felelte a férfi. – Megnyugtató ismét a papokkal élni és meditálni.
Lili a sírkőre pillantott, ami mellett álltak.
Édua Therim név szerepelt rajta.
Lomar felsóhajtott.
– Hiányzik. Azt hittem, könnyebb lesz, de nem az – mondta. – Tudom, hogy jól van. Valahogy… érzem. Ez mégsem segít. Borzasztó önző alak vagyok.
Lili a férfi vállára tette a kezét.
– Ebben semmi önzőség nincs. Őszintén szeretted. Várható volt, hogy nem lesz könnyű.
– Talán majd idővel – suttogta Lomar. – Inkább mesélj, hogy vagytok?
Elindultak kifelé a temetőből. Lassan sétáltak a réten. Mellettük az erdő széle húzódott.
– Hazaköltöztettem az édesanyámat – mesélte Lili. – Úgy gondoltam, jobb neki otthon. Van lehetőségem ápolókat, orvosokat felfogadni mellé, és jobban örülök, hogy minden nap láthatom.
– Kiegyensúlyozottnak tűnsz.
Lili elmosolyodott.
– Annak is érzem magam. Azt hiszem, én is azt érzem, amit te – magyarázta –, hogy Wernnel és Shiserivel minden rendben van. Ez megnyugvással tölt el.
Csöndben sétáltak tovább, közben az alattuk elterülő várost figyelték. Phortu ékkőként ragyogott a völgyben.
Lomar megtorpant, ami Lilit is megállásra késztette.
– Valami baj van? – kérdezte a nő.
A pap felderült.
– Jaj, de faragatlan vagyok – hebegte. – El is felejtettem gratulálni.
Lili egy szót sem értett.
– Mihez?
– Hát a babához.
A nő arcából kifutott a vér. Elkerekedett szemmel meredt a férfira. Hápogott egy kicsit, majd megköszörülte a torkát.
– A mihez?
Lomar Lili hasára pillantott.
– Az új családtaghoz – magyarázta, majd zavartan megdörzsölte a tarkóját. – Vagy… te nem is tudtad, igaz?
Lili megrázta a fejét. Gondolkoztak rajta Kelennel, hogy jó lenne még egy gyerkőc, de őt lekötötte a gyárigazgatás. Forel Melton pedig komoly, vezetőmérnöki munkakört adott Kelennek a bányái fölött, így a férje is elfoglalt volt.
A gondolataiból kirántotta valami, amit nem értett.
– Ha én nem tudtam róla, akkor te hogyan?
Lomar kihúzta magát.
– Érzem – felelte. – Továbbra is gadi pap vagyok, akik érzik a gadi erőt.
– És ennek mi köze ahhoz, hogy én… – kezdte Lili, de torkán akadt a szó. Megszédült. Lomar utána kapott. – Ó, te szentséges gadi.
Lomar zavartan felnevetett.
– Nem így kellett volna közölnöm, igaz?
Lili kibontakozott Lomar karjából.
– Megvallom, váratlanul ért – hebegte. – Szóval én leszek az anyja az új gadinak?
Lomar bólintott.
– De ne aggódj, nem lesztek egyedül – mondta. – Megígértem Shiserinek, hogy mindenben segítek majd az új gadinak.
Lili a mellettük húzódó erdő felé pillantott.
Lágy szellő támadt fel, és belekapott Lili barna hajába. Úgy érezte, mintha megsimogatta volna az arcát. A fák ágai megrezzentek, levelek táncoltak a bokrok körül. – Nem lepődnék meg, ha szándékosan intézték volna így – mondta. – Tudták, hogy mi Kelennel vigyázunk majd rá.
Mintha csak válaszoltak volna neki, boldog gyermekkacagásokat sodort feléjük a fuvallat.

Vége

Délibábok: 47. fejezet

 

Wern a cellája falánál ült, hátát a koszos téglának támasztotta. Shiseri egy másik cellában kapott helyet, de csupán a hideg rács húzódott köztük. A csendőrök attól tartottak, hogy Shiseri a rácsokkal is eljátssza ugyanazt, amit a bilincsekkel tett, ezért őröket állítottak eléjük. Az egyik egy fiatal fiú volt, aki lopva Shiserit bámulta. Előfordult, hogy percekig megpihent rajta a tekintete. Ilyenkor úgy tűnt, mint aki másfelé jár, aztán észbe kapott, és pirongva elfordította a fejét.
Wern egyre mogorvábban figyelte ezt a közjátékot. Közelebb húzódott a rácshoz, átnyúlt rajta, és megfogta Shiseri kezét.
– Most mi lesz? – kérdezte a nő.
Wern megvonta a vállát.
– Ennyi? – döbbent meg Shiseri.
– Ennyi – felelt a férfi. – Eljutottunk arra a pontra, ahol az események folyama már nem rajtunk múlik. Ami szükséges volt, azt megtettük mind a ketten.
Shiseri megszorította a férfi kezét.
– El fognak ítélni minket gyilkosságért.
– Nem fognak.
Wern a zsigereiben érezte, hogy az útjuk végére értek. Bárhogy is lesz, az már nem számított. Csak abban bízott, hogy adódik lehetősége elbúcsúzni Lilitől. Nem akarta ismét szó nélkül itt hagyni a húgát.
Nyílt a folyosó ajtaja, és a főcsendőr jelent meg. Nyomában belépett más is, de őt takarta a férfi.
– Már el is ítéltek minket? – kérdezte Wern.
– Nem, uram – felelte a csendőr. Eddigi bíráló kisugárzása megváltozott, barátibbá enyhült. – Azért jöttem, hogy szabadon eresszem magukat.
– Hogyhogy? – döbbent meg Shiseri.
– Ejtettük a gyilkosság vádját.
Wern fölállt, és közelebb lépett a rácshoz.
– Ezt nem értem.
A férfi takarásából előre lépett a másik személy.
– Nem tartóztathatnak le titeket olyan ember megöléséért, aki még él – szólalt meg Quire, majd elmosolyodott.
Shiseri is a rácshoz rohant.
– De maga…
Quire finoman a szája elé tette az ujját, jelezve, hogy maradjanak csöndben. A főcsendőr intett az egyik őrnek, hogy nyissa ki a cellákat.
Shiseri ellépett a fiatal őr mellett.
– Köszönöm – csilingelt a hangja, majd a férfira mosolygott.
A csendőr egészen elpirult. Tekintetével követte, ahogy Shiseri elmegy a folyosó végében nyíló ajtóhoz. Ahogy megfordult, Wern szigorával találta szemben magát. Riadtan arrébb ugrott, hogy elálljon az útból.
Wern életében előszőr érzett ilyen fokú ellenszenvet valaki iránt, akit igazából nem is ismert. Pedig a józan eszével tudta, hogy feleslegesen haragudott meg a férfira.
Követte a főcsendőrt és Quirét. Kimentek az irodák felé, a férfi egészen a bejáratig kísérte őket.
– Elnézést a kellemetlenségekért – mondta búcsúzásképp.
Az utcán hétágra sütött a nap, mégsem sétáltak túl sokan errefelé. Wern tettetett nyugalma abban a pillanatban megszűnt, hogy hármasban maradtak. Shiserit ösztönösen maga mögé terelte, és még a karját is elé emelte, hogy védje, közben Quirét mustrálta.
– Végeztünk – közölte. – Elsimítunk mindent és távozunk.
– Tudom – felelte a nő, majd elmosolyodott.
Wern értetlenül leeresztette a kezét.
– Akkor nem akar ránk támadni?
Quire egy távolban álló bérkocsi felé intett. A mellette várakozó alak elindult feléjük.
– Nem – felelte. – Beismerem, hogy tévedtem veletek kapcsolatban. Pusztán azért, mert még kicsik vagytok, azt hittem, hogy felelőtlen döntést fogtok hozni. De be kell látnom, hogy sokkal lelkiismeretessebbek vagytok, mint sok felnőtt.
Wern ízlelgette a hallottakat. Kereste az újabb csapdát, hisz az öreg gadi annak idején annyiszor becsapta már őket. Wern már képtelen volt bízni benne. Most azonban mást súgtak a megérzései. Úgy érezte, Quire ezúttal őszinte velük.
– Köszönjük – felelte.
Az alak, akinek a nő intett, melléjük lépett. Certi volt az.
Wern érezte, ahogy elönti a méreg. Ha ez az ügybuzgó pap nincs, minden máshogy alakult volna. Sokkal zökkenőmentesebben. Ökölbe szorult a keze. Quire finoman megfogta a karját.
– Nem akart nektek rosszat, csupán nekem szeretett volna segíteni – magyarázta lágy hangon. – Nem avattam be minden részletbe, így nem tudhatta, mit tesz.
Wern keze elernyedt. Átkarolta Shiseri derekát.
– Menjenek haza – kérte. – Itt már nincs dolguk, ahogy nekünk sincs.
– Vigyázzatok magatokra – felelte Quire.
Shiseri az ajkát harapdálta.
– Ne haragudjon, amiért fává változtattam – hadarta.
Az idős nő felnevetett.
– Érdekes tapasztalat volt – felelte, majd távozott a papja társaságában.

***
Lili nehezen tudott koncentrálni a munkájára. Amióta a testvéréről lehullt a lepel, egyedül kellett helyt állnia a gyárban. Sokkal nehezebb feladat volt, mint hitte. Időnként úgy érezte, képességei határára ért, és talán jobb lenne, ha feladná. Ilyenkor mindig eszébe jutott Wern, és hogy ezt egészen biztosan nem engedné. Ez adott neki erőt.
Kopogtattak, majd Derin lépett be az irodába.
– Asszonyom, Forel Morton úr van itt. Beszélni kíván magával.
– Köszönöm. Kísérje be.
Az idős úr mosolyogva jelent meg, ami meglepte Lilit. Az elmúlt idők eseményi őt nem késztették mosolygásra. Forel az aznapi újságot tette le Lili elé az asztalra.
– Látta ezt? – kérdezte.
Lili nemet intett a fejével, majd kézbe vette a napilapot. Hatalmas betűk hírdették a Broturo botrányt. Napvilágot láttak megtámadhatatlan bizonyítékok Galan Broturo ellen. Kiderült, hogy a férfinak alvilági körökben komoly érdekeltségei voltak. Ezek mellett a cikk részletesen taglalta azoknak a sorát, akiknek a halálát a férfi nevéhez lehetett kötni.
Lili abbahagyta az olvasást, és ivott egy korty vizet.
– Ez elképesztő – makogta.
– Hamarosan egészen biztosan Türm Broturo is lebukik majd – magyarázta az üzletember.
– Miből gondolja?
Forel kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.
– Még kérdezi, kedveském? Testvérek, szóval ha az egyik lókötő, akkor a másik is az – magyarázta. – Sosem kedveltem egyiket sem, de Türm a legrosszabb. Olyan, mint a keserű epe.
Lili tudta az igazságot. Tudta, hogy mit tettek a fivérek, és miért jött vissza a bátyja. Ismét az újságra pillantott. Wern sikerrel járt, ami melegséggel töltötte el a szívét.
Észbe kapott. Felállt, és a kisasztalnál töltött teát magának és a férfinak is.
– Nem fogok hazudni – mondta, ahogy a csészét nyújtotta. – Örülök a hírnek, mégis biztosra veszem, hogy nem csupán ezért jött.
Forel ízes, gurgulázó nevetésben tört ki.
– Valóban nem – felelte. – Most előhúzom a kalapból a számító üzletembert. Tudja, kedvesem, ami probléma a Broturo családnak, az nagyon is kedvező nekem. A legfőbb vállalatuk a xigonhoz kapcsolódott, és mint tudja, nekem is ezen a területen vannak a legkomolyabb érdekeltségeim.
– Ezt értem, de nem számolt Erol Broturoval – felelte Lili.
– Dehogynem. Most, hogy végre ismét ereje teljében van, nagyon is számolni kell vele – mondta Forel. – Azonban kiderült, hogy nincsenek nagyratörő tervei. Bár a részleteket még nem tudom, de valószínűleg sikerül komolyabb befolyást szereznem a bányái felett. Már jeleztem neki a szándékaimat.
Lili értetlenül piszkálta a csészéjét.
– Akkor illene gratulálnom. Azt hiszem – mondta. – Csak azt nem értem, hogy miért jött hozzám. Az én vállalataim a gyapjúra épülnek, nincs semmi közöm a xigonhoz. Nem is értek hozzá.
– Magácska nem, de a férje igen – felelte Forel. – Ha nem tévedek, Kelen Faldu bányászként dolgozott a Broturo vállalatnál. Igazam van?
Lili szíve összeszorult.
– Igen.
Az idős férfi letette a poharát, és közelebb hajolt.
– Egykor a Faldu név nagyon elismert volt a xigon kitermeléssel foglalkozó cégek körében – magyarázta. – Kiválóan értették a dolgukat, nekem pedig égető szükségem van egy brilliáns bányamérnökre. Mit gondol, a kedves férje elvállalná?
Lili levegő után kapkodott. Legszívesebben Forel nyakába ugrott volna, de türtőztette magát.
– Nem mondhatok semmit a nevében – hadarta. – Ezt vele kell megbeszélnie, de egészen biztosan örülne a lehetőségnek.
– Kiváló – kurjantott a férfi, majd felállt. – Akkor ezt meg is beszéltük. Valamelyik nap meglátogatom magukat.
Lili azt sem tudta, mit tegyen. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felpattan és hazarohan, aztán eszébe jutott, hogy még rengeteg dolga van. A nap hátrlévő részében csak arra tudott gondolni, hogy mit fog szólni Kelen, ha ezt megtudja.

***
Wern az előtte tornyosuló Broturo rezidenciát figyelte. Komor és lehangoló látványt nyújtott, mintha elvesztette volna régi büszkeségét. Azért jött ide, mert az elmúlt napokban Türm tettei is napvilágot láttak. A férfi még szabad volt, de bármelyik pillanatban eljöhettek érte a csendőrök. Úgy érezte, épp itt az ideje, hogy elengedje a haragot, amit iránta táplált, és végre felszabadítsa a lelkét a békjók alól.
Vett egy mély levegőt, lassan kifújta, majd bekopogott.
A komornyik néma megadással kísérte őt Türm dolgozószobájába. A férfi az íróasztala mögött ült. Elsőre úgy tűnt, nem vesz tudomást a körülötte zajló eseményekről, és a munkába temetkezik. Ahogy Wern közelebb lépett, majd leült, látta, hogy tévedett. Türm meggyötörtnek tűnt. Arca sápadt volt és beesett, szeme körül sötét karikák jelentek meg. Láthatóan napok óta nem aludt rendesen.
– Kárörvendeni jöttél? – kérdezte.
– Nem.
Türm szeme idegesen megrándult.
– Akkor mit keresel itt?
Wern az ölében pihentette a kezét. Hosszú ideje először végtelen nyugalmat érzett. Az a rettegés, amit Türm váltott ki belőle, elillant.
– Azért jöttem, hogy lezárjuk a kettőnk ügyét.
Türm felvihogott.
– És még engem hisznek szörnyetegnek – dadogta. Égkék tekintete zavartnak tűnt. – Elpusztítottál mindent. Szívtelen és kegyetlen mészárlásba fogtál.
– Nem öltem meg senkit – felelte Wern.
Türm belemélyesztette a körmeit az asztallapba.
– Dehogynem – fröcsögte. – Persze te kegyetlenebb és sunyibb gyilkos vagy, mint amilyen én valaha voltam. – Közelebb hajolt, amitől még szembetűnőbbé vált sárgás bőre. – Gondoltál valaha másokra is magadon kívül?
– Ironikus, hogy ezt pont te kérdezed.
Türm elvicsorodott.
– Inkább hallgass – köpte. – Az önző kis játékod tönkretette a családomat. Eszedbe jutott egyszer is, hogy mi veled ellentétben valóban felnőttünk és családunk van? Gondoltál valaha a fiaimra vagy Galan fiaira?
Wern tudta, hogy a férfi ki akarja hozni a sodrából. Biztosan azt remélte, hogy még utoljára bűntudattal gyötörheti.
Elmosolyodott.
– Gondoltam rájuk – felelte. – Erol mindegyik unokájáról gondoskodni fog, ahogy a feleségeitekről is. Bár Imori úgy döntött, hazaköltözik a szüleihez és viszi a gyerekeit is – magyarázta. – Galan idősebb fia sokban hasonlít az apjára, de talán nem menthetetlen. Fiatal, még formálható.
– Nevetséges ez a felsőbbrendű modorod – fakadt ki Türm. – És ha már itt tartunk, az apámra gondoltál? Ez a botrány, amit kirobbantottál, az ő nevét mocskolja be.
Wern felállt, töltött magának egy pohár vizet, és visszaült.
– Eljuttattam a bizonyítékokat Broturo úrnak – felelte. – Szabadon dönthetett, hogy mit tesz. Az igazságot választotta. Nehéz lesz neki, beismerem, de ezzel tisztára moshatja a nevét.
Türm hunyorgott.
– Mindenre van magyarázatod, igaz?
– Hibáztatok, amivel nemcsak a családomat tettétek tönkre, de az egész várost a pusztulás szélére sodortátok – magyarázta. – Ti magatok sokkal nagyobb veszélynek tettétek ki a családotokat, mint én.
– Szent vagy, a mi megmentőnk – gúnyolódott Türm.
Wern felsóhajtott. Eddigi olthatatlan dühéből semmi nem maradt. Úgy érezte, végre tisztán lát. Nem érzett mást, csak szánalmat.
– Végre megleltem a békémet – mondta. – Remélem, neked is sikerül majd.
Türm öklével az asztalra csapott.
– Milyen békéről beszélsz? – ordította. – Galant elítélték. Kizárólag apánk közbenjárásának köszönheti, hogy nem kap kötelet. Egész hátralévő életét egy koszos, büdös, sötét börtönben fogja tölteni, és rám is ez vár. Szóval kérlek, kímélj meg a bölcsességeidtől.
– Minden tettünknek következménye van. Ha annak idején máshogy döntesz, és elengeded azt a mérhetetlen haragodat, most akár még barátok is lehetnénk.
Türm felnevetett. Hangja bántóan érdes volt. Aztán alábbhagyott a kacagása, majd teljesen elhallgatott. Egy pillanatig komoran meredt Wernre. Kihúzta asztala felső fiókját, és kivett belőle egy pisztolyt.
Wern megfeszült, ahogy Türm megtöltötte fegyverét. Neki már nem árthatott, és tudta, hogy ezzel a férfi is tisztában van. Görcsbe rándult a gyomra, ahogy rájött Türm tettének valódi okára.
– Nem megyek börtönbe – morogta a férfi. Hangjából eltűnt a gőgösség és indulat, ami eddig jellemezte. – Ekkora szégyenben nem fogok élni.
Wern elhúzta a száját.
– Sok embert megöltél már – mondta. – Azzal, hogy te magad leszel önmagad utolsó áldozata, bezárul a kör.
Türm kibiztosította a fegyvert.
– Soha nem lettünk volna barátok – sziszegte, és a halántékához szorította a pisztoly csövét.
Wern elfintorodott.
– Odaát találkozunk – mondta abban a pillanatban, ahogy eldördült a lövés.
Türm arcára ráfagyott a riadalom. Arca megnyúlt, szeme elkerekedett, aztán az asztalra borult.
A szobát belengte a puskapor és a vér szaga.
Wern felsóhajtott. A térdére támaszkodva felállt, és távozott.

***
Cezar a koszos falnak támaszkodott, és egykedvűen figyelte a rácsok mögött, a priccsen heverésző Galant. Őt is csupán egy hajszál választotta el tőle, hogy oda kerüljön. Az volt a mázlija, hogy nem Terenben voltak. Itt nem ismerték, így félnivalója sem volt.
– Szóval a bátyám meghalt – szólalt meg Galan.
– Látom, nem hat meg a dolog.
Galan ülő helyzetbe ugrott.
– Nem volt köztünk akkora összetartás, mint azt hiszik – magyarázta. – Nem a sokak által annyira fontosnak tartott szeretet, hanem a bűneink kötöttek minket össze.
Cezar a körmét piszkálta. Csupán Wern kérésére jött el. Hidegen hagyta Galan lelkiállapota.
– Egyébként mit keres itt? – kurjantott Galan.
– Törlesztek.
– Nekem? Mert nem ártana. Átvert, kisemmizett, és még a szajhája is megalázott. Sokkal tartozik!
Cezar ellökte magát a faltól, és közelebb lépett a cellához.
– Semmivel nem tartozom neked – felelte. – Azok az üzletek, amiket elvettem tőled, sosem voltak a tieid – magyarázta. – Legnagyobb szívfájdalmamra én sem tarthattam meg őket.
Galan felmordult.
– Miről beszél?
– Mindet visszaadtam azoknak, akiktől annak idején erőszakkal elvetted – felelte a haramia. – Azt hiszem, életem egyetlen jótette volt. Nem fogom különösebben híresztelni. A pénzedet azonban megtarthattam. Mocskos vagyon. Jó helyen lesz nálam, szóval köszönöm.
Galan a rácsnak rontott, de Cezar időben hátrébb ugrott, így nem tudta elkapni.
– Kinyírlak – fröcsögte a férfi. – Megkereslek és kizsigerellek.
Cezar felnevetett.
– Sok sikert. Nem is értem, miért zavar ez téged ennyire, hisz úgy sem tudnál mit kezdeni a pénzeddel ott, ahova mész – magyarázta. – Bevallom, igazságtalannak tartottam, hogy nem akasztanak fel. Jól mutatna a nyakadon egy kötél. De amikor megtudtam, hova visznek, elfogott az elégedettség.
Galan a szemét forgatta.
– Ha rám akar ijeszteni, akkor ne fáradjon.
Cezar elvigyorodott.
– Visznek a hegyre, öregem – tört ki belőle a nevetéssel együtt. – Ha engem kérdezel, akkor inkább a kötél.
Galan arcáról eltűnt az önelégültség. Sápadtan rogyott a földre.
Cezar jóízűen nevetett. A börtön, amiről beszélt, a Phortu és Teren közt húzódó hegyen kapott otthont. Olyan bűnözők kerültek oda, akik valamilyen oknál fogva megmenekültek a kivégzéstől. Nem volt jó híre a banditák körében.
Galan sápadtságát felváltotta a tomboló indulat. Vöröslő arccal ordítozott, és a rácsnak rontott.
– Féreg – fröcsögte. – Kinyírlak!
Cezar kacagva intett neki, majd távozott.

Délibábok: 46. fejezet

 

Édua a szokásos reggeli körútját tartotta a Holo házban, amikor feltűnt neki egy vörös hajú nő az aulában. Úgy állt ott, mint aki vár valakire, közben nézelődött. Testhez simuló, kihívó ruházata alapján nem helybélinek gondolta.
Megtorpant a lépcső tetején.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Egy bizonyos Édua Gardariát keresek – közölte a nő.
Édua szeppenten tett egy lépést hátra.
– Ki… ki maga?
A nő légies mozdulatokkal elindult felé.
– Hamira vagyok – felelte. – De ez nyilván nem mond neked semmit.
Amíg beszélt, felment a lépcsőn.
Édua idegesen topogott.
– És mit akar Éduától? – hebegte.
– Segíteni – felelte a kurtizán. Megállt a szobalánnyal szemben. – Te vagy Édua, igaz?
Édua összehúzta magát. Hamira folytatta:
– Érdekes dolgokat hallottam rólad – duruzsolta. Megsimította Édua arcát. – Sokat szenvedtél. Arról nekem is van némi fogalmam.
– És hogyan szeretne segíteni?
– Elviszlek Galanhoz, hogy beszélj vele.
Édua megszédült, szíve a torkában dobogott. Elhátrált a nőtől.
– Nem… én nem… – makogott. – Én nem beszélek vele. Látni sem akarom.
– Ugyan már – búgta Hamira. – Csak úgy léphetsz túl azon, ami történt, ha szembenézel vele.
Édua a fejét rázta, de a nő nem tágított.
– Ha attól félsz, hogy ismét bántani fog, akkor emiatt ne aggódj.
– Hogyhogy? – döbbent meg Édua.
Hamira elmosolyodott.
– Maradjunk annyiban, hogy ártalmatlanítottam. A részleteket nem kell tudnod, az a te kis madár lelkednek nem való.
Édua az előkéjét piszkálta, minden tagja remegett.
– Miért akar segíteni?
Hamira lassan körbejárta a nőt, közben úgy méregette, mint valami árut. Édua egyre kellemetlenebbül érezte magát a társaságában.
– Bevallom, megtetszettél – felelte a nő. – A történetedet átérzem, mert hasonló dolgokon mentem keresztül még a hazámban. Persze egészen más a természetünk, így én máshogy dolgoztam fel, és kezeltem, ami velem történt.
– Akkor, ha jól értem, önmaga miatt akar segíteni nekem? – kérdezte Édua.
Hamira vállat vont.
– Nos, ha így nézzük, akkor igen.
Édua aggodalma enyhült, átvette a helyét a kíváncsiság.
– Mennyit tud rólam?
– Ha arra gondolsz, hogy meghaltál, akkor ne aggódj miatta – felelte a nő. – Cezar kiderített mindent, és nagylelkűen megosztotta velem.
– De ha tudja, akkor miért akar segíteni?
Hamira elmosolyodott.
– Az én népem úgy vallja, hogy a halálunkkal nem szűnünk meg létezni, csupán átkerülünk a holtak birodalmába. Bár azt hiszem, ebben ti is hisztek – magyarázta. – Ott az örök élet vár ránk, ami az itteni létezésünk függvényében boldog vagy épp boldogtalan lesz.
– Ha jók vagyunk, boldogok leszünk, ha rosszak, akkor boldogtalanok? – kérdezte Édua.
Hamira felnevetett.
– Dehogy. Ha így lenne, akkor rám az örök szenvedés várna – mondta. – A lelkünkért csak mi vagyunk felelősek. Ha éltetben nem tudod elengedni a fájdalmaid, akkor azok holtodban is követni fognak.
– Szóval azt szeretné, hogy engedjem el?
– Igen.
– De hiszen nem is ismer.
– Ismerlek. Pont olyan vagy, amilyen én voltam.
Édua tett egy lépést hátra, és kihúzta magát.
– Én megtaláltam a lelki békém – mondta. – Lomar megmentett.
– Persze, persze. Tudok róla – vetette oda a nő. – De ha annyira nagy békére leltél, miért félsz találkozni Galannal?
Édua gyomra görcsbe rándult. Ellenkezni akart, bebizonyítani Hamirának, hogy téved, de nem volt rá képes. A nőnek igaza volt; nem tette túl magát a történteken, hiába talált rá a boldogságra.
– Biztos benne, hogy ha a szemébe nézek, az segíteni fog? – kérdezte.
Hamira bólintott.
Édua körbenézett, majd felsóhajtott. Nem volt biztos semmiben, mégis az az érzése támadt, hogy bízhat a nőben.
– Nem bánom – suttogta. – Menjünk.
– Ez a beszéd – kurjantott Hamira. – Belevalóbb vagy, mint hittem.
Galan irodájához Hamira kocsijával mentek. Nem volt sem díszes, sem kényelmes. Édua feltételezte, hogy a nő esetleg ellopta, mert egy olyan vállalat neve volt az ajtóra festve, amiről tudta, hogy évtizedek óta Phortuban üzemel.
Megremegett a lába, ahogy az épületbe léptek.
– Nagyon régóta nem jártam már itt – hebegte.
– Akkor épp itt volt az ideje – felelte Hamira. A folyosó végéből nyíló iroda felé kísérte a nőt. Az ajtó előtt megálltak. – Készen állsz?
Édua olyan ideges volt, hogy alig hallotta a nő szavait. Vére lüktetése elnyomott mindent. Galan privát szobájának a látványa olyan emlékeket idézett fel benne, amiket szeretett volna örökre elfelejteni. Hátrált pár lépést.
– Nem – motyogta. – Azt hittem, képes vagyok rá, de nem megy.
Hamira a vállára tette a kezét.
– Meg kell tenned. Itt vagyok, vigyázok rád.
Édua a térdére támaszkodott, és mélyeket sóhajtozott. Megérezte Hamira kezét a hátán, ahogy simogatja.
– Nem fog tudni bántani – monta. – Azok után, amiket tettem vele, szerintem most inkább rám pályázik.
Édua felegyenesedett.
– Rendben. Essünk túl rajta.
Hamira kinyitotta az ajtót, majd előre engedte Éduát. A szobalány döbbenten meredt a férfira az íróasztalon túl. Galan kimerültnek és meggyötörtnek tűnt, arcát hosszú seb csúfította, egész teste vérfoltos verejtékben fürdött, ruházata csapzott és szakadt volt. Gyengének tűnt. Árnyéka volt annak a határozott, erős férfinak, aki Édua emlékeiben élt. Kiábrándító látványt nyújtott.
Ahogy meglátta Éduát, elkerekedett szemmel meredt rá.
– Ez képtelenség – motyogta. – Te…
– Meghaltam – fejezte be a mondatot a nő. Minden porcikájában remegett, mégsem akarta megadni azt az örömet Galannak, hogy ezt lássa. – A kisasszony rám talált, és esélyt adott a megnyugvásra.
Galan dühösen vicsorgott.
– Magadnak kerested a bajt – fröcsögte. – Ha azért jöttél, hogy a bocsánatodért esdekeljek, akkor felejsd el.
Édua érezte, ahogy feltódul benne minden fájdalom. Összeszorult a torka. Eközben Hamira is belépett a szobába. Galan idegesen hátrált a székében.
– Te mit keresel itt? Takarodj az irodámból, mocskos ribanc.
A nő felnevetett. Csábító léptekkel a férfi mellé ment, és leült az asztal szélére. Galan arcából kiszaladt minden vér. Édua még soha nem látta rémültnek. Ez még jobban megrendítette, és felnyitotta a szemét. A rettegése enyhült.
– Kevés vagy te ahhoz, hogy megijessz – duruzsolta Hamira Galannak. – Most pedig hallgasd meg az ifjú hölgyet, ha jót akarsz magadnak.
Édua a ruháját piszkálta.
– Mit tett vele? – kérdezte.
Hamira elégedetten kihúzta magát.
– Semmi olyat, amit ne érdemelt volna meg.
Galan arca eltorzult a dühtől.
– Úgy fogod végezni, mint ő – fröcsögte, fejével Édua felé biccentve. – Amint alkalmam lesz rá, megfojtalak.
Hamira közelebb hajolt hozzá, és megcirógatta arca sebes oldalát.
– Nagy szavak egy olyan embertől, aki jelenleg harcképtelen – búgta, majd megcsókolta.
Galan ingerülten elrántotta a fejét, és oldalra köpött.
Édua alig hitt a szemének. Még soha nem találkozott olyan nővel, mint Hamira. Egyszerre viszolygott tőle és felnézett rá. Galan viselkedése azonban kijózanítólag hatott rá. Sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen mérhetetlen undort és megvetést fog érezni iránta. Pedig volt idő, amikor csak arra vágyott, hogy a felesége lehessen.
Ökölbe szorult a keze, ahogy eszébe jutott, mennyire naív volt.
– Miért? – kérdezte. – Soha nem ártottam neked. Szerettelek.
Galan felnevetett, de eltorzult az arca, és felszisszent.
– Csupán szórakoztam – nyögte. – Komolyan azt hitted, hogy feleségül veszlek? Tényleg ennyire ostoba voltál?
Édua elsírta magát. Galan minden szava késként hatolt a szívébe. Nem értette, ez mégis hogyan segít neki. Aztán a haragja lassan enyhült. Lelki szeme előtt Lomar mosolygós arcát látta, amitől átjárta a melegség. Ha csak eszébe jutott a férfi, máris boldognak érezte magát. Ráeszmélt, hogy már rég elengedte Galant és a fájdalmat, amit a férfi okozott neki.
– Tényleg ostoba voltam, de a sors mégis úgy gondolta, jár nekem egy morzsányi boldogság – mondta. – Neked mindened megvolt, hogy szép életed legyen, mégis elrontottad. Elégedett vagy azzal, amit kaptál?
Galan a szemét forgatta.
– Hála ennek a szajhának, most nem érzem túl rózsásan magam – morogta. – De jó életem van.
– Valóban? – döbbent meg Édua. – Akkor miért érzem azt, hog soha nem voltál boldog? Azért tetted tönkre mások életét, hogy legalább ennyi örömöd legyen? Egy megkeseredett és végtelenül rosszindulatú ember vagy.
– És ezt most miért mondod el?
Édua vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Végre nem félt Galantól, és ez hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el.
– Egész eddig önmagamat marcangoltam, azt hittem, velem volt a baj, én hibáztam – mondta. – De ahogy most itt látlak, rádöbbentem, hogy te vagy, akinek problémái vannak.
– Nevetséges vagy – fakadt ki a férfi. Meg akart mozdulni, de Hamira feltette az egyik lábát a székére, pont a két lába közé. Éduának csak most tűnt fel, hogy ott is véres a férfi ruhája. Galan megfeszült, arcára riadalom ült ki.
Édua beleborzongott a gondolatba, hogy Hamira mit művelhetett vele.
– Már nem tudsz ártani nekem, mindegy mit mondasz – mondta. Érezte, ahogy elönti a nyugalom. – Megtaláltam azt, aki úgy szeret és tisztel, ahogy vagyok. Csak azt bánom, hogy nem korábban találkoztunk.
Galan összevonta a szemöldökét.
– És most mit vársz tőlem? – fröcsögte. – Gratuláljak? Ez az egész engem rohadtul nem érdekel.
Édua elmosolyodott.
– Tudom, és nem baj – felelte. – Végre látom, ki vagy valójában. Végre megértettem, hogy nem kell félnem tőled, mert nem egy szörnyeteg vagy, csupán egy ember.
– Ettől még halott maradsz – gúnyolódott Galan.
– Te pedig élni fogsz… együtt a bűneiddel – mondta, majd Hamira felé fordult. – Köszönöm, igaza volt.
A nő biccentett.
– Többnyire csak busás összegért teszek bármit is – mondta –, de neked örömmel segítettem, pusztán azért, mert megtehettem.
– Ez kedves. Azt hiszem – motyogta Édua.
Hamira fenevetett, majd elindult az ajtó felé, és kikísérte a nőt.

***
Quire ámuldozva sétált a város főterén. Aznap, amikor Pfila fogadójába ment, késő éjszaka volt, nem sokat látott a városból. Most azonban más volt a helyzet. Azért indult útnak, hogy megkeresse Certit, de a látvány egészen magával ragadta. A fák egészségesen zöldelltek, az utcák tiszták és rendezettek voltak, az épületeket mintha most húzták volna fel.
– Elképesztő – hüledezett. – Hát sikerült neki. Nem hazudott, tényleg megtette.
Órákig sétált a városban, és csak gyönyörködött. Arról is egészen megfeledkezett, miért indult útnak. Gadiként érezte a gadierőt, még ha az nem is a sajátja volt. Minden porcikájában érezte, hogy ez valódi. Shiseri ezúttal nem illúziót teremtett. Phortu akkor is ilyen szemetgyönyörködtető lesz, ha a kislány távozik. Így bőven lesz ideje kivárni, hogy megszülessen majd a következő gadi.
Ezen tűnődött, amikor megállt mellette egy kocsi, és kikiáltottak belőle.
– Asszonyom – hallotta meg Certi döbbent hangját. A fiatal pap kiugrott a kocsiból, és odarohant hozzá. – Maga él?
Quire értetlenül figyelt.
– Miért ne élnék?
– Láttam… én láttam, ahogy – hebegte a pap –, ahogy fává változott.
Az idős gadi összevonta a szemöldökét.
– Látom, hiába kértem, hogy tanulmányozd jobban a történelmünk.
Certi bűnbánóan lehajtotta a fejét.
A kocsiból egy férfi lépett ki, és melléjük állt.
– Üdvözlöm, asszonyom.
Certi bűnbánata eltűnt, és lelkesedés vette át a helyét.
– Hadd mutassam be önnek Türm Broturo urat – hadarta. – Nagyon rendes ember. Segít nekünk helyrehozni a dolgokat.
A név hallatán Quire tett egy lépést hátra. Bár sosem találkozott a férfival, mégis nagyon jól ismerte.
– Certi – suttogta. – Mit tettél?
Türm hideg tekintete Quire bőre alá mart. Úgy tűnt, Certinek nem tűnt fel a kialakult feszültség, lelkesen magyarázott:
– Ne aggódjon, asszonyom, Türm úr segít nekünk.
Quire kihúzta magát.
– Nincs szükségem segítségre – felelte. – Hol vannak a gyerekek?
Türm éles mosolyra húzta a száját.
– Egyelőre a fogdán, az ön megölésének a vádjával. De hamarosan visszakerülnek oda, ahonnan jöttek. Nem ezt akarta?
– Nem ilyen áron – suttogta a nő. – Tudom, mit tett. Magától nincs szükségem semmire, és örülnék, ha messziről elkerülné a gyerekeket.
Türm közelebb hajolt hozzá.
– A húgom a természet erőivel játszik. Úgy tudom, ez magát is épp annyira zavarja, mint engem.
Quire térde megremegett.
– Tévedtem vele kapcsolatban – mondta, majd Certi felé fordult. – Gyere, elmegyünk a gyerekekhez.
A fiatal pap semmit nem értett. Már szólásra nyílt a szája, de Quire leintette. Tettek pár lépést, amikor Türm utánuk szólt.
– Úgy tudtam, maguk gadik nem tehetnek semmit önös érdekekből.
Quire megtorpant. Leverte a víz. Elgondolkozott rajta, hogy továbbmenjen-e, végül megfordult, és visszalépett a férfihoz.
Türm elégedetten végigmérte.
– Maga sem különb a húgomnál. Ő a halállal szórakozik, maga meg önállósította magát. Mert ugye senki nem kérte meg, hogy jöjjön ide, és erőszakkal toloncolja ki a húgom? Ez az oka, hogy meggondolta magát?
Quire keze ökölbe szorult. A férfi az elevenébe talált. Valóban nem kérte senki, hogy tegyen rendet, mégis úgy érezte, hogy ez a kötelessége. Terent és Phortut csupán a köztük húzódó ormótlan hegy választotta el egymástól, így ha valami történt az egyik városban az kihatással volt a másikra is. Nem érdekelte, ha önzőnek hívják, de bármit megtett volna Teren biztonságáért. Ez volt a feladata.
– Semmi joga nincs bírálni – közölte. – Certinek nem mondtam, de tisztában vagyok vele, hogy megölte őket. És most, ha nem bánja, távozom.
Türm halántékán kiduzzadt egy ér, mégis nyugalmat erőltetett magára.
– Vigyázzon, asszonyom, nehogy legközelebb más körülmények közt találkozzunk – sziszegte. – Például, amikor egyedül van.
Quire megszédült, szíve a torkában dobogott.
– Most megfenyegetett?
– Úgy értelmezi, ahogy szeretné. Csupán felhívtam a figyelmét a veszélyekre.
Az idős gadi minden procikájában remegett. Türm így szemtől szemben sokkal rémisztőbb volt, mint a gyerekek elbeszéléseiből, pedig ők is ijesztőnek írták le.
– Maga egy szörnyeteg – rebegte.
Türm elvigyorodott.
– A szörnyetegek a fogdán ülnek – súgta. – Ha már úgy is meglátogatja őket, akkor üzenem nekik, hogy ezúttal garantálom, hogy az erdőben maradnak.

Délibábok: 45. fejezet

 

Galan az otthona dolgozószobájában ült az asztalam mögött. Kivételesen nem a saját ügyeit intézte. Fiai értékeléseit nézte át, amiket a tanárok adtak le neki. Legkissebb fia szorgalmas, jó tanuló gyerek volt, de legnagyobb bánatára a természete jobban hasonlított Nemarra, mint rá. Középső gyermeke inkább a feleségére hasonlított. Nagyobbik fiánál a zsebébe kellett nyúlnia, ha azt akarta, hogy átmenjen a vizsgákon, de nem bánta. Életrevaló gyereknek tartotta.
Az ajtó kopogás nélkül kinyílt, és Imori rontott be a szobába.
– Mit akarsz? – köpte oda Galan.
Felesége dühösen fújtatott.
– Elhagylak – fakadt ki.
Galan felnevetett.
– Ne legyél már gyerekes. Ugyan mégis hová mennél, és ki tartane el?
– Viszem a fiúkat is – közölte a nő, mintha nem is hallotta volna, amit Galan mondott. – Nem érdekel, mit mondasz.
Galan letette az iratokat, felállt és a feleségéhez lépett. Az egyetlen nő, akire soha nem emelt kezet, az Imori volt, most mégis közel állt hozzá, hogy felpofozza.
– Nem viszed őket sehova – sziszegte.
Imori összerezzent, de nem hátrált meg.
– Undorodom tőled – kiáltotta.
Galan csak most vette észre, hogy egy mappát szorongat a kezében. A nő arca kipirult az indulattól.
– Járt itt egy nő – rivallta. – Szörnyű dolgokat mondott rólad. Azt állította, hogy fiatal lányokat viszel ágyba, és kegyetlen dolgokat művelsz velük. Arra is kitért, amit vele tettél.
Mire a mondandója végére ért, már folytak a könnyei.
Galant nem hatotta meg felesége hisztije. Az ilyesmi sosem volt rá hatással.
– És komolyan hiszel egy szajhának?
– Igen – ordította Imori. – Olyan részleteket osztott meg velem, amit csak akkor tudhatott, ha igazat beszél. Szégyenlem, hogy a feleséged vagyok.
Megcsapta Galan mellkasát. A férfi elkapta a csuklóját, és megszorította. Imori felsikított.
– Eressz el!
– Nem mész sehová, sem te, sem a kölykök. Világos? – fröcsögte.
– Egy percig sem maradunk itt egy olyan emberrel, mint te – sipított a nő, közben próbálta kirántani a kezét férje szorításából.
– Erről nem te döntesz.
Galan eleresztette Imorit, és akkorát taszított rajta, hogy a nő a földre esett. A férfi visszament az asztalához, és a zokogó feleségével nem törődve folytatta azt, amiben megzavarták. Fel sem tűnt neki, hogy Imori lassan lenyugodott és elcsöndesedett, csak amikor a nő árnyéka bekúszott a látóterébe.
– Nem fogom folytatni ezt az ostoba vitát – mordult fel, mielőtt Imori bármit is mondhatott volna.
A nő nem szólalt meg, csak elé dobta a mappát, amit eddig szorongatott.
– Ez meg mi? – kérdezte Galan.
– Válasz a korábbi kérdésedre – vetette oda a nő.
– Miről beszélsz?
Imori váratlanul felnevetett. Olyan hatása volt, mintha a nőnek elment volna az esze. – Tudod mit? Nem bánom, maradunk. Egyelőre – mondta. – Látni akarom az arcod, amikor rájössz, hogy mindenedet elvesztetted.
Galan a fogát csikorgatta Imori stílusától, de nem szólt semmit. A nő megkocogtatta a mappát.
– Ne aggódj azon, hogy ki fog engem eltartani. Erre már te sem vagy képes – mondta, majd távozott a szobából.
Galan idegesen kapta ki a papírokat a sárgás irattartóból. Egy szerződés volt benne, ami szerint minden vagyonáról és azokról az üzleteiről, cégeiről, amiket nem az apjától örökölt, lemond Cezar Verkemp javára. Az iratok hivatalosnak tűntek, és mindketten alá is írták.
– Az a sunyi kis féreg – fröcsögte. Összeszorult a marka, amitől összegyűrődtek a papírok.
Fujtatott egy darabig, majd ököllel az asztalra csapott.

***
Nemar idegesen tördelte az ujjait. A Holo birtok egyik társalkodójában ült egy bordó bársonnyal borított széken. Viva vele szemben a székhez passzoló kanapén foglalt helyet. Pilart Éduára bízták, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy vigyázhat a kislányra.
Nemar tisztában volt vele, hogy sok mindent meg kell magyarázzon a feleségének. Már elmondott mindent, kezdve azzal, amit a húgukkal tettek. Gyorsan túl akart lenni rajta, de hiába fejezte be, még mindig ideges volt. Szíve a torkában dobogott, tenyere izzadt. Nem akarta elveszteni a feleségét, még így sem, hogy tudta, már nem marad velük sokáig. Képtelen lett volna azzal a tudattal békében nyugodni, hogy Viva utálja.
– Kérlek, mondj valamit! – makogta idegesen.
A nő sápadtan meredt maga elé, keze az ölében pihent és látványosan remegett. Láthatóan a sírás határán állt.
– Azt hittem, ismerlek – suttogta.
– Ismersz – vágta rá Nemar. – Soha nem játszottam meg magam.
Amióta beültek ebbe a szóbába, Viva most először pillantott a férjére. Tekintete villámokat szórt.
– Megölted a testvéred és egy ártatlan fiút!
Nemar úgy megszédült, hogy azt hitte, leesik a székről.
– Könyörgöm, ne mondd ezt – hebegte.
– Akkor mit mondjak?
– Egy ujjal sem értem hozzájuk.
– De a védelmükre sem keltél – korholta Viva. – Még az átkozott követ is a kezedbe vetted. A szándék benned volt. Ezek után komolyan azt várod, hogy a nyakadba boruljak, és biztosítsalak róla, hogy minden rendben lesz?
– Nem – motyogta Nemar. Tenyerét a nadrágjába törölte.
– Tehát Türm azért tiltotta ki Pilart a birtokról, mert hasonlít a húgotokra, igaz?
Nemar bólintott.
– Tudtad! Tudtad, és képes voltál úgy tenni, mintha nem értenéd, miért viselkedik így – ordította Viva. – Szörnyű alak vagy!
Nemar összerezzent. Most mindent megadott volna, hogy bevehessen két marék nyugtatót, bár tudta, hogy hiábavaló lenne. Amióta meghalt, nem használtak a gyógyszerek.
Viva megtörölte az arcát.
– Más borzalmat is tettél? – kérdezte közönyös hangon.
– Dehogy – fakadt ki Nemar. Az ájulás kerülgette. – A fivéreim tetteiről én magam sem tudtam. Soha semmiben nem vettem részt.
Viva arca kipirult, hevesen vette a levegőt. Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte az ujjait. Megköszörülte a torkát.
– Hiszek neked – mondta.
Hosszú percekig hallgattak. Nemar nem mert megszólalni, nehogy még jobban feldühítse vele a feleségét. Időt akart adni neki, hogy feldolgozza a hallottakat, bár úgy érezte, hogy abból már nincs sok neki.
Viva felsóhajtott.
– És most mi lesz? – kérdezte.
Nemar szíve szerint magához ölelte volna a nőt. Bármit megtett volna, hogy megvigasztalja, de tudta, hogy esélye sem lenne.
– Wern biztosított róla, hogy biztonságban lesztek – mondta. – Átírja a nevedre a cégeimet. Azt mondta, értesz hozzá.
Viva döbbenten meredt a férjére.
– Én irányítsam őket?
Nemar bólintott.
– Valóban értek hozzá – szólalt meg Viva. – De miért nem te?
– Nem túloztam, amikor az imént elmeséltem mindent – felelte a férfi. – Galan megölt. Nem maradhatok veletek. Shiseritől kaptam ezt a lehetőséget, és még azt sem tudom, hogyan háláljam meg.
Viva ajka megremegett.
– Akkor itthagysz?
– Nem így terveztem, elhiheted – suttogta Nemar. – És tudom, hogy nem várhatom el tőled, hogy megbocsáss, de tudnod kell, hogy már nincs más vágyam, csak, hogy ti boldogok legyetek – magyarázta. – Persze nekem is bűnhődnöm kell, ahogy a testvéreimnek. Azt hiszem, az a büntetésem, hogy sose leljen békére a lelkem.
Nem mert Vivára nézni, nem akarta látni a tekintetét. Vett egy mély levegőt, és felállt. Már az ajtónál volt, amikor megérezte felesége érintését.
– Nem tudom azt mondani, hogy nem haragszom – mondta. – Ez az egész, amit elmondtál felháborított és megrémített. Össze vagyok zavarodva.
– Tudom.
– Gyűlölni akarlak – folytatta Viva. Keze ökölbe szorult –, de képtelen vagyok rá. Nemart elöntötte a melegség. Szeretett volna elmosolyodni, de úgy érete, ez most nem lenne illendő.
– Megértelek – felelte. – Egész életemben az határozott meg, amit akkor tettünk. Undorodtam magamtól, és utáltam, hogy nem csinálhatom vissza, ami történt. Próbáltam elfojtani mindent, úgy tenni, mintha Shiseri soha nem is létezett volna, de ez sem használt.
Viva a férje felé nyúlt, hogy megsimogassa az arcát, de félúton visszahúzta a kezét.
– Így már sok mindent megértek veled kapcsolatban – mondta.
Nemar összeszedte minden erejét, és kihúzta magát.
– Szánalmas és gyáva vagyok. Nem ilyen férjet érdemeltél volna – magyarázta. – Sajnálom, hogy engem választottak neked, azt azonban nem, hogy veled lehettem. A legjobb dolog vagy az életemben, és egy olyan csodát hoztunk össze, akiről senki kedvéért nem mondanék le.
Viva szemébe könnyek gyűltek.
– Pilar.
Nemar elmosolyodott.
– Sokat küzdöttünk érte, de minden fájdalmat és könnyet megért. Nem is értem, hogy egy ilyen nyomorult alaknak, mint én, hogyan születhet ilyen tökéletes gyermeke.
– Sosem taszított, hogy a húgodra emlékeztet? – kérdezte Viva remegő hanggal.
Nemar összevonta a szemöldökét.
– Nem, és még csak ne is feltételezz ilyesmit. Pilar úgy tökéletes, ahogy van. Sőt, én örültem, ahogy cseperedett és egyre inkább kitűnt a hasonlóság. Nem csak megjelenésében, de személyiségében is – magyarázta. – Tudom, hogy hihetetlen, Wern sem hitte el, de én szerettem Shiserit. Kedves, jószívű kislány volt, és örülök, hogy a lányom rá hasonlít.
Viva megtörölte az arcát.
– Szörnyű hibát követtél el – hüppögte.
– Tudom.
A felesége folytatta:
– De azt is tudom, hogy gyerek voltál te magad is, és féltél. Csak arra kérlek, hogy adj nekem időt.
Nemar közelebb lépett, de a felesége elhúzódott, így megtorpant.
– Még nagyon sok időd van – felelte. – Minden rendben lesz.
Viva szája szólásra nyílt, majd becsukta. Megkerülte Nemart, és kiment a szobából.

***
Wern egyre izgatottabbá vált, ahogy feltűntek Phortu első házai. Nem hitt a szemének, ahogy beértek az első utcába.
– Sise, ezt látnod kell – mondta.
A nő eddig egy könyvet olvasott. Most becsukta, és ő is kinézett a kocsi ablakán. Elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámult, aztán a döbbenet örömbe csapott át.
– Egészséges – kiáltotta. – Phortu meggyógyult.
Wern megfogta a kezét.
– Meggyógyítottad – mondta.
Shiseri arca ragyogott a boldogságtól.
– De hogyan? – hebegte.
Wern zavartan oldalra pillantott, és megköszörülte a torkát.
– Vannak sejtéseim.
Shiseri fülig elpirult.
A kocsi lassan elérte a Holo birtokot, és bekanyarodott a sóderágyra. Wern megfeszült, amikor látta, hogy nincsenek egyedül. Egy rabszállító kocsi állt a lépcső mellett, körülötte csendőrökkel. A sötétbarna lovak a kocsi előtt fújtattak, és csapkodtak a patáikkal.
– Ez várható volt – sóhajtott Wern.
– És most mit teszünk? – idegeskedett Shiseri.
– Semmit.
Kiszálltak a kocsiból, de még el sem érték az ajtót, máris körbefogták a csendőrök. Babtiszt kirohant a házból. Falfehér arccal, remegő kézzel próbált utat törni magának a férfiak közt.
– Úrfi, sajnálom – hebegte. – Idejöttek és azt mondták nem tágítanak.
– Semmi baj – nyugtatta a komornyikot Wern. – Számítottam rá.
A csendőrök vezetője elé lépett.
– Azért jöttem, hogy letartóztassam – közölte, közben intett az egyik beosztottjának. A fiatal csendőr egy vastag vasbilincset erősített Wern csuklójára. Egy másik férfi ugyanezt tette Shiserivel. A főcsendőr fojtatta: – Biztosítottak róla, hogy nem szökik meg, az elmúlt napokat mégis valahol máshol töltötte. Senki nem tudhatta, hogy visszajönnek, vagy örökre eltűnnek. Úgy határoztam, hogy a vizsgálatok idejére fogdába zárom magukat.
Wern bólintott.
– Rendben – felelte. – Beszélhetek a komornyikommal?
A csendőr utat engedett neki.
Babtiszt még sosem tűnt ennyire idegesnek, mint most. Reszketett.
– Ne aggódjon – bíztatta Wern. – Szeretnék kérni valamit.
– Bármit, úrfi.
– A poggyászomban van két bőrkötéses napló. Juttassa el Erol Broturonak, ő tudni fogja, mit tegyen vele.
– Intézkedem – felelte Babtiszt. Úgy tűnt, a feladat visszahozta a hidegvérét.
Wern Shiserivel az oldalán beült a rabszállítóba. Mellettük helyet foglaltak a csendőrök.
Az egyik fiatal fiú halkan felnevetett.
– Ritkán vannak ilyen udvarias rabjaink.
Felettese rámordult. A férfi nagyjából a negyvenes évei közepe felé járhatott. Wern jól ismerte, korábban találkozott már vele a polgármester nyárköszötő ünnepségén. Határozott, jólszituált embernek tűnt. Szemöldökét ráncolva mustrálta a vele szemben ülő Wernt és Shiserit.
– Maguk valóban a húsz éve eltűnt gyerekek? – kérdezte.
Wernék bólintottak.
A főcsendőr közelebb hajolt.
– Miért mentek el?
Wern felsóhajtott.
– Nem mentünk el – felelte.
– Ezt nem értem.
Shiseri a csuklóját forgatta a bilincsben, közben grimaszolt.
– Ez nehéz – panaszkodott. – És dörzsöli a bőröm.
Mielőtt a csendőrök bármit is tehettek volna, a súlyos vasbilincs anyaga megváltozott, puhává, nyúlóssá, majd folyékonnyá vált, és lecsöpögött Shiseri kezéről. Ugyanez történt Wern rabigájával is.
A csendőrök döbbenten pislogtak, páran rájuk fogták a fegyvereiket.
Shiseri elmosolyodott.
– Így már jobb – csicsergett. – Ne aggódjanak, nem megyünk sehová.
– Maga valóban a gadi – hüledezett a főcsendőr. – Miért hagyott el minket? Miért hagyta, hogy elpusztuljon a város? – kérdezte. – Úgy tűnik, jóvá akarja tenni régi bűneit, hisz a város ismét egészséges, mésem értem, miért kellett egyáltalán elmenni.
Shiseri arcára szomorúság ült. Közelebb bújt Wernhez, és a vállára hajtotta a fejét. Senki nem felelt a férfi kérdéseire. Wern úgy érezte, felesleges lenne bármit is mondani, hisz hamarosan úgy is kiderül minden.
A kocsi megállt. A csendőrök kisegítették a fogjokat, és bekísérték őket a rendfenntartás épületébe.
– És most? – súgta Shiseri, ahogy a fogdák felé kísérték őket.
– Várunk – felelte Wern.

Délibábok: 44. fejezet

 

Shiseri idegesen járkált fel s alá a szobájában. Látta, ahogy egy idegen kocsi hajt a házhoz, majd azt is, ahogy távozik. Bárki is jött, nem töltött a tanyán sok időt. Miután távozott, Shiseri hallotta, ahogy Wern feljön a lépcsőn, és benyit a szobájába, ami az övével volt szomszédos.
Hajtotta a kíváncsiság és az olthatatlan vágy, hogy a férfi társaságában legyen. Kiment, és megállt az ajtaja előtt. Bizonytalanul topogott, majd halkan bekopogott.
– Igen? – hallattszott a férfi hangja. Meglepettnek tűnt.
Shiseri kinyitotta az ajtót, és bekukucsált.
– Hát te? – döbbent meg Wern, de felderült az arca. – Azt hittem, alszol.
– Nem tudok – motyogta a nő. – A gondolatok nem hagynak, és nem szeretnék egyedül lenni. Nem bánnád, ha… veled maradhatnék?
Az ajkába harapott, ahogy érezte, hogy elpirul. Remélte, hogy a félhomályban ez nem feltűnő. Csak egy kislápma égett a szobában, ami Wern asztalán pihent. A férfi az asztalnak támaszkodott.
– Persze – felelte. – Gyere csak.
Shiseri belépett, és bezárta az ajtót.
– Te miért nem alszol?
– Engem sem hagynak a gondolataim, de úgy érzem, most már minden rendben lesz.
– Bár én is így látnám. Láttam elhajtani egy kocsit. Hozzád jöttek?
Wern a kezét nyújtotta, majd magához húzta a nőt.
– Igen – suttogta. – Olyan hírt kaptam, aminél jobbat nem is kaphattam volna. Végre megfogtam a testvéreid, végre lezárhatjuk a múltat, és továbbléphetünk.
Shiseri szívéről egy kő esett le. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ó, hála az égnek. Akkor hazamegyünk?
Wern bólintott.
– Holnap indulunk.
Shiserit elöntötte a nyugalom és az izgatottság elegye. Olyan erővel tört elő benne, hogy önmagáról megfeledkezve közelebb hajolt Wernhez, és megcsókolta. A férfi egy pillanatra megfeszült, majd viszonozta a csókot. Keze Shiseri dereka köré fonódott.
– Ne haragudj – kuncogott a nő. – Azt hiszem, elragadtak az érzelmek.
Wern megcirógatta az arcát.
– Máskor is nyugodtan elragadhatnak.
Shiseri érezte, ahogy felforrósodik a füle, majd az egész arca. Ezúttal Wern bújt hozzá közelebb, és csókot lehelt az ajkára. Shiseri egész testében felhevült. A hálóinge vékony anyagán keresztül úgy érezte a férfi tapintását, mintha a meztelen testén simított volna végig. A gadi erő felélénkült benne, és vad örvénylésbe kezdett. Shiseri egy pillanatra úgy érezte, mintha nem is ő irányítana. Wern hajába túrt, közben a nyakát csókolgatta. A férfiból halk sóhajok szakadtak ki. Shiseri keze lecsúszott, és elkezdte kigombolni Wern ingét.
– Nem hiszem el, mennyi gomb van ezen – sutyorgott.
Wern felnevetett. Megfogta Shiseri kezét.
– Várj egy kicsit. Mit csinálsz? – kérdezte. Elpirult. – Mit csinálunk?
Shiseri nem felelt, csak finoman a férfi ajkához érnitette a sajátját. Ahogy Wern viszonozta a közeledését, egyre hevesebbé vált. Egész testében lüktetett a vére.
– Sise – susogta Wern zihálva. Eltolta magától, és egy pillanatra csak vizslatta. – A szemed.
Shiseri egyre hevesebben vette a levegőt.
– Miért jössz mindig a szemmemel? – kérdezte kissé bódultan. Mintha az erő felfokozta volna az érzéseit, a vágyait, amik egészen átvették felette az irányítást. Ott csókolta Wernt, ahol érte, közben továbbra is az ingével matatott.
– Várj – hebegte Wern, de nem úgy tűnt, hogy le akarja állítani. Mintha a Shiseriben tomboló gadi erő rá is hatással lett volna. Úgy tűnt, meggondolta magát, szorosabban magához ölelte a nőt, és hosszan megcsókolta.
– Én… – suttogta. – Én még soha…
– Én se – felelte Shisieri.
Wern kipirult arcán zavart mosoly jelent meg.
– Nem izgulsz? – kérdezte. – Mert én borzasztóan.
Shiseri szíve a torkában dobogott. Úgy remegett a lába, hogy ha Wern karjai nem támasztják, már összecsuklott volna.
– Én is ideges vagyok kicsit – mondta, majd az ajkába harapott. – De ennél jobban még nem vágytam semmire.
Újfent az ingre koncentrált.
– A fene enné meg ezt a sok gombot – morgolódott. Megmarkolta az anyagot, és finoman megrántotta. Az ing lefoszlott Wern testéről és minden szál Shiseri tenyerében gyűlt össze, ahol falevéllé változott. – Most úgysem lesz rá szükséged.
Wern döbbenten figyelte, ahogy a levél ide-oda lengve földet ér.
– Szerettem azt az inget – motyogta.
Shiseri végigsimított a férfi mellkasán, majd megcsókolta a bőrét.
– Majd visszakapod – duruzsolta.
Wern felnyögött. Magához ölelte Shiserit, és a nyakát csókolgatta. Megmarkolta a nő fenekét, lesiklott a tenyere a combjáig, és felkapta az ölébe. Shiseri átkarolta Wern nyakát, majd halkan felnevetett. A férfi az ágy felé lendült, de megbotlott. Szerencséjükre a lendület pont az ágyra dobta őket.
Wern megtámaszkodott a matracon, és Shiseri fölé magasodott.
– Ezt nem így terveztem – hebegte. – Ne haragudj.
Shiserit a férfi félszegsége csak még jobban feltüzelte. Végigsimított Wern mellkasán, majd közelebb húzta magához.
Wern ismét csókokkal halmozta el.
– Tudsz trükköt a hálóingeddel is? – suttogta.
Alighogy kimondta, Shiseri ruházata fodrozódni kezdett, majd eltűnt. Wern vágyakozva nézett végig rajta.
– Gyönyörű vagy – susogta. Aztán a sóvárgás váratlanul eltűnt, arca megfeszült, elkerekedett szemmel bámult. Idegesnek tűnt.
– Mi lesz, ha elrontom? – kérdezte. – Nem akarok neked rosszat.
Shiseri átkulcsolta Wern nyakát.
– Nem fogod elrontani – búgta. – Bízom benned.
Úgy tűnt, ennyi is elég volt, hogy megnyugtassa a férfit. Wern egészen közel bújt hozzá, és lassan csókolgatni kezdte a nyakát, majd egyre lejebb haladt. Shiseri minden érintésnél felsóhajtott. Aztán Wern egy érzékenyebb pontjához ért, amitől kitört belőle a kuncogás.
Wern abbahagyta, és felpillantott.
– Csikiz a szakálad – sutyorogta Shiseri. – Bocsi.
Wern is felderült.
– Szóval csikizlek? – mondta, majd a kezével is elkezdte csiklandozni a nőt.
Shiseri jóízűen felnevetett, közben ide-oda ugrált. Wern játéka újabb simogatásba és cirógatásba ment át. Shiseri egész testében megborzongott. Jóleső sóhajok törtek ki belőle. A gadi erő felforrt a vérében, minden érintésnél jobban érezte, hogy kitörni készül. Nem akarta kordában tartani, hagyta, hogy tomboljon, közben egészen átadta magát Wernnek.

***
Wern az oldalán feküdt, és Shiserit figyelte, ahogy alszik. Nyitott szája szélén nyálcsík csillogott, időnként felhorkant. A haja úgy összekócolódott, mintha egy madárfészek lett volna. Wern mellkasát melegség öntötte el. Még soha nem látott ilyen bájos teremtést, mint ő. Odakint már hétágra sütött a nap, de nem akarta felébreszteni. Nem sokat aludtak az este, rájuk fért a pihenés. Ő maga is csak azért kelt fel, mert nem hagyta nyugodni az izgatottság. Végre hazamehetnek anélkül, hogy félniük kéne.
Megmozdult, hogy kényelmesebb pózt találjon, de fájdalom nyilallt a lapockájába. Halkan felszisszent.
Shiseri hosszan pislogva felébredt.
– Mi történt? – motyogta a száját törölgetve.
– Semmi. Aludj csak – felelte Wern. Hátranyúlt, hogy megnézze a fájdalom okát. – Azt hiszem, megkarmoltál.
Shiseri az arcába húzta a takarót, épp csak a szeme látszódott ki.
– Ne haragudj – mormolta bele az ágyneműbe. Kis gondolkodás után kidugta a fejét. – Meg tudom gyógyítani. Fordulj meg.
Wern próbált engedelmeskedni, de két embernek meglehetősen szűkös volt az ágya. Azért így is sikerült hasra feküdnie. Shiseri fölé hajolt. Megérezte a nő kecses ujjainak érintését. Kellemes borzongás futott végig a hátán.
– Kész is – csilingelt Shiseri hangja.
Wern visszahelyezkedett úgy, hogy szembe kerüljön a nővel.
– Maradhatnánk – mondta.
Shiseri elmosolyodott.
– Itt a tanyán?
Wern egész testét elöntötte a hőhullám. Ideges és izgatott volt egyszerre. Tudta, hogy amit akar, az helytelen, mégis mérhetetlenül vágyott rá.
– Nem. Úgy értem, az élők közt – felelte. – Akarom ezt. Ezt, ami köztünk van, a közös életünket.
Shiseri közelebb bújt hozzá.
– Én is, el se hiszed, mennyire, de…
– Biztos, hogy elpusztulna a város? – vágott a szavába Wern. – Úgy értem, ez csak elmélet. Mi van, ha tévedünk?
Shiseri felsóhajtott. Arcáról eltűnt az öröm, és bánat vette át a helyét.
– Ez nem csupán elmélet – mondta. – Nem mondtam, mert nem akartalak megijeszteni, de már volt rá példa a történelemben, hogy a gadi a természet erőivel játszott, és meg is lett a böjtje.
Wern szíve összeszorult, keserű íz tódult a szájába. Csapkodni lett volna kedve, olyan dühös volt. Esélyt sem kapott egy normális életre, pedig nem bántott senkit, nem ártott senkinek. Csak arra vágyott, amire mindenki: boldogságra és szerető családra.
– Ez igazságtalan – morogta.
Shiseri kinyúlt a takaró alól, és megsimogatta az arcát.
– Így is szerencsések vagyunk, hogy ennyi jutott nekünk – mondta. – Mi nem ide tartozunk, te is tudod.
Wern elhúzta a száját.
– Bár tudnám, mi vár ránk odaát.
– Engem is megnyugtatna, ha tudhatnám, de nem félek, amíg velem vagy.
Wern felkönyökölt, és elmosolyodott.
– Soha nem hagylak magadra – felelte. – Ha esetleg odaát elsodródnánk egymástól, akkor majd megkereslek.
Shiseri szeme felragyogott. Közelebb bújt Wernhez, és átölelte.

***
Quire összeroskadt, majd hangosan felsóhajtott, ahogy visszaváltozott emberré. A gondolatai zavarosak voltak, szüksége volt pár percre, hogy kitisztuljon az elméje. Sötétség és csend honolt a házban. Késő éjszaka volt.
Végignézett magán, megmozgatta a karját, majd az ujjait. Jó érzés töltötte el, hogy ismét ember. Emlékezett minden beszélgetésre és eseményre, ami a társaságában történt, amíg fa alakban volt, és arra is, amikor Galan megtámadta Shiserit. Segíteni akart a lánynak, de képtelen volt.
Ez eszébe juttatta azt is, miért van itt.
– Az a buta kislány – motyogta. – Most már tényleg be kell ezt fejezniük.
Feltápászkodott, megigazította a ruházatát és körbenézett. A ház üresnek tűnt, de érezte a holtakat. Egyiküknek sem itt volt a helye. Tudta, hogy sürgősen cselekednie kell, de még túl gyenge volt, hogy bármit is tegyen. Pihenésre és ételre volt szüksége.
Nem óhajtott több időt a Holo házban tölteni. Vissza kellett szereznie az erejét, és fel kellett készülnie egy újabb összecsapásra Shiserivel. Tisztában volt vele, hogy amíg ő fa alakban volt, a kislány sokat fejlődött. Több város gadijával is találkozott már az élete során, de Shiseri kitűnt mind közül. Nem volt erősebb, mint a többiek, csupán jobban ráérzett az erő használatára, így olyanokat is meg mert tenni, amiket mások nem.
Kiment a házból és Pfila fogadója felé vette az útját. Azon tűnődött, mi lehet Certivel. Nagy szüksége volt a papjára, és aggódott is érte. Elhatározta, hogy amint visszanyerte minden erejét, az lesz az első dolga, hogy megkersi a fiút.

***
Lomar korán felébredt. Óvatosan kikelt az ágyból, nem akarta felzavarni Éduát. Az arcát dörzsölve ült le az asztalához. Át akarta nézni a jegyzeteit, de még túl álmos volt. Kipillantott az ablakon, ami előtt Phortu terült el, és azonnal szoborrá vált. Megélénkülve fölállt, és közelebb lépett az ablakhoz.
– Ez képtelenség – motyogta, majd az ágy felé fordult. – Édua. Édua, kelj fel, ezt látnod kell.
Felesége felemelte a fejét.
– Mi történt?
Lomar intett neki. A nő kimászott az ágyból, magára terítette a köntösét, és az ablakhoz ment. Elkerekedett szemmel bámult ki az ablakon.
– Ez hogy lehetséges? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Lomar.
Az egész város úgy nézett ki, mintha újonnan építették volna. Ragyogott, akár egy ékszerdoboz.
Lomar megragadta Édua kezét, és kirohant vele a szobából.
– Ezt látnunk kell közelebről – hadarta.
– Várj – kiáltott a nő. – Hisz hálóruhában vagyunk.
Lomar nem figyelt rá, csak rohant. Egyedül akkor torpant meg, amikor az aulába értek. A fának hűlt helye volt, a járókő sértetlenül terült el, mintha soha nem nőtt volna ki belőle semmi.
Édua a szájához kapta a kezét.
– Quire eltűnt. Vajon ő tette ezt?
Lomar hümmögött.
– Nem hiszem – felelte. – Szerintem Shiseri volt, csak azt nem tudom, hogyan. Meggyógyította a várost, és visszaváltoztatta Quirét… vagy eltüntette…
– Ebből még nagy baj lehet – suttogta a nő.
– Erre térjünk vissza később – hadarta Lomar. – Látnom kell a várost közelebbről. Már indult volna az ajtóhoz, de Édua visszatartotta.
– Előbb öltözzünk fel.
Lomar a száját húzta, szíve szerint azonnal rohant volna, hogy körbenézhessen a főtéren és a piacon, hogy láthassa az épületeket. Tombolt benne a gyermeki kíváncsiság, de megadta magát a feleségének. Visszakullogott a szobájukba, levetette a pizsamáját, és rendes ruhába bújt.
Ezidő alatt Édua is átöltözött.
– Most már mehetünk – szólalt meg a nő, majd elmosolyodott.
A város központjába érve megálltak. Lomar tátott szájjal nézett körbe. Az épületek és járdák nem csak renoválódtak, de modernebbé is váltak. Eltűntek a macskakövek, és jobban járható, sima betonutak váltották fel. Az utcákat szegélyező gázlámpák helyére villanylámpák kerültek, az épületek ablakait hőszigetelő keretek szegélyezték. A fák, bokrok és füves területek sokkal nagyobb teret kaptak.
– Lenyűgöző – álmélkodott Lomar.
Nemcsak ő csodálkozott. Mindenki, aki az utcán sétált, döbbenten figyelte a régi-új várost.
Édua felnevetett.
– A kisasszony megcsinálta. Sikerült neki.
– De hogyan? – kérdezte Lomar.
– Mit számít? A város megmenekült. Mi is megmenekültünk.
Lomar nagyot nyelt.
– De ők még nem – morogta.

Délibábok: 43. fejezet

 

Cezar egy ütött-kopott székben ült, egy szintén viseletes, törött asztal mögött. Csizmás lábát az asztal lapjára tette. Elégedetten hátradőlt és egy, Galantól elegánsan meglovasított bódító cigarettát szívott.
A szoba többi bútora is hasonlóan lepusztult állapotban volt. A falakat hatalmas penészfoltok csúfították, a sarkokban vastag pókhálók ültek. Egy régóta elhagyatott úri birtok egyik szobájában volt. Még ebben a romos állapotában is megőrizte patinás kisugárzását. Bár Hattari említette neki Pfila fogadóját, de eddig még sosem fizetett szállásért, és nem most akarta elkezdeni. Kifinomult úriembert alakított, így saját birtok dukált neki.
Felsírt az ajtó, ahogy benyitottak. Hamira kecses alakja jelent meg. Úgy ringatta a csípőjét, ahogy egy hajó ring a vízen. Keveset sejtető, testhez simuló ruhája sem a phortui, sem a tereni viseletnek nem felelt meg. Ezen Cezar nem is csodálkozott, hisz a vörös dámára annak idején, egy távoli országban talált rá.
– Nos? – kérdezte a férfi.
Hamira közelebb lépett hozzá.
– Nagyon érdekes dolgokat találtam – búgta.
A nő két bőrkötéses könyvet tett le az asztalra, majd lelökte a férfi lábát, és az ölébe ült. – Azonban mielőtt bármit is mondanék, szórakozzunk kicsit.
Cezar elnyomta a cigarettát. Vére egészen felpezsdült.
– A te játékaid nagyon vadak tudnak lenni – mondta.
Hamira átkarolta a férfi nyakát, és a tarkóját cirógatta, amibe a férfi egész teste beleborzongott.
– Na – nyávogott a nő. – Ne hagyj parlagon. Az a Galan borzalmas szerető.
Cezar közelebb húzta magához Hamirát és megcsókolta.
– Nem bánom – suttogta. – De utána visszatérünk az üzletre.
Hamira elmosolyodott, fölállt, és maga után vonta a férfit. Cezart fűtötte a vágy, ami felerősítette a cigaretta hatását. Révült álapotban követte a nőt.
Több lány is akadt Terenben, akikkel szeretett összebújni, de ezek közül Hamira elsöpört mindenkit. Talán pont az egzotikus származása miatt olyan trükköket ismert, amiket senki. Bár vadsága miatt időnként maradandó sérüléseket okozott, Cezar mégis minden alkalommal arra jutott, hogy megéri.
Az egyik emeleti hálószóbába vonultak. Cezar már nem gondolt a könyvekre, amiket a nő hozott, átadta magát a vágynak. Órákig csókolták, ölelték egymást, és Cezar hagyta, hogy Hamira újabb praktikákat próbáljon ki rajta.
Az élvezettől kipirulva pihegtek egymás karjaiban, amikor a férfi kijózanodott.
– Miket találtál? – kérdezte, közben Hamira meztelen hátát cirógatta.
– Naplókat – felelte a nő.
– Nem néztem ki abból a hólyagból, hogy naplót ír.
– Nos, nem tudom, hogy ő írta-e vagy sem, de biztos fontos – magyarázta Hamira. Időnként megcsókolta Cezar szőrös mellkasát. – Az íróasztala egy rejtett fiókjában találtam. Márpedig amit elrejtenek, az mindig fontos.
– Felkeltetted a kíváncsiságom. Miről ír?
Hamira vállat vont.
– Nem tudom, nem is érdekel, csak elhoztam.
Cezar kimászott az ágyból, és ahogy volt, anyaszült meztelenül lement az irodába. Felkapta a könyveket, majd visszament a szobába, és visszabújt a nő mellé.
– Nincs az a pénz, hogy úgy adjam át Hattarinak, hogy nem olvasok bele – mondta. Vigyorogva kinyitotta az egyiket, belelapozott, majd a másikat is átforgatta.
– Ez nagyon érdekes – motyogta.
– De azért remélem, pénz is lesz belőle – nyafogott Hamira. – Ha már össze kellett bújnom azzal a pökhendi alakkal, akkor fizessék meg.
Cezar minél több mindent elolvasott a naplókban, annál izgatottabbá vált.
– Ebből, édes, irdatlan pénzünk lesz – mondta. – És ami a legjobb, hogy most már azt tehetsz Galannal, amit akarsz.
Hamira arca felragyogott.
– Tényleg?
Cezar bólintott.
– Vannak ötleteim – felelte a nő mosolyogva.

***
Kint már sötétség honolt. Wernt ébren tartotta a nyugtalanság. Párórányi forgolódás után döntött úgy, hogy lemegy az irodába, amit Arum ajánlott fel neki, mondván, hogy úgysem használják. Itt nem zavart senkit, és nyugodtan gondolkozhatott. Apró helyiség volt, épp csak befért egy asztal meg két szék.
Biztosra vette, hogy már mindenki alszik, amikor halkan kopogtak az ajtaján.
– Igen?
Irmin Rufs nyitott be.
– Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavargálom, uram – magyarázta. Hosszú, világos rózsaszín hálóingben és hozzá tartozó hálósipkában volt. – Már gondoltam, lefekszem aludni, amikor láttam, hogy egy kocsi tart ide.
Wern minden izma megfeszült. Bárki könnyen kideríthette, hogy itt húzták meg magukat. Akár a csendőrök is jöhetnek, hogy elvigyék őket.
Az idős hölgy folytatta:
– Először azt hittem, hogy a szomszédhoz igyekszik. Erről az útról könnyen el lehet jutni hozzá is, és oda sűrűn járnak későnként – mondta. – No, de megállt előttünk. A furcsa szerzet ide gyütt, és magát kereste.
Wern ijedsége enyhült. Irmin egészen biztosan nem hívná fura szerzetnek a csendőröket.
– Bekísérhetem? – kérdezte a nő.
– Természetesen – felelte Wern, majd elmosolyodott. – Köszönöm.
Irmin eltűnt. Wern hallotta, ahogy valakinek magyaráz.
– Menjen nyugodtan, fiatalember. Igen, igen, az az ajtó.
Wern legnagyobb meglepetésére Cezar jelent meg, és levetette magát a szabad székre.
– Látom, lejjebb adtad – nézet körbe a szobában. – Szarban vagy, mi?
– Hogy kerül ide? – döbbent meg Wern. Nem beszélt a haramiának erről a helyről, nem akarta, hogy tudjon róla.
– Megvannak a módszereim – felelte Cezar vigyorogva.
Wern elkomorult. Sejtette, hogy nem bízhat meg benne, de erre nem számított.
– És miért jött?
Cezar két bőrkötéses könyvet vett elő az oldaltáskájából, és az asztalra dobta.
– Ez mi? – döbbent meg Wern.
– Hamira szerezte Galantól – magyarázta a bandita közben a körmét piszkálta. – Ha kerestél valamit, amivel megfoghatod azt a simlist, akkor ez az.
Wern izgatottan nyúlt a könyvekért.
– Mi van benne?
Cezar előredőlt.
– Minden. Az az idióta naplót vezetett – felelte. – Bár ha azt vesszük, nem is volt olyan idióta. Bebiztosította magát. – Mutatóujjával az egyik naplóra bökött. – Az egyik a bátyja tetteit listázza, igen érdekes részletességgel. Sőt, olyan bizonyítékokat csatolt hozzájuk, amiket letagadni sem lehet.
Wern megborzongott. Nem merte kinyitni a könyvet.
Cezar folytatta:
– Bizonyára jobbnak érezte, ha van valami a kezében. Vagy az is lehet, hogy zsarolta a testvérét. Ezzel a naplóval tuti kordában tudta tartani.
Wern végigsimított a sima bőrön.
– És a másik? – kérdezte.
Cezar felnevetett.
– Az hasonlóan részletgazdag, épp csak a saját tettei vannak benne – mondta. – Beteg állat, ha engem kérdezel. De a testvére sem kutya.
Wern értetlenül vette kézbe a másik naplót.
– Mégis miért írna azokról, amiket tett?
A haramia vállat vont.
– Amennyire ki tudtam ismerni, szerintem hencegésből. Nyilván nem beszélhet róluk, mert annyi esze azért neki is van, hogy akkor pórul járna, de valahogy büszkélkedni akar. Ez az egyetlen módja.
Wern hosszú ideje először érezte, hogy végre győzött, megtalálta, amit annyira keresett. Olyan előny került a kezébe, amivel végleg elintézheti a testvéreket. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
Cezar arcán sunyi mosoly ült.
– Ezekkel börtönbe küldheted őket – mondta a naplók felé biccentve.
– Börtönbe? – fakadt ki Wern. – Ennek a két naplónak hála kötelet kapnak.
– Ezek? Ne reméld – grimaszolt Cezar. – Az ilyen gazdag ficsúroknak börtön jár. Majd viszik őket a hegyre. Kötelet csak az olyan senkik kapnak, mint én – magyarázta.
Wern a bőre alatt érezte a bandita tekintetét. Úgy vizslatta, mintha próbálná kiismerni.
Cezar ismét megszólalt:
– Az olyanoknak meg, mint te, betörik a fejét kővel.
Wern minden izma megfeszült. Elkerekedett szemmel meredt a haramijára.
– Ezt miért mondta?
Cezar lefejtett egy nagyobb szálkát az asztal széléből, és a fogát piszkálgatta vele.
– Nem a tisztességemről vagyok híres, de ezt nyilván tudod – magyarázta. – Magától értetődő volt, hogy elolvasom a naplókat. Igazán lebilincselő irományok. Beteg állatok, de fantáziájuk az van. Természetesen a naplók az első áldozataikkal kezdődnek.
Wern érezte, ahogy elhagyja az ereje, de ezt esze ágában sem volt kimutatni. Megmarkolta a szék karfáját.
Cezar folytatta:
– Megölték a saját húgukat. Azért ez erős még nekem is. Aztán megöltek egy kölyköt is – mondta. Ujjával finoman megkocogtatta a halántékát. – Nekem is van ám sütnivalóm. Kicsit nyomozgattam, aztán összeraktam a képet. Miután az egész város rólatok beszélt, már nem is volt nehéz dolgom.
Wern a naplókat piszkálta. Egyáltalán nem bízott a férfiban, hisz jól tudta, mikre képes. Amióta ismerte, kettős érzése volt vele kapcsolatban, még tisztességtelenségében is voltak elvei, amiket tisztelt benne. Azonban a többi dolgaiban ízig-vérig haramia volt. – És most? – kérdezte. Tudni akarta, mire akarja Cezar felhasználni, amiket megtudott, de a férfi csak megvonta a vállát.
– Mi lenne? – kérdezett vissza. Fölállt, és az ajtóhoz lépett. – Tartoztam, törlesztettem. Ennyi.
Wern őszinte döbbenettel figyelte, ahogy a kilincsért nyúlt, de mint aki meggondolta magát, visszafordult.
– Örülök, hogy megismertem, Holo úr.
Wern már majdnem rá szólt, hogy ne gúnyolódjon. Tudta, hogy a bandita senkit nem hajlandó magázni, mert nincs olyan ember, akit annyira becsülne. Aztán valami olyat vett észre a férfi tekintetében, amit eddig még soha nem látott benne: tiszteletet.
Kihúzta magát. Most előszőr érezte úgy, hogy a haramia személyében barátra tett szert.
– Nem különben, Cezar úr.

***
Türm a méregtől nem látva csörtetett a dolgozószobájába. A komornyiktól tudta, hogy ott találja az apját.
– Mégis milyen jogon… – kezdte, amint berontott, de torkán akadt a szó.
Erol az ablaknál állt, a kertet figyelte, közben egy kristálypoharat tartott a kezében. Mintha soha nem kapott volna agyvérzést, ami aztán tolószékbe kényszerítette. Türm egy pillanatra úgy érezte, visszarepült az időben.
– Mit milyen jogon? – kérdezte az apja. Nyugodtnak tűnt, de égkék tekintete fagyos volt. – Ne nézz ilyen meglepetten, fiam. Komolyan azt hitted, ha az egész város tudja, akkor én nem?
Türm keze ökölbe szorult. Ebben a pillanatban az érdekelte a legkevésbé, hogy a húga meggyógyította az apját.
– Semmilyen ügyet nem tudtam elintézni – fröcsögte. – Aztán közölték velem, hogy már nem én vezetem a vállalatokat.
– Valóban – helyeselt Erol. – Ugyanis elvettem tőled az irányítást. Sőt, nem csak tőled, Galantól is.
– Ehhez nem volt jogod!
Erol összevonta a szemöldökét.
– Vigyázz a szádra! – dörögte. – Egyelőre még mindig én vagyok ennek a családnak a feje. A vállalatok sosem képezték a tulajdonotokat, csupán az irányítás jogát kaptátok meg, miután nyomorékká váltam – mondta. – De, mint láthatod, felépültem.
Türmnek ordítani lett volna kedve. Érezte, ahogy az agyában lüktet a vér. Mindennél jobban bánta, hogy nem végzett a férfival, amikor még könnyűszerrel megtehette volna. Erol közelebb lépett.
– Mindent tudok.
Türm a fogát csikorgatta.
– Csakugyan? Akkor hol vannak a csendőrök?
Erol felsóhajtott. A tekintetében a harag helyét szánakozás vette át. Ez Türmöt csak még jobban felbosszantotta. Nem kért senki szánalmából, főleg nem az apjáéból.
– Tartok tőle, hogy ez elkerülhetetlen lesz – felelte Erol. – De nem én hozom el a sorsotokat.
– Persze, az imádott Werned elintéz mindent – fröcsögte Türm.
Erol felsóhajtott.
– Csak mondd meg, miért? Mit ártott neked a húgod?
Türm egész testében remegett a dühtől.
– Amióta megszületett, minden körülötte forgott – ordította. – Mi már nem is számítottunk.
Erol arca elsápadt.
– Ez nem igaz – hebegte. – Miket beszélsz, hisz épp úgy foglalkoztunk veletek, mint korábban.
– Magyarázkodj csak, de nincs értelme. Tíz évig mást sem hallgattam, csak hogy vigyázzatok a húgotokra, a húgotok jelenti a jövőtöket, Shiseri felvirágoztatja majd a várost.
– De hisz ő volt a gadi!
– Én meg a fiad voltam!
Elhallgattak.
Erol letette a poharát.
– Elvakított téged a féltékenység – mondta. – A tomboló haragod torzképet mutatott neked.
Türm a levegőbe csapott.
– És még mindig csak magyarázkodsz, mosod kezeid. Nehezedre esne egyszer az életben elismerni, hogy hibáztál?
Erol arcvonásai megkeményedtek.
– Hibáztam – felelte. – De nem abban, amit te hiszel. Időben észre kellett volna vennem, hogy baj van veletek. Egy egészséges lelkületű gyerek sem öli meg a testvérét, csak mert haragszik. Ez nem normális.
Türm az íróasztalához lépett.
– Tudod is te, mi a normális – morogta. A felső fiókból kivette a pisztolyát és az apjára fogta. – Most pedig, ha nem haragszol, elhárítok egy akadályt.
Mielőtt Erol bármit is tehetett volna, meghúzta a ravaszt. A fegyver azonban csak kattant egyet.
– Komolyan azt hitted, hogy töltött pisztolyt hagyok itt neked? – kérdezte az apja. – Ennyire ostobának nézel? Tisztában vagyok vele, hogy megölnél, ha alkalmad nyílna rá. Türm felordított, és eldobta a pisztolyt.
Erol az ajtóhoz lépett.
– Csak, hogy tudd, azzal sem érnél el semmit, ha halott lennék – mondta. – Kitagadtalak téged is és Galant is. Nem örökölnétek semmit.
Miután a férfi bezárta maga mögött az ajtót, Türmből kitört az összes elfojtott indulat. Letépte a falakról a képeket és díszeket, felkapta az egyik széket, és földhöz vágta, lesöpört mindent az asztaláról, még az vitrines szekrények üvegajtajait is összetörte.
A tombolás végeztével összeroskadt a romokban heverő szoba közepén.

Délibábok: 42. fejezet

 

Erol egész teste összerándult, ahogy Olig hangosan felolvasta neki az aznapi újságot. Shiseri illúziója miatt nem bírt megmozdulni, pedig most szíve szerint tombolt volna. Lángoló harag fortyogott benne. Már az utolsó szikra is kihúnyt a szívében, aminek köszönhetően eddig a fiainak tekintette Türmöt és Galant.
Végérvényesen elvesztek a szemében.
Vadidegenekké váltak, akik kegyetlen módon megölték a gyermekeit. Nem csak Shiserit, de a fiait is, akiket szeretett.
– Olig – szólalt meg. – Készítse elő… a kocsit.
– Igenis, uram – felete az ápoló. – Hova kíván menni?
– Beszélnem kell… a lányommal.
Olig gyorsan intézkedett, Erol észbe sem kapott, és már a Holo birtok felé tartottak. Azonban hiába való volt az út. Babtiszt közölte velük, hogy a gyerekek nincsenek otthon. – Nekem mindenképp… beszélnem kell… velük – magyarázta Erol.
Babtiszt felsóhajtott.
– A Holo tanyára mentek, uram.
Erol jelzett Olignak, majd folytatták az útjukat. Tudta, hol van a tanya, Aarmin megmutatta neki régebben. A többórás út alatt megpróbálta összeszedni a gondolatait. Bár megígérte Wernnek, hogy nem avatkozik bele, most mégis úgy érezte, eljött az ideje, hogy tegyen valamit. És tudta is, hogy mit.
A Rufs házaspár emlékezett rá, és régi barátként üdvözölte őt.
– Hattari úr mög a menyecskéje ahun vannak – magyarázta Arum, és a ház mellett elterülő rétre mutatott.
Wern és Shiseri a fűre terített pléden ültek. Messziről idilinek tűnt a látvány, de ahogy Erol odaért, látta, hogy gondterheltek.
– Papa – döbbent meg Shiseri. – Hogy kerülsz ide?
Olig átnyújtotta az újságot Wernnek. A férfi aggódó tekintete még komorabbá vált, ahogy elolvasta. Shiseri idegesen pillantott az újságba.
– Kérlek… szüntesd meg… az illúziót – kérte Erol.
Alig, hogy kimondta, furcsa bizsergést érzett a bőre alatt. Az izmai megelevenedtek, és a mellkasát szorító nyomás is megszűnt.
Kikelt a kerekesszékből, és a plédre telepedett.
– Mi a tervetek? – kérdezte.
Wern összepréselte a száját. Shiseri végigsimított a karján, bár ő is idegesnek tűnt. – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet beavatnom magát – felelte Wern. – Mégiscsak a fiai.
– Többé már nem – sóhajtott Erol. – A fiaim meghaltak. Ezek a férfiak nem tudom, kicsodák. Segíteni szeretnék.
– Nem. Még a végén baja esik.
– Ne félts engem, fiam – húzta ki magát a férfi. – Tudom, mit teszek.
– Mire készülsz, papa? – kérdezte Shiseri.
– Visszaveszem, ami az enyém. Ebbe még beleszólásuk sem lehet – felelte. – Kitagadom őket az örökségből, így elvesztik a befolyásukat. Azonban nektek haza kell jönnötök bebizonyítani, hogy az ellenetek felhozott vádak hamisak.
Wern egy fűszálat piszkált.
– Még nem lehet. Ha most hazamegyünk, a csendőrök elfognak és bebörtönöznek. Nincs a kezünkben semmi – magyarázta. – Meg kell várnom valamit, de ígérem, utána haza megyünk.
Shiseri közelebb bújt hozzá.
– Mit kell megvárnod?
Wern a nőre mosolygott, de a szemében bánat ült.
– Erről jobb, ha nem tudsz.
– Megijesztesz – hebegte a nő.
Wern megsimogatta az arcát.
– Nincs mitől félned, majd elmondom, ha eljön az ideje. Rendben?
Shiseri bólintott.
Erol Olig segítségével felállt, és intett Wernnek. Amikor már kettesben voltak, megszólalt:
– Bár most ijesztőnek tűnik, hogy lebuktatok, mégis úgy vélem, hogy szükségetek van rá – magyarázta. – A városnak meg kell tudnia az igazságot, csak így nyerhetitek el a békét.
Wern felszusszant.
– Nem volt a terveim közt a lebukás. Nem számoltam vele, és most nem tudom mitévő legyek.
– Megkérdezhetem, hogy mire vársz?
Wern megfordult és Shiserit figyelte, majd ismét Erolra pillantott.
– Tudomásomra jutott, hogy van Galannál valami, amivel bizonyíthatom mindazt, amit elkövettek, épp csak nem tudom mi az – mondta. – Megbíztam valakit, hogy keresse meg.
– És bízol abban a személyben?
– Én már senkiben nem bízom – felelte Wern keserűen –, de tartozik nekem.
Erol hümmögve gondolkozott. Félt, hogy Wern terve túl bizonytalan. Hiába vált komoly üzletemberré, ilyenkor kiütközött rajta, hogy gyermek volt és gyermeki módon gondolkozott.
– Visszaveszem a vállalataim fölött az irányítás – szólalt meg. – Ezzel kellően meggyengülnek majd, de most már ideje, hogy lépj valamit.
– Tudom, uram.

***
Nemar összerezzent, ahogy meghallotta Türm hangját. A bátyja a nevét kiáltotta, és mérgesnek tűnt. Idegesen botorkált ki az előtérbe.
Türm és Galan ölbefont kézzel álltak. Türm összevonta a szemöldökét, amint észrevette.
– Te nem is vagy olyan roncs, mint hittem – sziszegte.
Nemar az ujjait tördelte.
– Nem értem, miről beszélsz? – hebegte.
Galan felcciccent.
– Ne süketelj – vetette oda. – Megöltelek. Te is tudod.
Nemar térde megremegett. Úgy érezte, forog vele a világ.
Türm közelebb lépett.
– Mit akar tőled Wern?
Nemar tett egy lépést hátra, de megbotlott.
– Nem… én nem… nem értem, miről beszélsz.
Türm megragadta a karját, és magához rántotta.
– Ne játssz a türelmemmel – fröcsögte.
Galan felnevetett.
– Mondanám, hogy megöl, de azzal már elkésett.
Nemar a fejét rázta. Hiába nem kellett már félnie a haláltól, mégis rettegett.
– Szóval? – kérdezte Türm. Úgy megszorította Nemar vékony karját, hogy a férfi azt hitte, menten eltörik. – Mit akar Wern?
– Ne… nem tudom – motyogta Nemar.
– Valami oka csak volt, hogy visszahoztak?
– Nem Wern ötlete volt – nyüszített Nemar. Egyre jobban fájt a karja, próbálta kihúzni, de Türm erősebb volt.
– És Shiseri mit akart ezzel?
– Nem tudom – fakadt ki Nemar. – Eressz el!
Türm megragadta a másik karját is, és megrázta.
– Mit akar a húgunk? – kiáltott az öccsére.
Nemar levegő után kapkodott. Teljesen bepánikolt, amitől úgy érezte, fuldoklik. Nem bírt józanul gondolkodni, ami mélyebbre sodorta a kétségbeesésben.
– Azt… azt akarta – makogta. – Azt akarta, hogy hozzam helyre, amit elrontottam. Ezúttal Türm nevetett fel. Hangja olyan élesen és bántóan hatott, hogy összerándult Nemar arca.
– Méghogy te helyrehozol bármit is? – mondta. – Az életedet sem bírtad helyrehozni. Szánalmas vagy.
Elengedte a fivérét.
– De nehogy azt hidd, hogy ezt az árulást szó nélkül tűrni fogom – közölte fagyosan. – Hol van Viva és a szánalmas lányod?
Nemar szíve a torkában dobogott. Elöntötte az elméjét a harag. Ritkán érzett ilyesmit, inkább a rettegés és aggodalom volt rá jellemző. Most azonban nem látott a méregtől.
– Ha egy ujjal is hozzájuk értek, akkor…
– Akkor mi lesz? – vágott a szavába Galan. – Megölsz minket? Ne nevettess.
Úgy meglökte, hogy Nemar majdnem elesett.
– Nem érdekel, mit gondoltok rólam – fakadt ki Nemar. – Most már nem. Régebben bármit megtettem volna, hogy végre elismerjetek, szeressetek, de ennek vége. Eljutottam arra a pontra, ahol már nem érdekel más, csak a családom. Bármit megtennék, hogy biztonságban legyenek.
Türm közelebb hajolt hozzá.
– Erre előbb is gondolhattál volna – sziszegte. Kihúzta magát, és Viva meg Pilar nevét kiáltotta.
Nemar érezte, ahogy izzad a tenyere.
Pilar a kert irányából rohant feléjük, Viva az emeletről jött le. Megfeszült az arca, ahogy észrevette Türméket.
– Ne! – ordította Nemar. – Menjetek innen.
Pilar megtorpant. Riadt arcán látszódott, hogy nem érti, mi a baj. Viva is megállt a lépcsőn félúton.
– Mi történt? – kérdezte a nő.
Türm elmosolyodott.
– Nincs semmi baj, csak beszélgetni akarunk. Igaz, Nemar?
Nemar feje zúgott, egyre nehezebben bírt talpon maradni.
– Ne gyertek ide – motyogta.
Viva tett egy lépést közelebb, de Nemar elordította magát. A nő egyébként merev arca ezúttal riadtnak tűnt.
– Nem ilyen szoktál lenni – hebegte. – Mi a baj?
Türm megelégelhette a dolgot, mert elindult fölfelé a lépcsőn.
– Hagyd békén – ordította Nemar. Utánuk akart rohanni, de közben Galan Pilar felé iramodott.
– Fuss! – ordította a lányának.
Pilar felsikított. Kikerülte Galant, és az apjához rohant.
– Menj a Holo birtokra – súgta kislánya fülébe Nemar. Pilar kiszaladt az ajtón, vissza sem nézett.
Galan Nemar elé lépett, és ököllel arcon ütötte.
– Szánalmas vagy – fröcsögte. – Úgy sem védi meg senki a selejtes gyerekedet.
Nemar az arcát dörzsölte. Türm megragadta Viva karját és lerángatta a lépcsőn. A nő felsikított.
– Ereszd el! – kiáltotta Nemar.
Türm világoskék szemében pont az a gyűlölet csillant, ami akkor, amikor Shiserivel végeztek.
– Azt akarom, hogy lásd, mi jár annak, aki keresztbe tesz nekem – fröcsögte.
Viva riadtan, könnyektől csillogó szemmel meredt a férjére.
Nemar az ujjait tördelte. Pörögtek a gondolatai, hogy mégis hogyan tudná megmenteni a nőt, de semmi nem jutott eszébe. Hiába voltak azok a nagy szavai, amiket csupán néhány percel korábban mondott Türméknek. Szerette a családját, de még arra is alkalmatlan volt, hogy vigyázzon rájuk. Eluralkodott rajta a kétség. Hisz sem Shiserin, sem Wernen nem tudott segíteni. Pontosan olyan, amilyennek a bátyjai hiszik: gyenge és szánalmas. Ugyan mégis miért erőlködik? Elbukott.
Csak Viva ne nézne rá ilyen könyörgőn…
Türm az egyik szoba felé rángatta a nőt, Galan pedig utánuk lökdöste Nemart.
– Kellett volna a kölyök is – morogta Türm.
– Visszahozzam? – kérdezte Galan.
Nemar gyomra felfordult az idegességtől. A térdére támaszkodott és a szőnyegre öklendezett.
Galan felnevetett.
– Van, ami sosem változik – mondta, és hátbaveregette az öccsét.
– Könyörgöm – motyogta a száját törölgetve Nemar. – Ne bántsd.
– Nem én bántom – felelte Türm –, hanem te.
Az egyik kerevetre lökte a nőt, majd a falat díszítő fegyverekhez lépett. Pisztolyok, kardok, tőrök voltak fatáblákra erősítve. Nemar még az apjától kapta őket.
Türm először az egyik pisztolyt kezdte el rángatni, de túl erősen volt odarögzítve. Az egyik karddal is hasonlóan járt, míg egy széles pengéjű tőr végül megadta magát.
Viva felzokogott. Ki akart rohanni a szobából, de Galan visszarántotta.
– Nemar, segíts – visított a nő.
Nemar közelebb akart lépni hozzá, de olyan volt a lába, mint a kocsonya. Térdre rogyott.
– Ne reménykedj – vetette oda Türm Vivának. – A férjed egy gyáva féreg. Soha életében nem állt ki senkiért, még magáért sem.
– De miért teszitek? – fakadt ki a nő. – Soha nem ártottunk nektek.
– Kérdezd a férjed. Miatta kell most meghalnod.
Nemar elméje eltompult, de Türm szavai eljutottak hozzá, és szöget ütöttek benne. Feltápászkodott és odabotorkált hozzá. Megragadta Türm fegyvert tartó kezét.
– Csak nem hősködni akarsz? – nevetett az arcába a testvére. – Ne fáradj, az ilyesmi nem neked való. Törődj bele az elkerülhetetlenbe.
Nemar nem engedte el Türm kezét, bár nem is tartotta túl szorosan. Semmi ereje nem volt hozzá.
– Igazad van – motyogta. – Egész életemben meghunyászkodtam, nem álltam ki senkiért, nem védtem meg senkit. – Felemelte Türm kezét, és a tőrbe dőlt, pengéje egészen a markolatig a testébe hatolt.
Meghallotta Viva sikolyát, de olyan távolinak hatott. Összerándult az arca a fájdalomtól. Nem számított rá, hogy ennyire rossz érzés lesz majd.
– Milyen szerencse – szuszogta –, hogy már nem élek.
Türm, de még Galan is döbbenten meredt rá. Bár gyenge volt, de tudta, hogy több lehetősége nem lesz. Ki kellett használnia.
Megragadta Viva karját, azzal sem foglalkozott, hogy felesége örjöngve sikítozik. Felhúzta a kerevetről, bár sok ereje nem volt. Elindult vele kifelé a szobából, aztán a házból is. Futni akart, de képtelen volt.
Viva zokogva követte. Nemar nem mert hátranézni. Biztos volt benne, hogy fivérei azonnal a nyomukba erednek, amint feleszmélnek a döbbenetből. Sokkal erősebbek és gyorsabbak is nála. Semmi esélye nincs ellenük.
Egy szűk, sötét sikátorba kísérte Vivát.
Megengedett magának pár perc pihenőt. Remélte, hogy itt nem találnak rájuk. A koszos falnak támaszkodott, és mélyeket sóhajtozott.
Viva már nem zokogott, de szeme megduzzadt a sok sírástól. Remegő kézzel nyúlt felé.
– A tőr – motyogta.
Nemar csak most vette észre, hogy a dísztőr még mindig kiáll a mellkasából. Megfogta, és lassan kihúzta. Ez a folyamat semmivel sem volt kevésbé fájdalmas, mint amikor beleszúródott. Felszisszent, majd eldobta a fegyvert.
Szükre ingén hatalmas vérfolt jelent meg.
Viva a szájához kapta a kezét. Elkerekedett szemmel meredt rá. Arca olyan sápadttá vált, hogy már-már ragyogott.
– Valóban nem lehet senkit kétszer megölni – tűnődött Nemar.
– Mi folyik itt? – fakadt ki a nő.
Nemar észbe kapott, jelezte feleségének, hogy maradjon csöndben. A sikátor másik végébe ment, és óvatosan körbenézett. Nem látta a fivéreit, másokat azonban igen. Nappal volt, az utcán jöttek-mentek az emberek. Nehezen tudna kimagyarázni egy hatalmas vérfoltot a mellkasán. Kellett találnia valamit, amivel elfedi. Egy közeli kukához lépett, és átnézte. Többnyire ételmaradékok, dobozok és törött tárgyak voltak benne, de akadt pár koszos vászon is. Elfintorodott az orrfacsaró bűztől, közben kirángatott egy nagyobb anyagot. Magára terítette, és a mellkasánál összefogta, majd jelzett Vivánk, hogy kövesse. A nő nem mozdult.
Nemar visszament hozzá, és megfogta a kezét. Viva fitos orra összerándult a rodhadt étel szagától.
– Ígérem, mindent elmagyarázok – suttogta Nemar –, de most arra kérlek, hogy bízz bennem és gyere velem.
– Mi lett Pilarral? – kérdezte Viva.
– Oda akarlak vinni, ahol ő is van – felelte Nemar. Legalábbis nagyon remélem, hogy ott van, tette hozzá gondolatban.
Viva megadta magát, és követte a férjét.
Bár Nemar ereje nem tért vissza, de több pihenőre már nem álltak meg. Csak akkor könnyebbült meg kissé, amikor feltűnt előtte a Holo birtok.
Amint Babtiszt ajtót nyitott, Nemar megszólalt:
– Kérem, mondja, hogy…
– Pilar kiasasszony a társalkodóban várja önöket – vágott a szavába a komornyik.
Nemarból és Vivából egyszerre szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj.