A madarak nem repülnek

Kép forrása: pixabay

Harper az ítéletre várt, amitől megváltozhatott az egész élete. A férfi egy keskeny, fertőtlenítőszagú folyosón ült. Keresztbe rakta a lábát, majd kinyújtotta. Előredőlt, a combjára könyökölt, aztán visszahanyatlott a szék hideg támlájának. Gyűlölt várakozni. Az sosem jelentett jót, ha valamelyik orvos konzíliumot kért.
Két oldalán egy-egy őr állt, mint két márványszobor. Áradt belőlük a kezeltek iránt érzett ellenszenv, amitől feszélyezve érezte magát. Még többet mocorgott. Fel akart ugrani, berohanni az intézetet körbeölelő, sűrű erdőbe. A fák látványa mindig megnyugtatta.
A folyosó fehér falán egy hatalmas, feketével felfestett C betű hirdette, melyik osztályon van. Épp csak egy hete sikerült végre lekerülnie ide a D-ről, erre tessék, most az is lehet, hogy mehet vissza. A puszta gondolattól is keserű íz tódult a szájába.
A D osztály személyzete sokkal szigorúbb volt, ami nem zavarta különösebben.
Csak az üvegek…
A D-sek ölni tudtak volna, hogy lejuthassanak a C-re a kevesebb üveg miatt. Az is hülye volt, aki ezt az anyagot felfedezte. Mindenki csak feszengett tőle, ami kicsit sem segítette elő a gyógyulást. Épp elég szarral kellett megküzdeniük enélkül is. Egy bozontos szakállú öreg, pár napja azt mondta neki, a B-n még ennél is kevesebb van. Harper csak ingerülten legyintett, hisz még a férfi sem járt ott, honnan tudhatná, mi van azon az osztályon. Időnként mégis eljátszott a gondolattal, ha egyszer majd lekerül oda, akkor maga is tapasztalja, hogy a vén bolondnak igaza volt.
Utálta az üveget, és ezzel nem volt egyedül. A nagyokos orvosok meg csak a vállukat vonogatták, miközben azt mondták, majd elmúlik. Harper már öt éve volt az EFKSz (Emberiség Fajfenntartó Központ és Szanatórium) lakója. A mai napig rendszeresen kerültek elő egy letűnt kor háborújának éles vagy épp döglöttnek hitt vegyibombái, amik időnként felrobbantak. Az anyag, ami kiszabadult belőlük, súlyos sebeket és komoly amnéziát okozott a túlélőknél. Emiatt hozták létre az EFKSz intézetét, aminek Harper is a lakója volt. Öt nyomorúságos éve, és az üvegfóbiája nem múlt el, még csak nem is enyhült. Talán ez az össznépi üvegellenesség lehetett az oka, hogy mindenféle rémmesék keltek szárnyra az E osztályról. Oda csak a nagyon súlyos betegek vagy a visszaesők kerültek. Sokak szerint, ha valakit felvisznek az E-re, azt már nem látják többet. De még csak nem is ez a legijesztőbb benne, hanem a rengeteg üveg.
Beleborzongott, érezte, ahogy szőrszálai az égnek merednek. Megdörzsölte a karját; már amennyire a csuklóját szorító béklyó ezt engedte.
Felsírt a szemközti iroda fehérre mázolt faajtaja. A mindig barátságos, bozontos szemöldökű Dr. Bechtold, a C osztályvezető főorvosa kiengedte a társait. Dr. Tinbergent, a D vezetőjét már jól ismerte. A férfi a szokásos komolysága helyett szánakozva nézett rá. Ettől görcsbe rándult a gyomra. A B és az A osztály vezetői épp csak elsuhantak mellette, még csak rá sem néztek. Ezen nem lepődött meg, hisz azokra az osztályokra a már majdnem gyógyultak kerültek. Arról nem is álmodozott, hogy valaha lekerül az A-ra. Aki ott van, azt pár héten belül kiengedik. Hazamehet. Erre Harper is nagyon vágyott, de az évek múlásával egyre kevesebb esélyt látott rá.
Utoljára egy világosbarna hajú, kedves arcú nő lépett ki a megbeszélésről. Ő nem igyekezett a lift felé, megállt a folyosón, és biztatólag Harperre mosolygott. Aztán Dr. Bechtold intett az őröknek. A két őr felhúzta a férfit a székről. Hiába mocorgott egészen eddig, most megérezte, mennyire elgémberedett minden tagja a hosszú várakozásban. Még a bilincs is a bőrébe vájt, amitől felszisszent.
Az irodát átlengte a levendulaillat, ami most mintha fojtogatóbb lett volna, mint korábban. Harper úgy érezte, a kivégzésére jött, védtelenül ülve Dr. Bechtolddal szemben. A fehér asztalon nem pihent egyetlen dísztárgy vagy fénykép sem a doktorúr családjáról, a fekete polcokon is csupán pszichológiai szakkönyvek sorakoztak. Még a szék, amin ült, az is semmitmondó volt. Pont olyan, amilyeneket a folyosókra tesznek ki. Az egész iroda nagyon személytelennek hatott, pont, mint Dr. Tinbergen irodája a D-n.
Dr. Bechtold leült a székére, a rejtélyes nő pedig az asztal Harper felőli oldalára állt. Az idős férfi busa szemöldökét emelgette, ahogy az előtte pihenő iratokat tanulmányozta.
– Rátámadtál egy fiatal lányra. – Hanglejtése semmi jót nem ígért.
Harper az ajkába harapott, szíve hevesebben vert. Dr. Bechtold kedves és közvetlen volt a betegekkel. Most azonban fagyosnak és szigorúnak tűnt.
Belemart a rettegés éles karma. Bár nem számított súlyos esetnek, de visszaeső volt. Eddig abban reménykedett, hogy egy kisebb büntetéssel megússza, és maradhat a C-n. Most már azért könyörgött, hogy inkább a D-re küldjék vissza.
– Álltalában meg szoktuk kérdezni a betegektől, mi a mentségük a tettükre – folytatta a férfi –, de lássuk be, nincs semmi, ami erre mentségül szolgálhatna. Mégis szeretném tudni, miért tetted?
Harper nagyot nyelt. Érezte, ahogy egy verejtékcsepp lecsorog a tarkóján, a gerince mellett, majd eltűnik a pólójában. Felelevenedtek benne az emlékek; az a lány úgy remegett a karmai közt, mint a nyárfalevél. Most is úgy érezte a lány illatát, mintha ott ülne mellette. Szívverése felgyorsult, mint akkor, amikor végigkergette az egész C-n, és mind a ketten ziháltak. Meg kell hagyni, amilyen törékenynek tűnt, olyan gyorsan futott, de Harper elől nem menekülhetett. Ahogy ott tartotta madárcsontú testét, és érezte vére pulzáló lüktetését, nem tudott másra gondolni, csak…
Dr. Bechtold megköszörülte a torkát, amivel visszarántotta a jelenbe.
Mondj valamit! Akármit, bármit, csak ne az igazat.
– Éhes voltam – bukott ki belőle.
Hülye idióta.
Az idős orvos arcát egészen eltorzította a megvetés és undor elegye, amitől végérvényesen elvesztette korábbi kedvességét. Ezzel szemben a nő fitos orra meg sem rebbent. A szörnyülködés helyett megértő sajnálat áradt belőle.
Bár Harper nem szerette, ha bárki is sajnálja, ezúttal jólesett neki.
Dr. Bechtold rendezte arcvonásait, és nyugalmat erőltetett magára.
– Tehát azt akarod mondani, azért támadtál rá – morogta, majd a jegyzeteibe pillantott –, és haraptad meg, mert éhes voltál?
– Igen – felelte Harper, közben a torkát kaparó szárazsággal küzdött. Amikor az eset történt, már két napja nem evett. Az itteni koszt csak kínszenvedések árán csúszott le a torkán. Ezzel szemben az a lány kimondottan ízletesnek tűnt; összefutott a nyál a szájában tőle.
– Kaptok rendesen enni! Itt nincs senki sem éheztetve – korholta a férfi. – Annak a lánynak szerencséje volt, mert az őrök időben odaértek.
Feszült csönd telepedett rájuk, amitől még a lélegzés is nehezebbnek tűnt. Dr. Bechtold az iratait rendezte.
– Dr. Tinbergentől tudom – szólalt meg kimérten –, hogy a D osztályon is problémák voltak veled. Többször megpróbáltál kiugrani az ablakon, mondván: tudsz repülni.
Harper szája széle akaratlanul is mosolyra rándult. Sosem sikerült bizonyítania, mert mindig visszarángatták, de a meggyőződésétől semmi nem tántoríthatta el.
Dr. Bechtold folytatta:
– A mostani eset után arra jutottunk, hogy az állapotod súlyosbodott.
Harper minden izma megfeszült. A hirtelen támadt jeges érzés egészen az ujjbegyeiig hatolt. Csak ne küldj az E-re, mantrázta magában.
– A segítséget, amire szükséged van, az E osztályon kapod meg.
Harper úgy érezte, mintha mellkason rúgták volna. Egyenesen bele egy szakadékba.
– Ne! – szakadt ki belőle. – Kérem, ne vigyenek az E-re. Jó leszek, ígérem, csak az E-re ne!
Ezúttal még Dr. Bechtold undora is némi sajnálatba csapott át.
– Ez már nem azon múlik, hogy mit ígérsz – mondta, és mintha visszatért volna a régi kedvessége. – Komolyabb kezelésre van szükséged, amit Dr. Spottiswoode-tól meg is fogsz kapni.
Az asztal mellett álló bájos teremtésre mutatott.
– Örülök, hogy megismerhetem – szólalt meg a nő. Bár hangjának kellemes csengése volt, Harper mégis úgy érezte, mintha a dobhártyáján keresztül a lelkét karistolná. – Ha nem makacskodik, akkor meglátja, pikk-pakk meggyógyul majd.
Persze, pikk-pakk. Öt éve tart ez a pikk-pakk, és ahelyett, hogy jobban lennék, csak rosszabb minden. Sose jutok haza. Itt fogok megrohadni.

***
Az E-re lifttel lehetett feljutni, utána már nem volt semmi, csak a tető. Ahogy a felvonó ajtaja kinyílt, és Harper kilépett a folyosóra, meghűlt az ereiben a vér. Hatalmas, egybefüggő tér tárult a szeme elé.
Üveg. Mindenhol üveg…
Csupán a lift oldalán és tőle balra látott egyszerű, fehér, dísztelen falat, egyetlen ajtóval.
– Mi van mögötte? – kérdezte.
Dr. Spottiswoode jelzett az őröknek, hogy vegyék le a béklyót Harperről. A férfi a csuklóit masszírozta, forgatta a kézfejét, hogy visszatérjen belé az élet, de a tekintetét nem vette le az ajtóról.
– Nem kell azzal foglalkoznia – felelte a nő könnyed hangon. – Nincs mögötte semmi.
Harper arra tippelt, talán a tetőre vezető lépcsőház, mert más utat felfelé nem látott. Aztán suttogás ütötte meg a fülét:
– Segíts!
Egészen halk volt, de így is tisztán hallotta; mintha az ajtó mögül jött volna. Beleborzongott, és libabőrös lett a karja. Mi van, ha csak képzelem? Ha eddig nem voltam bolond, most tényleg azzá válok.
– Segíts!
Megugrott.
– Hallotta? – kérdezte, de Dr. Spottiswoode értetlen, kissé zavart mosolya elárulta, fogalma sincs, miről beszél.
– Jöjjön – mondta felelet helyett. – Mielőtt megmutatják a szobáját, még szeretnék beszélgetni magával.
Tágra nyílt szemmel nézett körbe.
– Milyen szobát? – motyogta. – Itt nincs egy szoba sem.
Nagyjából a tér közepén épp úgy voltak a fotelek, székek és asztalok elrendezve, ahogy a C társalkodójában. Embereknek hűlt helye sem volt. Kicsit távolabb azonos közönként egyszerű, fémkeretes ágyak sorakoztak, mellettük ugyanolyan éjjeliszekrénnyel. Az összeshez fehér ruhásszekrény tartozott.
Dr. Spottiswoode intett neki. Hihetetlen sebességgel tipegett a szürkéskék padlószőnyegen, pedig magassarkúban volt. Harper igyekezett tartani a tempót, és csak oda lépett, ahova korábban a nő is. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, amint elérték Dr. Spottiswoode irodáját, ami az emelet szélén kapott helyet. A négy falából az egyik teljes egészében az épület körül elterülő hegyekre engedett rálátást. Harpert megbabonázta a sűrű erdő látványa.
Dr. Spottiswoode bement az irodájába, amit Harper elszalasztott megfigyelni. Ahogy a nő után indult, teljes lendületével a falnak ütközött. A tompa kongást az üveg rezonálása még búgta egy darabig, majd ismét csönd lett.
– Jaj, nekem – ugrott mellé a nő. – Jól van?
Harper a homlokát masszírozta. Egy pillanat alatt felszínre tört benne minden frusztrációja. Amióta az X osztály lábadozóján magához tért, folyamatosan bugyogott benne a harag. Nem értette, miért olyan dühös, de tudta, komoly oka van, csak nem emlékezett rá. Ezen a nyomorult helyen senki nem emlékezett a múltjára, ami nagyban megnehezítette a gyógyulásukat is.
– Nem vagyok jól – fakadt ki. Felforrósodott a vére. – Képzelje, kicsit sem vagyok jól. Miért hoztak ide? Ez egy istenverte üvegkalitka.
Egész testében remegett, fújtatott, mint egy megvadult bika.
Dr. Spottiswoode szeppenten pislogott rá.
– De hisz ez csak üveg – hebegte.
Harper keze ökölbe szorult, fogcsikorgatva próbált erőt venni magán, hogy higgadtan tudjon válaszolni. Ha az orvosra ront, akkor a szabadulásának még azt a csekély, pislákoló esélyét is elveszti, ami ott derengett lelki szeme előtt.
– Nem látom az üveget – morogta. Ökle elernyedt, majd lassan, minden lépését megfontolva bement az irodába, és leült az egyik barna fotelba. Dr. Spottiswoode igyekezett hangulatossá tenni az irodáját. Meleg, barna színek uralkodtak, és bár a madarakat ábrázoló képek olyan hatást keltettek, mintha a semmiben lebegnének, azért a falakat is igyekezett velük feldíszíteni. Ez alól csupán a kinti tájra néző fal jelentett kivételt. Valószínűleg nem akarta elrontani, ami már tökéletes volt.
– Szeretném kicsit jobban megismerni, mielőtt elkezdjük a kezelést – mondta a nő, miután helyet foglalt az asztala mögött. Korábbi riadtságának nyoma sem volt.
– Minden benne van a kórlapomban.
– De én magától szeretném hallani. Mióta van itt?
– Öt éve.
– Az hosszú idő.
– Ha maga mondja – hagyta rá Harper. – Ebből nagyjából három és fél évet az Y-on töltöttem.
Az Y osztály arra szolgált, ha valaki egy vegyikatasztrófát túlélt, és meggyógyultak a sebei, ismét visszakapja régi tudását. Nem is emlékeztetett kórházra, inkább olyan volt, mint egy bentlakásos iskola, csak nem tanárok, hanem orvosok és ápolók foglalkoztak az emberrel.
– Nehezen ment a tanulás? – kérdezte Dr. Spottiswoode.
– Ja, mondhatjuk.
Harper nem vette könnyedén az akadályokat, mert sem az írásnál, sem az olvasásnál, de még a beszédnél sem érezte, hogy ezeket ő korábban már tudta. Ennek hangot is adott, de az orvosok csak legyintettek, mondván, ez természetes, és majd elmúlik.
Nem múlt el.
– Meséljen kicsit magáról – folytatta az orvos. – Van családja?
Harper nem felelt, mert ismét felizzott benne a harag, mint a parázs.
Miután az X osztályon magához tért, és meggyógyult, közölték vele, hogy a városában felrobbant egy vegyibomba. Sokan meghaltak, a túlélőket, Harperrel együtt, ide szállították. Állítólag volt családja, de elvesztette őket. Akarta érezni a hiányuk őrjítő fájdalmát, de nem emlékezett rájuk, így hiányozni sem tudtak. Ez is csak táplálta a dühét.
– Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés bárhova is vezet – fakadt ki.
– Nagyon fontos, hogy meggyógyuljon, és visszakerüljön a társadalomba – erősködött Dr. Spottiswoode.
– Igazán? – ordította Harper. Forró lélegzete égette az orrcimpáját. – Akkor miért ide hoztak, és nem az A-ra?
– Vegyen egy mély levegőt, kérem. – Hiába volt a nő hangja olyan, mint egy nyugodt tó felszíne, ettől Harper csak még ingerültebbé vált. Körmeit a fotel bőrborításába vájta.
– Az emberiség a rengeteg járvány, természeti csapások és céltalan háborúk miatt mostanra a kihalás szélére került – folytatta Dr. Spottiswoode. – Tudom, sok minden zavarja, de meg kell értenie, milyen fontos munkát végzünk itt. Évről évre egyre kevesebb gyermek születik, és drasztikusan megemelkedett a meddők száma.
– Tisztában vagyok vele – vetette oda a férfi. Hiába tudta, hogy együtt kéne éreznie embertársaival, hogy ez az egész helyzet aggasztó, mégsem mozdult meg benne semmi. Teljes mértékben hidegen hagyta az emberiség kihalása. Pedig még a Természetvédelmi Világszövetség vörös listájára is felkerültek, mint veszélyeztetett faj.
Egyszer minden véget ér.

***
Beesteledett, mire az őrök elkísérték a szobájához. Alapvetően zavarta volna, de most nem bánta. Legalább nem ütközött az üvegnek lépten-nyomon. A lakhelyéhez érve három alakra lett figyelmes. Eddig azt hitte, teljesen egyedül van az E-n, de úgy tűnt, tévedett. Bal szomszédja - egy vékony, csapzott hajú fiatal lány - középen ült a földön kényszerzubbonyban és csak bámult maga elé. Jobboldalt egy nagydarab fickó sétált fel, s alá. Szemét tágra nyitva mustrálta az új jövevényt, de az őröket látva elvicsorodott.
– Pusztuljatok – fröcsögte. – Felgyújtom ezt a nyomorult helyet, és elevenen égtek majd el.
Az őröknek acélból lehettek az idegei, mert még csak fel sem húzták a szemöldöküket. Az egyik kinyitotta a szoba ajtaját, a másik beterelte Harpert.
Ahogy az ágyára telepedett, látott egy nagyjából vele egyidős férfit, a szemközti szobában ült az ágyán, és őt figyelte.
Harper a szemét forgatta.
– Nulla privát szféra – morogta az orra alatt. Befészkelte magát az ágyneműjébe, és megpróbált aludni. Épp csak lehunyta a szemét, amikor a jobb oldali szomszédja artikulálatlanul felüvöltött. Őrjöngve rontott az üvegfalnak. Időnként a fejét verte bele, máskor az oldalát. Harper csöndesen figyelte. Dühösnek kellett volna lennie, hisz a férfi nem hagyta aludni, de csupán egy keserűen ismerős érzés szaladt végig a gerincoszlopán. Ez a tomboló alak akár ő is lehetne, sőt, semmivel nem érezte magát különbnek nála.
Bong.
A férfi ismét a falnak rohant, majd az öklével verte az üveget.
Bong. Bong. Bong.
Az üveg minden csapás után jobban remegett, amitől Harper meglátta a finom illesztéseket, az ajtó körvonalait. Egy pillanatra azt hitte, apró darabjaira fog törni, de a férfi abbahagyta az ütleget, és a rezonálás lassan lecsitult. A plafonba szerelt, fehérfényű izzók egyre halványodtak, majd teljesen kialudtak. Messze, az emelet túlsó végéből felragyogtak a csillagok. Harper úgy helyezkedett, hogy a lehető legjobban láthassa őket. Képzeletben már ott siklott a fénylő pontok közt, és eltűnt a végtelenben.

***
Dr. Spottiswoode teával kínálta, de nemet intett. A nő mögött egy hatalmas, főnixet ábrázoló festménnyel nézett farkasszemet. Régen csupán mitológiai lényeknek tartották őket, de nagyjából száz éve kiderült, hogy nagyon is valóságosak. A madarakat többnyire a színezetük óvja meg a ragadozók elől. A főnixre csupán egyetlen ragadozó jelent veszélyt, ami ellen úgy védekezik, hogy felveszi az alakját.
Képesek emberré változni.
Ezért is tudtak olyan sokáig rejtve maradni, ami így is maradt volna, ha az emberiség száma nem csökken le olyan drasztikusan.
– Milyen volt az első éjszakája itt? – kérdezte a nő.
Harper keserű szájízzel tért vissza a valóságba.
– Lehetett volna nyugodtabb is, de nem volt vészes.
Dr. Spottiswoode belekortyolt a teájába.
– Ennek örülök. Álmodott valamit?
Harper elfordult a képektől, a végtelenbe nyúló hegyeket és erdőket figyelte.
– Ami azt illeti igen. Mindig azt álmodom, hogy repülök. Ilyenkor mérhetetlen nyugalmat érzek. Szabad vagyok, és ez boldoggá tesz. Igazából nem is akarok felébredni.
– Értem – vakkantotta a nő, majd firkantott valamit a jegyzeteibe. – És azt mondja, hogy ezt többször is álmodta már?
– Mindig ezt álmodom. Bár most más volt.
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét.
– Miben különbözött?
– Ezúttal lángolt körülöttem a világ, de nem zavart, mert én gyújtottam fel. Az egész testemet beborította a tűz. Én magam voltam a tűz. – Elöntötte a nyugalom. Úgy érezte, helyénvaló és jogos, ha lelke mélyén vágyik a világ pusztulására.
Dr. Spottiswoode bájos arca megfeszült. Pillái megrebbentek, és a suttogó ajtó felé pillantott.
– Segíts!
Harper összevonta a szemöldökét.
– Mi van az ajtó mögött?
A nő összerándult, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy nincs egyedül.
– Semmi, már mondtam.
– Segíts!
Harper ösztönei azt súgták, hogy a nő hazudik. Ittléte alatt most előszőr érezte azt, hogy átverik, hogy valami komoly dolgot titkolnak előle. Megfeszültek az izmai, az elemi dühe ismét parázslani kezdett.
– Mi van az ajtó mögött? – sziszegte.
– Semmi – hebegte a nő. – Ne foglalkozzon az ajtóval, inkább beszélgessünk arról, miért támadta meg azt a lányt!
Harper fölállt a fotelból, és a kijárat felé csörtetett. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és mint akit az erős fény korlátoz a látásban, úgy tapogatott a fal után. Amint megtalálta, végigsimított rajta. Az ajtóval már könnyű dolga volt, csak ki kellett tolnia.
– Várjon! – hallotta az orvos hangját, ahogy kilépett a folyosóra. Ügyet sem vetett a nőre, folytatta a tapogatódzást. A láthatatlan folyosók olyanok voltak, mint a labirintus. Több alkalommal is falnak ment, de most még az üvegfóbiáján is felülkerekedett. Nem érdekelte más, csak hogy végre megtudja az igazságot. Úgy érezte, bármi is van ott, az segít megérteni, miért olyan dühös állandóan.
– Őrök! – kiáltott Dr. Spottiswoode.
Már majdnem ott vagyok.
Hallotta a férfiak bakancsainak súlyos puffanását. Gyorsítani akart, de csak azt érte volna el, hogy erősebben lefejeli a falat. Pedig már nincs messze. A fenébe! Csupán pár méter, és ott vagyok.
A bakancsok dübörgése egyre erősödött.
– Segíts!
Szinte karnyújtásnyira volt a rézgombos, fakazettás ajtótól, amikor az egyik őr rávetette magát, és leteperte a földre. Térdét Harper gerincébe préselte, fájdalmasan ropogtak a csigolyái, majd a fejét a puha szőnyegpadlóba nyomták. A műszálból felszálló portól alig kapott levegőt. A másik őr a lábát fogta le. A teljes mozgásképtelenségtől eluralkodott rajta a pánik. Sokkal hevesebben próbált levegő után kapkodni, de ahogy az őr ránehezedett, és a por ellepte az orrát, úgy érezte, azonnal megfullad. Ordítani lett volna kedve, de arra is képtelen volt. Szeme sarkából meglátta Dr. Spottiswoode magassarkús lábfejét.
– Sajnálom – szólalt meg a nő. Harper egy apró szúrást érzett a nyakában. – Higgye el, csak segíteni akarok.

***
Késő éjszaka tért magához. Arccal a párnáján, nyakatekert pózban feküdt.
Ahogy megmozdult, a nyálától átázott párnahuzat hidegen tapadt az arcához. Bal karja teljesen elzsibbadt, azt sem érezte, ahogy megmozdította. Minden ízülete recsegett-ropogott. Nyöszörögve felült, és ujjait ki-be hajlítgatva próbált életet lehelni a kezébe.
– Jól kiütöttek – szólalt meg a szemközti szomszédja. Törökülésben ült az ágyán. Bár mostanra csupán a vészkijáratot jelző lámpák égtek, ez is elég volt Harpernek, hogy mindent tökéletesen lásson. Sosem értette, miért nem látja az üveget, mert akár egy hangyát is észrevett több méterről.
– Én a helyedben vigyáznék vele – szólalt meg a szomszédja ismét. Némi bírálattal a tekintetében mustrálta őt. – Kedvesnek tűnik, de veszélyes.
– Csak a dolgát végzi – krákogott Harper. Jobb kezével a torkát dörzsölte.
Szomszédja felállt, és a falra tapasztotta a tenyerét.
– Higgy, amit akarsz, de szerinted miért nem engedték, hogy megnézd, mi van az ajtó mögött?
Jobb szomszédja, mintha csak hamvaiból támadt volna fel, ismét előadta őrjöngő, falnak rontó rituáléját, közben üvöltözött:
– Porig égetem ezt az egész helyet! Lángoló romjai közt fogok táncolni!
Harper a bal oldali szomszédja felé biccentett.
– Vele mi van?
A lány úgy tűnt, két napja meg sem mozdult; a szoba közepén ült kényszerzubbonyában, és bámult maga elé.
– Miért van rajta állandóan az a borzalom?
Rá is adtak már ilyet. Gyűlölte, mert képtelen volt mozogni benne. Egyből eszébe juttatta, ahogy az őrök a földre taszították. Hidegrázás szaladt végig a hátán. A lányt azonban úgy tűnt, nem zavarja, vagy fel sem tűnt neki, hogy rabigában van.
– Azt mondják, ön- és közveszélyes – vetette oda szomszédja.
Harper ciccentett. A puszta gondolatot is nevetségesnek tartotta, hogy ez a törékeny teremtés bárkinek is képes lenne ártani.
Kimászott az ágyból, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Előre hajolt, majd hátra, tett pár csípőkörzést, aztán faltól falig sétált. Nagyjából a harmadik kör után már nem ütközött az üvegnek.
– Te tudod, mi van az ajtó mögött? – kérdezte.
Miután a szomszédja nem felelt, megállt, és felé fordult. Az a kevés fény, ami körülöttük derengett, megcsillant a férfi szemében. Ahogy ott állt, tenyerét az üvegre tapasztva, rideg mosollyal, úgy hatott, mint egy támadni készülő ragadozó.
– Tudom.
– És mi az?
– Az intézet legsötétebb titka.
Harperben bennrekedt a szusz. Mégis milyen sötét titka lehet egy szanatóriumnak? Megborzongott. Ezúttal ő is az üvegnek dőlt. A hideg, sima érintéstől minden izma megfeszült. Szíve a torkában dobogott, hallotta vére lüktetését.
– Milyen titok?
– Egy főnix.
Harper értetlenül ráncolta a homlokát. Nehezen tudta elhinni, hogy az EFKSz titokban egy főnixet tartana fogságban. Mégis miért tenne ilyet?
– Biztos vagy benne?
Szomszédja határozottan bólintott.

***
Dr. Spottiswoode szavai egyetlen, zavaró morajként mosódtak össze. Harper képtelen volt rá figyelni, de valami egészen más sokkal jobban érdekelte.
– A szomszédom szerint egy főnixet tartanak az ajtó mögött – vágott a nő szavába.
Dr. Spottiswoode döbbenten pislogott. Arca hófehérré vált.
– Milyen szomszédja? – kérdezte értetlenül. Felsóhajtott, és meglágyultak a vonásai.
– Hát, aki a szemközti szobában lakik – hadarta Harper. Kezdte elveszteni a türelmét. Azt akarta, hogy a nő színt valljon. Tudni akarta, mi folyik itt valójában. – A másik kettővel nem lehet beszélgetni.
– Értem – felelte a nő jegyzetelés közben. – Szóval három szomszédja van?
– Igen. De nem térhetnénk végre a lényegre? Tényleg van egy főnix az ajtó mögött?
Dr. Spottiswoode összepréselte az ajkát, majd a füle mögé igazította egy tincsét.
– Engem a lakótársai most jobban érdekelnek. Mikről szoktak beszélgetni?
– Erről is, arról is – felelte a férfi kelletlenül. – Tényleg igaz, amit megtudtam? Mégis miért tartanak fogva egy főnixet?
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét. Mintha egy porcelánbaba nézett volna rá, csupán a szeme sarkában rángatózott alig észrevehetően az ideg.
– Természetesen alaptalan ez az állítás – felelte gépiesen. – Inkább a lakótársairól beszéljen még.
– Miért érdeklik ennyire?
– Azért, mert magán kívül nincs más kezelt az E osztályon.
Harperrel forgott a szoba. Az ujjaiból egészen kifutott a vér, annyira erősen markolta a fotel karfáját. Hiába próbált mély levegőt venni, úgy érezte, megfullad.
– Csak képzeltem őket? – motyogta.
A doktornő az iratait rendezte. A papír zörgése felerősödött, mintha csak Harpert akarná idegesíteni. A fülére tapasztotta a tenyerét, hogy tompítson a fülsértő surrogáson.
– Meséljen róluk – szólalt meg Dr. Spottiswoode, figyelmen kívül hagyva Harper kínlódását. Harper szíve szerint kirohant volna. Meg akart bizonyosodni a nő állításáról. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy csupán a képzelete szüleményeit látja két napja. Bukfencezett a gyomra attól a felvetéstől, miszerint talán tényleg beteg. Eddig minden körülmény dacára képes volt kitartani ép elmélye mellett. Aztán megjelent Dr. Spottiswoode, és egy pillanat alatt a földig rombolt benne mindent.
Dr. Spottiswoode fölállt, és egy üveges ajtajú gyógyszerszekrényhez lépett. Elővette a kulcsait, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy dobozt. Miután visszaült, egy pohár vizet és egy kék színű tablettát adott Harpernek.
– Vegye be – utasította. – Ez majd segít, hogy elmúljanak a hallucinációi.
Harper bizonytalanul bekapta a gyógyszert, és megitta rá a vizet. A keserű íztől összerándult az arca.
– Eddig nem képzelegtem – motyogta. Már abban sem volt biztos, hogy Dr. Spottiswoode valóban ott van, sőt, abban sem, hogy tényleg az E osztályra került. – Mi a baj velem?
A nő eddigi kemény arcvonásai megenyhültek, és visszatért korábbi kedvessége.
– Nincs magával semmi baj. Azért került ide, hogy segítsek, és ígérem, mindent megteszek, hogy jobban legyen.
– Köszönöm, doktornő. – Harper felsóhajtott, és a nő mögött lógó képre pillantott. – Bizonyára csak a festmény miatt képzeltem, hogy egy főnix van az ajtó mögött.
– Egészen biztosan – helyeselt a nő, de az arcizma alig észrevehetően megrándult. Bár az is lehet, hogy csupán a fények viccelték meg Harpert. – Ebből a gyógyszerből mostantól minden nap kap egyet. Meglátja, egy-kettőre jobban lesz.

***
Egyik lakótársát sem látta, és tudta, már nem is fogja soha. Ettől a gondolattól mellkasfeszítő szorongás kerítette hatalmába. Eddig megnyugtatta, hogy nincs egyedül, most azonban kérlelhetetlenül megragadták a magány jeges ujjai, és összepréselték, hogy már mozdulni sem tudott.
Nyugtalanul forgolódott egész éjszaka. Ahogy egy alkalommal felriadt, arra lett figyelmes, hogy a kényszerzubbonyos lány áll az ágya mellett, és fölé hajol. Ezúttal nem volt rajta a zubbony, egyszerű, fehér hálóinget viselt. Harper felkiáltott ijedtében, és a fal felé húzódott.
– Ne aggódj, nem bántunk – szólalt meg a szemközti szomszédja, aki ezúttal a ruhásszekrényének támaszkodott.
Idegesen pillantott körbe, de az őrjöngő öreget nem látta sehol.
– Mit akartok tőlem?
A férfi elmosolyodott.
– A doki szemrebbenés nélkül hazudott neked, ezért úgy döntöttünk, mutatunk valamit.
A lány felemelte és lassan kinyújtotta felé a kezét. Ahogy megérezte az apró, hűvös tenyeret a homlokán, minden izma megfeszült. Elvesztette teste felett az irányítást. Feje majd széthasadt a fájdalomtól, mintha belülről akart volna kitörni valami a koponyájából. Aztán a környezete elkezdett szétmállani körülötte. Eltűnt a ruhásszekrény, majd az ágy, és az E minden jellegzetessége, végül a két vendége is. Egészen más helyszín bontakozott ki előtte. Egy dohos pincére emlékeztető, téglafalú helyiségben találta magát, amit sárgásfényű izzók világítottak meg. Egy székhez szíjazták. Eluralkodott rajta a páni félelem. Ez nem az ő rettegése volt, valaki másnak az érzései gomolyogtak benne. Próbált megnyugodni, de a vadul tomboló, idegen impulzusok újra meg újra maguk alá temették. Egy emlékbe került, méghozzá a lány egyik emlékébe, sőt, magába a lányba. Őt kötözték ki, és ő volt, akinek marcangolta a húsát a rettegés éles foga. Nem értette, hogy ha csupán képzeli ezeket az embereket, akkor hogyan élheti át az emlékeiket.
Talán ezúttal is hallucinálok, vagy álmodok¬?
– Egész biztos, hogy alaposan lekötözték? – kérdezte valaki az aggodalomtól elcsukló hangon. Hiába próbálta megfigyelni, ki beszél, nem látott mást, csupán elmosódott alakokat.
– Biztos, doki, ne idegeskedjen – morgolódott egy reszelős hang. – Nem fog átváltozni, szóval tegye a dolgát.
Átváltozni? Hát persze. Harper elméjén úgy folyt át a lány összes tudása, mint egy hűsítő kis csermely. Évek, évszázadok emlékei, ismeretei tűntek fel előtte, majd beépültek a saját tapasztalataiba.
A lány volt a főnix.
Az emberek attól féltek, hogy átváltozik és porig éget mindent maga körül.
Gumikesztyűtől ragadós tenyerek fogdosták össze, miközben előkészítették a karját a vérvételhez. Ide-oda rángatta a testét, de a szíjak szorosan tartották. Fogait csattogtatva kapott a kezek felé. Valaki ijedten felkiáltott.
– Ne fosson már, doki – förmedt rá a reszelős hang.
– De mi van, ha megharap?
– Akkor lesz egy csúnya sebe. Inkább azt árulja el, hogy tényleg működni fog-e a szérum.
– Ezt nem tudhatom előre, de mindent megteszünk.
– Az emberiség fennmaradása múlik ezen. Ne csessze el!
Harper hideg verítékben ázva riadt fel. Levegő után kapkodva markolt a lepedőjébe. Vendégei ott álltak, ahol korábban.
– Az emberek elraboltak – hebegte. A lány bólintott. – A véredet használták fel, hogy… nem értem. Mit akartak belőle csinálni?
Szemközti szomszédja ellökte magát a szekrénytől.
– Az emberek rettegnek, hogy kihalnak – mondta. – Elvették a vérem, hogy madarakon kísérletezzenek.
Harper szíve majd kiszakadt a mellkasából, vére lüktetésén kívül nem hallott semmit. Megértette, mit próbál a főnix a tudomására adni mindhárom kivetülésén keresztül. Bénító félelem lett rajta úrrá.
– Ennek az eredménye vagyok én is? – kérdezte, bár rettegett a választól.
A férfi bólintott.
– Mindenki, akit itt kezelnek.
Harper végre megértette, miért olyan haragos. Rákényszerítettek valamit, amit soha nem akart, bántották, most pedig hazudnak neki. Folyamatosan izzó dühe olyan intenzitással lobbant fel és tombolt a szívében, amit már nem olthatott el semmi. Úgy érezte, ez az öröktűz őt magát is elpusztítja majd.

***
Dr. Spottiswoode minden egyes szava úgy hatott Harperre, mintha mérget csepegtetnének a fülébe. Égette, marta a bőrét. Eleinte csöndben fortyogott magában, majd hirtelen fölugrott a fotelból, és vad tombolásba kezdett; letépte a madarakat ábrázoló képeket a falakról, felborította az útjába kerülő bútorokat, közben ordítozott:
– Hazugság! Hazugság!
Dr. Spottiswoode felsikított, aztán az őrökért kiáltott. A két férfi pillanatokon belül ott termett, és szorosan lefogták Harpert, aki vonaglott a kezeik közt.
– Változtassanak vissza! – fröcsögte. – Azonnal változtassanak vissza!
Dr. Spottiswoode kezében megállt az injekcióstű, amit időközben elővett egy fiókból. Arca falfehérré vált.
Harper felé lendült, hogy megharapja, de az őrök visszarántották.
– Milyen jogon tették ezt velem? – kiáltotta. – A főnix megmutatott mindent. Többé nem hazudhatnak nekem!
Dr. Spottiswoode kinyomta az injekció tartalmának több mint felét, és csak a maradékot adta be neki. Érezte, ahogy eltompul az agya, elernyednek az izmai. Nem vesztette el az eszméletét, csupán apatikus állapodba süllyedt.
Ezzel nem tarthatsz örökké vissza. Csak múljon el a nyugtató hatása, és széttéplek.
Az orvos intett az őröknek, hogy ültessék a fotelba, majd ő is visszaült a helyére.
Harper tekintete homályossá vált. Arra gondolt, biztosan ilyen az, ahogy az emberek látják a világot. Lehet, hogy nekik megfelelt, őt azonban zavarta. Enyhe bizsergés csipkedte a zsigereit.
– Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg az orvos. – Azt reméltem, magából ki tudom majd zárni. Annyiszor mondtam már a vezetőségnek, hogy nem itt kéne tartani, de nem vettek komolyan.
Harper émelyegni kezdett. Undorodott az EFKSz-tól és Dr. Spottisewoode-tól is.
– Szóval nem én vagyok az első, akitől segítséget kért a főnix?
– Természetesen nem. Valószínűleg a vére miatt összeköttetésben van magukkal.
– És a többiekkel mi történt?
A doktornő arca fagyossá vált, Harper egész testében beleborzongott, de megértette az üzenetét. A korábbi alanyok selejtessé váltak, a selejteket pedig likvidálni kell.
– Maguk nem normálisak – motyogta. Őrjöngve a nő képébe akarta ordítani, de képtelen volt rá. Nyelve meg-megbicsaklott, nem érezte a zsibbadtságtól.
– Ezt rosszul látja – ellenkezett a nő.
– Szörnyeteget csináltak belőlem – szűrte Harper a fogai közt.
– Emberré változtattuk.
– Ugyanaz.
Dr. Spottiswoode arca megrándult, majd megköszörülte a torkát.
– Meg kell értenie, hogy egy nagyobb jó érdekében tettük.
Harper úgy az ajkába harapott, hogy kiserkent a vére. Egész teste pulzált az indulattól, de a nyugtató gátat képzett. Úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán.
– Azt mondják, Isten a saját képére teremtette az embert – mormolta. Tombolni akart, és az, hogy nem tudott, csak jobban dühítette. – Szerintem ez marhaság. Az ember volt, aki a saját képére teremtette Istent, és nem állt meg itt.
– A kihalás veszélye fenyeget minket.
– És ez feljogosítja magukat, hogy ezt tegyék? – kérdezte, majd végig mutatott magán. – Mi voltam valójában?
– Ezzel már kár foglalkozni.
Harper vére forrt a méregtől, ami felperzselte benne a nyugtatót, így lassan enyhült a hatása.
– Nem tudom, mi volt – közölte Dr. Spottiswoode. – Ezt nem osztották meg az orvosokkal.
– Akkor nézze meg! Egészen biztosan van róla nyilvántartásuk – erősködött a férfi. Korábban azt a fiatal lányt pusztán a maró éhség miatt akarta levadászni, a doktornőt viszont fortyogó haragjában ölné meg. – Ha úgy is meghalok, akkor nem mindegy, hogy tudom az igazat?
– És mit ér el vele? Ne kínozza magát. Ez a folyamat visszafordíthatatlan. Ha akarnánk, sem tudnánk visszaváltoztatni. Emberként kellett volna leélnie az életét.
– Emberként? – fröcsögte Harper. – Tenyészállatok vagyunk az emberiség fenntartása érdekében!
– Ne mondjon ilyet, ez nem igaz – szörnyülködött a nő.
Harper egyre nehezebben tűrtőztette magát, minden idegszála robbanni akart, amit a nyugtató természetellenes erőszakkal akadályozott meg.
– Mi történt velem?
Dr. Spottiswoode megadóan felsóhajtott, és az asztala szélén pihenő számítógép felé fordult. Hangosan kattogtak a billentyűk, ahogy gépelt.
– Eredetileg hárpia volt – felelte, de úgy préselt ki magából minden szót, amitől eltorzult az arca. – Egy trópusi őserdőben fogták be.
– Folytassa – mordult rá a férfi.
– Nem csak magát akarták elfogni. A társával és a fiókáikkal együtt kerültek volna ide – magyarázta a nő. Úgy tűnt, még neki is van szíve, mert egyre sápadtabbá vált. – Azt írják, az volt a terv, hogy egy családként integrálják magukat az emberek közé.
– És mi történt?
Dr. Spottiswoode elfordult a monitortól.
– A befogás során a két fióka a fészekkel együtt elpusztult. – Hangja vékonyabbá vált, és el-elcsuklott. – A tojó az egyik befogóra támadt, miután magát eltalálta egy nyugtatólövedék.
– Túlélte? Ő is itt van valahol?
A nő nemet intett a fejével.
– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy nem hiszi el, de komolyan együttérzek magával. Ennek nem így kellett volna történnie.
Harper keze ökölbe szorult, a fogait csikorgatta.
– És az a lány, akit megtámadtam, mi volt?
Dr. Spottiswoode ismét pötyögött a gépen.
– Egy ara papagáj, ugyanabból az őserdőből, ahol magát befogták.
Harper éles hangon felnevetett, de csak a fájó keserűséget hallotta ki saját hangjából.
– Tehát egy olyan állat, ami a hárpiák természetes tápláléka – szűrte a fogai közül. – Maguk meg mindent megtettek, hogy elhitessék velem, egy szörny vagyok, pedig csupán a természetemnek megfelelően viselkedtem.
Hatalmas lendülettel taszította mellkason a harag. Feltolta magát a fotelból, és az iroda előtt álló őrökre támadt, de nem sikerült meglepnie őket. Egymás után érték az ökölcsapások, már azt sem tudta, melyik ütést kitől kapta. Tompán lüktetett az arca és az oldala. Meghallotta a doktornő kétségbeesett kiáltozását, ami újabb lendületet adott neki. Elkapta az egyik férfi fejét, amit akkora erővel vágott az üvegfalnak, hogy eszméletlenül rogyott össze. A másik férfi rárontott, de Harpernek sikerült legyűrnie és addig ütötte, míg földre nem került.
Visszament az irodába.
– Kérem, ne – hebegte a nő. Eddigi merevsége elillant. Tekintetéből rettegés áradt.
Bár Harper minden tagja bizsergett, hogy kitekerje a nyakát, de fontosabb dolga volt. Ellökte a nőt az asztaltól, és a kulcscsomóját kereste. Már majdnem kirángatta az összes fiókot, amikor az egyikben ráakadt. Kirontott a szobából, otthagyva a félelemtől megmerevedett nőt. Többször is az üvegfalnak ütközött, ahogy az ajtó felé igyekezett, de sikerült elérnie célját.
A főnix egy terem közepén ült kényszerzubbonyban. Harper kitapogatta az üvegfalat, majd az ajtót kereste. A kulcscsomón volt egy apró, henger formájú tárgy gumiborítású gombbal a végén. Nem volt benne biztos, hogy arra szolgál, amire tippelt, de megnyomta. Halk kattanás jelezte az üvegajtó nyílását. Gondolkodás nélkül a lányhoz ugrott, és kioldotta a kényszerzubbony szíjait.
– Ha még mindig porig szeretnéd rombolni ezt a nyomorult helyet, akkor itt a lehetőség – hadarta. Fejével a szoba másik felében nyíló ajtó felé biccentett. – Az a tetőre vezet?
A lány bólintott.
Harper kirontott az ajtón, egy egyszerű fémpárkányon találta magát, ahonnan ugyanolyan fémlépcső vezetett fel az épület tetejére. Mélyet szippantott a friss levegőből, pár pillanatig csak gyönyörködött a tájban. A látvány csitított a haragján, és segített eldöntenie, mit tegyen.
Már a tetőn volt, amikor Dr. Spottiswoode utolérte.
– Hol van a főnix? Mit tett vele?
– Megadtam neki, amit kért.
Elindult a tető széle felé.
– Megígérem, hogy nem esik baja – könyörgött a nő. – Csak jöjjön vissza. Gondoljon bele, milyen élete volt madárként. Ki volt szolgáltatva a természet kegyetlenségeinek. Emberként boldog lehetne.
Harper kiállt a párkány szélére, majd visszafordult Dr. Spottiswoode felé. A nő haját úgy cibálta a szél, mintha még az időjárás is haragudna rá.
– Maguk emberek azt hiszik, minden magukról szól, és minden csak azért létezik, hogy a kegyeikben járjon. Önző felfogás, nem gondolja?
Az épületből üvegcsörömpölések és a riasztó fültépő hangja szűrődött ki. Emberek sikítása szakított át a korábbi zajokon. A kétségbeesett kiáltások többsége úgy hatott, mint egy csapdába esett madár rikoltozása. Harper az alatta elterülő mélységbe pillantott. A sűrű fáktól nem lehetett látni a földet. Ahogy a szél megborzolta lombjukat, mintha zöldellő, haragvó tenger hömpölyögne alattuk.
Az ablakokból kétségbeesett emberek ugráltak ki, hatalmas lángnyelvek követték őket. Harper megérezte az égő fa és műanyag szagát, amibe némi elszenesedet hús vegyült. Égdörgés szerű, földöntúli rikoltás hangja töltötte be a teret, elnyomva a kiáltozásokat.
– Harper, kérem. Nem akarok meghalni – hebegte a nő. Kigúvadt szemén látszódott, hogy a hisztéria szélére került.
– Egyszer az életben tegyenek végre valamit helyesen, és viseljék méltósággal, hogy a maguk ideje leáldozott.
A lángok egyre jobban terjedtek, már az E szint üvegei is hangos robajjal törtek ki a hő hatására. Harper újabb arasznyit hátrébb lépett, sarka már a semmiben lógott.
Dr. Spottiswoode felkiáltott.
– Ne tegye! Nem tud repülni!
Harper az ég felé emelte a fejét. Igen, a meggyőződése téves; nem tud repülni. De valaha tudott. Ott siklott fenn, szabadon. Ismét szabad akart lenni.
– Igaza van, a madarak nem repülnek többé – mondta. Behunyta a szemét, érezte, ahogy ötévnyi, fojtogató dühe elpárolog, és átjárja a nyugalom –, csak zuhannak.

––––––––
Érdekesség:
Az összes orvost létező ornitológusok után neveztem el.
Bechtold István: 1927-1991, magyar ornitológus és solymász.
Nikolaas Tinbergen: 1907-1988, holland etológus, zoológus és ornitológus.
Claire Spottiswoode: 1970-, dél-afrikai biológus és ornitológus.

Non plus ultra:
Akad egy ornitológus, aki bár világszerte ismert, mégsem a munkája révén vált azzá. Ő pedig nem más, mint James Bond. Igen, jól olvassátok, nem írtam félre :D
James Bond 1900-1989, amerikai ornitológus, akiről Ian Fleming a híres szuperkémet elnevezte.

Setan karácsonya

kép forrása: internet

Setan egykedvűen sétált a karácsonyi vásár forgatagában közben mélyeket szívott a cigarettájából. A csípős hideg mellé csupán a hó hiányzott. A kopár utcák látványa nem hozta meg az ember ünnepi hangulatát.
Időnként a mellette sétáló, szőke nőre pillantott. Könnyed léptei olyanok voltak, mintha a lába nem is érné a talajt. Jókedvű mosolyától csak úgy ragyogott az arca, amit körbe táncoltak hosszú tincsei.
– Nem értem, mit élvezel ezen – morogta Setan egy újabb slukk után.
A nő felnevetett.
– Mindent. Nézd meg milyen gyönyörűek a díszek – magyarázta lelkesen, majd beleszippantott a levegőbe. – És ezek az illatok. Elképesztő. Az évnek ebben a részében mindenki szeret mindenkit.
– A fenéket – ellenkezett Setan. – Csupán hitegetik egymást… meg magukat is.
A nő felpillantott rá, és elmosolyodott.
– Nem maradhatsz örökre ilyen morcos, vén ordas.
Setan felciccent.
– Ilona, már évszázadok óta ismerlek, és még mindig nem térek észre az optimizmusodtól. Pedig téged sem kímélt az élet.
– Nem koncentrálhatunk mindig csak a rossz dolgokra – legyintett Ilona. – Az teljesen felemésztené a lelkünket.
Megálltak egy karácsonyi díszeket árusító standnál. Emberek sokasága jött-ment körülöttük, volt, aki pont ott nézelődött, ahol ők is. Ilona fellelkesülve kutatott, gondosan kiválogatta a számára legmegfelelőbb darabokat, majd fizetett.
Setan eltaposta a cigijét.
– Akkor az én lelkem már rothadt – morogta. – Nem sok jó van, amire koncentrálhatok.
Ilona belekarolt, és lelkesen húzta ki a tömegből a következő bódéhoz.
– Akkor majd most lesz – csilingelt a hangja. – Ezért is hívtalak meg, hogy töltsd velünk az ünnepeket.
Setan hümmögött.
– Milyen mázli, hogy Edward elutazott, és nem vitt magával – tette hozzá. – Amihez véletlenül sincs semmi közöd.
Ilona rásandított. Sejtelmes tekintete mindent elárult, meg sem kellett szólalnia.
– Mindig megfeledkezel róla, hogy jóval idősebb vagyok nálad – korholta Setant, akárcsak egy nővér az öccsét. – Alábecsülöd a képességeimet.
– Nem mernék olyat tenni – gúnyolódott Setan. – Mehetnénk végre? Veled ellentétben én kicsit sem élvezem ezt a kavalkádot.
– Csak még ezt megnézem – sikkantott Ilona lelkesen, és már rohant is egy játékokat árusító standhoz.
Setan a szemét forgatta.
– Ezt mondtad egy órája is – morgolódott az orra alatt.
Zsebre dugott kézzel lépett a nő mellé, és végignézett a tárgyakon, amik neki egyszerű kacatoknak tűntek.
– Ezekhez még túl fiatal – mondta.
Ilona felkapta a fejét.
– Azt mondod?
Setan bólintott, aztán vállat vont.
– De neked kéne jobban tudni, a te gyereked.
Ilona felsóhajtott.
– Igazad lehet – motyogta, majd elindult kifelé a vásárból. – Akkor menjünk haza.

***
Már az ajtóban lehetett érezni az ínycsiklandozó illatokat. Az egyszerű, kétszintes családi ház kívül-belül fényárban és karácsonyi díszekben pompázott. Setan sosem értette ezt a nagy felhajtást. Az ő kultúrájának nem képezte részét a karácsony, de az otthonában hagyományos ünnepek is hidegen hagyták.
Csak azért fogadta el Steve és Ilona meghívását, mert a barátai voltak, és örült, hogy eltölthet velük egy kis időt. De ezt ünnepek nélkül is kivitelezhetőnek gondolta.
Alighogy beléptek a házba, meghallották Steve lágy, de mély hangját.
– Milyen volt a vásár? – kiáltotta. Valahonnan a konyha felől jött a hang. – Gyertek, ezt kóstoljatok meg.
Setan Ilonára sandított.
– Szoktál vele enni?
Ilona felakasztotta a kabátját, majd megigazította a haját.
– Néha – felelte. – Szeret sütni-főzni, és jólesik neki, amikor megdicsérem.
– És csak megdicséred, vagy alapja is van?
Ilona felnevetett.
– Finomakat készít, de csak kivételes alkalmakkor eszem velük. Ez most egy ilyen.
– Nyilván akkor nekem is ennem kell – morogta Setan.
– Nem fogsz belehalni.
Ilona elindult a nappali felé, ami egybe volt nyitva a konyhával. Setan követte.
A konyhával szemközti sarokban egy közepes méretű, formás fenyőfa állt telis-tele díszekkel. A mennyezetről színes égősor lógott le, és a könyvespolcon pihenő rádióból karácsonyi zene szólt. Steve elmosolyodott, ahogy észrevette Setant. Barna tincseit itt-ott fehérre színezte a liszt, ami az arcára is került. Amikor Setan megismerte még tinédzser volt, mostanra viszont férfivé érett. Vonásai megkomolyodtak, bár továbbra sem tűnt harcos típusnak. Inkább emlékeztetett egy irodai dolgozóra. De Setan tudta, hogy ez mennyire megtévesztő, hisz Steve volt a legkiválóbb íjász, akit valaha ismert.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – szólalt meg Steve.
– Csak nehogy megbánd.
Jókedvű gügyögés csendült fel mellettük. Setan a konyhapult és a kanapé közti üres tér felé pillantott. Egy járókát tettek oda, aminek a rácsába egy nagyjából másfél éves baba kapaszkodott, és őt figyelte.
Setan felszusszant.
Nem okozott neki meglepetést a baba látványa, hisz annak idején látta Ilonát terhesen. Borzalmas ötletnek tartotta, hogy gyereket vállaljanak, bár tudta, hogy a nő mennyire vágyik egy saját családra. Támogatta Ilonát mindenben, így ebben is.
Steve szakította ki a gondolataiból.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
– Az, hogy jó hülyék vagytok mind a ketten.
Steve a szemét forgatta.
– Megairáról mit gondolsz?
– Róla gondolom ezt. Meg azt, hogy kiköpött olyan, mint te – felelte Setan, majd leült a pult mellé helyezett egyik bárszékre. – Ha a természetedet is örökölte, akkor szarban lesztek.
Steve felnevetett.
– Köszi.
Ilona a járókához lépett, és kivette belőle a felé nyújtózkodó kislányt.
Steve egy tál, porcukorral meghintett kekszet nyújtott Setan felé.
– Szerinted milyen?
Setan elvett egy sütit, és beleharapott. Némi ízlelgetés után válaszolt:
– Nem rossz, bár én nem vagyok az ételek szakértője. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor ettem életem során bármit is.
Steve felsóhajtott.
– Tudom, de mással nem tudom megosztani főzési tudományom, csak veletek.
Ilona a kicsinek magyarázott valamit lágy hangon, közben leült Setan mellé.
– Nézd – mondta a babának. – Megkóstolod apa süteményét?
Elvett egy kekszet, letört belőle egy darabot, majd Megairának adta. Setan csöndben figyelte, ahogy a baba bekapja, kiköpi, majd ismét bekapja a sütit. A kislány arca felragyogott, ahogy majszolt. Szája körül csillogott a nyál.
Setan időnként Ilonára pillantott. A nő csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Na jó, nem vagytok annyira hülyék – mondta.
A baba Ilona ölében Setan felé nyújtogatta apró kezét.
– Azt szeretné, hogy ölbe vedd – mondta Ilona mosolyogva. Már átadta volna Setannak a kicsit, de a férfi elhúzódott.
– Kihagyom, köszi.
Steve abbahagyta a tésztagyúrást.
– Ugyan már, nem lesz tőle semmi bajod.
Setan nem állt kötélnek.
– Ti vagytok a szülei, fogdossátok ti.
– Értem, hogy nektek, fegyvereknek ez szokatlan – felelte Steve. – Még Ilona is küzdött vele, hogy elfogadja a dolgokat, pedig ez volt minden vágya. De te is pesztráltál már gyerekeket.
– Ez nem ugyanolyan – vágott a szavába Setan. – És én csak egyet vettem magamhoz, az is már kilenc éves volt. Arról nem is beszélve, hogy a gazdám. Inkább tekintettem rá mini felnőttként, mint gyerekként.
– És Citra? – kérdezte Steve.
– Őt Edward vette gyámság alá. Hozzá nekem nem sok közöm van, pusztán együtt éltünk – felelte Setan. – És ő is már elmúlt hat éves, amikor Edward rátalált.
Elhallgatott. Ilona ölében a baba kitartóan nyújtózott felé, közben gügyögött valamit.
– Téged sem értettelek soha – közölte Setan Ilonával. – Minket teremtenek, nekünk nincsenek szüleink, és ez az egész, ahogy az emberek szaporodnak, borzasztóan bizarr. Miért akartad ezt ennyire?
– Mert szerintem szép dolog – felelte a nő. – De ne érts félre, ettől függetlenül épp úgy látom a dolgokat, ahogy te. Hidd el, rengeteg nehéz pillanatom volt és van. Belőlünk hiányoznak azok az ösztönök, amik az emberekben benne vannak, hogy segítsen nekik gondozni az utódjaikat – magyarázta. – Én tudatossággal helyettesítettem ezeket. Eddig működik.
Setan elhúzta a száját. Megaira felé nyúlt. A férfi megmarkolta a kislány ruháját a hátán, és maga elé emelte. Megaira kacagva kalimpált az arca előtt.
– Miért van az az érzésem, hogy sok bajom lesz még veled?

***
Setan a kanapé előtt feküdt farkas alakban. Fejét a mancsán pihentette, közben hallgatta, ahogy Steve és Ilona beszélgetnek, nevetgélnek. Ha valaki nem ismerte volna őket, azt hihette volna, hogy egy egyszerű házaspár.
Steve sürgött-forgott a konyhában, Ilona pedig segített neki. A férfi időnként magához húzta a nőt, kedvesen megcirógatta az arcát, majd megcsókolta.
Ilona úgy nézett ki, mint aki valahol a húszas évei közepe felé járna. Senki nem gondolta volna róla, hogy már több mint ezer éves. Steve jelenleg egyidősnek tűnt Ilonával, de néhány év múlva már öregebb lesz.
Setan akaratlanul is elgondolkozott rajta, hogyan fogják fenntartani ezt az idillt, ha majd Steve egyre öregebb lesz, és Ilona még mindig úgy fog kinézni, mint aki a húszas éveiben jár.
Többek között ezért sem értette soha, ha egy ember fegyverrel akart intim kapcsolatot kialakítani. Meddő dolog az egész. Persze régen neki is volt pár kósza kalandja, de már egy jó ideje mindenkit lerázott, aki közeledett felé. Ilona szerint a szerelem nekik is jár, nem csak az embereknek, de ha Setanban valaha is volt ilyen jellegű naivitás, azt már rég kiölték belőle. Nem vágyott másra, csak békére, de még ezt sem adta meg neki a sors.
Valami puha esett rá, ami kizökkentette a gondolataiból.
A rádióból szóló karácsonyi zene ismét elért a tudatáig.
Váratlan vendége a testén mászott a bundájába kapaszkodva, de félúton legurult róla. Setan felemelte a fejét, és a babára pillantott. Megaira nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett, így a farkas visszafektette az állát a mancsára.
Szeme sarkából látta a kicsit, ahogy leül mellé. Apró kezével kinyúlt és megragadta Setan fülét, majd maga felé húzta.
A farkas oldalra billentette a fejét, követve a húzás irányát. Egészen addig türelmesen tűrte, hogy Megaira nyúzza, amíg meg nem érezte, ahogy a kislány apró fogai a fülébe vájódnak.
Erélyesen felmordult.
Megaira elengedte a fülét, mégsem úgy nézett ki, mint aki megijedt. Ezúttal Setan szája felé nyúlt. Megfogta Setan bajuszát. A farkas érezte, ahogy puha ajka elhúzódik hegyes fogsorától.
Megrázta a fejét, amitől a bajusza kicsúszott Megaira ujjai közül, majd fölállt.
Setan a baba fölé magasodott. Lehajolt hozzá, és megszimatolta. Édeskés illata kellemesen körüllengte, viszont a félelem savanykás szagát nem érezte rajta. Megairát csiklandozhatta az állat lehelete, mert felnevetett. Setan óvatosan a fogai közé vette a gyerek ruháját, felemelte, és visszarakta a kanapéra.
Alighogy visszafeküdt, Megaira ismét a sűrű bundáján landolt. Némi mászást követően újra legurult az állatról.
Setan emberré változott. Hátát a kanapénak támasztotta, térdét felhúzta, és ráfektette a karját. Így figyelte a felé kúszó kislányt.
– Szándékosan csináltad, igaz kölyök? – kérdezte.
– Vau, vau – gügyögte a gyerek.
– Nem vagyok, vau, vau, te kis oktondi.
A baba egészen közel ért hozzá. Setan finoman eltolta magától, de Megaira ismét elindult.
– Szimpatikus vagy neki – szólalt meg Ilona mellettük.
Setan felpillantott a nőre.
– Pocsék az ítélőképessége.
Ilona felnevetett.
– Ő csak egy baba, Set, nem ítélkezik.
– Megharapott.
Ilona vállat vont.
– Kíváncsi típus.
Miközben beszélgettek, Megaira felmászott Setan ölébe. A férfi döbbenten pislogott rá.
– Bátor vagy, kölyök.
A baba felnevetett, hatalmas, barna szemével érdeklődve meredt Setanra miközben az ingébe kapaszkodott. Ilona letett a kisasztalra egy pohár forraltbort Setannak. A kellemes, szegfűszeges, fűszeres illat bejárta a szobát.
– Jól mutattok együtt – szólalt meg a nő.
Setan felciccent. Kezével kétoldalt finoman megtámasztotta a babát, hogy ne essen le, közben fürkészve figyelte az arcát.
– Kedves teremtés – mondta. Felpillantott a nőre. – Vigyázzatok rá! Senki nem tudhat a létezéséről. – Tudjuk, Set – felelte Ilona.
Setan felsóhajtott.
– Nekem sem lenne szabad tudnom róla. Ez hatalmas felelőtlenség.
Megaira kacagva ugrált Setan ölében. Ilona mosolyogva figyelte őket.
– Bízom benned.
– Rosszul teszed.
Ilona együtt érzőn Setan vállára helyezte a kezét, majd finoman a kislány hóna alá nyúlt, és felvette.

***
Estére sárga, piros, zöld meg kék karácsonyi fényárban úszott az egész szoba. A lakást belengte az ínycsiklandozó ételek illata.
Már megvacsoráztak, és átadták az ajándékokat. Megaira kapott pár új játékot, Ilona pedig egy elegáns karórával lepte meg Steve-et. Bár a fegyverek nem birtokolhattak semmit, Steve mégis adott egy ezüstláncot és hozzá passzoló fülbevalót Ilonának.
Setannak is készültek meglepetéssel, de a férfi visszautasította.
– Kedves tőletek, de Edwardnak feltűnne – magyarázta. – Nem foglak egy ilyen malőrrel veszélybe sodorni titeket.
Ilona megértőn, bár némi bánattal a tekintetében tette félre Setan bontatlan ajándékát.
Setannak mélyen legbelül jólesett, hogy kisidőre úgy tehetett, mintha a gondtalan emberek életét élné, de ezt nem vallotta be a többieknek.
Steve a fotelben ült, Ilona és Setan pedig a kanapén. Megaira Setan ölében pihent. A férfi egészen megszokta, hogy a kislány folyton a társaságát keresi. Megaira bizonyára látta, hogy a szüleivel jó viszonyban van. Setan csupán ennek tudta be a kicsi kíváncsiságát.
A kislány az asztal felé nyújtózott, annyira, hogy majdnem leesett. Setan úgy kapott utána.
– Ez a gyerek nem bír nyugton maradni.
– Minden gyerek ilyen – felelte Steve.
Setan átrakta a babát Ilona ölébe.
– Titeket ismerve, ez a kölyök felnőve is nyughatatlan marad.
Steve töltött maguknak forralt bort.
– És mik a terveid?
Setan elvette a poharát, és belekortyolt.
– Nekem nincsenek terveim – felelte. – Fegyver vagyok, a gazdám terveit követem.
Ilona felsóhajtott, és magához ölelte kislányát, de nem szólalt meg.
Setan folytatta.
– Viszont, ha már itt tartunk, szeretnék kérni tőletek valamit.
– Mit?
– Tűnjetek végre el innen – mordult fel. – Már régóta tépem a szám emiatt, de most tényleg komolyan kérlek titeket. Egyelőre Edwardnak más köti le a figyelmét, de csak idő kérdése, hogy elővegyen titeket. Párszor már a levesébe köptetek.
– Nem lesz bajunk – ellenkezett Steve. – Tudunk magunkra vigyázni.
Setan agyát elöntötte az indulat.
– Nem, nem tudtok! – tört ki belőle.
Megaira összerezzent Ilona ölében. Setan vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
– Kérlek – szólalt meg, ezúttal nyugodtabban. – Csak menjetek el, lehetőleg olyan helyre, amiről én sem tudok. Minél kevesebbet tudok rólatok, annál nagyobb biztonságban vagytok. Igazából ez is hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Már bánom.
Ilona megsimogatta a vállát.
– Én nem – mondta, és elmosolyodott. – Tudom, hogy óvni próbálsz minket, de vannak dolgok, amikre nincs hatásod. Szeretünk, és szeretnénk az életünket megosztani veled.
Megaira Setan felé nyúlt. A férfi figyelte egy darabig, majd megszólalt:
– De ezzel veszélybe sodorlak titeket.
– Sok mindent túléltem már – felelte a nő. – Tudok magamra és a családomra is vigyázni.
Setan minden izma megfeszült. Tudta, miken ment keresztül Ilona, akadtak, amiket együtt élt át vele. Meg akart szólalni, de a nő megelőzte.
– Ne rontsuk el ezt a szép napot ilyesmikkel. Minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.
Setan szájába keserű íz tódult, de Ilona úgy tűnt, túl is lendült a témán, és egy angyalkát ábrázoló karácsonyi díszt mutatott a kislányának. Megaira már-már megbabonázva figyelte.
Setan mosolyt erőltetett magára.
– Igazad van. Ne rontsuk el a kölyök karácsonyát.
Letette a poharát, majd felállt. Előtúrta a doboz cigijét, és kiment az udvarra.
Percekig állt a sötét teraszon a szomszédos házak karácsonyi fényeit figyelve. A közelebbi épületek felől jókedélyű beszélgetések és nevetgélések hallatszottak.
– Vau, vau – csendült fel a vékonyka hang a háta mögül.
Megaira a teraszra nyíló ajtóban állt, közben az ajtófélfába kapaszkodott. Mögötte Ilona figyelte mosolyogva.
Setan mélyet szívott a cigijéből, majd kifújta a füstöt.
– Hát időnként valóban kutyául érzem magam, de még mindig nem vagyok az, kölyök.
Ilona felkuncogott.
– Kétlem, hogy különbséget tudna tenni egy farkas és egy kutya közt.
Megaira a környező tárgyakba kapaszkodva indult el Setan felé. Amikor már nem volt a közelben sem szék, sem virágcserép, tett pár gyors lépést, majd megingott. Setan épp időben kapott utána, hogy ne essen hasra.
– Te aztán vakmerő vagy – suttogta a kislánynak.
Megaira felkacagott, ami mosolyt csalt Setan arcára.
– Ne aggódj, én majd vigyázok rád.

Lukasz: A méregkeverő

 

2008 ősz:

Lukasz ökle erősen csapódott bele ellenfele gyomrába. Az sem zavarta, hogy a gimnázium udvarán vannak, és mások is látják őket.
– Mégis mi a görbehátú úristenit képzeltél magadról? – teremtette le az előtte görnyedő Kevint.
– Akkor még nem tudtam, hogy a húgod – nyöszörgött a fiú.
A távolból egy rövid szőkésbarna hajú lány szaladt feléjük, majd feldúlt arccal megtorpant Lukasz előtt.
– Mit művelsz? – kiabálta.
– Otthon ezért még számolunk, Katarzyna – korholta Lukasz a húgát. – Nagy szarban vagy, ugye tudod?
– El akarod mondani, apunak? – riadt meg a lány.
– Én nem – tárta szét a karját a fiú. – Majd te.
Katarzyna fejét rázva ellenkezett, közben Kevin felegyenesedett.
– Ugyan már, Luke, hisz elmúlt tizennégy – próbálta védeni Katarzynát a tizenhat éves fiú.
Lukasz összevonta a szemöldökét.
– Ha nem akarsz még egy gyomrost, akkor én a helyedben kussolnék – morogta. Még mondott volna mást is, de a távolból csengő hangja szűrődött feléjük.
– Kémia órám lesz, amit nem akarok kihagyni – vetette oda húgának és Kevinnek. – De ezt a beszélgetést még folytatjuk.
Idegesen trappolt az osztályterem felé, majd ott leült az egyik hátsó padhoz. A kedvenc tantárgya a kémia volt, szeretett az első padok egyikében ülni, most mégsem volt kedve hozzá. Nem is nagyon figyelt oda órán, csak akkor vette észre, hogy vége, amikor a többiek már pakoltak, hozzá pedig odalépett a tanár.
– Jól vagy, Lukasz?
A fiú felpillantott a férfira, és elővette leghihetőbb mosolyát.
– Persze – bólintott.
Az idős férfi arcáról lerít, hogy nem hisz Lukasznak, de nem firtatta tovább.
– Ne felejtsd el a versenyt – mondta. – Nagyon jó esélyeid vannak.
Lukasz közben fölállt, és elpakolta a könyveit.
– Köszönöm, tanár úr – hadarta, majd távozott.
Nem felejtette el a kémiaversenyt, de most csak az foglalkoztatta, hogy a húga összefeküdt az osztálytársával. Túl fiatalnak gondolta testvérét ahhoz, hogy fiúzzon, és bosszantotta, hogy ez ellen nem tehet semmit.
Amikor hazaért, arra lett figyelmes, hogy apja mérgesen üvöltözik. Miután benyitott a házba, már húga sírását is meghallotta.
– Normális vagy, lányom? – kiabált az apjuk.
Lukasz megállt a nappali ajtajában és némán figyelte őket. Húga a kanapén ült, arcát a tenyerébe temette, és egész testében rázkódott a zokogástól. Édesapjuk vele szemben állt csípőre tett kézzel. Egész feje vöröslött a dühtől. Az egyébként is termetes férfi most valahogy még nagyobbnak tűnt. – Még gyerek vagy – folytatta a korholást –, a tanulással kéne foglalkoznod. Szégyent hozol rám. – De szeretem – szipogta Katarzyna.
Lukasz nem szólt bele, csak azon tűnődött, hogy apjuk honnan tudta meg, mert ő nem szólt róla neki, a húgát pedig nem gondolta ennyire bátornak.
– Annyira naiv vagy, édes lányom – sóhajtott a férfi. – Megtiltom, hogy találkozzatok!
– De… – pattant fel Katarzyna, de az apjuk villanó szemétől visszaült.
– Nem mehetsz sehova, csak iskolába. Ha megtudom, hogy továbbra is találkozgattok, nem leszek ilyen lágyszívű.
Katarzyna ismét hevesebb sírásra zendített. Apjuk csak most vette észre, hogy Lukasz ott áll az ajtóban.
– Te tudtál róla? – mordult a fiúra.
– Nem – vetette oda hanyagul, majd otthagyta őket. Egyébként sem állt szándékában beköpni a húgát, és az apjuk korholása után már feleslegesnek érezte, hogy még ő is nekiessen a lánynak. Felment az emeletre, majd a szobájában ledobta a táskáját és leült, hogy felkészüljön a másnapi versenyre.

***
Lukasz csak akkor érezte magát idegesnek, amikor belépett a terembe. A hatalmas helyiségben rengeteg diák volt, a terem végében felállított pódiumon pedig már helyet foglaltak a versenybírák. Megigazította nyakkendőjét, majd beletúrt szőkésbarna hajába, és a legközelebbi szabad asztalhoz sietett, majd leült.
A verseny két részből állt: írásbeli és gyakorlati kísérlet. Az írásbeli rész többfordulós volt, és minden kérdésre megadott időn belül kellett válaszolni.
Amikor a csengő jelzett nekik, hogy elkezdhetik, Lukasz izgalma egy pillanat alatt elmúlt, és csak a feladatokra koncentrált.
Az idő múlt, a csöndes teremben visszhangzott a falióra ketyegése, és a diákok tollának susogó zaja. Egyik fordulót követte a másik. Már az utolsó forduló következett, amikor Lukasz észrevette, hogy a majdnem száz diákból mostanra csupán húsz körül lehettek.
A kísérletekig tízen jutottak el.
Lukasz büszkén húzta ki magát az asztal mögött, ahová beosztották. Már rég eltervezte, hogy vegyész lesz, és az ilyen apró sikerek ebben csak még jobban megerősítették.
Körbenézett az asztalán; többféle kémcső, lombikok és különféle anyagokat tartalmazó fiolák voltak rajta. Minden adott volt, hogy elvégezhesse a szükséges kísérleteket.
A versenybírák ezúttal lejöttek a pódiumról és lassan körbejárták az asztalokat. Lukasz senkit nem ismert a két nőből és két férfiból álló bírák közül. Az egyik nő sokáig időzött az asztalánál, és figyelte, ahogy Lukasz óvatosan összeönt két anyagot, majd felhevíti azt. A fiú nem foglalkozott vele, a kísérletre koncentrált. Aztán a nő tovább állt, és egy másik bíra lépett oda. Lukasz hallotta, hogy pár versenyzőnek szóltak, hogy hagyják abba a kísérletet. Többet kellett elvégezni, és ha az egyik nem sikerült, akkor a versenyző nem folytathatta tovább.
Miután Lukasz minden kísérletet sikeresen elvégzett, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha nem önmaga lett volna, újabb kísérletnek állt neki.
Ezt nem ismerte, mégis olyan rutinosan vegyítette össze a különböző anyagokat, mintha már milliószor elvégezte volna. Olyan fokú megszállottság lett rajta úrrá, hogy azt sem vette észre, amikor az egyik bíra megállt előtte.
– Már vége a versenynek – szólt rá a férfi, de Lukasz nem válaszolt, csak folytatta a kísérletet.
– Én azt a helyedben nem önteném össze azzal – folytatta a férfi.
Lukasz a figyelmeztetés ellenére folytatta, csak akkor nézett föl a férfira, amikor a kémcsövében már békésen lötyögött valami mélybordó folyadék.
Az őszes hajú, borostás férfi gondterhelten figyelt, majd kinyújtotta a kezét.
– Kérem.
Lukasz értetlenül, kissé bizonytalanul nyújtotta felé a kémcsövet.
– Maga tudja mi ez? – kérdezte, miután a férfi eltette a fiolát.
– Te nem? – döbbent meg a férfi. – Létrehoztál valamit, amiről azt sem tudod, micsoda?
Lukasz elhúzta a szája szélét.
– Furcsa érzés kapott el. Úgy éreztem, ezt most meg kell csinálnom, de nem tudom, hogy honnan tudom ezt a kísérletet. Még sosem csináltam.
A férfi nem válaszolt, csak hümmögött, majd előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből és átnyújtotta Lukasznak.
– Van számodra egy ajánlatom – tette hozzá. – Ha érdekel, akkor keress meg.
Lukasz elvette a kártyát, de mire kérdezhetett volna, a férfi eltűnt előle, így az apró papírra pillantott:

Ethan Evans 

Vegyész 

88. Elizabeth Rd.

Lukasz vállat vont, de zsebre tette a kártyát, Mire haza ért, az apró papírdarab egyre jobban felkeltette a kíváncsiságát. Vacsora után hanyatt feküdt az ágyán, bámulta a plafont közben pörgette-forgatta a kártyát az ujjai közt.
Percekig gondolkozott így, majd egyszer csak fölpattant, kiviharzott a szobából és lerobogott a lépcsőn. Sebtében magára kapta a kabátját, és már lépett volna ki az utcára, amikor utána szóltak. – Hova mész ilyen későn?
Lukasz a hang irányába fordult. Katarzyna a lépcső alján állt és kérdőn nézte őt.
– Semmi közöd hozzá – vetette oda, majd kis gondolkodás után hozzá tette: – Te árultad el neki? – kérdezte és a nappali felé biccentett.
Katarzyna megrázta a fejét.
– Kevin azt hitte be fogsz minket köpni és úgy döntött, megelőz téged, így bevallotta apunak, hogy udvarol nekem.
– Mást is?
Katarzyna bólintott.
Lukasz a szemét forgatta.
– Idióta – morogta. – Nem akartam szólni róla apunak, de talán jobb is így.
Nem várta meg húga válaszát, kisietett és bezárta maga mögött az ajtót, majd a kártyán szereplő cím felé sietett.
Egyik utca után fordult be a másikba, akadt ahol nem működtek az utcalámpák, így gyorsított a tempón. A megadott címhez érve azonban megtorpant, és egy darabig csak figyelte az ajtót, ami fölött egy vasrúd állt ki a falból, jelezve, hogy valaha cégértábla lengedezett ott.
Közelebb lépett, és becsöngetett.
Percekig várt, már azon volt, hogy hazamegy, amikor nyekeregve kinyílt az ősöreg ajtó, és feltűnt Ethan Evans.
A férfi alaposan végigmérte a fiút, mintha nem értené, hogy mit keres ott.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – szólalt meg, majd elállt az útból, és beinvitálta Lukaszt.
A fiú bizonytalanul lépte át a küszöböt, közben alaposan körbenézett. A tágas belsőtéren látszódott, hogy valaha kocsma lehetett, de már régóta nem annak használják. Ahol a pult volt most mikroszkópok, lombikok, borszeszégők és egyéb, a kísérletekhez szüksége eszközök pihentek. De a falak mentén szintén hasonlóan felszerelt asztalok álltak.
– Ez a laborja? – kérdezte Lukasz, mit sem törődve a férfi megjegyzésével.
– Igen.
Lukasz megtorpant a terem közepén és a férfi felé fordult.
– Milyen ajánlatról beszélt?
– Te aztán lényegre törő vagy – nevetett fel Ethan. – Új életcélt ajánlanék neked.
– Azt sem tudja, mik az eredeti terveim – kétkedett Lukasz.
– Kimagasló eredményeid vannak kémiából, fizikából és matematikából ellenben a többi tantárgyból csupán átlagos vagy… vagy átlagon aluli – magyarázta úgy mintha felolvasta volna. – Nyilván vegyész akarsz lenni.
Lukasz felfújta magát. Sértette a gondolat, hogy a férfi beletrafált.
– Maga is vegyész a kártyája alapján. Mégis mi mást tudna ajánlani?
Ethan az egyik asztalhoz lépett, és egy vékony, bőrkötésű könyvet vett fel onnan, amit aztán Lukasz felé nyújtott. A fiú értetlenül lapozgatta. A könyvben furábbnál furább kísérletek, vegyületek és anyagok szerepeltek. El kellett ismernie, hogy mérhetetlen izgatottság kerítette hatalmába, de még mindig nem értette, mit akar ezzel a férfi.
– Maga valamiféle alkimista? – kérdezte.
– Alkimista? – mosolygott Ethan. – Dehogy, bár még évszázadokkal ezelőtt minden méregkeverőt így hívtak.
– Méregkeverő? – döbbent meg Lukasz. – Maga mérgeket készít?
– Nem. Azaz nem csak mérgeket, de ez a megnevezésünk.
Lukaszt fura érzés kerítette hatalmába.
– Ez valami titkos társaság?
– Olyasmi – helyeselt a férfi. – Ha elfogadod az ajánlatom, akkor a mestereddé válok, és kitanítalak mindenre, amit tudok. Ezzel együtt olyan világba csöppennél, amiről senkinek nem beszélhetnél a civil életetből.
– Ez valami illegális dolog? – faggatózott tovább a fiú.
– Igen is meg nem is.
– Maga aztán nem ad tiszta válaszokat.
– Amíg nem győződőm meg róla, hogy bízhatom benned, addig nem is fogok.
– És így mégis hogyan várja el tőlem, hogy dönteni tudjak?
Ethan elmosolyodott.
– Jogos. Azt hiszem a kíváncsiságodra és tudásszomjadra kell bíznom a döntésed. De kapsz időt. – Mennyit?
– Egy hetet.
– Annyi elég lesz – vigyorgott Lukasz, majd meglobogtatta a könyvet. – Ezt magammal vihetem? Ethan láthatóan vacillált, hogy mit válaszoljon.
– Ezt lehet, hogy meg fogom bánni, de vidd – mondta végül.

***
Lukasz napokig csak azon gondolkozott, amit Ethan mondott neki. Esténként a kézzel írt könyvet forgatta, és többször is kiolvasta. Hihetetlennek tartotta az emléktörlő főzetet, főleg, hogy akár célirányosan is lehet alkalmazni, hogy csak bizonyos emlékeket töröljön. Ezt csak fokozta a többi, már-már meseszerű szer leírása. Talált leírást olyan szerről, ami egy pillanat alatt megölte az embert, de semmi nem mutatta ki a nyomát a szervezetben. De akadt olyan is, ami a látást befolyásolta. A leírás szerint láthatóvá tette a láthatatlant. Lukasz nem tudta, hogy ezt pontosan hogyan kell értelmezni, de izgalmasnak tűnt számára.
Érezte, ahogy egyre jobban magába szippantja ez a rejtélyes világ.
Csak azt nem értette, kik azok a fegyverforgatók…
Addig-addig gondolkozott, hogy egyik nap, iskola után egyenesen Ethan fura laborja felé vette az irányt.
Kopogás nélkül nyitott be, de azonnal meg is torpant.
Ethan egy magas, szemüveges férfival beszélgetett, aki mellett egy szőke, hét évesnek tűnő kislány állt.
– De még nincs kész – mondta Ethan.
– Akkor kockáztatok – közölte határozottan a férfi.
– Ne legyél bolond, Alan, ezzel megöleted magad.
– De nekem most van rá szükségem!
Ethan homlokráncolva gondolkozott.
– Szükségem van még egy kis időre.
– Az az, amim nincs – sóhajtott Alan, közben levette a szemüvegét, és megtörölgette.
A kislány megköszörülte a torkát, mire Alan lepillantott rá.
– Nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De vele biztosabb a sikerünk.
– Ha nincs kész, akkor nem – ellenkezett a kislány. – Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatot vállalj.
Lukasz döbbenten figyelte a beszélgetést. A kislány viselkedése egyáltalán nem felelt meg a korának. Magáról megfeledkezve közelebb lépett, amitől az ajtó, amit még mindig tartott, felnyögött.
Mindenki felé fordult.
– Kopogni nem tanítottak meg? – korholta Alan, majd Ethan felé fordult. – Ki a fiú?
– Nyugi – mosolygott Ethan. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan közénk fog tartozni.
Alan arca kisimult, majd intett a kislánynak, és elindult a bejárat felé, ahol Lukasz állt, de a fiú mellett megtorpant. Bár Lukaszt méregette, mondandóját mégis Ethannak szánta.
– Nem bánom, kapsz még egy napot.
– Egy nap elég lesz – kiáltott Ethan a távozó férfi után.
Amikor már csak ketten maradtak, a férfi arca elkomorult.
– Látom, nem csak a tudományomat kell megtanítanom neked, de a jómodort is.
– Hisz még nem is mondtam, hogy elfogadom-e az ajánlatát – vetette oda Lukasz, közben táskáját ledobta a legközelebbi székre.
– Akkor azért jöttél három nappal a határidő lejárta előtt, hogy közöld velem, hogy nem kérsz belőle?
– Nem – pufogott Lukasz. – De baromi bosszantó, hogy jobban tudja, mit akarok, mint én magam. – Minden az arcodra van írva – mosolyodott el a férfi. – Milyen terveid vannak holnapra?
– Ha már így kérdezi, akkor semmilyen.
– Helyes, akkor gyere ide délután. Beavatlak mindenbe, elmagyarázok mindent, és leteszed a titoktartási esküdet is.
– Titoktartási eskü? Olyan is lesz?
– Mit hittél? Anélkül el sem kezdünk semmit.

***
– Na ne – hüledezett Lukasz, miután Ethan elmesélt neki mindent a fegyverforgatókról, a velük kötött szövetségről, és a démonokról. – Ezt nem eteti meg velem. Ilyen nincs. És hogyhogy a nagyvilágnak fogalma sincs az egészről?
– Ez nekünk, méregkeverőknek köszönhető. Mi óvjuk a fegyverforgatók titkait.
– Bocsi, öreg, de ezt nem veszem be.
– Ne hívj öregnek – komorult el Ethan. – Egyrészt, alig múltam negyvenhat, másrészt, elvárom, hogy megadd nekem a tiszteletet. Értetted?
– Igen – morogta a fiú.
Ethan még mondani akart valamit, amikor kopogtattak az ajtón.
Alan lépett be hozzájuk, de a kislány nem volt vele.
– Jókor jössz, barátom – lelkesült fel Ethan.
– Elkészült, amit kértem? – lépett közelebb a férfi.
– Igen – felelte Ethan és levett egy fiolát az egyik polcról.
– Miért jöttem jókor? – kérdezte a férfi, miután elrakta az üvegcsét.
– A fiúnak bizonyosság kell – biccentett Ethan Lukasz felé, aki egyre kíváncsibban figyelte őket. Úgy tűnt Alan tökéletesen értette, hogy Ethan mit akar tőle, mert a zsebébe nyúlt, elővett egy ezüstösen csillogó bokszert, majd egyszerűen ledobta a földre.
Lukasznak a lélegzete is elakadt, amikor látta, hogy a fegyver zuhanás közben átalakul, és egy pillanat múlva már az a szőke kislány állt előtte, akit előző nap látott Alan oldalán.
A szőke gyerek kedvesen mosolygott rá.
– Előszőr látsz ilyet? – kérdezte csilingelő hangon.
Lukasz csak bólogatott, mert hang még nem hagyta el a torkát.
– Méregkeverő leszel?
Lukasz megköszörülte a torkát.
– Igen.
– Gyere, Charlie – szólalt meg Alan sokkal gyengédebb hangon, mint ahogy eddig beszélt.
– Jó tanulást – búcsúzott a kislány Lukasztól, majd ugrándozva sietett a férfi után, aki közben már útnak is eredt.
Ethan becsukta utánuk az ajtót.
– Nos? – kérdezte Lukaszt. – Leteszed az esküt?
– Naná – lelkesült fel a fiú.
Ethan az egyik polcrendszerhez lépett és áttúrta a sűrűn sorakozó, mindenféle színű üvegcsét. Amikor megtalálta, amit keresett Lukasz elé lépett.
– Ezt fogd meg – nyomta a fiú kezébe.
Lukasz felvont szemöldökkel méregette a láp színű folyadékot, közben Ethan kinyitott egy könyvet.
– Ismételd el, amit felolvasok – szólt rá a fiúra, majd válaszra nem várva olvasni kezdett.
Lukasz hallgatta egy darabig az idegen nyelvet, majd megállította a férfit.
– Ezt nem értem.
– Az eskü szövegét azon a nyelven kell elmondani, amin íródott. Ez pedig a francia. Utána meg kell innod azt – bökött a Lukasz kezében pihenő zavaros folyadékra.
– Mi? – fintorodott el a fiú. – Ezt az undi valamit?
– Igen – bólintott a férfi.
– Nincs az a ragyásképű, szőröshasú átokverés, hogy én ezt megiszom.
Ethan becsukta a könyvet, majd az ajtóra mutatott.
– Akkor távozhatsz.
Lukasz nem akart haza menni. Vett egy mély levegőt.
– Rendben. Megiszom ezt az ocsmány lötyit – mozgatta meg undorral az üvegcsét a kezében. – De addig nem mondom el a szöveget, amíg nem tudom, mit jelent.
– Ez érthető – bólintott Ethan. – Szószerinti fordítást szeretnél, vagy…
Lukasz a férfi szavába vágott:
– Csak zanzásítva.
Ethan elfintorodott, majd ismét kinyitotta a könyvet.
– Felesküdsz rá, hogy minden körülmények közt őrződ a fegyverforgatók titkát, és tudásoddal őket szolgálod. Továbbá, hogy feltételnélküli hűséget fogadsz a méregkeverőknek – közölte a férfi. – Nagyjából ennyi. Viszont többet ne vágj a szavamba!
– Elnézést. És a folyadék minek? – kérdezte Lukasz.
– Az – mondjuk úgy – beléd égeti az esküt.
Lukasz gerincén borzongás futott végig.
Ethan ismét a szöveg fölé hajolt, és lassan felolvasta. Lukasz igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat, amiket nem ismert. Miután végeztek, Lukasz bizonytalanul kinyitotta a fiolát. A folyadéknak nem csak a színe volt undorító, de a szaga is a pöcegödörre emlékeztette.
Ethan türelmesen várt.
Lukasz befogta az orrát, becsukta a szemét, és egy húzásra megitta a szert. A folyadék borzasztó íze grimaszba rántotta az arcát, és egész testében megrászkódott.
– Olyan volt, mintha… ú nem, inkább nem is mondom ki, milyen íze volt – fintorodott el.
Ethan arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Gratulálok, öcskös – veregette meg a fiú hátát. – Most már közénk tartozol.

***
Ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, Lukasz egyre több mindent tudott meg a méregkeverőkről, fegyverforgatókról és még a démonokról is. Talán emiatt, az iskola egyre jobban untatta. Érezte, hogy megtalálta a helyét, ezért már feleslegesnek érezte a civil intézetben való tanulást. Jegyei azokból a tantárgyakból is romlottak, amikből addig jó volt. Ez sok vitát eredményezett közte és a szülei közt. Ezzel persze nem foglalkozott, amikor Ethannál volt, de azért mesélt róla a férfinak, mert azt érdekelte.
– Figyelj oda jobban a jegyeidre – korholta Ethan, amikor Lukasz a legutóbbi vitáját az apjával elmesélte neki.
– De már nem érdekel. Ez érdekel – mutatott körbe a laborban.
– Ennek nagyon örülök, de nem kelthetsz feltűnést.
Lukasz legyintett.
– Azt hiszik, hogy drogozom, vagy rossz társaságba keveredtem.
Ethan a fiú kezébe nyomott egy lombikot, majd védőszemüveget vett fel, és egy tűz fölött melegített üveg fölé hajolt.
– Az még rosszabb – magyarázta. – Egyébként se hagyd, hogy aggódjanak érted, hisz a szüleid. Tanulhatnál végre némi tiszteletet – morogta, majd oda nem nézve jelezte Lukasznak, hogy adja oda neki a lombikot.
– Maga borzasztó bosszantó tud lenni – pufogott Lukasz.
Ethan felegyenesedett, majd hátrébb lépett, magával vonva a fiút is. Az asztalon hagyott kísérlet hangos pukkanás után ontotta magából a füstöt.
Lukasz köhögve legyezgette a csípős, fekete anyagot.
– Ennek kellett volna történnie?
Ethan a fejét vakarta.
– Nem teljesen, de kezdésnek nem rossz – nevetett fel, majd az ajtó felé mutatott. – Kinyitnád, hogy hamarabb kiszellőzzön?
– Persze – rohant Lukasz.
Örömmel tárta ki az ajtót és szippantott bele az éjszaka hűvös levegőjébe. Ebben az utcában több lámpa sem működött így tiszta idő esetén jobban lehetett látni a csillagokat. Most is ékkőként ragyogtak fent.
Lukasz már ment volna vissza, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Minden izma megfeszült, ahogy egy hatalmas kutya sziluettje rajzolódott ki előtte. Az állat idegesen mászkált fel s alá nem messze tőle.
– Mr. Evens – sipította ijedtében a fiú, de a férfi nem reagált. – Mr. Evens, ide tudna jönni?
– Mi történt? – türelmetlenkedett a férfi.
– Itt cirkál egy hatalmas kutya.
Ethan nem válaszolt, de Lukasz hallotta, ahogy elindul.
– Ez nem kutya – dörmögte a férfi, amikor megállt mellette. Ahogy Lukasz rápillantott észrevette, hogy kicsit sem örül az állat jelenlétének, de láthatóan már találkozott vele.
Ethan elsuhant Lukasz mellett, és kilépett az utcára.
– Menj vissza, ezt elintézem – szólt rá a fiúra.
Lukasz kíváncsibb volt annál, sem mint hogy engedelmeskedjen. Figyelte, ahogy Ethan az állat felé indul.
– Mit keresel itt? – szólt a jövevényhez a férfi, úgy mintha az tudna beszélni. – Már megtettem mindent, amit kértél.
Lukasz nem látta tisztán az állatot, de amikor annak szeme rávillant, olyan látványt nyújtott, mint két sápadt csillag.
A hatalmas kutya figyelte őt egy darabig, majd arrébb ment és várta Ethant, hogy kövesse. Ahogy a férfi odaért, az állat sziluettje megváltozott. Lukasz nem látta rendesen, csak azt, hogy emberi alakot öltött.
Ahhoz túl messze voltak, hogy Lukasz hallja őket, mégsem ment vissza, csak állt az ajtóban és figyelt. A két alak perceken át beszélgetett, majd ismét alakot öltött a kutya és eltűnt a sötét éjszakába. Ethan arcán aggodalom ült, amikor visszatért Lukaszhoz.
– Ez ki volt? – kérdezte a fiú.
Ethan nem válaszolt azonnal, csak felsóhajtott, majd abba az irányba fordult, amerre az állat eltűnt. – Egy fegyver – közölte tűnődve, majd bement a laborba.
Lukaszt nem elégítette ki ez a válasz, sosem látta még mesterét ennyire gondterheltnek. Tudni akarta az okát.
– Milyen fegyver? – követte a férfit. – És mit akart?
Ethan megtámaszkodott az asztalon.
– Ehhez most még semmi közöd.
– Most még?
Ethan megadóan felszusszant.
– A legtöbb ügyfelemet meg fogod örökölni tőlem, majd ha én már nem leszek – magyarázta. – Ő az egyik legkülönlegesebb közülük. Van egy olyan érzésem, hogy nagy változásokat fog előidézni.

Az író

 

kép forrása: pixabay

1962, egy apró faluban:

Csak akkor vettem észre, hogy felborítottam a vödröt, amikor már beleléptem a koszos vízbe. Riadtan kaptam körbe a tekintetem. Anyám mellettem állt az ajtóban, és hadonászott felém. Száját nagyra tátotta, ahogy beszélt, és összeráncolta a homlokát. Ebből egyértelmű volt – még nekem is –, hogy dühös.
Amennyire megértettem a körülöttem zajló eseményeket, én voltam az, aki a legtöbb fejfájást okozta neki.
Öt testvérem közül már csak az egyik nővérem élt velünk, de biztosra vettem, hogy mind ugyan azon a véleményen vannak:
Örök életemre anyám nyakán maradok.
Gyerekként sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet utálatának oka. Egészen biztosan nem az, hogy lánynak születtem, hisz volt két nővérem is.
Inkább az zavarhatta, hogy siket vagyok.
Ahogy észrevettem őt, azonnal hátrébb léptem, nem vártam meg, hogy közelebb jöjjön hozzám. Már megtanultam, hogy könnyen eljár a keze.
Felkaptam egy rongyot, és felitattam vele a vizet. Miután ezzel végeztem, újabb feladatot kaptam. Anyám sosem hagyta, hogy unatkozzak, és a házkörül egyébként is mindig volt valami tennivaló. Miután a születésemet követően elég hamar kiderült, hogy nem hallok az égvilágon semmit, anyám arra az elhatározásra jutott, hogy nem érdemes az iskoláztatásommal vesződni. Az ilyen kis, isten háta mögötti falukban, ahol mi is laktunk, ezt senki nem is rótta fel neki.
Tisztességesen gondoskodott rólam, de amint elég idős lettem hozzá, megtanított a házkörüli munkákra.
A kommunikációs akadályokat könnyen leküzdöttük. Már nagyon fiatalon rájöttem, hogy minél gyorsabban megértem, mit akar, annál hamarabb hagy békén. Egy idő után, pusztán pár kézmozdulatából tudtam, milyen feladatot szán nekem.
Ez most sem volt másképp. Az ajtó felé legyintett, és én már szaladtam is a kertbe. Kitakarítottam a tyúkok ketrecét, majd enni adtam nekik.
A kúthoz indultam vízért, amikor megláttam a nővéremet. Világosbarna hajába belekapott a szél, ami az én kusza, szőke tincseimet is megtáncoltatta. Mindig is érdekelt, hogy mit énekel a fák lombjai közt, de nekem csak a lágy simogatása jutott.
A nővérem a kertiasztalnál ült, és olvasott, közben időnként jegyzetelt valamit a füzetébe. A közeli városban járt iskolába. Nem tudom milyen szakmát tanult, de őt figyelve nagyon fontos lehetett. Én csupán párszor jártam a városban, akkor is anyám kíséretében. Mindig akkor vitt magával, amikor nem volt senki, akire rábízhatott volna. Hiába voltam már felnőtt, és bizonyítottam már neki oly sokszor, hogy igenis tudok önálló lenni. A bizonyosság lángja, miszerint én életképtelen vagyok sosem aludt ki a szemében.
Kicsit közelebb araszoltam a testvéremhez. A háta mögött megállva pont láttam a nyitott tankönyvét. A betűk látványa megbabonázott.
Sosem zavart, hogy nem járhattam iskolába, csak attól facsarodott össze a szívem, hogy nem tudtam írni és olvasni.
Csöndes világomat fantáziám színesítésével tettem érdekesebbé, de biztos voltam benne, hogy a könyvek lapjai egészen máshová repítenének engem. Olyan közel voltak hozzám, mégis annyira elérhetetlenek számomra.
Néztem, ahogy a nővérem kanyarítja, hurkolja a tintát a papíron. Az ő betűi nem olyanok voltak, mint amiket a könyvben láttam. Kerekded írása rajzra emlékeztetett.
Micsoda titkokkal és csodákkal lehetnek tele ezek a papírlapok, és én nem férek hozzájuk.
Lecsüggesztettem a fejem.
Egy árnyékot vettem észre, ahogy felénk igyekszik. Azonnal kihúztam magam, és arrébb osontam, de anyám megálljt intett a kezével.
Valamit magyarázott a nővéremnek, és egy kicsi papírkártyát tett le elé. A nővérem hitetlenkedve fordult felém, majd ismét anyánkra pillantott. Erős kézmozdulatok kíséretében beszélt, de anyánk nem az a fajta nő volt, aki tűrte az ellenszegülést. Még a halló testvéreimtől sem.
A nővérem megadta magát, és valamit a kártyára írt.
Anyám átfűzött egy madzagot a papíron, és hozzám lépett. Gondosan a nyakamba akasztotta a kártyát, majd a kezembe nyomott egy kisméretű csomagot.
Rosszat sejtettem.
A markomba szórt némi aprópénzt, amitől csak még zavartabb lettem. Észrevehette rajtam, mert aprót rándult a szája széle.
Kitépett egy lapot nővérem füzetéből, és egy rajz segítségével magyarázatba fogott.
Gombóc nőtt a torkomba, ahogy a készülő alkotást figyeltem. Rájöttem, mit akar, és hevesen ráztam a fejem. Én nem mehetek be a városba, főleg nem egyedül. Mi van, ha eltévedek? Még segítséget sem tudok kérni. Ezt nem gondolhatja komolyan.
Megragadta a vállam és megrázott. Ettől abba hagytam a tiltakozást.
Lerajzolta saját magát és áthúzta, majd lerajzolta a nővéremet is és őt is áthúzta.
Nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy megértsem, ők nem tudnak bemenni a városba. Nyilván más dolguk akadt.
Láttam borús tekintetén, hogy őt épp annyira nem villanyozza föl az ötlet, mint engem, de nem volt más választása.
Nagyot nyeltem, majd bólintottam egyet.
Anyám a nyakamba akasztott kártyára mutatott. Határozott mozdulatokkal elmagyarázta nekem, hogy mindenkinek mutassam meg, aki beszélni akarna velem.

***
Anyámtól kapott barnapapírba tekert csomaggal az ölemben ültem a buszon. Mosatlan ruha, és áporodott műbőrszag terjengett a rozsdaette járműn. Résnyire nyitottam az ablakot, és mélyet szippantottam a frisslevegőből.
Miközben az elsuhanó fákat figyeltem, anyám utolsó utasításán gondolkoztam.
Varrónő volt. A városban, egy kisebb varrodának dolgozott be otthonról.
Ebbe a varrodába kellett vinnem a pakkot, de nem voltam benne egészen biztos, hogy egyedül is odatalálok majd.
Számoltam a buszmegállókat. Nekem a tizediknél kellett leszállnom. Erre emlékeztem. Ez volt az egyetlen, amire anyám megtanított; a számolás.
A kilencedik után felálltam, és az ajtóhoz lépve jeleztem.
Miután a busz elrobogott mögöttem – fojtogató kipufogófüsttel beborítva – levert a hideg veríték. Rossz helyen szálltam le.
Egy buszmegállót bizonyára nem vettem észre, amikor számoltam.
Szorosan magamhoz öleltem a csomagot.
Emberek jöttek-mentek körülöttem, de olyanok voltak számomra, mint a kísértetek. Sem a léptüket sem a hangjukat nem hallottam.
A visszafelé menő buszmegállóra pillantottam, majd felsóhajtottam. A pénz, amit anyám adott, csak két útra volt elég. Nem ismertem semmilyen jelrendszert, amivel megérttethettem volna magamat másokkal, így az meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek.
Kis gondolkodás után elindultam arra, amerről a busz jött, és reménykedtem benne, hogy nem tévedek el még jobban.
Hétágra sütött a nap, ami ragyogó fénnyel árasztotta el, a tágas utcát.
Megálltam, becsuktam a szemem, és a nap felé emeltem az arcom. Kellemesen melegítette a bőrömet. Ahogy átsütött a szemhéjamon, olyan érzésem támadt, mintha egy narancssárga burokban lennék.
Sosem zavart a csönd, bár az is igaz, hogy nem tudtam elképzelni milyen lehet a zaj. Én magam sosem próbáltam hangot kiadni, így nem tudtam, hogy képes lennék-e rá vagy sem.
Valaki nekem jött, amitől visszazökkentem.
Mindenki rohant körülöttem, de senki nem foglalkozott a másikkal, bár voltak, akik beszélgettek. Figyeltem a szájuk mozgását, és elmosolyodtam. Mókásan néztek ki, ahogy látszólag a semmivel beszélgetnek, mert egymásra nemigen néztek.
Elértem a következő buszmegállót, de még ez sem volt ismerős. Már nem voltam benne biztos, hogy mennyi megálló maradt ki a számoláskor.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Leültem a padra, de valami nyomta a fenekem. Egy kisméretű, bőrkötetes, barna könyvre ültem rá.
Forgattam, nézegettem.
Valaki elhagyhatta.
Tudtam, hogy más holmiját nem illik piszkálni, de látni akartam a lapjait. Tőlem minden titok biztonságban volt, így óvatosan kinyitottam.
Hamar rájöttem, hogy nem igazi könyvet tartok a kezemben. A nővérem füzetére emlékeztetett. Valakinek a naplója vagy jegyzetkönyve lehetett. Az illető betűi szépívűek, de szögletesek voltak. Magabiztosságban nem szenvedhetett hiányt. Olyan erősen nyomta rá a tollat a lapra, hogy a hátoldalán kidudorodott a papír.
Végighúztam rajta az ujjamat.
Megölt a kíváncsiság, hogy rájöjjek, milyen üzenetet rejtenek ezek a sorok.
A csomagra pillantva eszembe jutott, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Felálltam, hogy megkeressem a varrodát.
Az egyik utca ismerősnek tűnt. Bekanyarodtam, de még a felénél sem jártam, amikor rájöttem, hogy sosem jártam itt. Már vissza akartam fordulni, amikor egy bolt kirakatára lettem figyelmes. Megálltam a kiugró ablak előtt. Tenyeremet finoman a hideg üvegnek nyomtam. Olyan közel hajoltam, hogy homlokom már-már érintette a sima felületet. Figyeltem azt a rengeteg könyvet, ami ott pihent közvetlenül előttem.
Megdobbant a szívem.
Be akartam menni, de mégis mit kezdtem volna ott? Ujjaim az üveget simítva lassan a tenyerem felé görbültek.
Csupán nevetség tárgyává tenném magam, ha ez kiderülne.
Sokáig álltam ott.
A könyvek látványa megbabonázott.
Csak akkor mozdultam meg, amikor megéreztem valakit magam mellett.
Ösztönösen hátrébb léptem. A fiatal férfi rám mosolygott, majd megmozdult az ajka. Nem törődtem vele, hogy mit beszél. A küllemét figyeltem. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem. Barna szeme barátságosan csillogott, sötét haja úgy ült a fején, mint egy madárfészek.
Sűrűn túrhatott bele. Ezt onnan gondolom, hogy legidősebb bátyámnak is ez volt a szokása, és ő is mindig kócos volt.
A férfi még mindig magyarázott.
Eszembe jutott a kártya a nyakamban. Előhúztam a ruhám alól, és megmutattam neki.
Láttam, ahogy aprókat rezzen a szembogara.
Már nem mozgott a szája, miután visszaadta nekem a kártyát, de még mindig mosolygott.
Intett, hogy kövessem, és bement a könyvesboltba. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó döntés, de utána mentem.
A préselt papír és nyomtatáshoz használt tinta jellegzetes illata csapta meg az orrom. Mélyet szippantottam belőle.
Az apró bolt zsúfolásig volt pakolva könyvekkel. Nem csak újonnan nyomott példányokkal, hanem ritka antikvitásokkal is.
A férfi eltűnt a kasszának otthont adó pult mögött.
Amíg vártam, levettem egy öregebb példányt. Kinyitottam és beleszagoltam.
A régi könyvek illatát nem lehet összehasonlítani semmivel. Épp úgy történeteket mesél el, akárcsak a lapokba ivódott tinta. De ezek a történetek a könyvekről mesélnek.
Alighogy becsuktam, a férfi feltűnt a pult mögött, és jelzett, hogy menjek oda hozzá.
Egy papír és egy toll volt nála. Leírt valamit, majd megmutatta.
Betűi katonásan sorakoztak előttem.
Nemet intettem a fejemmel, de láttam rajta, hogy nem érti. Talán azt hihette, hogy a kérdésére adok így választ.
Óvatosan kivettem a kezéből a tollat, és áthúztam a szöveget, majd magamra mutattam.
Egy pillanatig csak nézett engem elkerekedő szemmel, aztán bólintott.
Azt hiszem megértette.
Ismét a papír fölé hajolt. Lerajzolt egy boltnak tűnő kockát, amibe egy tűt és egy cérnát rajzolt. Ezt követően a kezével az ajtó felé mutatott. Abban reménykedtem, hogy azt akarta megtudni, a varrodát keresem-e.
Bőszen bólogattam.
Megkönnyebbültem, amikor intett, hogy kövessem, és kiment a boltból.
A talált naplót és a csomagot magamhoz szorítva igyekeztem utána. Közben próbáltam megjegyezni az útvonalat. Egy balkanyar, majd egy jobb, és megint egy bal. Az ötödik kanyar után teljesen elvesztettem a fonalat. Az utcák úgy néztek ki, mintha egymás ikertestvérei lennének. Nem nyújtottak semmi támpontot.
A varroda épp olyan koszossárga, omladozó vakolatú épület volt, amilyenre gyerekkoromból emlékeztem.
A csomagot sikeresen leadtam anyám nagydarab, mogorva főnökének.
A segítőm elkísért a buszmegállóba.
Tekintete a könyvre siklott, ahogy a buszt vártuk.
Jobban magamhoz öleltem friss szerzeményemet.
A férfi elővette farzsebéből a papírt, amire a könyvesboltban is rajzolt, és munkához fogott.
Figyeltem, ahogy magabiztos vonalakat húz a lapon. Egy toll rajzolt mása tűnt fel, amint éppen ír. Önmagára mutatott, aztán a rajzra, majd rám.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy mit akar ezzel.
Ismét rám mutatott, aztán a kezemben tartott naplóra. Úgy csinált, mintha egy könyvet olvasna.
Elmosolyodtam.
Hevesen vert a szívem, amikor rájöttem, hogy mit szeretne az értésemre adni.
Begördült a busz, és kinyílt az ajtaja.
Határozott bólogatások közepette szálltam fel a buszra.

***
Mindenki aludt még, amikor felébredtem. A házban sötétség honolt. Gondolkodás nélkül kiosontam a konyhába. Elvettem a buszjegyre elég pénzt anyám táskájából, és már szaladtam is az állomásra.
A hatkor induló első buszt értem el. Még égtek az utcalámpák, amikor elindultunk, de már nem volt koromsötét. Meredten bámultam kifelé az ablakon, hogy még véletlenül se szalasszam el azt a megállót, ahol le kell szállnom.
A megállóban, ahol a naplót találtam, egy szál rózsa hevert az úton. Szirmai már fonnyadtak voltak.
A könyvesbolt még zárva volt, de már égtek bent a lámpák, amikor odaértem. Néztem egy darabig, ahogy egy alak pakolászik. Nem láttam az embert csak az árnyékát a falra vetülve. Leültem a földre, hátamat a téglafalnak támasztottam és vártam.
Ahogy teltek a hosszúra nyúló percek, azon gondolkoztam, talán félreértettem, amit a férfi közölni szeretett volna velem.
Egyre idegesebbé váltam.
Már hétágra sütött a nap, amikor felálltam, hogy visszainduljak a buszhoz.
Valaki megérintette a vállam.
A férfi úgy mosolygott rám, mint aki nem volt benne biztos, hogy viszontlát engem.
Kinyitotta a könyvesbolt ajtaját, és előre engedett. Egészen hátulra mentünk, ahol egy apró olvasószoba volt kialakítva középen asztallal.
Leültem, és letettem a naplót magam elé.
Ő papírt és ceruzákat hozott.
Egy darabig csak ültünk.
A férfi láthatóan gondolkozott. Ujjai ütemesen mozogtak az asztalon. Egészen biztosan gondban volt, hogy hogyan kezdjen hozzá. Én is bajban lettem volna a helyében.
A papír fölé hajolt, majd miután végzett elém tolta. Kicsi és nagy betűk követték egymást azonos távolságra. Olyanok voltak, mint valami apró katonák.
Az ujjammal végigsimítottam a betűkön. Éreztem, ahogy belemélyednek a papírba.
Nem tudtam róluk semmit, így értetlenül pillantottam a férfira.
Egy másik papírra ismét írt valamit, és megmutatta, közben megpaskolta az asztalt.
Tehát az a szó minden bizonnyal az asztal volt, de még mindig nem tudtam, hogyan olvassam ki. Soha nem hallottam kiejtve ezt a szót, sőt egyiket sem. Lehet, hogy aminek én hívtam magamban az teljesen eltért az övétől.
Élőnyelv ismerete híján sajátot fejlesztettem ki, aminek nem voltak betűi, hangjai, sem írásképe. És én voltam az egyetlen, aki érti.
Összevetettem a leírt szóban szereplő betűket azokkal, amiket felsorolt, és meg is találtam őket. Nagyon fellelkesültem.
Elé toltam a papírt, és mutattam neki, hogy írjon valami mást.
Elhatároztam, hogy megtanulok írni és olvasni, vagy így vagy úgy. Ha ehhez az kell, hogy a betűket a saját nyelvembe illesszem bele, akkor azt fogom tenni.
Újabb szót kaptam, és most a székre mutatott. Ezeket a betűket is megtaláltam a listában.
Megfogtam a ceruzát, és megpróbáltam leutánozni az írását.
Büszkén mutattam meg neki girbegurba betűimet, de ő elnevette magát. Bár nem hallottam a hangját, arcának vonásaiból tudtam, hogy ez nem az az epés, rosszindulatú nevetés, amit anyám produkált, ha valamivel próbálkoztam.
Újdonsült tanárom kedvességet és jóindulatot árasztott magából.
Közelebb húzta mellém a székét. Megéreztem a frissen vasalt ing illatát. Lassan megfogta a ceruzát tartó kezemet, és vezette a mozdulataimat.
Beleborzongtam a közelségébe. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem. Azon kaptam magam, hogy nem is a papírt figyelem, hanem őt.
Megállt a kezünk.
Tekintetemet a papír felé fordítottam.
A betűim majdnem olyan kerekdedek és kecsesek lettek, mint a nővéremé.
Elém húzta a betűlistát tartalmazó papírt, majd az üres lapra mutatott. Ujjait behajlítva, mintha valamilyen íróeszközt tartana, betűket írt a levegőbe.
Értettem a feladatot.
Mást sem csináltam órákon át csak írtam és írtam ugyanazokat a betűket újra meg újra, egészen addig, míg már nem éreztem az ujjaimat.
Amikor jelzett, hogy mára végeztünk, már nagyon fáradt voltam, de elégedetten sétáltam vissza a buszhoz.
A jóérzésem egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megláttam anyám vérben úszó szemét. Tenyere azonnal lendült, amint beléptem az ajtón, és csípősen csattant az arcomon.
Erélyesen artikulált és elnagyolt mozdulatokat tett.
A szobám irányába mutatott, közben még mindig járt a szája.
Nem értem, miért kiabált velem minden alkalommal, hisz tudta jól, hogy nem hallom.
Ösztönös lehetett, azt hiszem.

***
Anyám kulcsra zárta a szobám ajtaját, és amikor kiengedett, akkor is figyelte minden mozdulatom. Eddig valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy megszökhetek, most már viszont nem bízott bennem.
A veteményes gyomlálása közben megpróbáltam a saját nyelvemhez társítani a betűket, amiket megtanultam leírni. Az asztal és a szék adott némi támpontot, de a többi betűvel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
Vissza akartam menni a könyvesboltba.
Tanulni akartam.
Vele akartam lenni.
Egyre vadabbul vágtam el a gyomok gyökereit a kapával. Amikor már majdnem a cipőmbe állítottam bele, letettem a szerszámot, és körbe néztem.
Anyám a ház előtti virágágyást gondozta. Nem is kellett nekem több. Besiettem a házba, mint aki inni megy.
Elmartam némi pénzt anyám táskájából, és reméltem, hogy elég lesz.
Tudtam, hogy a kert végében egy ponton kidőlt a kerítés. Átvágtam a magas gazon.
Már a betonúton voltam, amikor észrevettem, hogy bogáncs ragadt a ruhámba, és a drótháló elszakította a szoknyám.
Nem foglalkoztam vele.
Szaladtam, ahogy a lábam bírta.
A buszon lihegve örömmámorban úsztam. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit kapok majd anyámtól, ha haza mentem.
A buszmegállóból eltűnt a rózsa, és egy másik szál virág került oda. Átléptem, és szaladtam a könyvesbolt felé.
Csalódottan engedtem el a kilincsét, miután benyitottam.
A pénztár mögött nem az újdonsült tanárom állt, hanem egy fehérhajú, idős úr. Épp egy hölgyet szolgált ki.
A nő kezében vastag könyv pihent.
Közelebb léptem hozzájuk.
A könyv hátoldalán az író fényképe mosolygott rám. Barátságos szemmel nézett az olvasóra, kócos haja épp olyan volt, mint egy madárfészek.
Megdobbant a szívem.
Figyeltem, ahogy a nő és az idős férfi beszélgetnek. Bár a nő kedélyesen magyarázott, a férfi arcán mélabú ült.
Biztos voltam benne, hogy nem tudom rendesen kifejezni magam. Felesleges volt hát megkérdezni, hogy tudják-e hol találom azt a férfit a könyvről.
Eleredt az eső, ahogy a buszmegálló felé sétáltam. A hajam lelapult, és a ruhám is egészen rám tapadt, mire odaértem.
Leültem a padra, hátra dőltem és fejemet a műanyag falnak támasztottam.
Valaki megsimította a karom.
Felpattantam ijedtemben.
A férfi lágy kézmozdulatokkal próbált megnyugtatni, de nem volt rá szüksége. Már akkor lehiggadtam, amikor megláttam, hogy ő van mellettem.
Legnagyobb meglepetésemre felült velem a buszra.
Apró füzetet vett elő, és mindennek leírta a megnevezését, ami körülvett minket. Minden körülmények között lelkesen és kitartóan tanított engem.
Amikor már az én megállóm közeledett jeleztem neki, hogy le kell szállnom. Nem tartott velem, de nekem adta a noteszt.
Anyám most nem állt meg a pofonnál. Eltört rajtam egy fakanalat. Úgy lüktetett a hátam, hogy napokig csak a hasamon bírtam feküdni.
Mégsem tántorított el a célomtól, hogy megtanuljak írni és olvasni. Még többet akartam tudni. Szomjaztam a tudást.
Mielőtt ismét bezárhatott volna a szobámba, észrevétlenül elvettem egy könyvet az egyik polcról. Olvasni akartam, bár még nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyre több betűt sikerült megértenem, de még mindig akadtak olyanok, amik némák maradtak előttem.
Egész éjszaka a könyvet tanulmányoztam.
Nem értettem meg mindent, amit írt, de arra rájöttem, hogy receptek vannak benne.
Hajnal volt már, amikor az éjjeliszekrényemen pihenő naplóra pillantottam.
Érte nyúltam, de megállt a kezem a levegőben.
Nem így akartam elolvasni. Érteni akartam, milyen titkokat rejt.
Reggel, ahogy kinyitotta anyám az ajtómat kirontottam, mint valami megvadult bika. Őt is fellöktem, bár nem állt szándékomban.
Az író már várt a könyvesbolt ajtajában, és barátságosan mosolygott rám, amint észrevett.
Hónapokon át jártam hozzá. Egy idő után már anyám sem tudott ebben megakadályozni.
Azt hiszem lassan beletörődött.

***
A férfi elém tolt egy papírt. Ennyi állt rajta:Mesélj magadról.
Elpirultam. Már egész jól haladtam az írással, bár az olvasás, azt hiszem, jobban ment. Különleges, szép és olykor veszélyes világokat fedeztem fel. Olyan helyeken jártam, ahova máshogy bizonyára soha nem juthatnék el.
Imádtam minden percet, amit a könyvekben tölthettem.
Megszeppenten bámultam rá. Feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy várjak.
Egy másik papír fölé hajolt, és írt. Ez állt rajta:
Én író vagyok. Három éve jelent meg az első könyvem, és édesapámé ez a bolt.
Azt, hogy író, már tudtam, de sosem közöltem vele, most mégis jólesett, hogy ő maga is elmondta nekem.
Visszatolta elém a papírt, amin magamról kellett volna, meséljek.
Kezembe vettem a tollat. Egy pillanatig csak pihentettem a fejét a papíron, majd ennyit írtam:
Én vagyok a csönd. A csönd, aminek te hangot adtál.
A férfi elmosolyodott, ahogy elolvasta. Azonnal megkaptam a választ, de most hosszabban írt:
Régen akartam írni egy történetet egy vak lányról, te pont olyan vagy, mint ő. Mintha csak a vázlataimból léptél volna ki elém.
Remegő kézzel kapartam a tollal a papírt:
Mikor készülsz el vele?
A válasz lelombozott:
Tartok tőle, hogy soha.
Bíztatólag mosolygott rám, amint rápillantottam, majd újabb üzenetet csúsztatott elém:
Szerintem neked kéne megírnod.
Kikerekedett szemmel meredtem a betűket formáló tintára. Egyészen biztos voltam benne, hogy ezt a mondatot most félreértettem, de az író nemet intett a fejével, amikor rákérdeztem, és újabb üzenetet csúsztatott elém:
Tökéletesen értetted. Azt szeretném, ha te írnád meg az utolsó történetemet. A vázlatok nálad vannak.
Megakartam kérdezni tőle, hogy milyen vázlatokra gondol, aztán eszembe jutott a napló, amit a buszmegállóban találtam. Szólni akartam neki, hogy szívesen visszaadom a könyvét, de nem volt rá lehetőségem. Intett, hogy az órának vége.
Már kiléptem az utcára, amikor a tenyerembe nyomott egy cetlit. Ennyi állt rajta:
Köszönöm.
Visszafordultam, de már bezárta az ajtót.

***
Napokon keresztül visszajártam a bolthoz, de soha többé nem találkoztam vele. Minden egyes alkalommal csalódottan mentem haza. Anyám megvető pillantása sem érdekelt.
Nagyon hiányzott a férfi, de rengeteg erőt és kitartást kaptam tőle, amiért nem bírtam elég hálás lenni neki.
Egy nap az újságban találtam egy hirdetést, amiben takarítót kerestek. A saját lábamra akartam végre állni. Hajtott a vágy, hogy egy napon íróvá válljak, akár csak ő.
Egy önálló élet ehhez jó kezdésnek bizonyult. Jelentkeztem az állásra.
Amikor megtudtam, hogy megkaptam a munkát anyám elé álltam, és egy papírt nyújtottam oda neki:
Elköltözöm.
Nem kellett hallanom, hogy tudjam a nevetése cinikus és rosszindulatú. Aztán a választ is megkaptam:
És mégis hova mennél munka és pénz nélkül?
Nem válaszoltam.
Összepakoltam azt a kevés holmit, amit magaménak tudhattam, kiléptem a kapun, és soha többé nem mentem vissza abba a házba.
A városban hamar találtam egy aprócska pinceszobát.
A ház tulajdonosa egy idős asszony volt. Szemöldök vonogatva mért végig engem, ahogy az ajtajában álltam.
Az ablakába kiragasztott hirdetésre mutattam. Ennyi állt rajta: Szoba kiadó.
Petyhüdtt ajkát kinyitotta, majd magyarázatba kezdett. Nem szerettem volna a szavába vágni, nehogy azt higgye, hogy udvariatlan vagyok, de tévhitben sem akartam sokáig ringatni.
A fülemre mutattam, majd nemet intettem a fejemmel.
Az idős hölgy elhallgatott. Féltem, hogy becsapja előttem az ajtót, így elővettem egy apró jegyzettömböt, és ráfirkáltam a mondandómat:
Kivenném a szobát.
Elvette a jegyzetemet.
Pénzed van?
Leeresztettem a vállamat, és lemondóan intettem nemet a fejemmel. Komolyan azt hittem, hogy azonnal az orromra csapja az ajtót, de még mindig ott állt.
Töprengve figyelt engem, majd ismét leírt valamit.
Házvezetést vállalsz?
Lelkesen helyeseltem. Nagyon megörültem, amikor közölte velem, ha kitakarítok nála, és időnkén főzök neki, akkor megkapom a szobát.
Bevezetett a folyosóra. Mindenből áradt az idő vasfogának tipikus szaga. Ez az egyedi illat az évtizedes emlékek és a közeledő elmúlás sajátos keveréke volt. Semmivel nem lehetett összetéveszteni.
A pinceajtóhoz érve megálltunk. Az idős hölgy kinyitotta, aztán magamra hagyott. A lépcső alján egy sötét, de tiszta szoba fogadott. Nem volt benne csupán egy ágy, egy asztal és egy szekrény. Másra nem is volt szükségem. Az aprócska ablak közvetlenül a járda tövében nyílt, és csak arra volt jó, hogy időnként lehessen szellőztetni.

***
Első fizetésemből üres füzeteket, és tollakat vettem magamnak.
Ezután már semmi sem állíthatott meg.
Írtam.
Írtam este, írtam reggel, és még amikor dolgoztam, akkor is az íráson jártak a gondolataim. Rövid történeteket vetettem papírra, és minél többet írtam le, annál több jutott eszembe.
De a naplót továbbra sem mertem elolvasni, pedig minden porcikám vágyott rá.
Időnként végigsimítottam rajta, de nem vettem el az éjjeliszekrényemről.
Bár a naplót nem olvastam el, de minden mást igen. Egy idő után már oszlopokban magasodtak a könyvek a szobám minden pontján. Az író könyveit is felkutattam. Három története jelent meg. Mindet beszereztem, és rongyosra olvastam őket.
Gyönyörűen bánt a szavakkal. Büszkeség járt át a gondolattól, hogy ő tanított mindenre, amit tudok. Méltó akartam lenni hozzá. Úgy akartam írni, mint ő, és ezért mindent megtettem.
De minél többet írtam, annál komolyabb kétségeim támadtak, a tehetségemet illetően. Visszajelzésre volt szükségem.
Egyik nap már hazafelé tartottam a munkából, amikor az újságos bódénál egy hirdetésre lettem figyelmes, amiben történeteket vártak, akár kezdő íróktól is.
Felvillanyozott a gondolat, hogy próbatétel elé állhatok, és pont ugyan ez volt az is, ami elrettentett tőle.
Pár napig csak a bátorságomat gyűjtöttem. A hirdetést kitűztem az asztalom fölé. Minél többször olvastam el, annál jobban vágytam rá, hogy beküldhessem egy írásomat.
Egyik éjszaka aztán megcímeztem egy borítékot, és elküldtem nekik.
Hetekig feszülten vártam a választ. Egy nap többször is belekukkantottam a levélládába, de semmit nem találtam.
Aztán egy reggel barna borítékot találtam benne. Idegesen téptem fel, és már olvastam is:

Tisztelt Hölgyem!

Köszönjük a beküldött írását. Sajnálattal közöljük, hogy nem tudjuk megjelentetni. Apróbb hibák javítását vállaljuk megjelenés előtt, de kegyed írása még kiforratlan.

Tisztelettel,

De már nem olvastam el, hogy ki küldte ezt nekem tisztelettel vagy anélkül. Dühösen gyűrtem össze a levelet és dobtam ki a kukába.
A dührohamot aztán szomorúság váltotta fel, és a párnámba temetkezve sírtam.
Nem vagyok elég jó. Tudhattam volna. Anyámnak volt igaza, haszontalan vagyok. Nem is értem mit gondoltam. Még hogy író leszek. Én? Nevetséges gondolat.
Ahogy így elmerültem az önsajnálatban, eszembe jutott az író. Az egyetlen személy, aki hitt bennem. Ettől csak még jobban magával ragadt a zokogás.

***
Letettem a tollat. Többé nem akartam magam kínos helyzetbe hozni. Nekem a takarítás való. Ebbe bele kellett törődnöm.
A napjaim üressé és szürkévé váltak. Már a csend sem nyugtatott meg, sőt, fagyos ujjait a nyakam köré fonta, és fojtogatott.
Megfogtam az összes írásom, és kivittem a szemétbe, de egy lapot kifújt a szél. A papír ide-oda lengedezve lefeküdt a földre. Figyeltem egy darabig, majd oda léptem, hogy felvegyem, de megelőztek. Egy nálam fiatalabb lány fogta meg.
Nem adta vissza.
Engedély nélkül beleolvasott.
Összefontam a karom a mellkasom előtt. Még ilyen modortalanságot!
Ragyogó tekintettel magyarázott nekem valamit. Ingerülten jeleztem számára, hogy nem hallom, amit mond, majd kitéptem a kezéből a lapot, és sarkon fordultam.
Azt hittem, már távozott, amikor váratlanul egy cetlit nyomott az arcomba. Szemöldök ráncolva vettem el tőle.
Ezt te írtad? Gyönyörű történet volt. Írtál esetleg mást is? Szívesen elolvasnám.
Hitetlenkedve pillantottam rá. Komolyan lelkesnek tűnt.
Bizonytalanul bólintottam, aztán a kukára mutattam. A lány egy pillanat alatt ott termett, és kihalászta az összes kidobott írásomat, majd elviharzott velük.
Értetlenül bámultam utána, de jólesett, hogy tetszett neki, amit írtam.
Már meg is feledkeztem róla, amikor egy reggelen arra lettem figyelmes, hogy ott áll a ház előtt, kezében az írásaimmal.
Bezártam magam mögött a bejáratiajtót, és odasétáltam hozzá. Hatalmas vigyorral az arcán nyújtotta át a papírlapokat. Ahogy nézegettem őket, észrevettem, hogy lábjegyzeteket írt hozzájuk.
Elolvastam párat:
Ezt a részt előbb kéne említened.
Ezt kicsit túlmagyaráztad.
Szerintem ezt nem így írják helyesen.
Juj de jó fordulat. Erre nem számítottam.
Ez a szereplő felesleges, de tetszik a karaktere.
Felpillantottam. Még mindig ott állt, és továbbra is vigyorgott.
Szívecskét formált az ujjaival, majd a kezemben tartott lapokra mutatott.
Tetszettek neki.
Jóleső melegség járta át az egész testem, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az a csönd már nem is volt olyan fojtogató. A lány lelkesedése átragadt rám, és ismét úgy éreztem magam, mint a tanárom társaságában.
Munka után leültem az asztalomhoz, és átírtam a régi történeteimet. Kijavítottam minden hibát, amit az a lány észrevett benne.
Hónapok teltek el, mire ismét megmertem próbálni, azt a pályázatot az újságban.
Újfent elutasítottak.
Ezúttal viszont feltüzeltek vele, ahelyett, hogy elkeseredtem volna.
Nem tettem le a tollat. Írtam, úgy, mint ahogy mások levegőt vesznek. A betűk formálása már benne volt minden mozdulatomban.
Összeszedtem minden bátorságom, és mások véleményét is kikértem. Ezekből még többet tanultam, akkor is, ha egyik-másik lélektipróan bántó volt.
Amikor nem írtam, akkor olvastam. Aztán, hosszú idő elteltével, ismét elküldem az írásom.
Végre pozitív választ kaptam.
Örömömben ugráltam a szobám közepén.
Éreztem, ez a tökéletes pillanat, hogy végre kezembe vegyem a naplót.
A tanárom kézírását megpillantva megdobbant a szívem.
A történetnek nem volt címe, és tényleg csupán vázlat volt még, sem mint igazi elmesélés. A lány élete, akiről a történet szólt több pontban is hasonlított az enyémre. Kivéve, hogy ő vak volt.
Ahogy olvastam az író jegyzeteit, olyan érzésem támadt mintha ismét velem lenne. Éreztem, ahogy ott ül mellettem.
Nem akartam abbahagyni az olvasást, de a jegyzet váratlan hirtelenséggel befejeződött.
Nagy levegőt vettem.
Továbbra sem voltam benne egészen biztos, hogy ezt a történetet nekem kellene megírnom. Kevésnek éreztem magam a feladathoz, amit a férfitól kaptam. De teljesíteni akartam, hogy, amikor majd ismét találkozunk, akkor büszke lehessen rám.
Kezdésnek átdolgoztam a történetet, úgy, hogy a lány siket legyen, ahogy ezt a tanárom kérte. Ezután kitaláltam, hogy mi legyen a vége, mert azt ő nem álmodott meg a történetnek.
Ahogy ültem, és gondolkoztam, rájöttem, hogy ő sem maradhat ki belőle, és beleszőttem a karakterét a mesébe.
Hónapokon át írtam. Sokszor még a fő étkezésekről is megfeledkeztem. Csupán a munkám okozott némi fennakadást, de az ott töltött időt is próbáltam fejben a történetnek szentelni. Közben az újság egyre több és több novellámat jelentette meg.
Egy év alatt fejeztem be a tanárom történetét, ami a Szavak a csendben címet kapta. Addigra már olyan kapcsolatot ápoltam az újságnál dolgozó szerkesztővel, aki a novelláimat kezelte, hogy volt elég bátorságom kikérni a véleményét.
Ott álltam az irodájában az asztala előtt és vártam. A szerkesztő rövid, barna haja halántéknál már komolyan őszült. Az apró ráncok az arcán elmélyültek, ahogy az olvasásra koncentrált.
Aztán becsukta a könyvet, letette az asztalra, és felnézett rám.
Idegesen topogtam. Nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy mi a véleménye.
Hirtelen felpattant, és felkiáltott. Én a váratlan mozdulattól riadtan hátrébb léptem.
Az előtte heverő újságnak letépte a sarkát, ráfirkált valamit, majd felém nyújtotta:
Imádom.
Megkönnyebbülten felszusszantam.

***
A könyvem frissen nyomott példányával a kezemben siettem a buszhoz. Csupán pár megállót mentem vele.
Igyekeztem a kis utca felé, de a könyvesbolt ajtajában megálltam.
A szívem hevesen vert.
Öt éve már, hogy előszőr beléptem ennek a boltnak az ajtaján.
Minden porcikám arra vágyott, hogy viszontláthassam a férfit, aki nekem adta az egész világot. Ahogy beléptem a boltba megcsapott az az ismerős illat, amit első alkalommal is éreztem.
A könyvek történetének illata.
A pénztár mögött az idős, ősz úr állt és rám mosolygott.
A pulthoz lépve elővettem a jegyzettömbömet és írtam:
A fiát keresem. Meg szeretném köszönni a segítségét. Egy ajándékot hoztam neki. Itt van?
Az öregúr értetlenül pillantott rám, de válaszolt a kérdésemre:
Kedvesem, a fiam már öt éve meghalt. A közeli buszmegállóban várt, amikor egy elszabadult autó elsodorta. Csak azt sajnálom, hogy a naplója nem került elő soha. Azokban a napokban állandóan az új történetötletéről mesélt nekem.
Megremegett a térdem. Meg kellett támaszkodnom a pultban, hogy ne essek össze. Az idős úr elmorzsolt egy könnycseppet az arcán.
Vettem egy mély levegőt.
A kezemben tartott könyvre pillantottam. Kinyitottam és beleírtam:
A fia küldi magának nagyon sok szeretettel.