2022. szeptember 23., péntek

Délibábok: 8. fejezet


 

Wern és Shiseri egy nyugodt szobába kísérték Lomart. Wern azonnal felismerte a férfit, amint meglátta. Hiába öregedett húsz évet, karakán vonásai semmit nem változtak, csak férfiassá váltak.
Nagyon megörült régi barátja láttán, de abban a pillanatban össze is facsarodott a szíve. Olyan érzéseket keltett benne, amiket nem akart érezni; Lomar leélt egy egész életet, ami neki nem adatott meg.
A szoba, ahova bementek, egy apró pihenő volt. Csupán egy zöld bársonykanapé, a hozzá tartozó, zöld fotelek, egy sötétbarna dohányzóasztal és egy bárszekrény kapott helyet. Wern és Shiseri a kanapéra ültek le, Lomar velük szemben az egyik fotelbe.
– Szóval? – kérdezte Lomar. Épp annyira izgatott és kíváncsi volt, mint gyermekkorában.
Wern továbbra sem tartotta jó ötletnek beavatni a papot. Nem tudhatták, mi lesz a tetteik végeredménye. Volt pár ember, akiknek ártani akart, de Lomar nem tartozott közéjük. Shiseri azonban ragaszkodott hozzá, mondván, hogy Lomar az ő papja, összeköttetésben állnak. Abban is biztos volt, hogy a segítségükre lehet.
Wern megadta magát, mert bízott Shiseriben.
A nő elmosolyodott, majd mesélésbe kezdett. Elmondott Lomarnak mindent, miért tűnt el, mi történt vele pontosan, mi lett Wernnel.
Amikor kiderült, hogy a férfi Shiseri mellett maga Wern, Lomar elkerekedett szemmel bámult rá.
– Tényleg te vagy az? – kérdezte.
Wern bólintott, de nem szólalt meg.
Lomar folytatta:
– Nagyon hiányoztál. Annyira örülök, hogy ismét látlak.
A pap egyre jobban fellelkesült. Wern leintette.
– Ne éld bele magad, hogy ismét minden olyan lesz, mint régen – mondta. – Ha figyeltél arra, amit Sise eddig mondott, akkor tudhatod, hogy meghaltam. Ez – folytatta, és magára mutatott – csupán ideiglenes állapot. Amint helyrehoztuk, amit helyre kell hozni, visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk.
Lomar arcáról lehervadt a mosoly.
Wern egy pillanatra megbánta, hogy ilyen nyers volt régi barátjával, de nem mondott semmit.
– Igen – szólalt meg Lomar szomorúan – valószínűleg ezt éreztem bennetek. Csak azt nem értem, hogy Babtisztnál miért éreztem?
– Mert ő sem él már – felelte Shiseri. Úgy mosolygott, mintha egy kedves emlékről beszélgetnének. – Ebben a házban senki sem él.
Lomar arcából kiszaladt a vér, Wern azt hitte, menten elájul.
Shiseri kedélyesen folytatta a mesélést, elmondott a papnak mindent. Mik történtek azalatt az öt év alatt, amíg Terenben voltak, mik a jövőbeli terveik és mi az, amire ügyelniük kell.
Miután a nő végzett, egy darabig csak csöndben ültek. Lomar egészen elmerült a gondolataiban. Wern biztosra vette, hogy próbálja feldolgozni a hallottakat. Nem sűrűn találkozik az ember holtakkal, akiket a gadi ereje keltett életre.
Már szólni akart a férfinak, hogy menjen haza, de Lomar megelőzte.
– Ez elképesztő – mondta. Arcára őszinte csodálat ült. – Te vagy a legerősebb gadi, akit eddig jegyzett a történelem.
Shiseri döbbenten pislogott.
– Hogy mi? – kérdezte.
– Hát nem érted? – lelkesült fel a pap. – Soha egy gadi sem hozott vissza az életbe senkit. Még senki nem játszott a holtakkal. Azt persze nem tudom, hogy csak féltek, vagy nem voltak rá képesek.
– Nem hoztam vissza az életbe senkit – ellenkezett Shiseri. – Ez csupán illúzió.
– Mondhatsz bármit, de akkor is olyat tettél, amit még egy gadi sem. Hiába haltál meg, nem engedted el az erőt. Hogy csináltad?
Shiseri riadtan pillantott Wernre.
Wern elkomorult. Neki azt mondta a lány, hogy az erő nem eresztette el, és nem azt, hogy ő ragaszkodott hozzá.
– Semmit nem tettem – hebegte a nő. – Az erő nem távozott belőlem.
– Az erő nem így működik. Te is tudod – magyarázta Lomar. – A gadi halálakor távozik, hogy aztán újra közénk születhessen. Valamit tenned kellett, amiért nálad ez nem történt meg.
Shiseri ökölbe szorította a kezét. Könny csillogott a szemében. Wern azonnal megbánta azt a pillanatnyi haragot, amit érzett az előbb.
– Megöltek – fakadt ki a nő. Ahogy megszólalt, a zokogás is kitört belőle. – A tulajdon testvéreim, akikben bíztam, és akiket szerettem, egyszerűen meggyilkoltak! – ordította. Öklével a kanapé ülésébe bokszolt. – Olyan mérhetetlenül dühös voltam.
Shiseri egyre jobban sírt.
Wern furcsa bizsergést érzett az egész testében. Ahogy a lányra pillantott, megértette az okát.
Lomar arca elnyúlt a döbbenettől.
Wern közelebb kúszott Shiserihez, és finoman átkarolta.
– Nincs semmi baj – vigasztalta. Hangja ismét vékony és gyermeki volt.
Shiseri arcát a fiú ruhájába fúrva bújt közelebb hozzá.
– Ez hihetetlen – álmélkodott Lomar.
Wern felszusszant. Nem érdekelte, hogy ismét tizenháromnak nézett ki, az sem, hogy Shiseri megint tízéves lett. Csak az foglalkoztatta, hogy megvigasztalja a lányt.
– Semmi baj, Sise – suttogta, közben a barátja hátát simogatta. – Megfizetnek azért, amit tettek.
Lomar az állát dörzsölgette.
– Bizonyára Shiseri hangulata befolyásolja a megjelenéseteket. Ha szomorú, akkor túlságosan előtérbe kerül valódi, gyermeki énje, és akaratlanul is visszaölti azt az alakját. Te pedig – pillantott Wernre –, összeköttetésben vagy vele, így te is visszaváltozol.
Shiseri eltolta magától Wernt és felpillantott rá. Szeme vöröslött a sírástól.
– Ne haragudj, amiért hazudtam – könyörgött. – Nem akartalak becsapni. Magam sem voltam benne biztos, hogy én láncolom-e magamhoz az erőt, vagy az erő köt magához engem.
Wernnek rosszul esett, hogy ezt korábban nem mesélte el neki a lány, de nem haragudott rá. Ő sem mindig avatta be a terveibe.
Elmosolyodott, és megsimogatta a kislány arcát.
– Soha nem tudnék haragudni rád.
Shiseri arca felragyogott. Ahogy a hangulata javult, úgy változtak vissza felnőttekké. Mind a ketten Lomar felé fordultak. A pap izgatottan helyezkedett a fotelban.
– Had segítsek nektek – mondta. – Kérlek. Segíteni szeretnék.
Shiseri Werntől várta a döntést.
A férfi nem tudta, mit feleljen. Jólesett neki, hogy régi barátja ennyire támogatja őket, mégis bizonytalan volt. Azonban azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a férfi volt az egyetlen pap, akit Shiseri választott ki. Kapcsolat volt köztük, ami akár még a hasznukra is vállhat.
Sokáig gondolkozott, majd megszólalt.
– Nem bánom. De akkor költözz ide. Jobban örülnék neki, ha szemmel tudnálak tartani. Lomar arca elfehéredett.
– Költözzek… ide? – hebegte. – De ez egy kripta.
Shiseri sértetten felfújta az arcát.
– Ez tapintatlan volt.
– Ne haragudj – hadarta Lomar. Lesütötte a szemét.
– Nos? – kérdezte Wern. – Vállalod, hogy holtakkal lakj együtt? Szeretnél annyira segíteni, hogy ezt figyelmen kívül hagyd?
Lomar nagyot nyelt, majd bólintott.

***

Elérkezett a polgármester mulatságának napja. Shiseri gyomra görcsbe rándult. A gondolat, hogy találkozni fog a fivéreivel, jeges félelemmel árasztotta el.
Felvette a ruhát, amit Lili varrt neki, majd megfésülte a haját. Ezúttal hagyta, hogy szabadon omoljon a hátára, csupán kétoldalt tűzte fel. Miután ezzel végzett, kilépett a folyosóra.
– Édua – kiáltotta. – Itt vagy?
Egy szomszédos szobából fiatal, vöröshajú, szeplős lány lépett ki. Élénkzöld szemével érdeklődve pillantott Shiserire.
– Keresett, kisasszony?
– Igen. Segítenél?
– Persze.
Édua letette a porolót, ami a kezében volt, és bement Shiseri szobájába.
– Miben segíthetek? – kérdezte készségesen.
Shiseri az ajkát harapdálta.
– Ez elég kellemetlen, de nem tudok sminkelni – mondta, majd felnevetett. – Amíg éltem nem foglalkoztam ilyesmivel. Megtennéd, hogy kisminkelsz?
Édua elmosolyodott.
– Örömmel, kisasszony.
Shiseri leült a pipereasztalához, és úgy fordult, hogy Édua hozzáférjen. A szobalány huszonegyéves volt, amikor meghalt. Azóta nyolc év telt el. Shiseri egy tóban talált rá, ezért - hiába a gadi igyekezete - enyhén áporodott víz szaga volt.
Édua elmesélte neki és Wernnek, hogy mi történt vele, de a többiekkel ellentétben, másokkal nem beszélgetett róla. Shiseri tudta, hogy szégyellte magát.
– Csukja be a szemét – kérte a lány.
A nő türelmesen várt. Édua nagyon ügyes volt, régebben Shiseri már látta, ahogy sminkelte magát.
– Kész – szólalt meg Édua.
Shiseri kinyitotta a szemét és a tükör felé fordult. Alig hitt a szemének. Egy előkelő, finom úrihölgy nézett rá vissza. Magára sem ismert.
– Tökéletes – mondta, és elmosolyodott.
Édua már távozni akart, de az ajtóban megtorpant, és visszafordult.
– Megkérdezhetem, hogy ki az az úr, aki ideköltözött?
Lomar, Wern külön kérésére, nem viselte a papi ruházatát, így nem tudhatta senki, hogy gadi pap. Shiseri könnyedén megváltoztatta a köntösét elegáns nadrágra és ingre. Tudta, hogy Édua rakta rendbe az egyik használaton kívüli szobát a férfinak, de Shiseri meglepődött, hogy ennyire kíváncsi. Zárkózottabb volt, mint a többiek, nem mutatott érdeklődést senki iránt.
– Lomar egy régi barátunk – felelte. – Azért jött, hogy segítsen.
Édua visszament Shiserihez, és értetlenül oda súgta:
– De hisz ő még él.
Shiseri elmosolyodott.
– Igen, tudom. Ne aggódj miatta, nem fog bántani.
Édua összébb húzta magát, meghajolt, majd távozott.
Shiseri még nézett utána egy darabig, majd fölállt, és elindult megkeresni Wernt. A férfi már az aulában várta. Nagyon elegánsan festett a ruhában, amit Lili készített neki. Shiseri szívverése felgyorsult, ahogy meglátta, főleg, amikor Wern rámosolygott.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi.
– Igen.
A ház előtt már várta őket az impozáns kocsi. Shiseri egyre idegesebb lett, amit Wern is észrevett.
– Nem lesz baj – mondta lágy hangon.
– Tudom – motyogta a nő, bár egyáltalán nem volt benne biztos.
– Nem fogunk beszélgetni a fivéreiddel – szólalt meg Wern nyugodtan. – Nem fogjuk keresni a társaságukat, sőt, látványosan csak másokkal beszélgetünk. Eleve ez volt a tervem.
– De miért? – döbbent meg Shiseri.
– Mert azt akarom, hogy megegye őket a keserű epe, amiért úgy gondoljuk, nem elég fontosak, hogy bemutatkozzunk nekik.
Shiseri elmosolyodott, és némileg meg is könnyebbült. Aztán összerezzent.
– És mi van, ha ők jönnek oda hozzánk?
Wern elmosolyodott.
– Nem fognak. Ahhoz túl büszkék.
Shiseri ebben egyetértett Wernnel, de hiába könnyebbült meg. A gondolat, hogy kedélyesen mosolyognia kell a testvéreire, nyugtalanná tette.
Hosszú, kanyargós út vezetett a polgármester rezidenciájára. A férfi nem rejtette véka alá, mennyire gazdag. Shiserinek felfordult a gyomra, ahogy a giccses pompát figyelte. Ahogy Wernre pillantott, látta, hogy a férfinek sem tetszik, amit lát. Szóvá is tette:
– A város elpusztul, aki teheti, elmenekül, a többiek nyomorognak, ez meg itt páváskodik. Milyen polgármester az ilyen?
A kocsijuk begördült a bejárat elé. Wern kiszállt, majd kisegítette Shiserit is. Az ajtó előtt hosszú sorban álltak a nemesek. Mind feltűnő, kövekkel kirakott ruhakölteményeket viseltek. Wern kirít egyszerű szettjével, de még Shiseri merész ruházata is szerénynek tűnt.
Talán pont ezért, vagy, csak mert már napok óta róluk pletykált mindenki, most minden szempár őket figyelte.
Shiseri belekarolt Wernbe, és közelebb húzódott hozzá.
– Ezt akartuk? – kérdezte.
– Igen – felelte Wern elégedetten. – Pontosan ezt akartuk.
Amikor az ajtóhoz értek, Wern átnyújtotta a meghívójukat az ajtónállónak.
Az épület belül még ízléstelenebb volt, mint kívül. Túl sok aranyozott giccs, és kacagó gyerekeket ábrázoló szobor volt, amerre csak néztek.
Shsieri hálát adott az égnek, hogy a rendezvényt a kertben tartják.
Amint kiléptek a hátsó ajtón, Shiseri azonnal meglátta Türmöt. Az egyik megterített asztalnál állt három másik férfival. Már besötétedett, így a fényt a fák közt kihúzott kötelekre aggatott lampionok biztosították. Ezeknek a melegsárga fényében vette észre a bátyját. Kedélyesen beszélgetett a többiekkel. Fivére kísértetiesen hasonlított az apjukra, csupán a kedvesség és őszinteség hiányzott a tekintetéből.
Shiseri minden izma megfeszült.
Wern követte a tekintetét.
– Nem fogunk odamenni hozzá, ne aggódj – felelte, de a férfit meglátva elkomorult.
A kertben már többen is voltak, csoportokban beszélgettek mindenfelé. Baloldalt zenészek ültek; vonósok, fúvósok és ütősök. Kellemes zenét játszottak. Inasok sürögtek-forogtak a vendégek körül, italokat osztogattak vagy étellel kínálták őket.
Shiseri tekintetével a másik két testvérét kereste, de nem találta őket. Amikor belé villant a felismerés, hogy esetleg csak nem ismeri meg őket, kirázta a hideg.
Ahogy közelebb értek, az emberek sorra figyeltek fel rájuk. Türm is őket nézte. Szikrákat szóró tekintetéből nem azt lehetett leolvasni, hogy felismerte volna a húgát vagy Wernt. Ez némi megkönnyebbülést nyújtott Shiserinek.
Az egyik távolabbi ponton egy vékony, ideges tekintetű férfit vett észre. Azonnal bevillant neki egy kép, ahogy az erdő mélyén kétségbeesetten mered rá ez a tekintet.
– Nemar – suttogta.

2022. szeptember 16., péntek

Délibábok: 7. fejezet




 

Lili elégedett volt a munkájával. Büszkeséggel töltötte el, hogy az a különös úr és Semári annyira örültek a ruhájuknak. Szeretett új ruhákat alkotni. Jobban élvezte, mint egy meglévő darab átalakítását. Persze a munka az munka. Mindent tisztességgel és legjobb tudása szerint végzett el.
Ezeken gondolkozva indult a piacra. Ezúttal a kicsik nem tartottak vele. A szomszédasszonya vállalta, hogy felügyel rájuk, amíg ő bevásárol.
Ragyogóan sütött a nap, érezni lehetett a nyár közeledtét. Nem véletlenül időzítette erre az időszakra a polgármester a nyárköszöntő mulatságot. Lili emlékezett rá még gyermekkorából. Az akkori polgármester nem tette zártkörűvé az eseményt. Az vehetett részt rajta, aki csak akart. Volt zene, étel, ital, és még a gyerekekre is gondoltak az érdekes játékokkal. Lili nagyon szerette. A bátyjával és a többi gyerekkel sokat játszottak és nevettek.
A mostani polgármester azonban presztízskérdésnek érezte a nyárköszöntőt, és hamar kizárta róla a pórnépet.
Lili bekanyarodott az utcába, ami a piactérre vezetett. Az omladozó házak közt, koszos, kedvetlen emberek üldögéltek. Lilit lesújtotta a látvány. Szeretett volna segíteni rajtuk, de nem tudott.
Gyorsított a léptein.
A térre érve fellélegzett. Itt mindig zsongott az élet. Az asztalok mögül harsány eladók próbálták túlkiabálni egymást. Mind a portékájukat hirdette. Lili előbb a zöldségeshez ment. Bármilyen szűkösen is voltak anyagilag, ügyelt rá, hogy változatosan étkezzenek. Miután megvette, amit szeretett volna, tovább állt.
Egyik standtól ment a másikhoz. Már majdnem végzett, amikor hallotta, hogy valaki megszólítja.
Ahogy megfordult egy gadi pappal találta szemben magát. Ritkán lehetett látni a városban a papokat. Csak akkor jöttek be, ha nagyon szükségesnek érezték. Ennek ellenére könnyen fel lehetett ismerni őket, egyszerű, barna köntösükről, amit a derekuknál megkötöttek.
A fiatal pap kedvesen mosolygott Lilire. A nőnek ismerős volt a barnahajú, szeplős férfi, de nem emlékezett rá, honnan.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Nem emlékszel rám? – kérdezett vissza a férfi. – Lomar Therim vagyok.
Lili gondolkodóba esett, de hiába.
– Sajnálom, nem emlékszem.
Lomar nem adta fel.
– Wern iskolatársa voltam. Sokat játszottunk együtt.
Lili a név hallatán elszomorodott. Marcangoló hiányérzet lett rajta úrrá, de vett egy mély levegőt, és elterelte a gondolatait. Azonnal felvillant lelki szeme előtt egy mindig vidám, vékony kisfiú, akinek hiányzott az egyik foga elöl. Gyerekként nagyon viccesnek találta. Persze Lomar mosolya azóta hibátlan volt, hisz annak idején csupán a tejfogát vesztette el.
– Lomar! – kiáltotta Lili a felismeréstől. – Jaj, már emlékszem. Hogy vagy? Hogyhogy bejöttél a városba?
– Dolgom akadt – felelte a férfi nyeglén. Jókedve megsokszorozódott, miután Lili jelezte, hogy emlékszik rá. A nőhöz lépett, és a nehéz kosarak után nyúlt. – Ne segítsek?
Lili átadta neki terheit, majd lassan elindult.
– Megértem, ha nem jöttök be a városba – mondta. Elhúzta a száját. – Ez a város már nem az a gyönyörű hely, ami gyerekkorunkban volt.
– Igen, magam is észrevettem – helyeselt Lomar. – Szomorú látvány. És hogy megy a sorod?
– Nem panaszkodhatom. Boldog házasságban élek, és két kis ördögfióka anyukája vagyok.
– Ezt nagyon jó hallani – felelte a pap mosolyogva.
Elhagyták a piacteret, és bekanyarodtak arra az utcára, ahonnan Lili érkezett.
– Még dolgozom is – szólalt meg a nő lelkesen. – Képzeld, költözött Phortuba egy nagyon furcsa úr, és megkért, hogy varjak neki ruhát.
Lomar döbbenten pillantott Lilire.
– Ez nagyszerű. Bár bevallom, csodálkozom, hogy valaki ide költözik.
– Nem te vagy az egyetlen – helyeselt Lili. – Senki nem érti az indíttatásait. Tényleg nagyon magának való, de kedves ember.
– Hova költözött? – kíváncsiskodott a pap.
Lili felsóhajtott.
– Apám birtokát vette meg.
– O.
Megakadt a beszélgetés. Lili biztosra vette, hogy Lomar tapintatosságból inkább nem folytatja a témát. Emlékezett rá, hogy amikor Wern eltűnt, Lomar nagyon szomorú volt. Jó barátok voltak. Wern volt a legboldogabb, amikor Shiseri kiválasztotta Lomart papnak. Együtt ünnepelték meg.
Ez az egész neki is nehéz időszak volt.
Lili megállt, ahogy a házuk ajtajához értek.
– Köszönöm, hogy segítettél.
Lomar visszaadta a kosarakat.
– Pár hétig a városban leszek. Pfila fogadójában szálltam meg. Ha bármilyen segítség kell, szólj bátran.
– Köszönöm – felelte Lili, majd bement a házba.

***

Erol Broturo a kerekesszékében ült. Ápolója kitolta a kertbe, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A birtok mögött hosszan húzódó erdőt figyelte. Gyűlölte, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került. Világ életében a maga ura volt, azt tette, amit akart. Tőle függtek és nem ő függött másoktól.
Kellemes szellő simogatta az arcát.
Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta.
Örült, hogy az agyvérzés csupán a testét tette tönkre, az elméjét nem.
Ahogy így elmélkedett, meglátta a távolból Türmöt, ahogy közeledik felé. Dühösnek tűnt. Nem foglalkoztatta fia haragja. Egyáltalán nem volt elégedett azzal, amivé Türm vált. Ő egészen biztosan nem ezt tanította a fiainak.
Türm egyre közelebb ért.
– Megtudhatnám, milyen jogon intézkedsz a hátam mögött? – tromfolta le az apját.
– Felnőtt férfi vagyok – felelte Erol a szavakkal küzdve. – Azt teszek… amit akarok.
– Amíg az én gondoskodásom alatt élsz, addig nem.
Erolt elöntötte a méreg, de nyomorék teste nem engedte, hogy ezt kimutassa.
– Nem tartok… a továbbiakban igényt… a gondoskodásodra – vetette oda a fiának.
– És akkor mégis mihez kezdesz? Oda költözöl Nemarhoz? Mert ez a terved, nem igaz? – morgott Türm. – Nem értem, miért hitted, hogy nem tudom meg. Komolyan azt hiszed, hogy Nemar majd megadja neked, amit én? Ne nevettess.
Erol Pilarra gondolt. Hiába volt hat unokája, Pilar volt az egyetlen, akit igazán szeretett. Mióta a fiai felnőttek, rá kellett döbbennie, mennyire szívtelen szörnyetegeket dédelgetett a keblén. Galan gyermekkori agresszivitása nem szűnt meg, sőt, rosszabb lett. Türm rideg volt és számító. Egyedül Nemarban nem csalódott. Legkisebb fia tisztességes férj és apa lett. Bár soha nem volt tehetsége az üzletvezetéshez, mégis megállta a helyét a rábízott cégek irányításában is.
– Igen, Nemarhoz… akarok költözni – közölte a fiával dacosan.
– Nevetséges vagy – fakadt ki Türm. – Ez a te otthonod. Mégis miért akarnál elmenni innen?
Erol nem felelt. Nem akart túl sok támadási felületet adni a fiának. Türm már így is ismerte a gyenge pontját.
Hiába igyekezet annak idején túltenni magát Shiseri eltűnésén. Tudta, hogy kötelességei vannak, hogy nem roskadhat össze, de a lánya volt a mindene. Soha nem volt képes igazán feldolgozni, ami történt. Pilar megnyugvást jelentett a lelkének. A kislány nem csak megjelenésében, de természetében is nagyon hasonlított Shiserire. Erol úgy érezte, legalább részben visszakapta a lányát.
– Ez már… nagyon régóta… nem az otthonom – morogta. – Ez egy… börtön.
Türm fújtatott mérgében. Keze ökölbe szorult, majd lassan elernyedt. Kihúzta magát és megigazította a ruháját. Ridegen pillantott az apjára.
– Nem költözhetsz oda – szólalt meg. – Ez a végleges döntésem.
Nem várta meg apja válaszát, azonnal távozott.

***

Miután Lomar megebédelt Pfila fogadójában, útra kelt. Nem hagyta nyugodni, amit Lili mesélt neki a rejtélyes idegenről, aki egy pusztuló városba költözött.
Jól tudta, merre találja a Holo birtokot, hisz gyerekként sokszor járt ott.
Amikor Uhtu útnak eresztette, utoljára azt tanácsolta neki, hogy hallgasson a megérzéseire. Azok pedig azt súgták neki, hogy a Holo birtokon találja meg a kérdéseire a választ.
Minél közelebb ért a birtokhoz, annál inkább gondolt régi barátjára. Hiába telt el húsz év, még mindig nagyon hiányzott neki Wern. Annak idején sok időt töltöttek együtt, bár, amikor kiválasztották papnak, a felkészülés sok idejét elvette. Wern utoljára azt mondta neki, hogy ő lesz a legjobb gadi pap. Lehet, hogy a barátja csak viccelt, hisz gyerekek voltak, mégis sokat jelentett neki. Azóta is eszerint élt. Igyekezett mindent úgy tenni, hogy Wernnek igaza legyen.
A Holo birtok lenyűgöző pompával fogadta. Ez meglepte, hisz tudta, mi történt a családdal, és hogy a birtok sokáig az enyészeté volt.
Bizonytalanul áthaladt a sóderágyon, közben embereket keresett a tekintetével. Egy ekkora helyen mindig zajlik az élet, most mégsem látott egy teremtett lelket sem.
Felsétált a lépcsőn, majd az ajtó előtt megállt.
Résnyire nyitva volt.
– Hahó – szólt be a résen.
Nem kapott választ.
Ismét körbenézett, hátha meglát valakit, de nem járt sikerrel.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, és bement. Bár kellemes idő volt, mégis kirázta a hideg. Furcsa érzés lett rajta úrrá, mint, amikor az ember temetőben jár. Aztán elfogta a csiklandós bizsergés, amit a kolostorban is érzett. Most már biztos volt benne, hogy jó helyen jár.
Lenyűgözte a gyönyörű, ízlésesen díszített előtér, faragott, tölgyfa lépcsőfeljáró. Egy pillanatra csak állt és álmélkodott.
Továbbra sem látott senkit, pedig legalább egy szobalánynak fel kellett volna tűnnie az emeleti folyosón, ahogy egyik szobából átmegy a másikba.
– Van itt valaki? – kiáltotta.
Ismét nem jött válasz.
Elindult a ház hátulja felé, hátha a kertben talál valakit.
Ahogy egy keskeny folyosón haladt meglátott egy elsuhanó árnyat.
– Várjon – szólt utána, és megszaporázta a lépteit.
Nem érte utol. A hátsó aulában megtorpant. A lépcső tetején két alakot vett észre. Beszélgettek, de nem hallotta őket.
Megdermedt. Az érzés, ami a gadira figyelmeztette, olyan erővel taszította mellkasba, hogy nem kapott levegőt.
Sem a szőke nő, sem a magas férfi nem vették észre.
Lomar nem bírta levenni a szemét a nőről. Kecses vonalai és barátságos arca földöntúli megjelenést kölcsönzött neki. Úgy érezte, már találkozott korábban vele.
– Elnézést, uram, de ki maga és mit keres itt? – szólalt meg egy hivatalos hang mellette. Rémülten fordult oda.
Az ijedséget döbbenet váltotta fel.
– Babtiszt? – kérdezte.
Az idős komornyik fürkészve figyelte.
– Ismerjük egymást?
A beszélgetésükre a lépcső tetején állók is felfigyeltek, és közelebb jöttek hozzájuk. A szőke nő arca felragyogott.
– Egek, Lomar, te mit keresel itt? – Alighogy felkiáltott, a szájára tapasztotta a kezét. Riadtan pillantott a mellette álló férfira, aki komoran tanulmányozta Lomart.
Babtiszt hümmögött.
– Lomar Therim. Igen, valóban maga az – mondta. – Nem láttam gyerekkora óta. Mit keres itt?
Lomar hallotta Babtisztot, de nem figyelt rá. A nő érdekelte. Szóval valóban ismeri, de honnan?
Nem tudott tiszta fejjel gondolkozni, mert a bizsergő érzés elöntötte az elméjét.
A barnahajú férfi, aki eddig a nő mellett állt, most közelebb lépett.
– Távozz, kérlek – szólalt meg. Távolságtartó mégis barátságos volt.
– Nem tehetem – ellenkezett Lomar.
– Miért? – kérdezte a nő kíváncsian.
Lomar végignézett a furcsa társaságon. Mindenkiből ugyanazt a megfoghatatlan, hátborzongató kisugárzást érezte.
– Ahogy azt Babtiszt is mondta, Lomar Therim vagyok. Egy gadi pap. Pár napja furcsa borzongás lett rajtam úrrá. Megéreztem az erőt, ami már húsz éve nem jött elő. Eljöttem a kolostorból, hogy utánajárjak az érzéseimnek, amik ide vezettek.
Mindenki gondterheltebbnek tűnt, mint korábban.
A nő szólalt meg.
– Minden pap érezte, amit te? – kérdezte.
– Nem. Csak én.
Ezúttal a férfi kérdezett:
– Tud bárki arról, hogy idejöttél?
Lomart kirázta a hideg. Tett egy lépést hátra.
– Nem – hebegte.
A férfi megdörzsölte a halántékát.
– Nem akarunk bántani, ne ijedj meg. Viszont arra kérünk, hogy menj vissza a kolostorba és hagyd figyelmen kívül az érzéseidet.
– Miért? – döbbent meg Lomar, majd elkerekedett a szeme. – Ti tudtok valamit a gadiról, igaz? Tudjátok, mi folyik itt, de titkoljátok.
– Még egyszer megkérlek, hogy távozz – szólította fel a férfi.
Miután Lomar nem hallgatott rá, a komornyik felé fordult.
– Babtiszt, kérem, kísérje ki a papot.
Megfordult, és elindult vissza a lépcsőn. Babtiszt finoman a ház eleje felé kísérte Lomart. Már a folyosó felé mentek, amikor Lomarba villámként csapott a felismerés. A hideg futkosott a hátán.
Megfordult, és visszarohant. Követte a férfit és a nőt, akik már a lépcsőn sétáltak fel.
– Tudtam! – kiáltotta.
Az előtte haladók megtorpantak, és visszafordultak.
Lomar ismét alaposan megnézte a szőke nőt. A pulzusa az egekbe szaladt izgatottságában.
– Ez elképesztő. Hihetetlen. Te vagy az – hadarta. Felismerése hatalmas lendületet adott neki. – Te vagy Shiseri Broturo.
A férfi arca megfeszült, a nő egész testében megdermedt.
– Hol voltál eddig? – kérdezte Lomar. – Miért mentél el? Mi történt?
A nő a mellette álló férfira pillantott, mintha csak engedélyt kérne tőle. Lábujjhegyre állt, és a fülébe súgott. A férfi alig észrevehetően bólintott, mire a nő visszafordult Lomar felé.
– Bevallom, veled nem számoltam – szólalt meg. Sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig.
– Valóban Shiseri vagyok, de a helyzet komplikáltabb, mint hinnéd.
– Azt én is érzem, hogy valami nincs rendben veletek. Kérlek, magyarázzátok el.
Ezúttal a férfi vette át a szót:
– Nem kötelességünk semmit sem megmagyarázni. Hívatlanul jöttél ide, és zavartál meg minket, ennek ellenére segítőkészek voltunk. Megtudtad, amit akartál, amit remélem, tudod, hogy nem mondhatsz el senkinek. Most pedig távozz.
Lomar kétségbeesetten topogott. Azon gondolkozott, mivel tudna érvelni, amivel eléri, hogy maradhasson. Végre megtalálta Shiserit, de a nőt annyi rejtély és homály lengte körül. Nem mehetett addig haza, amíg nem lát mindent tisztán.
– Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – kérdezte a férfitól.
– Worton Hattari – felelte a férfi. – És örülnék, ha abbahagynád a tegezésem. Bár, úgy sem találkozunk újra.
Shiseri hol az egyik, hol a másik férfira nézett, majd a papon állapodott meg.
– Mit tennél, ha megtudnád az igazat? – kérdezte.
– Nem, Sise – szólt közbe Worton. – Nem kell tudnia az igazat. Az egészhez semmi köze. Menjen haza.
Lomar izgatottan tett egy lépést közelebb hozzájuk.
– Senkinek nem akarok ártani, csak érteni akarom, mi történt. És ha lehetséges, szeretném megmenteni a várost. Visszaadni a régi fényét, helyre állítani a rendet.
– És ezt hogyan tervezted? – kérdezte Shiseri.
Lomart elfogta az érzés, hogy a gadi vizsgáztatja.
– Gadi pap vagyok – mondta, és kihúzta magát. – A te papod vagyok. Az minden vágyam, hogy végre szolgálhassalak. Húsz éve várom a lehetőséget. Bármit megteszek, amit kérsz, ha ezzel segíthetek.
Shiseri Wortonra pillantott.
– Beszélhetnénk? – kérdezte.
Bár a férfi vonakodott, végül megadta magát. Arrébb mentek, hogy hallótávolságon kívül legyenek.
Lomar az ujjait tördelve figyelte őket. Mindent megadott volna, hogy hallhassa, amit mondanak, de csupán annyit látott, hogy hol az egyik, hol a másik gesztikulál hevesebben.
Hosszú percekig veszekedtek.
Amikor befejezték, visszamentek Lomarhoz.
Worton megköszörülte a torkát.
– Beavatunk az igazságba, de csak miután megesküdtél, hogy senkinek nem mondod el, soha, semmilyen körülmények közt – mondta.
– Esküszöm – kiáltotta Lomar.

2022. szeptember 9., péntek

Délibábok: 6. fejezet


Lomar Therim épp a kolostor legnagyobb, derengő félhomályba burkolt termében térdelt a hideg kövön. Csöndes áhítatot tartottak, amikor furcsa érzése támadt.
Gyerek kora óta arra készítették fel, hogy majd gadi pap legyen, és tizennyolcéves kora óta felavatott papként szolgál. Tehát idestova tizenöt éve. Bár ebben a szolgálatban nem látott semmi jót, amióta Shiseri Broduro eltűnt. Persze a papok hűek maradtak, hisz erre tették fel az életüket. Türelmesen várták az új gadit.
Lomar is türelmes volt, de mérhetetlenül csalódott. Egész eddigi papsága alatt egy olyan lényt szolgált, aki nem volt jelen. Egy olyan város papja volt, ahonnan eltűnt a gadi, és ez szörnyen elszomorította. Céltalannak és haszontalannak érezte magát. Persze ezt a társainak nem mutatta ki, hisz egy pap mindig fedhetetlen. Nem bizonytalanodik el, nem inog meg.
Gadi pap nem lehetett akárki, őket a mindenkori gadi választotta ki, ami azzal járt, hogy különleges képességet adott nekik. Ez kimerült abban, hogy a papok megérzései és lelki erejük össze lett hangolva a gadi erővel. Mindent tudtak, amit az erőről tudniuk kellett, és megérezték a legapróbb zavart is benne.
Shiseri eltűnésekor is megérezték, hogy valami baj van.
Lomar kinyitotta a szemét és körbenézett a társain. A jelét kereste annak, hogy ők is érezték azt, amit ő, de a többi pap mozdulatlan maradt.
A bizsergő, csiklandó érzés egyre erősödött benne. Nem bírt tovább nyugodtan ülni. Halkan felállt, és kiosont a teremből.
A kolostor nyirkos falai közt Uhtuval találkozott. Az idős férfi azóta volt a mentora, hogy nyolcéves korában kiválasztotta őt Shiseri. Sokat foglalkozott vele, apja helyett apja volt. Talán emiatt elnézőbben viselkedett vele, mint a társaival.
– Nem áhítaton kéne lenned? – kérdezte Uhtu.
– De uram, sajnálom – felelte Lomar, és meghajolt. – Furcsa érzésem támadt. Nem tudtam ott maradni.
Uhtu hümmögve bólogatott.
– Miféle érzés?
Lomar a tarkóját dörzsölte. Még magának sem tudta rendesen megmagyarázni. Nem tudta, hogyan mondja el idős mesterének.
– Azt hiszem az erő üzent nekem – magyarázta. Halkabban mondta, mintha titok lenne.
– Valóban?
Nem úgy tűnt, hogy Uhtu bolondnak nézi, így felbátorodott.
– Igen. Szerintem visszatért a gadi, de valami nem stimmel vele.
– Mármint a régi gadi? Shiseri Brodurora gondolsz?
– Igen. Tudom, hogy fura, hisz a kislány valószínűleg meghalt, de ezt senki nem tudhatja biztosra. Mi van, ha csak történt vele valami, de most visszatért? Mi van, ha ezért nem született eddig új gadi?
Uhtu összeráncolta busa szemöldökét.
– Merész dolgok, amiket mondasz, fiam. Más is jelezte, hogy érzi, amit te?
– Nem – felelte. Lesütötte a szemét. Így, hogy csak őt kerítette hatalmába ez a fura érzés, talán csak azt jelentette, hogy vele van valami baj.
Uhtu nyugtatólag a vállára tette a kezét.
– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked. Csak ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket.
– Rendben, mester.
Lomar volt az egyetlen pap, akit Shiseri választott ki. Nem volt lehetősége többet kijelölni korai eltűnése miatt. Talán ezért, vagy, mert ő volt a legfiatalabb, a többi pap sokszor elnézőbb volt vele. Soha senki nem mondta ki, de Lomar úgy érezte, sajnálják őt.
Uhtu kedvesen elmosolyodott.
– Tudod mit? – kérdezte.
Lomart megnyugtatta mestere kedvessége.
A férfi folytatta:
– Adok neked egy pár hét kimenőt. Menj be a városba, és kövesd az érzéseidet. Derítsd ki mitől támadtak ezek a fura gondolataid, aztán térj vissza nyugodt elmével közénk. Lomar szívverése felgyorsult. Kiverte a víz.
Gyerek kora óta nem járt Phortuban. Szerette azt a várost, hisz az otthona volt. Most mégis rettegett, hogy milyen látvány fogadja majd.
– Ez biztos jó ötlet? – kérdezte.
– Természetesen, hisz az én ötletem – nevetett az idős pap. – Ne aggódj semmi miatt. Járj a dolgok végére.
– Rendben – felelte Lomar, majd meghajolt.

***

Shiseri izgatottan topogott Wern dolgozószobájában. Időnként az ablakhoz szaladt és kinézett rajta.
– Megtennéd, hogy lenyugszol? – kérte Wern. Az asztalánál ült és az iratai fölé görnyedt. Ő nem tűnt idegesnek, pedig lett volna rá oka.
Shiseri megállt, és csak figyelte a férfit. Próbált rájönni, mi zajlik a lelkében, de Wern túlságosan profin leplezte.
– Csak kíváncsi vagyok a ruhámra – csilingelt a hangja. – Te nem?
– Az csak egy ruha. Ha nem komplikáltad volna túl a dolgot Lilivel, akkor te magad is megcsináltad volna – felelte. Továbbra sem nézett fel az iratokból.
Shiseri odament az asztalhoz és leült a fotelba.
– Pedig most lesz a főpróba. Ezúttal nem kerülheted el, hogy közelebbről szemügyre vegyen.
Wern abbahagyta az olvasást, és felpillantott a nőre.
– Örülnél neki, ha lebuknék? – kérdezte. A hangja nyugodt volt, Shiseri mégis picit megfeszült.
– Ő a húgod.
– Akinek összetörném a szívét, ha megtudná az igazat.
Shiserit elöntötte a bűntudat. Ölében piszkálgatta az ujjait. Lehajtotta a fejét.
– Erre nem gondoltam. Ne haragudj.
– Nem haragszom – felelte a férfi.
Kopogtattak.
– Igen – szólalt meg Wern.
Babtiszt lépett be a szobába.
– Faldu asszony megérkezett. Engedélyével, a társalkodóba kísértem.
– Köszönöm, Babtiszt. Máris megyünk.
Wern összerendezte az iratait, fölállt, és az ajtóhoz lépett.
– Nem jössz? – kérdezte Shiserit. – Erre vártál olyan izgatottan.
Shiseri felszusszant. Elhagyta a lelkesedése, mióta tudatosult benne, hogy Wern mit kockáztat azzal, hogy találkozik Lilivel. Tisztelte a barátját, hogy ilyen higgadtan kezelte ezt a helyzetet.
– Talán neked nem kéne menned – mondta.
– Ha nem vagyok ott, akkor nehezen tudja rám igazítani a ruhát – mondta, majd elmosolyodott. Ha volt is benne ellenérzés vagy félelem, azt nem mutatta ki. – Gyere.
Shiseri felállt, és követte.
Amennyire várta ezt a percet, annyira feszengett most miatta.
Akkor is Wern reakcióját figyelte, amikor benyitottak a társalkodóba. Lili türelmesen várta őket az egyik pamlagon ülve. Wern vonásai megenyhültek, tekintetébe halvány szomorúság költözött, ahogy meglátta a húgát, de továbbra is kedélyesnek tűnt.
Ginni és Jolo ismét a nővel jöttek. A földön ülve játszottak.
Amint Wern belépett, Jolo felállt, és odarohant.
– Van valami jó játékod? – kérdezte.
– Tartok tőle, hogy nem tudok ilyennel szolgálni.
Lili felállt, idegesen igazgatta a ruháját. Amint meglátta Wernt érdekes fény csillant a szemében. Shiseri azonnal észrevette, de nem tudta eldönteni, mit jelenthet.
Jolo csalódottan ballagott vissza a nővéréhez.
Lili közelebb sietett Wernhez és Shiserihez.
– Elhoztam a ruhákat. Már csupán némi igazításra szorulnak. Persze, ha elégedettek vele. Kivel kezdjem? – kérdezte, és hol egyikre, hol másikra pillantott.
Shiseri már szólni akart, de Wern megelőzte. Tett egy fél lépést előre.
– Velem – felelte határozottan. – Rengeteg dolgom van még.
– Rendben – mondta Lili.
A széles, vászonborítású, sárga kanapéhoz ment, és finoman felemelte a ráterített nadrágot, inget és zakót. Wernnek nyújtotta.
– Vegye fel, kérem. De óvatosan, mert tele van tűvel.
Wern biccentett, majd a szoba másik felében felállított paraván mögé lépett. Eredetileg pusztán díszként szolgált a vízimadarakat ábrázoló, sötétbarna fal, de most jószolgálatot tett.
Shiseri figyelte, ahogy Wern a paraván tetejére dobálja az öltözékét, amit eddig viselt. Egyszer csak azon kapta magát, hogy nagyon kíváncsi, milyen lehet a férfi. Legszívesebben odarohant volna, hogy a fal mögé kukucskáljon.
Amint rájött, miről ábrándozik, elöntötte a pír az arcát.
Elkapta a tekintetét.
A két kisgyerek heves eszmecserét folytatott valamiről, amiből ő semmit nem értett. Nyilván valami korábbi játékukról volt szó.
Lili a paravánt figyelte, de nem úgy, mint egy nő, akinek tetszik a férfi, aki a fal mögött van. Egészen mást lehetett leolvasni az arcáról.
Shiseri gyomra liftezett a gondolattól, hogy a nő gyanakszik, vagy reménykedik. Utóbbi talán még rosszabb lenne. Megölni egy nő reményét, hogy visszakaphatja szeretett testvérét, az meggyilkolná a lelkét is.
Wern kilépett a paraván mögül, és lassú léptekkel a nők elé ment.
Lili igazán kitett magáért. Shiseri álmélkodva figyelte a barátját. A fekete selyemnadrág és hozzá passzoló zakó tökéletesen állt rajta. Alatta a puha, világoskék gyapjúing jól kiegészítette a szettet. Wern úgy nézett ki, mint egy igazi úr. Tartása azonban természetellenesen merev volt.
– Jó sok tű van benne – mondta, majd halkan felnevetett.
– Kényelmes? – kérdezte Lili izgatottan. – Nem mertem nagyon sok kirívó kiegészítőt vinni bele. Brita titkár asszony azt mondta, nem szereti a túl díszes dolgokat.
Wern alaposabban végignézett a ruháján.
– Tökéletes, asszonyom – mondta. – Igazán kitett magáért. Nem hiába olyan jó a híre.
Lili elpirulva igazgatta a haját.
– Túloz, uram, de köszönöm – mondta. A szoba azon pontjára mutatott, amit teljesen átjárt a napfény. – Kérem, álljon oda. Megerősítem az öltéseket, kiveszem a tűket, és utána visszaöltözhet. Igazán nem szeretném feltartani.
Wern szó nélkül azt tette, amit húga kért tőle.
A gyerekek időközben elcsöndesedtek és a szoba berendezését nézegették. Azokról a polcokról, amiket elértek, levették a porcelán- és üvegdíszeket, és azokkal játszottak. Shiseri figyelte, ahogy Lili cérnát fűz a tűbe, majd egészen közel hajolva Wernhez dolgozni kezd. Nem vehette észre, mivel a varrás lekötötte, de Shiseri látta, ahogy Wern húga minden mozdulatát kedves mosollyal az arcán követi.
Miután a nő végzett, végignézett Wernen.
– Igen, azt hiszem, tökéletesen passzol. Tényleg kényelmes?
Wern tett pár óvatos mozdulatot.
– Rendben lesz így.
Lili elégedetten jelzett a férfinak, hogy átöltözhet, majd a kanapéhoz lépett, és egy ragyogóan szép, fehér ruhát emelt föl róla.
– Azt mondta, a fehér a kedvenc színe – mondta, miután Shiserihez lépett. – De azért én csempésztem bele némi világoskéket is. Remélem nem baj, de ki tudom szedni, ha nem tetszik.
– Alig várom, hogy felvegyem – felelte Shiseri. Ismét visszatért korábbi lelkesedése.
Miután Wern visszavette megszokott öltözetét és letette a mulatságra szánt ruhát a kanapéra, Shiserihez lépett. Vetett egy pillantást a nő kezében tartott ruhára.
– Csinos leszel – suttogta egy halvány mosoly kíséretében.
Shiseri érezte, ahogy elönti a melegség.
– Köszönöm – hebegte.
A gyerekek elejtettek egy üvegszobrot, ami hangos csörömpöléssel összetört.
Lili idegesen szaladt oda hozzájuk.
– Mit csináltok? – csattant fel. – Azonnal üljetek le!
– Ne haragudj, mama – szólalt meg egyszerre a két gyerek, majd leültek.
A nő Shiseri és Wern felé fordult.
– Szörnyen restellem – szabadkozott. Ujjait tördelve lépett közelebb.
Shiserit nem érdekelte az a dísz, hisz csupán trükk volt, és látta a barátján, hogy őt sem foglalkoztatja a dolog.
Wern kedvesen a húgára mosolygott.
– Nem történt semmi, asszonyom. Az csak egy kacat. A gyerekek nyilván unatkoznak.
– Biztos? – kérdezte Lili.
– Egészen biztos – felelte a férfi.
Köszönésképp biccentett, majd távozott a szobából. Shiseri még figyelte az ajtót egy darabig. Lili zökkentette ki.
– Maguk ketten… – kezdte, de ahogy Shiseri ránézett, elhallgatott. – Ne haragudjon, nem rám tartozik.
– Semmi baj – csilingelt Shiseri hangja vidáman. – És a kérdésére a válasz, nem. Hattari úr a főnököm, semmi több.
– Értem. Ne haragudjon – szabadkozott Lili.
Shiseri mosolyogva legyintett, majd a paraván mögé sietett. Még érezte Wern friss illatát, miközben átöltözött. Az ő ruhájában is sok tű volt, több meg is szúrta. Ilyenkor halkan felszisszent.
Lassú léptekkel sétált oda, ahol korábban Wern állt, hogy Lili alaposan átnézhesse.
– Milyen érzés? – kérdezte.
– Szúrós – felelte Shiseri grimaszolva.
Lili felnevetett.
– Igen, elhiszem. Magára rásimul a ruha, nem úgy, mint Hattari úrra.
Shiseri tűnődve figyelte Lilit, majd a gyerekeket. Eszébe jutott a feladata, amit Werntől kapott.
– Igazán tegeződhetnénk – csilingelt a hangja. – Szerintem egyidősek lehetünk. Nem bánod?
Lili felnézett a szoknyáról, amit épp igazított. Döbbenten meredt Shiserire.
– Hiába a kor, asszonyom, én rangban maga alatt vagyok.
– Jaj, ne foglalkozz vele – ellenkezett Shiseri. – Örülnék neki, ha lenne valaki, akivel néha fesztelenül beszélgethetnék. Módfelett zavar, hogy nem ismerek a városban senkit.
– Hisz a polgármester mulatságán egészen biztos összeismerkedik majd mindenkivel, aki fontos.
– Persze – helyeselt a nő. – Mindenkivel, aki üzleti szempontból fontos. De én most barátságról beszélek. Te nagyon kedves, nyílt nőnek tűnsz.
Lili elmosolyodott. Zavarában a haját piszkálta.
– Tényleg így gondolja?
Shiseri bólintott.
– Szólíts nyugodtan Semárinak – tette hozzá.
– Rendben, Semári – motyogta Lili. A megszólítást láthatóan ízlelgette még.
Visszahajolt a ruhához, és folytatta az igazítást. Amikor felegyenesedett, tett egy lépést hátra, és alaposan szemügyre vette a művét.
– Nos? – kérdezte. – Mit gondolsz?
Shiseri finoman megpördült. A ruhának nem volt fűzője, sem abroncsa. Dekoltázsa „v” alakban ívelt, szabadon hagyva a vállát, de nem volt olyan mély, hogy láttassa a nő kebleit. A szoknyarész is csupán térdig ért. Ez szokatlan viselet volt errefelé, és kimondottan merész. A hófehér ruhát világoskék, aprólékos hímzések tették különlegessé. Ezt leszámítva nem rendelkezett akkora pompával, mint, amit az előkelőségek annyira szerettek.
Shiserinek azonnal feltűnt, hogy a hímzéseknek pont olyan a színük, mint Wern ingének.
– Tökéletes – felelte meghatottan. – Imádom.
– Akkor nem baj, hogy ilyen merész? Úgy vettem észre, hogy te nem bánnád. De hosszabbra tudom venni a szoknyát, ha szeretnéd.
– Nem, ez pont jó így – ellenkezett Shiseri. – Egyébként is kell valami, ami kompenzálja Hattari úr egyszerű öltözékét.
– Akkor kivehetem a tűket?
– Kérlek – sóhajtott Shiseri. – Borzalmasan szúrnak.
Lili munkához látott. Miután végzett, és Shiseri visszaöltözött, összepakolta a ruhákat és a varróskészletét.
Shiseri kikísérte a ház elé a nőt és a gyerekeket.
– Valamikor találkozhatnánk csak úgy – mondta.
Lili rámosolygott.
– Rendben – felelte vidáman.

2022. szeptember 2., péntek

Délibábok: 5. fejezet


Előző fejezet


Lili idegesen topogott a szobája közepén. A ruháit válogatta. Olyat keresett, ami megfelel egy vagyonos úr meglátogatásához.
Hosszú keresgélés után egy egyszerű, zöld ruhát választott. Vajszínű betéttel díszítették a közepét a dekoltázsától egészen a szoknya aljáig. Ezt a betétet fehér csipke szegélyezte. Csak alkalmakkor viselte, ami azt jelentette, hogy már nagyon régóta nem volt rajta.
Kellemetlenül érezte magát benne. Húzogatta, igazgatta, csak akkor hagyta abba, amikor meghallotta a lovak hangját a ház előtt.
Átrohant a gyerekek szobájába.
– Készen vagytok? – kérdezte. Kelen már dolgozott, nem volt kire hagyni a kicsiket, ezért úgy döntött, hogy magával viszi őket. Ez csak még több feszültséget keltett benne. Nem tudta, mit fog szólni egy magának való férfi két kisgyerekhez.
Ginni sárga ruhába bújt, fehér alsószoknyával és szintén fehér puha vászoncipővel. Jolon fehér ing és barna mellény volt, egyszerű vászonnadrággal. Lili eléjük guggolt és megigazgatta az öltözéküket.
– Csinosak vagytok – mondta, majd a kicsikre mosolygott. – Ezúttal nem olyan emberekhez megyünk, akikhez szoktunk. Viselkedjetek illendően, rendben?
– Igen, mama – csilingelt a gyerekek hangja.
A ház előtt gyönyörű, de túlságosan hivalkodó kocsi várta őket. A gyerekek ámulkodva bámulták.
Lili a kocsisra pillantott. A sovány, barnahajú férfi türelmesen várt.
Lili vett egy mély levegőt, majd kifújta.
Kinyitotta az ajtót, besegítette a gyerekeket, majd ő is beült. Táskáját maga mellé tette. A kocsi elindult, a nő pedig a kicsiket figyelte, ahogy játszanak.
Feszülten ült, kezét az ölében pihentette. Minél közelebb értek a Holo birtokhoz, annál idegesebbé vált.
Hallotta, ahogy a kerekek áthaladnak a sóderágyon és érezte a rázkódást.
A kocsi megállt.
– Megérkeztünk, gyerekek – mondta. – Viselkedjetek rendesen.
Kinyitotta az ajtót. Hagyta, hogy a kicsik kiugorjanak, majd ő is kiszállt. Megborzongott, ahogy végignézett az épületen, ami valaha az otthona volt. Gyönyörű látványt nyújtott, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna.
A hideg borsódzott a hátán.
A széles lépcsősor tetején egy idős férfi állt komornyik ruhában. Úgy tűnt, őt várja. Ahogy felért, a férfi meghajolt.
– Üdvözlöm, asszonyom. Babtiszt vagyok.
Lili köszöntötte a férfit, majd követte az épületbe.
– Hattari úr azt mondta, hogy ma levehetem a méreteiket a ruhák miatt – mondta. Úgy érezte, magyarázkodnia kell.
– Tudom, asszonyom. A kisasszony és az úrfi már várják.
Lili kérdőn pillantott a komornyikra. Meglepődött a megszólításokon, hisz így a gyermekeket szólították. Persze Babtiszt már nagyon idősnek tűnt, talán az ő szemében az úr és a titkára is gyerekek voltak.
Ginni és Jolo ámuldozva figyelték a díszes mennyezetet, faragot korlátokat, aprólékos olajfestményeket. Időnként meg-megfogtak olyan tárgyakat, ami a kezük ügyébe került. Lili minden alkalommal rájuk szólt, de hasztalan.
A nő követte Babtisztot, aki átvezette az aulán, be egy fogadószobába, onnan pedig a hátsó aulába értek. Innen is vezetett lépcső az emeletre, de nem olyan pompával teli, mint ami az előtérben fogadta az embert.
Lili jól ismerte az egész épületet, nem szorult volna kíséretre, de ez már rég nem az ő otthona volt. Az illem úgy kívánta, hogy vendégként viselkedjen.
Kinyílt egy oldalsó ajtó. Az a szőke nő lépett ki onnan, akivel korábban az utcán találkozott, és Semáriként mutatkozott be neki.
Amint meglátta Lilit, elmosolyodott, és odasietett.
– Örülök, hogy eljött. Sajnálom, hogy megbántottam.
Lili nem felelt azonnal. A nemesekre nem volt jellemző a bocsánatkérés, bár már korábban is feltűnt neki, hogy a nő nem a társadalmi helyzetéhez megfelelően viselkedik.
– Túlreagáltam – szólalt meg.
Jolo felnevetett. Mielőtt még bárki megállíthatta volna, felszaladt a lépcsőn. Valahol félúton megállt, és felnézett az előtte magasodó férfira.
– Te ki vagy? – kérdezte.
A férfi legguggolt hozzá. Lili szólni akart Jolonak, de nem jött ki hang a torkán, csak figyelte őket. Volt a férfi tekintetében valami, amit nem tudott megmagyarázni, de ismerős érzést ébresztett benne. Mintha régről ismerné Hattari urat.
– Wortonnak hívnak – mutatkozott be a férfi.
– Engem Jolonak – felelte a gyerek. – Te itt laksz?
Worton bólintott.
– Egyedül? – kérdezte Jolo döbbenten.
– Nem. Itt élnek velem a házvezetőim és a munkatársaim.
– És a gyerekeid?
Worton elmosolyodott.
– Nincsenek gyerekeim.
– Miért?
Lili döbbenten figyelte, ahogy a férfi tekintete egy pillanatra elréved a semmibe. Furcsa, borzongó érzés fogta el. Azon kapta magát, hogy kíváncsi Hattari úrra, hogy mit rejtegethet a múltja.
Worton megsimogatta Jolo fejét.
– Az bonyolult – válaszolta. – Menj vissza édesanyádhoz. Idegesnek tűnik.
A férfi felemelkedett, Jolo pedig lerohant a lépcsőn.
– Ez egy nagyon fura bácsi – mondta a kisfiú, amint visszaért az anyjához.
– Ne mondj ilyet – intette Lili. – Ez nem illendő.
Felpillantott a lépcsőre. Hattari rezzenéstelen arccal figyelte őt egy darabig, majd megfordult és elindult felfelé a lépcsőn.
– De… – kezdte Lili.
– Semmi baj – szólalt meg Semári. – Hattari úrnak nagyon sok dolga van.
– És mi lesz a méreteivel?
– Azokat már levették – felelte a nő, és egy papírcetlit nyújtott Lilinek. – Elég, ha az én méreteimet nézi meg, és megkapja a szükséges anyagokat is.
A szőke nő elindult arra, ahonnan az imént érkezet, közben jelezte Lilinek, hogy kövesse. Lili mellé sietett, de még nézte az üres lépcsőfeljárót egy darabig.
– Hattari úr neheztel rám valamiért? – kérdezte, közben belépett a szobába, ahova Semári vezette.
A nő kérdőn pillantott rá.
– Miből gondolja, hogy az úr haragszik önre?
– Nem is tudom – felelte Lili zavartan. – Tegnap is nagyon távolságtartó volt, és most is úgy éreztem, hogy kerül engem.
– Ne vegye magára – mondta Semári, és elmosolyodott. – Hattari úr nagyon magának való férfi.
Lili hümmögött, közben jelezte Semárinak, hogy vegye le a felső ruházatát. Elővette táskájából a noteszét, és a mérőszalagját.
Amikor Semári beállt középre, oda lépett, és lemérte a derekát.
– Kérdezhetek valamit? – mondta, miután leírta az adatokat.
– Persze.
– Történt valami tragikus Hattari úrral?
Semári minden izma megfeszült. Lili felé fordult.
– Ezt miért kérdezi?
– Csak támadt egy fura érzésem – vallotta be Lili. – Olyan szomorúnak tűnik.
Semári nem felelt, Lili pedig jobbnak látta nem firtatni tovább a dolgot.

***

Shiseri a könyvtárszobában ült. Olvasni szeretett volna, de nem hagyta nyugodni a korábbi beszélgetése Lilivel. Piszkosul jó megérzései voltak a nőnek. Talán nem hiába aggódott annyira Wern. Húga olyan szinten ragaszkodott hozzá, hogy ösztönösen megérezte az igazságot.
Nem bírt egy helyben maradni. Felállt, és kiment a szobából. Bejárta az egész házat. Amikor Wern szobájához ért megtorpant.
Halk hang szűrődött ki bentről.
Közelebb lépett, a kilincs felé nyúlt, de félúton megállt. Nem akarta zavarni a férfit, valami mélyről jövő érzés, mégis arra ösztönözte, hogy bemenjen.
Óvatosan lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
Wern utcai ruhában feküdt az ágyán, és…
Sírt.
Shiseri szíve összefacsarodott. Nem bírt megmozdulni, csak figyelte a férfit, ahogy egész testében rázkódik.
Az ő torkát is fojtogatta a sírás. Egyetlen porcikája sem akarta így látni a barátját.
Erőt vett magán és finom léptekkel az ágyhoz sétált. Wern annyira elmerült a szomorúságában, hogy nem vette észre őt.
Shiseri lassan leült az ágyra, és megsimogatta Wern hátát. A férfi összerezzent. Az arcát törölgetve fordult a nő felé.
– Én csak… – suttogta.
– Nem kell magyarázkodnod – szólt közbe Shiseri. – Tudom.
Úgy tűnt, Wern mondani akar valamit, végül szavak helyett a zokogás tört ki belőle ismét. Magához húzta Shiserit és az ölébe fektette a fejét.
– Nincs semmi baj – suttogta a nő.
Shiseri simogatással próbálta megnyugtatni barátját. Hiábavaló volt minden, ami az elmúlt öt évben történt, hiába tett úgy Wern, mintha érett férfi lenne. Az igazság az volt, hogy nincs az a gadi erő, amivel el lehetne fedni egy összetört kisfiút, aki elvesztette mindenét.
Hosszú percekig ült az ágyon, ölében Wernnel. Nem szólalt meg, nem is tudta mit kéne mondania. Wern időnként jobban magához ölelte, lassan a sírása is alább hagyott. Idővel csak a lélegzése tűnt szaggatottnak, aztán az is egyenletessé vált.
Egy idő után Wern felült.
– Ne haragudj – suttogta.
Shiseri a férfira mosolygott.
Wern folytatta:
– Azt hittem, kezelni tudom, ha majd találkozom vele. Borzasztóan hiányzik.
– Tudom, de látod, hogy jól van. Ez megnyugtató, nem?
Wern vett egy mély levegőt, és megtörölte az arcát.
– Nyomorognak, a férje állandó életveszélyben dolgozik, és ez felőrli az idegeit. Nincs jól, csupán büszkén viseli a sorsát.
– Segítünk rajtuk, rendben? – mondta Shiseri. Megsimogatta Wern kézfejét.
– Köszönöm, Sise. – Magához húzta a nőt és szorosan átölelte.
Shiseri bármit megtett volna, hogy ismét gondtalannak és boldognak lássa Wernt. Belefúrta arcát a férfi mellkasába és magába szívta a kellemesen friss illatát, amibe enyhe ázott föld szag vegyült. Hiába alkotott kiváló trükköket, ezt az apróságot nem tudta eltűntetni. Mindenki illatába elvegyült a helynek a szaga, ahol a testük nyugodott, amíg rájuk nem találtak. Ők az erdő eső áztatta földjén pihentek tizenöt évig, amitől soha nem szabadulhattak. De ennek a szagát csupán a kimondottan érzékeny orrú emberek érezhették meg.

***

Az elmúlt napokban Shiserinek sikerült összeszerveznie egy komplett csapatot, akik felújítják a Holo gyapjú és fonalat. Wern az épület előtt állt összekulcsolt kézzel és azt figyelte, ahogy leszedik az épület homlokzatáról a tönkrement betűket.
A felújításvezető odalépett hozzá.
– Már tudja, mi lesz a neve? – kérdezte. Nagydarab, izzadó férfi volt, hatalmas lapátkézzel.
Wern bólintott.
– Holo gyapjú és fonal – felelte.
– De… – hebegte a férfi. – Ez volt a régi neve.
– És ez lesz az új is. Nem kívánom megváltoztatni.
A munkások főnöke megtörölte a homlokát.
– Miért?
– Az nem magára tartozik. Csak tegye, amit kérek.
– Igenis, uram – hajolt meg a férfi. Ment volna vissza, de Wern utána szólt.
– Úgy értesültem, hogy az embereinek problémái vannak a titkárommal. Igaz ez?
A főnök idegesen gyűrögette a vászonzsebkendőt, amivel egy pillanattal korábban törölgette az arcát.
– Nincs vele problémájuk.
– Pedig én biztos forrásból tudom, hogy nem hallgatnak rá, és volt ebből némi összetűzés is.
A felújításvezető közelebb lépett.
– Meg kell értenie, uram, hogy a fiúk nem szoktak hozzá, hogy egy nő parancsolgasson nekik.
Wern elmosolyodott.
– Akkor nyilván egyikük sem házas.
A férfi elkerekedett szemmel figyelte Wernt.
Wern elindult az épület felé.
– Hívja össze az embereit a főcsarnokba – mondta.
– Igenis, uram – hebegte a férfi. Fújtatva berohant az épületbe. Mire Wern odaért, a munkások már mind ott voltak, és susmorogva beszélgettek. Bizonyára nem értették, miért kellett összecsődülniük.
Wern felment a lépcsőn és a nyílt gang közepére sétált. Így mindenki látta, és a terem akusztikája miatt hallották is.
– Tegye fel a kezét, aki furcsállja, hogy női titkárom van – mondta, majd várt.
A férfiak bizonytalanul nézegették egymást, majd lassan a magasba emelkedett pár kéz. Ezen felbuzdulva a többiek is felemelték a kezüket.
– Sejtettem – reagált a látványra Wern. – Tisztában vagyok vele, hogy ez szokatlan, azonban van egy rossz hírem. Tőlem kapják a fizetésüket.
Az egész teremben érezhetővé vált a feszültség.
Wern folytatta:
– Elvárom hát maguktól, hogy azt tegyék, amit mondok. Először és utoljára hívom fel a figyelmüket; amit Semári Brita mond maguknak, az olyan, mintha én magam parancsoltam volna.
– Hallgassunk egy nőre? – Szólalt meg valaki a tömegből.
– Igen – felelte Wern. – Ha megtudom, hogy valaki továbbra is ellenkezik, esetleg visszaszól Brita kisasszonynak, azt abban a pillanatban elbocsájtom. Elhihetik, hogy könnyűszerrel találok a maguk helyére mást. Olyat, akit nem zavar a kisasszony személye. Érthető voltam?
Bizonytalan helyeslések hangzottak fel a tömegből.
– Köszönöm – mondta Wern. – Távozhatnak.
Miután a tömeg lassan feloszlott, és mindenki visszament a munkájához, Wern magához intette a felújításvezetőt.
– Mikorra készülnek el? – kérdezte. – Nem akarok túl sok időt elvesztegetni.
– Ezt az épületet már nagyon régóta nem tartották karban, hagyták az enyészetnek. Rengeteg látható és rejtett hibája is van. Arról nem is beszélve, hogy az ön külön kérésére a gépeket is renoválnunk kell.
– Nem a kifogásokat kértem – vágott a férfi szavába Wern. – Mikorra készülnek el?
– Nagyon feszített tempóban talán elkészülünk egy hónap alatt, uram.
Wern a homlokát ráncolva gondolkozott.
– Kapnak három hetet – közölte.
A férfi ellenkezni akart, de Wern leintette.
– Három hét – mondta. – Ha kell plusz ember, szóljon, de három hétnél ne tartson tovább.
– Igenis, uram.

2022. augusztus 26., péntek

Délibábok: 4. fejezet

 


Lili hazafelé sétált. Kezére egy fonott kosarat akasztott, ami tele volt zöldséggel, gyümölccsel, és egy vekni kenyérrel. A piacon vette őket.
Az előtte rohangáló gyerekeket figyelte. Ginni, a kislánya, már elmúlt nyolc éves, Jolo, a kisfia, épp csak betöltötte a hatot. Boldog gyerekek voltak. Joloról mindig Wern jutott eszébe, amitől csak még jobban szerette a kisfiát.
– Óvatosan! – Szólt rájuk.
A gyerekek lassítottak, de folytatták a játékos ugrálást.
Bekanyarodtak az utcába, ami a házukhoz vezetett. A végén egy fiatal nő állt, kedvesen mosolygott, de nem illett a környezetbe. Nem rongyokat viselt, mint a helyiek többsége, ami arra utalt, hogy jómódú. Haját rendezett kontyban hordta. Ami igazán feltűnt Lilinek, hogy egyenes háttal állt. Azok, akiket mindennap látott, már rég nem voltak ilyen büszkék.
Nem volt mire büszkének lenni.
– Nem ide valósi – szólalt meg, amikor odaért. Inkább megállapította, mint kérdezte.
A fiatal nő elmosolyodott.
– Maga Lili Faldu? – kérdezte, közben a körülötte rohangáló gyerekeket figyelte.
Lilit kiverte a víz.
– A férjemmel történt valami? – kérdezte idegesen.
A szőke nő döbbenten meredt rá.
– Dehogy. Miért hiszi, hogy rossz hírt hozok?
Lili izmai elernyedtek. Hatalmas kő esett le a szívéről.
–Egy jómódú nő itt a nyomor közepén. Nem igazán tudok másra gondolni, csak hogy a Broturo vállalat küldte ide.
A név hallatán a nő arca megrándult. Egy pillanat műve volt az egész, Lili mégis észrevette.
– De ha nem a vállalat küldte, akkor ki maga? – kérdezte. – És mit akar tőlem?
A szőke nő hatalmas mosolyra húzta a száját, és a kezét nyújtotta.
– Semári Birta vagyok, Worton Hattari úr titkára.
Lili bizonytalanul fogott kezet a nővel. Semmit nem értett. Nem ismerte a férfit, akinek ez a nő dolgozik, de sejtette, hogy kiről lehet szó.
– Hattari úr költözött a Holo birtokra? – kérdezte.
– Igen.
– És mit szeretne tőlem?
– Hattari úr látta a hirdetését. Arra lenne kíváncsi, hogy készítene-e neki egy ruhát a polgármester ünnepségére. Meg természetesen nekem is – tette hozzá.
Lili majdnem elejtette a kosarát.
Hebegett-habogott, azt sem tudta, mit mondjon.
– Az úr ruhát kér tőlem? – kérdezte. – Ez egészen biztos?
Semári bólintott.
– A legbiztosabb.
– Nekem nincsenek olyan finom anyagjaim, amihez az ilyen urak szokva vannak – magyarázta Lili. – És nem is hiszem, hogy ismerem azt a stílust, ami mostanában divat.
– Ne aggódjon emiatt – kuncogott Semári. – Anyagot mi biztosítunk, és bízzon bennem, az úr nem követi a divatot. Tökéletesen megfelel neki egy egyszerű, de elegáns szett.
Lili a piros szalagot piszkálgatta a csuklóján, közben gondolkozott. Nem szokták megkeresni a nagyurak. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel. A gyerekek egymással veszekedtek, egyre hangosabban kiabáltak.
– Csendesedjetek – korholta őket.
Ritkán emelte fel a hangját. A két gyerek elhallgatott és szeppenten figyelte az anyját.
– Szóval, vállalja? – kérdezte a szőke nő. – Megfizetjük.
Lili keze ökölbe szorult.
– Maguk gazdagok azt hiszik, hogy bárkit megvásárolhatnak – fakadt ki. – Köszönöm, de nem tudom vállalni. Rengeteg munkám van.
Lili szólt a gyerekeknek, hogy kövessék, és elsietett. Amikor már a házban volt, megnyugodott. Egyből megbánta a viselkedését. Nem volt soha lobbanékony típus, de megijedt. Csapdát vélt a nő ajánlatában, és csak egy ok kellett neki, hogy elutasíthassa.

***

Wern erőt gyűjtött és bemerészkedett apja dolgozószobájába. Elhatározta, hogy elfoglalja, és arra fogja használni, amire való. Könnyebb dolga volt, mint hitte, amit annak köszönhetett, hogy apja bútorai már rég elkerültek innen. A szekrények, az íróasztal és a bőrkanapé, amit Shiseri alkotott, nem hasonlítottak a régi bútorokra.
Így az egész hely nem volt más, csak egy szoba. Az emlékek már elillantak.
Körbejárta a helyiséget, kinyitotta a szekrényeket, majd leült az íróasztalhoz. Nem csinált semmit, csak ült. A bélelt szék, amit Shiseri egy termésből alkotott, meglepően kényelmesnek bizonyult.
Előre dőlt, és a sötétbarna, lakktól csillogó asztalra könyökölt, amikor kopogtak.
– Igen.
Shiseri lépett be a szobába. Gondterheltnek tűnt.
– Mi a baj?
– Azt hiszem, nagyon elrontottam – panaszkodott a nő. Az asztallal szembeni sötétzöld fotelhez sietett, és lehuppant. – Eléggé berágott rám a húgod.
Wern felszusszant.
– Mi történt?
Shiseri elmesélte, hogyan találkozott Lilivel, miről beszélgettek, és a nő hogyan hagyta faképnél.
Wern megcsóválta a fejét.
– Engem nem kellett volna bevonnod. Nem véletlenül kértelek meg, hogy barátkozz vele. Ennyi erővel én is oda mehettem volna hozzá.
– Látod, ezért kellett volna beavatnod a részletekbe. Egyébként meg jó ötletnek tűnt.
– Egy új ruhához méretet kell, vegyen, ami azt jelenti, hogy találkoznia kell velem.
– Nem fog felismerni – mondta Shiseri valamivel komolyabban. – Egyébként is minden bizonnyal azt hiszi, hogy meghaltál.
– Meg is haltam – morogta Wern. – Ezért nem akarom felkavarni.
Shiseri felszusszant.
– És akkor most mi legyen? – kérdezte. – Engem biztos nem akar látni. Azt hiszem, nem hisz nekem. Nagyon tart minden jómódútól.
Wern a hajába túrt, elmerült a gondolataiban. Minden vágya az volt, hogy láthassa a húgát, de rettegett, hogy fájdalmat okoz neki.
Most azonban elakadt a fogaskerék, és ezt orvosolni kellett.
Kénytelen volt módosítani a tervein.
Felállt az asztaltól.
– Beszélek vele – mondta.
– Biztos? – döbbent meg Shiseri.
– Nem sok választásom van – felelte. – Rám hivatkoztál, szóval én vagyok az, akiben nem bízik. Ha megértetem vele, hogy a munka, amit felajánlottál, valódi, akkor veled is megbékél majd. Így visszakanyarodhatunk az eredeti feladathoz.
– Akkor továbbra is az a terv, hogy barátkozzak vele?
– Igen – felelte. Kinézett az ablakon, majd visszafordult. – Már sötétedik, és nem akarok bemenni hozzájuk. Talán nem fog rendesen látni. A továbbiakban pedig nem fogok találkozni vele.
– És mi lesz a méreteiddel?
– Majd Érmin leveszi, te pedig odaadod neki.
– Ezt alaposan kigondoltad.
Wern elindult, de Shiseri utána szólt.
– Nagyon haragszol rám?
Wern megtorpant. Őszintén megdöbbent a kérdésen. Visszafordult, de nem válaszolt azonnal. Nem tudott olyan helyzetet elképzelni, amikor haragudni tudna a nőre. Shiseri jelentette neki a békét és a nyugalmat.
Szeretett volna valami kedveset mondani neki, de nem tette.
– Nem haragszom – felelte. – De legközelebb légy kicsit megfontoltabb.
– Rendben – mondta Shiseri. Bizonytalan mosoly jelent meg az arcán.
Wern biccentett, majd távozott.
Egyre sűrűbben fordult elő vele, hogy nem úgy viselkedett, ahogy szíve szerint szeretett volna. Feszült volt, mióta visszaköltöztek Phortuba, és ez kihatott a magatartására is. Nem akart távolságtartó lenni Shiserivel, mégis az volt.
Gyalog indult útnak. Ki akarta szellőztetni a fejét.
Minél közelebb ért Lili otthonához, annál nagyobbá nőtt a gombóc a gyomrában. Amikor odaért, megállt a ház előtt és csak nézte.
Egyszerű, szegényes ház volt, potyogó vakolattal. Nem lógott ki a sorból, az összes ház így nézett ki.
Közelebb lépett.
Az ablakból melegsárga fény derengett, bentről halk beszélgetés szűrődött ki.
Elillant a határozottsága. Már távozott volna, amikor meggondolta magát. Nem véletlenül akarta bevonni a terveibe a húgát.
A célra koncentrálva az ajtóhoz lépett és bekopogott.
Hallani lehetett, ahogy valaki elindul a nyekergő padlón. Kinyílt az ajtó, és egy fekete hajú, borostás férfival találta szemben magát. Ránézésre vele lehetett egyidős.
– Jó estét – köszöntötte a férfi. – Miben segíthetek?
Wern nem felelt. Tudta, hogy a húga férjhez ment és azt is, hogy gyermekei vannak. Az ő emlékeiben mégis egy copfos kislány képe élt.
– Uram? – szólalt meg a férfi ismét.
– Elnézést a kései zavarásért – szólalt meg Wern. – Lili Faldut keresem.
A férfi arcáról eltűnt a kedélyesség, és szigor váltotta fel.
– Mit akar tőle?
– Ki az? – hallatszódott Lili hangja. Egy pillanat múlva megjelent a férje mögött. Hosszú, barna haja szabadon omlott a hátára, mélybarna szeme kíváncsian fürkészte az idegent. Wern már-már pislogás nélkül meredt a húgára. Felnőtt nő lett. Gyönyörű és egészséges. Minden vágya az volt, hogy odamenjen és magához ölelje, de nem mozdult meg.
Megköszörülte a torkát.
– Worton Hattari vagyok.
Alighogy kimondta, Lili és a férje arcára is őszinte döbbenet ült ki.
– Jöjjön beljebb – invitálta a férfi, és arrébb állt az útból.
– Nem akarok zavarni – ellenkezett Wern. – Csak azért jöttem, mert Faldu asszonynak volt egy kis nézeteltérése a titkárommal a délután folyamán, és szerettem volna tisztázni.
Lili közelebb ment, amitől Wern ösztönösen hátrébb lépett az árnyékba.
– Jöjjön be, uram – kérlelte a nő. – Szörnyen sajnálom, ami történt. Azt hiszem, túlreagáltam.
– Nem történt semmi, asszonyom – felelte Wern.
– Kérem, jöjjön be – kérlelte Lili. Látszódott rajta, hogy őszintén bánja a dolgot. Wern hiába ellenkezett, be kellett látnia, elkerülhetetlen, hogy bemenjen. Ha sokáig ellenkezik, azzal épp annyira megbántja őket, ahogy Shiseri tette délután.
Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
Közelebb ment, majd átlépte a küszöböt. Tekintete találkozott Liliével. A nő egy pillanatig döbbenten bámulta. Wernt kiverte a veríték, hisz Lili épp olyan sűrűn látta az olajfestményt dédapjukról, mint ő. Egészen biztosan emlékezett rá.
Mindenképp meg akarta törni ezt a pillanatot.
– Igazán nem akarok zavarni – mondta.
Lili összerezzent, majd elmosolyodott.
– Nem zavar, csak nem értem, miért jön el hozzánk egy ilyen finom úr, mint maga.
Lili beljebb kísérte Wernt. A férfi észrevétlenül körbenézett. Szerény, de kedves otthon képe tárult elé. Bár a bútorok használtak és kopottak voltak, mégis mindenből, még a falakból is sugárzott a szeretet.
Melegség járta át a szívét. Minden vágya az volt, hogy itt maradhasson velük, de feladata volt, ami elsőbbséget élvezett. Ehhez pedig szerepet kellett játszania.
– Úgy tudom, a titkárom elmondta, hogy miért kerestük meg – mondta.
– Igen – felelte Lili. Hellyel kínálta a vendégét. – De a hölgynek is mondtam, hogy nem hiszem, hogy én vagyok a megfelelő személy erre.
Wern bőre bizsergett a nő tekintetétől. Lili egy pillanatra sem nézett más felé, amitől Wern aggodalma nőtön nőt.
– És mivel tudnám meggyőzni, hogy vállalja el? – kérdezte. Tekintete megakadt a Lili csuklójára kötött piros szalagon. Eszébe jutott az ígérete, hogy megtanítja húgának a masnis trükköt.
Nem tudta teljesíteni.
Önkéntelenül is felsóhajtott.
– Jól van, uram? – kérdezte Lili. – Nem kér inni?
– Jól vagyok – szabadkozott Wern. – Nincs semmi baj. Szóval, vállalja?
– Miért én?
Wern agya zakatolt, hogy kitaláljon valami hihető okot, majd megszólalt:
– A minap volt lehetőségem végig járni a várost, és mindenki magát dicsérte. Nekem ennyi elég is volt.
Lili a férjére nézett. A férfi mosolygott és finoman bólogatott.
– Rendben – felelte a nő. – Vállalom.
– Köszönöm.
Wern elmosolyodott, amit azonnal meg is bánt. Lili elkerekedett szemmel figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy húga valóban gyanakszik, vagy csak ő képzelődik, de egyre jobban eluralkodott rajta a pánik.
Felállt.
– Elnézést a zavarásért – mondta. – A holnapi nap küldetek magáért egy kocsit, hogy le tudja venni a méreteket.
Ügyelt rá, hogy ne nézzen Lili szemébe. Elköszönt, és távozott.

2022. augusztus 22., hétfő

Az író

 

kép forrása: pixabay

1962, egy apró faluban:

Csak akkor vettem észre, hogy felborítottam a vödröt, amikor már beleléptem a koszos vízbe. Riadtan kaptam körbe a tekintetem. Anyám mellettem állt az ajtóban, és hadonászott felém. Száját nagyra tátotta, ahogy beszélt, és összeráncolta a homlokát. Ebből egyértelmű volt – még nekem is –, hogy dühös.
Amennyire megértettem a körülöttem zajló eseményeket, én voltam az, aki a legtöbb fejfájást okozta neki.
Öt testvérem közül már csak az egyik nővérem élt velünk, de biztosra vettem, hogy mind ugyan azon a véleményen vannak:
Örök életemre anyám nyakán maradok.
Gyerekként sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet utálatának oka. Egészen biztosan nem az, hogy lánynak születtem, hisz volt két nővérem is.
Inkább az zavarhatta, hogy siket vagyok.
Ahogy észrevettem őt, azonnal hátrébb léptem, nem vártam meg, hogy közelebb jöjjön hozzám. Már megtanultam, hogy könnyen eljár a keze.
Felkaptam egy rongyot, és felitattam vele a vizet. Miután ezzel végeztem, újabb feladatot kaptam. Anyám sosem hagyta, hogy unatkozzak, és a házkörül egyébként is mindig volt valami tennivaló. Miután a születésemet követően elég hamar kiderült, hogy nem hallok az égvilágon semmit, anyám arra az elhatározásra jutott, hogy nem érdemes az iskoláztatásommal vesződni. Az ilyen kis, isten háta mögötti falukban, ahol mi is laktunk, ezt senki nem is rótta fel neki.
Tisztességesen gondoskodott rólam, de amint elég idős lettem hozzá, megtanított a házkörüli munkákra.
A kommunikációs akadályokat könnyen leküzdöttük. Már nagyon fiatalon rájöttem, hogy minél gyorsabban megértem, mit akar, annál hamarabb hagy békén. Egy idő után, pusztán pár kézmozdulatából tudtam, milyen feladatot szán nekem.
Ez most sem volt másképp. Az ajtó felé legyintett, és én már szaladtam is a kertbe. Kitakarítottam a tyúkok ketrecét, majd enni adtam nekik.
A kúthoz indultam vízért, amikor megláttam a nővéremet. Világosbarna hajába belekapott a szél, ami az én kusza, szőke tincseimet is megtáncoltatta. Mindig is érdekelt, hogy mit énekel a fák lombjai közt, de nekem csak a lágy simogatása jutott.
A nővérem a kertiasztalnál ült, és olvasott, közben időnként jegyzetelt valamit a füzetébe. A közeli városban járt iskolába. Nem tudom milyen szakmát tanult, de őt figyelve nagyon fontos lehetett. Én csupán párszor jártam a városban, akkor is anyám kíséretében. Mindig akkor vitt magával, amikor nem volt senki, akire rábízhatott volna. Hiába voltam már felnőtt, és bizonyítottam már neki oly sokszor, hogy igenis tudok önálló lenni. A bizonyosság lángja, miszerint én életképtelen vagyok sosem aludt ki a szemében.
Kicsit közelebb araszoltam a testvéremhez. A háta mögött megállva pont láttam a nyitott tankönyvét. A betűk látványa megbabonázott.
Sosem zavart, hogy nem járhattam iskolába, csak attól facsarodott össze a szívem, hogy nem tudtam írni és olvasni.
Csöndes világomat fantáziám színesítésével tettem érdekesebbé, de biztos voltam benne, hogy a könyvek lapjai egészen máshová repítenének engem. Olyan közel voltak hozzám, mégis annyira elérhetetlenek számomra.
Néztem, ahogy a nővérem kanyarítja, hurkolja a tintát a papíron. Az ő betűi nem olyanok voltak, mint amiket a könyvben láttam. Kerekded írása rajzra emlékeztetett.
Micsoda titkokkal és csodákkal lehetnek tele ezek a papírlapok, és én nem férek hozzájuk.
Lecsüggesztettem a fejem.
Egy árnyékot vettem észre, ahogy felénk igyekszik. Azonnal kihúztam magam, és arrébb osontam, de anyám megálljt intett a kezével.
Valamit magyarázott a nővéremnek, és egy kicsi papírkártyát tett le elé. A nővérem hitetlenkedve fordult felém, majd ismét anyánkra pillantott. Erős kézmozdulatok kíséretében beszélt, de anyánk nem az a fajta nő volt, aki tűrte az ellenszegülést. Még a halló testvéreimtől sem.
A nővérem megadta magát, és valamit a kártyára írt.
Anyám átfűzött egy madzagot a papíron, és hozzám lépett. Gondosan a nyakamba akasztotta a kártyát, majd a kezembe nyomott egy kisméretű csomagot.
Rosszat sejtettem.
A markomba szórt némi aprópénzt, amitől csak még zavartabb lettem. Észrevehette rajtam, mert aprót rándult a szája széle.
Kitépett egy lapot nővérem füzetéből, és egy rajz segítségével magyarázatba fogott.
Gombóc nőtt a torkomba, ahogy a készülő alkotást figyeltem. Rájöttem, mit akar, és hevesen ráztam a fejem. Én nem mehetek be a városba, főleg nem egyedül. Mi van, ha eltévedek? Még segítséget sem tudok kérni. Ezt nem gondolhatja komolyan.
Megragadta a vállam és megrázott. Ettől abba hagytam a tiltakozást.
Lerajzolta saját magát és áthúzta, majd lerajzolta a nővéremet is és őt is áthúzta.
Nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy megértsem, ők nem tudnak bemenni a városba. Nyilván más dolguk akadt.
Láttam borús tekintetén, hogy őt épp annyira nem villanyozza föl az ötlet, mint engem, de nem volt más választása.
Nagyot nyeltem, majd bólintottam egyet.
Anyám a nyakamba akasztott kártyára mutatott. Határozott mozdulatokkal elmagyarázta nekem, hogy mindenkinek mutassam meg, aki beszélni akarna velem.

***

Anyámtól kapott barnapapírba tekert csomaggal az ölemben ültem a buszon. Mosatlan ruha, és áporodott műbőrszag terjengett a rozsdaette járműn. Résnyire nyitottam az ablakot, és mélyet szippantottam a frisslevegőből.
Miközben az elsuhanó fákat figyeltem, anyám utolsó utasításán gondolkoztam.
Varrónő volt. A városban, egy kisebb varrodának dolgozott be otthonról.
Ebbe a varrodába kellett vinnem a pakkot, de nem voltam benne egészen biztos, hogy egyedül is odatalálok majd.
Számoltam a buszmegállókat. Nekem a tizediknél kellett leszállnom. Erre emlékeztem. Ez volt az egyetlen, amire anyám megtanított; a számolás.
A kilencedik után felálltam, és az ajtóhoz lépve jeleztem.
Miután a busz elrobogott mögöttem – fojtogató kipufogófüsttel beborítva – levert a hideg veríték. Rossz helyen szálltam le.
Egy buszmegállót bizonyára nem vettem észre, amikor számoltam.
Szorosan magamhoz öleltem a csomagot.
Emberek jöttek-mentek körülöttem, de olyanok voltak számomra, mint a kísértetek. Sem a léptüket sem a hangjukat nem hallottam.
A visszafelé menő buszmegállóra pillantottam, majd felsóhajtottam. A pénz, amit anyám adott, csak két útra volt elég. Nem ismertem semmilyen jelrendszert, amivel megérttethettem volna magamat másokkal, így az meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek.
Kis gondolkodás után elindultam arra, amerről a busz jött, és reménykedtem benne, hogy nem tévedek el még jobban.
Hétágra sütött a nap, ami ragyogó fénnyel árasztotta el, a tágas utcát.
Megálltam, becsuktam a szemem, és a nap felé emeltem az arcom. Kellemesen melegítette a bőrömet. Ahogy átsütött a szemhéjamon, olyan érzésem támadt, mintha egy narancssárga burokban lennék.
Sosem zavart a csönd, bár az is igaz, hogy nem tudtam elképzelni milyen lehet a zaj. Én magam sosem próbáltam hangot kiadni, így nem tudtam, hogy képes lennék-e rá vagy sem.
Valaki nekem jött, amitől visszazökkentem.
Mindenki rohant körülöttem, de senki nem foglalkozott a másikkal, bár voltak, akik beszélgettek. Figyeltem a szájuk mozgását, és elmosolyodtam. Mókásan néztek ki, ahogy látszólag a semmivel beszélgetnek, mert egymásra nemigen néztek.
Elértem a következő buszmegállót, de még ez sem volt ismerős. Már nem voltam benne biztos, hogy mennyi megálló maradt ki a számoláskor.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Leültem a padra, de valami nyomta a fenekem. Egy kisméretű, bőrkötetes, barna könyvre ültem rá.
Forgattam, nézegettem.
Valaki elhagyhatta.
Tudtam, hogy más holmiját nem illik piszkálni, de látni akartam a lapjait. Tőlem minden titok biztonságban volt, így óvatosan kinyitottam.
Hamar rájöttem, hogy nem igazi könyvet tartok a kezemben. A nővérem füzetére emlékeztetett. Valakinek a naplója vagy jegyzetkönyve lehetett. Az illető betűi szépívűek, de szögletesek voltak. Magabiztosságban nem szenvedhetett hiányt. Olyan erősen nyomta rá a tollat a lapra, hogy a hátoldalán kidudorodott a papír.
Végighúztam rajta az ujjamat.
Megölt a kíváncsiság, hogy rájöjjek, milyen üzenetet rejtenek ezek a sorok.
A csomagra pillantva eszembe jutott, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Felálltam, hogy megkeressem a varrodát.
Az egyik utca ismerősnek tűnt. Bekanyarodtam, de még a felénél sem jártam, amikor rájöttem, hogy sosem jártam itt. Már vissza akartam fordulni, amikor egy bolt kirakatára lettem figyelmes. Megálltam a kiugró ablak előtt. Tenyeremet finoman a hideg üvegnek nyomtam. Olyan közel hajoltam, hogy homlokom már-már érintette a sima felületet. Figyeltem azt a rengeteg könyvet, ami ott pihent közvetlenül előttem.
Megdobbant a szívem.
Be akartam menni, de mégis mit kezdtem volna ott? Ujjaim az üveget simítva lassan a tenyerem felé görbültek.
Csupán nevetség tárgyává tenném magam, ha ez kiderülne.
Sokáig álltam ott.
A könyvek látványa megbabonázott.
Csak akkor mozdultam meg, amikor megéreztem valakit magam mellett.
Ösztönösen hátrébb léptem. A fiatal férfi rám mosolygott, majd megmozdult az ajka. Nem törődtem vele, hogy mit beszél. A küllemét figyeltem. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem. Barna szeme barátságosan csillogott, sötét haja úgy ült a fején, mint egy madárfészek.
Sűrűn túrhatott bele. Ezt onnan gondolom, hogy legidősebb bátyámnak is ez volt a szokása, és ő is mindig kócos volt.
A férfi még mindig magyarázott.
Eszembe jutott a kártya a nyakamban. Előhúztam a ruhám alól, és megmutattam neki.
Láttam, ahogy aprókat rezzen a szembogara.
Már nem mozgott a szája, miután visszaadta nekem a kártyát, de még mindig mosolygott.
Intett, hogy kövessem, és bement a könyvesboltba. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó döntés, de utána mentem.
A préselt papír és nyomtatáshoz használt tinta jellegzetes illata csapta meg az orrom. Mélyet szippantottam belőle.
Az apró bolt zsúfolásig volt pakolva könyvekkel. Nem csak újonnan nyomott példányokkal, hanem ritka antikvitásokkal is.
A férfi eltűnt a kasszának otthont adó pult mögött.
Amíg vártam, levettem egy öregebb példányt. Kinyitottam és beleszagoltam.
A régi könyvek illatát nem lehet összehasonlítani semmivel. Épp úgy történeteket mesél el, akárcsak a lapokba ivódott tinta. De ezek a történetek a könyvekről mesélnek.
Alighogy becsuktam, a férfi feltűnt a pult mögött, és jelzett, hogy menjek oda hozzá.
Egy papír és egy toll volt nála. Leírt valamit, majd megmutatta.
Betűi katonásan sorakoztak előttem.
Nemet intettem a fejemmel, de láttam rajta, hogy nem érti. Talán azt hihette, hogy a kérdésére adok így választ.
Óvatosan kivettem a kezéből a tollat, és áthúztam a szöveget, majd magamra mutattam.
Egy pillanatig csak nézett engem elkerekedő szemmel, aztán bólintott.
Azt hiszem megértette.
Ismét a papír fölé hajolt. Lerajzolt egy boltnak tűnő kockát, amibe egy tűt és egy cérnát rajzolt. Ezt követően a kezével az ajtó felé mutatott. Abban reménykedtem, hogy azt akarta megtudni, a varrodát keresem-e.
Bőszen bólogattam.
Megkönnyebbültem, amikor intett, hogy kövessem, és kiment a boltból.
A talált naplót és a csomagot magamhoz szorítva igyekeztem utána. Közben próbáltam megjegyezni az útvonalat. Egy balkanyar, majd egy jobb, és megint egy bal. Az ötödik kanyar után teljesen elvesztettem a fonalat. Az utcák úgy néztek ki, mintha egymás ikertestvérei lennének. Nem nyújtottak semmi támpontot.
A varroda épp olyan koszossárga, omladozó vakolatú épület volt, amilyenre gyerekkoromból emlékeztem.
A csomagot sikeresen leadtam anyám nagydarab, mogorva főnökének.
A segítőm elkísért a buszmegállóba.
Tekintete a könyvre siklott, ahogy a buszt vártuk.
Jobban magamhoz öleltem friss szerzeményemet.
A férfi elővette farzsebéből a papírt, amire a könyvesboltban is rajzolt, és munkához fogott.
Figyeltem, ahogy magabiztos vonalakat húz a lapon. Egy toll rajzolt mása tűnt fel, amint éppen ír. Önmagára mutatott, aztán a rajzra, majd rám.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy mit akar ezzel.
Ismét rám mutatott, aztán a kezemben tartott naplóra. Úgy csinált, mintha egy könyvet olvasna.
Elmosolyodtam.
Hevesen vert a szívem, amikor rájöttem, hogy mit szeretne az értésemre adni.
Begördült a busz, és kinyílt az ajtaja.
Határozott bólogatások közepette szálltam fel a buszra.

***

Mindenki aludt még, amikor felébredtem. A házban sötétség honolt. Gondolkodás nélkül kiosontam a konyhába. Elvettem a buszjegyre elég pénzt anyám táskájából, és már szaladtam is az állomásra.
A hatkor induló első buszt értem el. Még égtek az utcalámpák, amikor elindultunk, de már nem volt koromsötét. Meredten bámultam kifelé az ablakon, hogy még véletlenül se szalasszam el azt a megállót, ahol le kell szállnom.
A megállóban, ahol a naplót találtam, egy szál rózsa hevert az úton. Szirmai már fonnyadtak voltak.
A könyvesbolt még zárva volt, de már égtek bent a lámpák, amikor odaértem. Néztem egy darabig, ahogy egy alak pakolászik. Nem láttam az embert csak az árnyékát a falra vetülve. Leültem a földre, hátamat a téglafalnak támasztottam és vártam.
Ahogy teltek a hosszúra nyúló percek, azon gondolkoztam, talán félreértettem, amit a férfi közölni szeretett volna velem.
Egyre idegesebbé váltam.
Már hétágra sütött a nap, amikor felálltam, hogy visszainduljak a buszhoz.
Valaki megérintette a vállam.
A férfi úgy mosolygott rám, mint aki nem volt benne biztos, hogy viszontlát engem.
Kinyitotta a könyvesbolt ajtaját, és előre engedett. Egészen hátulra mentünk, ahol egy apró olvasószoba volt kialakítva középen asztallal.
Leültem, és letettem a naplót magam elé.
Ő papírt és ceruzákat hozott.
Egy darabig csak ültünk.
A férfi láthatóan gondolkozott. Ujjai ütemesen mozogtak az asztalon. Egészen biztosan gondban volt, hogy hogyan kezdjen hozzá. Én is bajban lettem volna a helyében.
A papír fölé hajolt, majd miután végzett elém tolta. Kicsi és nagy betűk követték egymást azonos távolságra. Olyanok voltak, mint valami apró katonák.
Az ujjammal végigsimítottam a betűkön. Éreztem, ahogy belemélyednek a papírba.
Nem tudtam róluk semmit, így értetlenül pillantottam a férfira.
Egy másik papírra ismét írt valamit, és megmutatta, közben megpaskolta az asztalt.
Tehát az a szó minden bizonnyal az asztal volt, de még mindig nem tudtam, hogyan olvassam ki. Soha nem hallottam kiejtve ezt a szót, sőt egyiket sem. Lehet, hogy aminek én hívtam magamban az teljesen eltért az övétől.
Élőnyelv ismerete híján sajátot fejlesztettem ki, aminek nem voltak betűi, hangjai, sem írásképe. És én voltam az egyetlen, aki érti.
Összevetettem a leírt szóban szereplő betűket azokkal, amiket felsorolt, és meg is találtam őket. Nagyon fellelkesültem.
Elé toltam a papírt, és mutattam neki, hogy írjon valami mást.
Elhatároztam, hogy megtanulok írni és olvasni, vagy így vagy úgy. Ha ehhez az kell, hogy a betűket a saját nyelvembe illesszem bele, akkor azt fogom tenni.
Újabb szót kaptam, és most a székre mutatott. Ezeket a betűket is megtaláltam a listában.
Megfogtam a ceruzát, és megpróbáltam leutánozni az írását.
Büszkén mutattam meg neki girbegurba betűimet, de ő elnevette magát. Bár nem hallottam a hangját, arcának vonásaiból tudtam, hogy ez nem az az epés, rosszindulatú nevetés, amit anyám produkált, ha valamivel próbálkoztam.
Újdonsült tanárom kedvességet és jóindulatot árasztott magából.
Közelebb húzta mellém a székét. Megéreztem a frissen vasalt ing illatát. Lassan megfogta a ceruzát tartó kezemet, és vezette a mozdulataimat.
Beleborzongtam a közelségébe. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem. Azon kaptam magam, hogy nem is a papírt figyelem, hanem őt.
Megállt a kezünk.
Tekintetemet a papír felé fordítottam.
A betűim majdnem olyan kerekdedek és kecsesek lettek, mint a nővéremé.
Elém húzta a betűlistát tartalmazó papírt, majd az üres lapra mutatott. Ujjait behajlítva, mintha valamilyen íróeszközt tartana, betűket írt a levegőbe.
Értettem a feladatot.
Mást sem csináltam órákon át csak írtam és írtam ugyanazokat a betűket újra meg újra, egészen addig, míg már nem éreztem az ujjaimat.
Amikor jelzett, hogy mára végeztünk, már nagyon fáradt voltam, de elégedetten sétáltam vissza a buszhoz.
A jóérzésem egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megláttam anyám vérben úszó szemét. Tenyere azonnal lendült, amint beléptem az ajtón, és csípősen csattant az arcomon.
Erélyesen artikulált és elnagyolt mozdulatokat tett.
A szobám irányába mutatott, közben még mindig járt a szája.
Nem értem, miért kiabált velem minden alkalommal, hisz tudta jól, hogy nem hallom.
Ösztönös lehetett, azt hiszem.

***

Anyám kulcsra zárta a szobám ajtaját, és amikor kiengedett, akkor is figyelte minden mozdulatom. Eddig valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy megszökhetek, most már viszont nem bízott bennem.
A veteményes gyomlálása közben megpróbáltam a saját nyelvemhez társítani a betűket, amiket megtanultam leírni. Az asztal és a szék adott némi támpontot, de a többi betűvel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
Vissza akartam menni a könyvesboltba.
Tanulni akartam.
Vele akartam lenni.
Egyre vadabbul vágtam el a gyomok gyökereit a kapával. Amikor már majdnem a cipőmbe állítottam bele, letettem a szerszámot, és körbe néztem.
Anyám a ház előtti virágágyást gondozta. Nem is kellett nekem több. Besiettem a házba, mint aki inni megy.
Elmartam némi pénzt anyám táskájából, és reméltem, hogy elég lesz.
Tudtam, hogy a kert végében egy ponton kidőlt a kerítés. Átvágtam a magas gazon.
Már a betonúton voltam, amikor észrevettem, hogy bogáncs ragadt a ruhámba, és a drótháló elszakította a szoknyám.
Nem foglalkoztam vele.
Szaladtam, ahogy a lábam bírta.
A buszon lihegve örömmámorban úsztam. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit kapok majd anyámtól, ha haza mentem.
A buszmegállóból eltűnt a rózsa, és egy másik szál virág került oda. Átléptem, és szaladtam a könyvesbolt felé.
Csalódottan engedtem el a kilincsét, miután benyitottam.
A pénztár mögött nem az újdonsült tanárom állt, hanem egy fehérhajú, idős úr. Épp egy hölgyet szolgált ki.
A nő kezében vastag könyv pihent.
Közelebb léptem hozzájuk.
A könyv hátoldalán az író fényképe mosolygott rám. Barátságos szemmel nézett az olvasóra, kócos haja épp olyan volt, mint egy madárfészek.
Megdobbant a szívem.
Figyeltem, ahogy a nő és az idős férfi beszélgetnek. Bár a nő kedélyesen magyarázott, a férfi arcán mélabú ült.
Biztos voltam benne, hogy nem tudom rendesen kifejezni magam. Felesleges volt hát megkérdezni, hogy tudják-e hol találom azt a férfit a könyvről.
Eleredt az eső, ahogy a buszmegálló felé sétáltam. A hajam lelapult, és a ruhám is egészen rám tapadt, mire odaértem.
Leültem a padra, hátra dőltem és fejemet a műanyag falnak támasztottam.
Valaki megsimította a karom.
Felpattantam ijedtemben.
A férfi lágy kézmozdulatokkal próbált megnyugtatni, de nem volt rá szüksége. Már akkor lehiggadtam, amikor megláttam, hogy ő van mellettem.
Legnagyobb meglepetésemre felült velem a buszra.
Apró füzetet vett elő, és mindennek leírta a megnevezését, ami körülvett minket. Minden körülmények között lelkesen és kitartóan tanított engem.
Amikor már az én megállóm közeledett jeleztem neki, hogy le kell szállnom. Nem tartott velem, de nekem adta a noteszt.
Anyám most nem állt meg a pofonnál. Eltört rajtam egy fakanalat. Úgy lüktetett a hátam, hogy napokig csak a hasamon bírtam feküdni.
Mégsem tántorított el a célomtól, hogy megtanuljak írni és olvasni. Még többet akartam tudni. Szomjaztam a tudást.
Mielőtt ismét bezárhatott volna a szobámba, észrevétlenül elvettem egy könyvet az egyik polcról. Olvasni akartam, bár még nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyre több betűt sikerült megértenem, de még mindig akadtak olyanok, amik némák maradtak előttem.
Egész éjszaka a könyvet tanulmányoztam.
Nem értettem meg mindent, amit írt, de arra rájöttem, hogy receptek vannak benne.
Hajnal volt már, amikor az éjjeliszekrényemen pihenő naplóra pillantottam.
Érte nyúltam, de megállt a kezem a levegőben.
Nem így akartam elolvasni. Érteni akartam, milyen titkokat rejt.
Reggel, ahogy kinyitotta anyám az ajtómat kirontottam, mint valami megvadult bika. Őt is fellöktem, bár nem állt szándékomban.
Az író már várt a könyvesbolt ajtajában, és barátságosan mosolygott rám, amint észrevett.
Hónapokon át jártam hozzá. Egy idő után már anyám sem tudott ebben megakadályozni.
Azt hiszem lassan beletörődött.

***

A férfi elém tolt egy papírt. Ennyi állt rajta:Mesélj magadról.
Elpirultam. Már egész jól haladtam az írással, bár az olvasás, azt hiszem, jobban ment. Különleges, szép és olykor veszélyes világokat fedeztem fel. Olyan helyeken jártam, ahova máshogy bizonyára soha nem juthatnék el.
Imádtam minden percet, amit a könyvekben tölthettem.
Megszeppenten bámultam rá. Feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy várjak.
Egy másik papír fölé hajolt, és írt. Ez állt rajta:
Én író vagyok. Három éve jelent meg az első könyvem, és édesapámé ez a bolt.
Azt, hogy író, már tudtam, de sosem közöltem vele, most mégis jólesett, hogy ő maga is elmondta nekem.
Visszatolta elém a papírt, amin magamról kellett volna, meséljek.
Kezembe vettem a tollat. Egy pillanatig csak pihentettem a fejét a papíron, majd ennyit írtam:
Én vagyok a csönd. A csönd, aminek te hangot adtál.
A férfi elmosolyodott, ahogy elolvasta. Azonnal megkaptam a választ, de most hosszabban írt:
Régen akartam írni egy történetet egy vak lányról, te pont olyan vagy, mint ő. Mintha csak a vázlataimból léptél volna ki elém.
Remegő kézzel kapartam a tollal a papírt:
Mikor készülsz el vele?
A válasz lelombozott:
Tartok tőle, hogy soha.
Bíztatólag mosolygott rám, amint rápillantottam, majd újabb üzenetet csúsztatott elém:
Szerintem neked kéne megírnod.
Kikerekedett szemmel meredtem a betűket formáló tintára. Egyészen biztos voltam benne, hogy ezt a mondatot most félreértettem, de az író nemet intett a fejével, amikor rákérdeztem, és újabb üzenetet csúsztatott elém:
Tökéletesen értetted. Azt szeretném, ha te írnád meg az utolsó történetemet. A vázlatok nálad vannak.
Megakartam kérdezni tőle, hogy milyen vázlatokra gondol, aztán eszembe jutott a napló, amit a buszmegállóban találtam. Szólni akartam neki, hogy szívesen visszaadom a könyvét, de nem volt rá lehetőségem. Intett, hogy az órának vége.
Már kiléptem az utcára, amikor a tenyerembe nyomott egy cetlit. Ennyi állt rajta:
Köszönöm.
Visszafordultam, de már bezárta az ajtót.

***

Napokon keresztül visszajártam a bolthoz, de soha többé nem találkoztam vele. Minden egyes alkalommal csalódottan mentem haza. Anyám megvető pillantása sem érdekelt.
Nagyon hiányzott a férfi, de rengeteg erőt és kitartást kaptam tőle, amiért nem bírtam elég hálás lenni neki.
Egy nap az újságban találtam egy hirdetést, amiben takarítót kerestek. A saját lábamra akartam végre állni. Hajtott a vágy, hogy egy napon íróvá válljak, akár csak ő.
Egy önálló élet ehhez jó kezdésnek bizonyult. Jelentkeztem az állásra.
Amikor megtudtam, hogy megkaptam a munkát anyám elé álltam, és egy papírt nyújtottam oda neki:
Elköltözöm.
Nem kellett hallanom, hogy tudjam a nevetése cinikus és rosszindulatú. Aztán a választ is megkaptam:
És mégis hova mennél munka és pénz nélkül?
Nem válaszoltam.
Összepakoltam azt a kevés holmit, amit magaménak tudhattam, kiléptem a kapun, és soha többé nem mentem vissza abba a házba.
A városban hamar találtam egy aprócska pinceszobát.
A ház tulajdonosa egy idős asszony volt. Szemöldök vonogatva mért végig engem, ahogy az ajtajában álltam.
Az ablakába kiragasztott hirdetésre mutattam. Ennyi állt rajta: Szoba kiadó.
Petyhüdtt ajkát kinyitotta, majd magyarázatba kezdett. Nem szerettem volna a szavába vágni, nehogy azt higgye, hogy udvariatlan vagyok, de tévhitben sem akartam sokáig ringatni.
A fülemre mutattam, majd nemet intettem a fejemmel.
Az idős hölgy elhallgatott. Féltem, hogy becsapja előttem az ajtót, így elővettem egy apró jegyzettömböt, és ráfirkáltam a mondandómat:
Kivenném a szobát.
Elvette a jegyzetemet.
Pénzed van?
Leeresztettem a vállamat, és lemondóan intettem nemet a fejemmel. Komolyan azt hittem, hogy azonnal az orromra csapja az ajtót, de még mindig ott állt.
Töprengve figyelt engem, majd ismét leírt valamit.
Házvezetést vállalsz?
Lelkesen helyeseltem. Nagyon megörültem, amikor közölte velem, ha kitakarítok nála, és időnkén főzök neki, akkor megkapom a szobát.
Bevezetett a folyosóra. Mindenből áradt az idő vasfogának tipikus szaga. Ez az egyedi illat az évtizedes emlékek és a közeledő elmúlás sajátos keveréke volt. Semmivel nem lehetett összetéveszteni.
A pinceajtóhoz érve megálltunk. Az idős hölgy kinyitotta, aztán magamra hagyott. A lépcső alján egy sötét, de tiszta szoba fogadott. Nem volt benne csupán egy ágy, egy asztal és egy szekrény. Másra nem is volt szükségem. Az aprócska ablak közvetlenül a járda tövében nyílt, és csak arra volt jó, hogy időnként lehessen szellőztetni.

***

Első fizetésemből üres füzeteket, és tollakat vettem magamnak.
Ezután már semmi sem állíthatott meg.
Írtam.
Írtam este, írtam reggel, és még amikor dolgoztam, akkor is az íráson jártak a gondolataim. Rövid történeteket vetettem papírra, és minél többet írtam le, annál több jutott eszembe.
De a naplót továbbra sem mertem elolvasni, pedig minden porcikám vágyott rá.
Időnként végigsimítottam rajta, de nem vettem el az éjjeliszekrényemről.
Bár a naplót nem olvastam el, de minden mást igen. Egy idő után már oszlopokban magasodtak a könyvek a szobám minden pontján. Az író könyveit is felkutattam. Három története jelent meg. Mindet beszereztem, és rongyosra olvastam őket.
Gyönyörűen bánt a szavakkal. Büszkeség járt át a gondolattól, hogy ő tanított mindenre, amit tudok. Méltó akartam lenni hozzá. Úgy akartam írni, mint ő, és ezért mindent megtettem.
De minél többet írtam, annál komolyabb kétségeim támadtak, a tehetségemet illetően. Visszajelzésre volt szükségem.
Egyik nap már hazafelé tartottam a munkából, amikor az újságos bódénál egy hirdetésre lettem figyelmes, amiben történeteket vártak, akár kezdő íróktól is.
Felvillanyozott a gondolat, hogy próbatétel elé állhatok, és pont ugyan ez volt az is, ami elrettentett tőle.
Pár napig csak a bátorságomat gyűjtöttem. A hirdetést kitűztem az asztalom fölé. Minél többször olvastam el, annál jobban vágytam rá, hogy beküldhessem egy írásomat.
Egyik éjszaka aztán megcímeztem egy borítékot, és elküldtem nekik.
Hetekig feszülten vártam a választ. Egy nap többször is belekukkantottam a levélládába, de semmit nem találtam.
Aztán egy reggel barna borítékot találtam benne. Idegesen téptem fel, és már olvastam is:

Tisztelt Hölgyem!

Köszönjük a beküldött írását. Sajnálattal közöljük, hogy nem tudjuk megjelentetni. Apróbb hibák javítását vállaljuk megjelenés előtt, de kegyed írása még kiforratlan.

Tisztelettel,


De már nem olvastam el, hogy ki küldte ezt nekem tisztelettel vagy anélkül. Dühösen gyűrtem össze a levelet és dobtam ki a kukába.
A dührohamot aztán szomorúság váltotta fel, és a párnámba temetkezve sírtam.
Nem vagyok elég jó. Tudhattam volna. Anyámnak volt igaza, haszontalan vagyok. Nem is értem mit gondoltam. Még hogy író leszek. Én? Nevetséges gondolat.
Ahogy így elmerültem az önsajnálatban, eszembe jutott az író. Az egyetlen személy, aki hitt bennem. Ettől csak még jobban magával ragadt a zokogás.

***

Letettem a tollat. Többé nem akartam magam kínos helyzetbe hozni. Nekem a takarítás való. Ebbe bele kellett törődnöm.
A napjaim üressé és szürkévé váltak. Már a csend sem nyugtatott meg, sőt, fagyos ujjait a nyakam köré fonta, és fojtogatott.
Megfogtam az összes írásom, és kivittem a szemétbe, de egy lapot kifújt a szél. A papír ide-oda lengedezve lefeküdt a földre. Figyeltem egy darabig, majd oda léptem, hogy felvegyem, de megelőztek. Egy nálam fiatalabb lány fogta meg.
Nem adta vissza.
Engedély nélkül beleolvasott.
Összefontam a karom a mellkasom előtt. Még ilyen modortalanságot!
Ragyogó tekintettel magyarázott nekem valamit. Ingerülten jeleztem számára, hogy nem hallom, amit mond, majd kitéptem a kezéből a lapot, és sarkon fordultam.
Azt hittem, már távozott, amikor váratlanul egy cetlit nyomott az arcomba. Szemöldök ráncolva vettem el tőle.
Ezt te írtad? Gyönyörű történet volt. Írtál esetleg mást is? Szívesen elolvasnám.
Hitetlenkedve pillantottam rá. Komolyan lelkesnek tűnt.
Bizonytalanul bólintottam, aztán a kukára mutattam. A lány egy pillanat alatt ott termett, és kihalászta az összes kidobott írásomat, majd elviharzott velük.
Értetlenül bámultam utána, de jólesett, hogy tetszett neki, amit írtam.
Már meg is feledkeztem róla, amikor egy reggelen arra lettem figyelmes, hogy ott áll a ház előtt, kezében az írásaimmal.
Bezártam magam mögött a bejáratiajtót, és odasétáltam hozzá. Hatalmas vigyorral az arcán nyújtotta át a papírlapokat. Ahogy nézegettem őket, észrevettem, hogy lábjegyzeteket írt hozzájuk.
Elolvastam párat:
Ezt a részt előbb kéne említened.
Ezt kicsit túlmagyaráztad.
Szerintem ezt nem így írják helyesen.
Juj de jó fordulat. Erre nem számítottam.
Ez a szereplő felesleges, de tetszik a karaktere.
Felpillantottam. Még mindig ott állt, és továbbra is vigyorgott.
Szívecskét formált az ujjaival, majd a kezemben tartott lapokra mutatott.
Tetszettek neki.
Jóleső melegség járta át az egész testem, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az a csönd már nem is volt olyan fojtogató. A lány lelkesedése átragadt rám, és ismét úgy éreztem magam, mint a tanárom társaságában.
Munka után leültem az asztalomhoz, és átírtam a régi történeteimet. Kijavítottam minden hibát, amit az a lány észrevett benne.
Hónapok teltek el, mire ismét megmertem próbálni, azt a pályázatot az újságban.
Újfent elutasítottak.
Ezúttal viszont feltüzeltek vele, ahelyett, hogy elkeseredtem volna.
Nem tettem le a tollat. Írtam, úgy, mint ahogy mások levegőt vesznek. A betűk formálása már benne volt minden mozdulatomban.
Összeszedtem minden bátorságom, és mások véleményét is kikértem. Ezekből még többet tanultam, akkor is, ha egyik-másik lélektipróan bántó volt.
Amikor nem írtam, akkor olvastam. Aztán, hosszú idő elteltével, ismét elküldem az írásom.
Végre pozitív választ kaptam.
Örömömben ugráltam a szobám közepén.
Éreztem, ez a tökéletes pillanat, hogy végre kezembe vegyem a naplót.
A tanárom kézírását megpillantva megdobbant a szívem.
A történetnek nem volt címe, és tényleg csupán vázlat volt még, sem mint igazi elmesélés. A lány élete, akiről a történet szólt több pontban is hasonlított az enyémre. Kivéve, hogy ő vak volt.
Ahogy olvastam az író jegyzeteit, olyan érzésem támadt mintha ismét velem lenne. Éreztem, ahogy ott ül mellettem.
Nem akartam abbahagyni az olvasást, de a jegyzet váratlan hirtelenséggel befejeződött.
Nagy levegőt vettem.
Továbbra sem voltam benne egészen biztos, hogy ezt a történetet nekem kellene megírnom. Kevésnek éreztem magam a feladathoz, amit a férfitól kaptam. De teljesíteni akartam, hogy, amikor majd ismét találkozunk, akkor büszke lehessen rám.
Kezdésnek átdolgoztam a történetet, úgy, hogy a lány siket legyen, ahogy ezt a tanárom kérte. Ezután kitaláltam, hogy mi legyen a vége, mert azt ő nem álmodott meg a történetnek.
Ahogy ültem, és gondolkoztam, rájöttem, hogy ő sem maradhat ki belőle, és beleszőttem a karakterét a mesébe.
Hónapokon át írtam. Sokszor még a fő étkezésekről is megfeledkeztem. Csupán a munkám okozott némi fennakadást, de az ott töltött időt is próbáltam fejben a történetnek szentelni. Közben az újság egyre több és több novellámat jelentette meg.
Egy év alatt fejeztem be a tanárom történetét, ami a Szavak a csendben címet kapta. Addigra már olyan kapcsolatot ápoltam az újságnál dolgozó szerkesztővel, aki a novelláimat kezelte, hogy volt elég bátorságom kikérni a véleményét.
Ott álltam az irodájában az asztala előtt és vártam. A szerkesztő rövid, barna haja halántéknál már komolyan őszült. Az apró ráncok az arcán elmélyültek, ahogy az olvasásra koncentrált.
Aztán becsukta a könyvet, letette az asztalra, és felnézett rám.
Idegesen topogtam. Nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy mi a véleménye.
Hirtelen felpattant, és felkiáltott. Én a váratlan mozdulattól riadtan hátrébb léptem.
Az előtte heverő újságnak letépte a sarkát, ráfirkált valamit, majd felém nyújtotta:
Imádom.
Megkönnyebbülten felszusszantam.

***

A könyvem frissen nyomott példányával a kezemben siettem a buszhoz. Csupán pár megállót mentem vele.
Igyekeztem a kis utca felé, de a könyvesbolt ajtajában megálltam.
A szívem hevesen vert.
Öt éve már, hogy előszőr beléptem ennek a boltnak az ajtaján.
Minden porcikám arra vágyott, hogy viszontláthassam a férfit, aki nekem adta az egész világot. Ahogy beléptem a boltba megcsapott az az ismerős illat, amit első alkalommal is éreztem.
A könyvek történetének illata.
A pénztár mögött az idős, ősz úr állt és rám mosolygott.
A pulthoz lépve elővettem a jegyzettömbömet és írtam:
A fiát keresem. Meg szeretném köszönni a segítségét. Egy ajándékot hoztam neki. Itt van?
Az öregúr értetlenül pillantott rám, de válaszolt a kérdésemre:
Kedvesem, a fiam már öt éve meghalt. A közeli buszmegállóban várt, amikor egy elszabadult autó elsodorta. Csak azt sajnálom, hogy a naplója nem került elő soha. Azokban a napokban állandóan az új történetötletéről mesélt nekem.
Megremegett a térdem. Meg kellett támaszkodnom a pultban, hogy ne essek össze. Az idős úr elmorzsolt egy könnycseppet az arcán.
Vettem egy mély levegőt.
A kezemben tartott könyvre pillantottam. Kinyitottam és beleírtam:
A fia küldi magának nagyon sok szeretettel.