A legfelső emelet

Forrás: pixabay

 

Május 10. Valami kaparászik a falakban. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Már három napja ezt a förtelmes zsizsegést hallgatom, lassan úgy érzem, sose lesz vége. Próbáltam szólni a főbérlőnek, de nem vette fel a telefont. Sőt, ki sem csengett. Állítólag ő is itt lakik a Havanna lakótelepen, de Isten se tudja, hol. Azért ez nagy terület sok lakással. Nem fogok mindenhova becsengetni. A két szomszédomtól meg a pontos időt sem szívesen kérdezném meg. Amióta beköltöztem, ezek állandóan alattomos módon leselkednek. Mintha megéreznék, mikor vagyok a folyosón, hol az egyik, hol a másik ajtó nyílik ki résnyire, és csak néznek. A hátamon feláll a szőr a borzalmas szuszogásuktól.
A többi szomszédról meg inkább nem beszélnék. Komolyan úgy tesznek, mintha levegő lennék. Egyszer, amikor összefutottam az egyikkel a lépcsőházban, és a főbérlőm után érdeklődtem, közölte velem, hogy még sosem látott itt, és nem tudja, miről beszélek. Nevetséges! Már másfél hete bérlem a lakást, és többször is találkoztam vele.
Szóval jelenleg csupán annyit tudok tenni, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni az irritáló zajokat. Csak az a baj, hogy egyre nehezebb. Bekúszik a bőröm alá, fel az agyamba, olyan, mintha a koponyámat kaparásznák belülről. Tegnap már aludni is alig tudtam.
Talán hívok rágcsálóirtókat saját költségen, aztán majd elszámolok a főbérlővel, amint végre utolérem.
Május 13.
Egyre ingerlékenyebb vagyok, amit a kialvatlanság számlájára írok. Már amikor ideköltöztem, akkor is tudtam, hogy az a nyomorult, enyhén húgyszagú lift nem működik rendesen. Felmegy a tizenegyedikig, aztán ott megáll, mint aki jól végezte dolgát. Szerencsére csak egy emeletet kell lépcsőzzek, de ma kiszakadt a szatyrom, és összetört egy csomó tojás, arról nem is beszélve, hogy szétszóródott minden, amit vettem. Azt hiszem, még életemben nem káromkodtam úgy, mint abban a pillanatban.
Május 15.
Meg fogok őrülni! A nyomorult rágcsálóirtó azt mondta, nem találta a címem. Összevesztem az egész céggel, de kötik az ebet a karóhoz, hogy rossz címet adtam meg. Hívtam egy másikat, csakhogy ők csupán két hét múlva tudnak jönni. Nem tudom, kibírom-e addig. Ez a folytonos, múlni nem akaró kaparászás kiakasztó. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Tegnap már végigjártam a lakást, és elhuzigáltam az összes bútort, hátha megtalálom az egerek vagy patkányok rágta lyukakat. Még mérget is vettem, hogy majd odateszem, és végre megdöglenek a kis rohadékok, de nem találtam semmit. Sem a nappaliban, sem a két kisszobában, de még a konyhában sem. Minden fal makulátlan ebben a rohadt lakásban. De akkor mi a fene kaparászik a falakban?
Május 17.
Éjszaka nem aludtam egy percet sem, az idegtépő, csikaró kaparászást hallgattam. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Forgolódtam, a fejemre szorítottam a párnát, még szivacsos füldugót is tettem a fülembe, de ez az irtózatos hang azon is áthatolt egyenesen a csontvelőmig. Ennek hála a munkahelyemen hibát hibára halmoztam. Az hiányzik a legkevésbé, hogy emiatt elveszítsem az állásomat. Amikor haza jöttem, erőt vettem magamon, és bekopogtam a harminchatos lakásba (én a harmincötösben lakom). Így, hogy közvetlenül a bejáratnál álltam, megéreztem a bentről áradó dögletes bűzt. Igyekeztem jólnevelt maradni, de önkéntelenül is összerándult az arcom.
Aztán megláttam a szomszédomat…
A csávó tuti valami komoly betegséggel küzdhet. Meglehetősen vékony, a bőre sápadt, mint ami sosem látott napot, és beesett szeme körül fekete karikák éktelenkednek. Biztos vagyok benne, hogy kísérteni fog rémálmaimban, de azért megkérdeztem, tud-e valamit a főbérlőmről. Nem jutottam vele semmire. Hebegett pár teljesen összefüggéstelen mondatot valami kórságról, meg azt hiszem, többször is elküldött a fenébe. Ennek a beszélgetésnek csupán annyi értelme volt, hogy rájöjjek, zakkant szerencsétlen.
Május 19.
Ha a teljesen kiborító kaparászás nem lenne elég, most már foltok is megjelentek a falamon. Mondjuk, ezekkel még kibékülök, mert legalább csöndben vannak, de borzalmasan ocsmányok. Egyik pillanatról a másikra jelentek meg a szobák sarkaiban. Feketés-bordós gusztustalanságok, amik úgy terjednek szét a hófehérre festett falakon, mint a jégkristályok az ablakokon. A festéket annak idején a régi tapétára kenhették, legalábbis nekem úgy tűnik. Az is lehet, hogy alatta elkezdett tenyészni valami, szóval szerintem penész, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre veszek penészirtót, és befújom vele őket. Remélem, legalább ezzel megbirkózom, ha már a rágcsálókkal képtelen vagyok. Bár ezek a gusztustalan foltok mindenhol megjelentek, de egyelőre még azért nem olyan nagyok. Persze a főbérlőt továbbra sem érem utol.
Kezd egyre jobban fogyni a türelmem. Jónak tűnt ez az albérlet, mert könnyen bejutok innen a Kökire, ahol a munkahelyem van, és meglepően olcsó is, de lassan az előnyök teljesen eltörpülnek az egyre hatalmasabbra dagadó hátrányok mellett. Azt hiszem, erre mondják, hogy olcsó húsnak híg a leve.
Május 20.
Miért büntet az ég? Azok a rohadt foltok tuti nem penészfélék. Miután befújtam őket, ahelyett, hogy eltűntek volna, elkezdtek még jobban terjedni. Az egyik kisszobában már a fal lassan felét ellepi. Szerencsére ezt a helyiséget nem használom semmire így lezártam, de a hálószobámban is már kéttenyérnyi az a folt a sarokban. És az hagyján, hogy terjed, de olyan iszonytatóan tüdőrohasztó szagot áraszt, hogy az sem segít, ha egész nap szellőztetek.
Nagyon elegem van! Már napok óta nem alszom rendesen a rettenetes kaparó hangoktól, erre most ez is. Ordítani lenne kedvem.
Május 21.
Nem mentem be dolgozni. Nem érzem jól magam. Lehet, a szag okozza, de egész éjszaka hánytam, bár a zajoktól egyébként sem tudtam volna aludni. Fáradt vagyok… nagyon fáradt.
Rákerestem neten a lakásra, hátha megtudok róla valamit, vagy legalább az kiderül, hol lakik a főbérlő. Nos, nem derült ki, de rábukkantam egy érdekes oldalra. Bárki regisztrálhat rá, aki albérletben lakik, vagy lakott, és megírhatja a tapasztalatait. Meglepően összeszedettnek tűnik, majdnem minden bejegyzés mellett egy boldog ember képe mosolyog vissza rám. Ezt látva elfintorodtam kicsit. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy amikor a panaszaikat írták, egészen biztosan nem mosolyogtak. Az viszont megnyugtatott, hogy úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló bajokkal küzd.
Órákig olvasgattam a különféle panaszokat, és többek problémájában magamra ismertem.
Egy fiatal fickó szintén kaparászó hangokról és előkeríthetetlen főbérlőről panaszkodott. Ő Újpalotán lakik, vagy lakott. Nem tudom, mi történt vele. Egy lány azt írta, hogy dögletes bűzt árasztó foltok jelentek meg a falain, amiken nem segített sem a penészirtás, sem az újrafestés. Ő Káposztásmegyeren élt. Igazából nála sem derült ki, hogy azóta mi lett vele. Ezeknek az írásoknak a nagy része párhetes vagy párhónapos, bár akadt köztük olyan is, ami már több éves. Amit érdekesnek találtam, és csupán a sokadik vélemény elolvasása után tűnt fel, hogy mind a legfelső emeleten laktak. Én is ott lakom.
Egy idő után teljesen elzsibbadt az egyébként is kimerült agyam a végeláthatatlan panaszok olvasásában, és inkább kikapcsoltam a gépet. A televízió zajával próbáltam elnyomni az egyre kétségbeejtőbb kaparászást, de igazából fel sem fogtam, milyen műsor megy éppen. Egy idő után azt hiszem, elnyomott a napok óta gyötrő, kegyetlen fáradság, de nem volt benne köszönet. Csontig maró, lidérces rémálmokat hozott csupán, amikből ordítva és hideg verítékben riadtam fel.
Bár az ébredést követően iszonyatos álmaim emléke csupán egy zavaros masszává állt össze, az egyikre mégis tisztán emlékszem. Éreztem, ahogy a koponyámat kaparássza valami, kkkrrrsss-kkkrrrsss, és elviselhetetlen fejfájás gyötört. Aztán az a valami elkezdte kirágni magát a halántékomnál. Egy vérfagyasztóan ocsmány fekete lény mászott ki a fejemből. Eleinte méretét tekintve patkányra emlékeztetett, aztán a szabadba kerülve rohamos növekedésbe kezdett. Bár két lábon állt, felegyenesedve, mint mi, mégsem volt benne semmi emberi. Bőre a feje tetejétől a lába ujjáig azt a hatást keltette, mintha elüszkösödött volna, ujjai végén belek kiontására alkalmas, éles karmok éktelenkedtek. Ahogy felém fordult, megdermedtem az iszonyattól. Az arca helyén nem volt más, csak egymást sűrűn követő, többsoros, éles fogak. Tudtam, hogy meg fog ölni, de mire erre sor került volna, felriadtam.
Május 23.
Bár még mindig nem érzem jól magam, de be kellett mennem dolgozni, nem engedhetem meg magamnak, hogy napokig otthon legyek. Bent döbbent arcok kísértek végig, mindenki azt kérdezgette, hogy tényleg jól vagyok-e, nem akarok-e inkább még otthon maradni kicsit. Ha tudnák, hogy pont az otthonom okozza minden problémámat… Viszont ez a helyzet segített, hogy rájöjjek, az állapotom rosszabb, mint hittem. Ha már nekik is ennyire feltűnik, akkor nem festhetek túl jól.
Amikor haza értem, a harmincnégyes lakás ajtaja kísérteties nyikorgás kíséretében, lassan kinyílt, és egy nő arca jelent meg. Földbe gyökerezett a lábam, még a kulcsom keresését is abbahagytam. A nő korát képtelenség lett volna behatárolni. Kórosan sovány, sőt, a soványnál is vékonyabb volt. A bőre olyan hatást keltett, mint valami elszürkült, kiszáradt törlőrongy, ami a csontjaira tapadt. Egész megjelenése azokra a rémes dokumentumfilmekre emlékeztetett, amikben a koncentrációs táborok túlélőit mutatták be. Nem sok haja maradt, az is úgy lebegte körbe a fejét, mint valami baljós felhő.
Ezen az emeleten rajtam kívül mindenki borzasztóan beteg, és talán nem véletlenül. Eddig jelentéktelennek tűnő rosszullétem hirtelen egész más megvilágításba került. Ettől a gondolattól émelyegni kezdtem. Bármi is okozza a zajokat és a foltokat, az megbetegíti az embert.
Kapkodva túrtam a zsebeimet a kulcsomat keresve, közben hallottam a nő zavaros motyogását. Nem igazán tudom, hogy azt hajtogatta menj a fenébe, vagy azt, hogy menj a fenéből. Előbbinek több értelme lett volna, mégis, talán a nő zavaros elmeállapota miatt az utóbbi felé hajlottam, amitől csak még erősebbé vált a viszolygásom.
Május 24.
Kitartóan terjednek azok a förtelmes foltok, és a belőlük áradó rothadó szag is egyre erősebb. Állítólag az emberben egy idő után kialakul a szagvakság, ha valamit folyamatosan érez. Nos, nálam ez nem működik. Hiába minden igyekezetem, hogy valahogy elnyomjam, semmi sem használ. Időnként csak állok a falam előtt, és nézem. Esküszöm, olyan érzésem van, mintha valami nedv szivárogna át a falakon. Már a lezárt kisszoba küszöbén is megjelent. Amikor ezt felfedeztem, görcsbe rándult a gyomrom. Nem merek benyitni oda, hogy megnézzem.
Május 25.
Lassan feladom. Az a mihaszna második rágcsálóirtó is közölte velem, hogy voltak kint, de nem találták a megadott címet. Egészen eddig az tartotta bennem a lelket, hogy majd jönnek, kiirtják, bármi is legyen a falakban, és végre minden gondom megszűnik. Nem igazán tudom, mennyi értelme van megkeresni egy harmadik céget is, de azért adok nekik egy esélyt. Ez így újabb másfél-két hét várakozást fog jelenteni. Nincs pénzem rá, hogy erre az időre kibéreljek egy szobát egy olcsó motelben, hisz ide is azért költöztem, mert nem vet szét a pénz, és ez a lakás hihetetlenül olcsó. A szüleim túl messze laknak Pesttől, onnan nem tudnék bejárni dolgozni, így ez sem opció. Marad a reménytelennek tűnő várakozás.
Május 26.
Elkezdtem köhögni. Valami mintha leülepedett volna a tüdőmben, nehezebben veszek levegőt, és irritál is. Szerintem azok a rejtélyes eredetű, szörnyű foltok okozzák, így elhúztam az ágyam közvetlenül az ablak alá. Folyamatosan nyitott ablak mellett alszom, hátha a friss levegő segít kicsit. Ez az egész borzasztóan megrémít, mert akarva-akaratlanul a két kriptaszökevény szomszédomat látom lelki szemem előtt.
Május 28.
Ettől a szűnni nem akaró köhögéstől olyan erőtlenné váltam. Nem akarok mást, csak pihenni, de még azt se tudok. Vettem köhögéscsillapítót, de egyelőre nem veszem észre, hogy használna. Már ébren is el-eluralkodik rajtam a páni félelem, hogy a koponyámat kaparássza valami belülről. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Időnként megállok a tükör előtt, és megnézem a halántékom. El kéne mennem orvoshoz, de ahhoz haza kell utazzak, és a puszta gondolattól is csak még fáradtabb leszek.
Május 29.
Az egyik kollégám, aki egyébként tiszta szívéből utál, mert elhappoltam előle a pozíciót, félrehívott, hogy beszélgessünk. A hogylétem felől érdeklődött, és megkérdezte, jártam-e orvosnál. Mivel róla volt szó, így ezt az egészet puszta piszkálódásnak vettem volna, ha nem látok a tekintetében őszinte aggodalmat. Ettől hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Ha már az esküdt ellenségem is aggódik értem, akkor tényleg iszonyatosan pocsékul lehetek. Igyekeztem lerázni olyan dumával, amit hallani akart, de elhatároztam, hogy amint lehetséges, hazautazom, és elmegyek az orvosomhoz.
Május 31.
Félek. Az ép elmémet féltem. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy időnként pulzál ez az egyre inkább kísértetiesnek ható lakás. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hisz nevetséges, nem? Még hogy pulzál! Pedig érzem. Egész bensőmben érzem. Sőt, merész gondolatnak tűnhet, de szerintem az egész emelet lüktet.
Meg fogok bolondulni. Az is lehet, hogy már meg is történt…
Június 2.
Már két napja nem láttam a szomszédomat, aki a harmincnégyes lakásban lakik. Kezdek aggódni. Eddig minden alkalommal, amikor elmentem vagy hazatértem, ő és a harminchatban lakó férfi is kikukucskált. Az esetek többségében ez annyit jelentett, hogy résnyire kinyitották az ajtót, szóval nem látom őket nap, mint nap, de érzékeltem a jelenlétüket. Eleinte zavart, de mióta láttam, mennyire betegek, azóta némi megnyugvással töltött el, mert így legalább tudtam, hogy még élnek. Azonban két napja csupán harminchatos leselkedik. Sosem gondoltam, hogy ennyire fel fog zaklatni a tény, hogy egy idegen már nem kémkedik utánam. Órák óta azon agyalok, mit kéne tennem. Kihívjam a mentőket? De mi van, ha azok sem találnak ide, mint a rágcsálóirtók?
Nem tudom, mi legyen.
Június 4.
Munkából hazajövet megálltam a háztömb előtt, ahol élek, és végignéztem rajta. Nyugtalan feszengés lett rajtam úrrá, de csupán egy pillanatra. Valami egészen furcsa ösztöntől vezérelve megszámoltam az emeleteket. Soha nem tettem még ilyet, most mégis mintha valami természetfeletti ösztökélt volna.
Földbe gyökerezett a lábam…
Újra megszámoltam, aztán újra, végül megint.
Hogyan lakhatok a tizenkettediken, ha az épület mindössze tizenegy emeletes?
Június 5.
Oké, oké, minden rendben, nincs semmi baj. Nyugodjunk meg. Igen, meg kell nyugodnom. Muszáj, ha józanul akarok gondolkodni. A tegnapi felfedezésemet elhessegettem, mondván, hogy rosszul számoltam… négyszer is… Vagy talán a szemembe sütött a nap, ezért nem láttam a legfelső szintet.
Június 6.
Bekapcsoltam a laptopom, hogy vonatjegyet foglaljak, mert hiába minden igyekezetem, hogy megőrizzem józanságom, az egyre-másra előbukkanó furcsaságoktól kirázott a hideg. Jó lesz legalább pár napot otthon tölteni, és az orvoshoz sem ártana végre elmennem.
Rossz szokásom, hogy hiába tudom, mit akarok, ha egyszer fellépek a netre, akkor mindenféle oldalt megnyitok. Egyik ismerősöm, akit baráti berkeken belül csak aggódó polgárnak becézünk, megint megosztotta a rendőrség oldalát, ahol az eltűnt személyekről van fent egy lista. Igazából meg lehet érteni szerencsétlent, neki a bátyja tűnt el. Felköltözött Pestre, aztán egy idő után senki nem hallott felőle.
Ahogy nézegettem a fényképeket, egyik-másik egészen ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
Miután végeztem a céltalan böngészéssel, lefoglaltam a jegyet haza. Mintha egy kő, nem is, inkább szikla esett volna le a szívemről. A tudat, hogy hamarosan hazamegyek, olyan mérhetetlen nyugalommal árasztott el, amit már nagyon régóta nem éreztem.
Június 7.
Megkerestem azt a panaszos oldalt, mert elhatároztam, hogy én is kiírom magamból a tapasztalataimat. Segítséget nem kapok így se, de talán könnyebb lesz kicsit. Azonnal szembetűnt egy viszonylag friss, csupán négy napos bejegyzés. Egy fiatal lány, aki Gazdagréten lakik, rémisztően kétségbeesett hangnemben írt, ami groteszk ellentétben állt a barátságos fényképével. Gyakorlatilag könyörgött, hogy valaki mentse ki a lakásból, amit bérel. Hasonló dolgokra panaszkodott, amiken én is átmegyek, de a végére mintha eltört volna benne valami, csupán annyit írt le többször is, hogy nem akar meghalni.
Ekkor jöttem rá, honnan ismerősek a rendőrségi fényképek. Az összes eltűnt ember itt mosolygott rám a panaszoldalon…
Június 8.
Miután megtettem iszonytató felismerésem, pánikszerű pakolásba kezdtem. Az sem érdekelt, ha a dolgaim több mint felét sosem látom többé. Összeszedtem egy táskába a legszükségesebbeket, és szó szerint menekülőre fogtam. Mindezt az éjszaka közepén. Az sem érdekelt, ha a pályaudvaron kell aludnom, már semmi sem érdekelt, csak hogy minél messzebb legyek ettől a pokoli helytől.
Kirontottam a lakásból, nem foglalkozva a lifttel, lerohantam végig a gyéren megvilágított lépcsőházban, meg sem állva a földszintig. Megragadtam a nehéz kaput, és kitártam. Tettem egy lépést előre, ám azonnal minden porcikám megfeszült, és görcsbe rándult a gyomrom.
Torkom szakadtából elordítottam magam.
Ismét a lakásom előszobájában álltam a förtelmesen bűzlő foltokkal beterített falak közt.
Ha bárkin is valaha eluralkodott úgy istenigazából a velejéig hatoló rettegés, az is csupán töredékét érezte annak, amit én abban a pillanatban. Lélekszakadva szaladtam ki ismét, de mindhiába. Minden próbálkozásom végén a lakásomban kötöttem ki.
Nagyjából a századik kísérletet követően feladtam. Most itt ülök a kanapén, és minden porcikámban remegek.
Az emelet tudja, hogy meg akarok szökni, ezért nem enged el többé…
Június 9.
Órákig kerestem, kutattam bármilyen megoldás után, ami elősegítené a szabadulásom, de mind eredménytelennek bizonyult. Hívtam a rendőrséget, aztán a szüleimet, még a főnökömet is, de nem vették fel. A végtelenségig hallgattam a fülsiketítővé váló csengést mindhiába. Pedig anyám egészen biztosan felvette volna. Ő mindig azonnal felveszi. Ezt követően az internet felé fordultam, kiposztoltam az összes közösségi média felületen, hogy mi történt velem, de ez is kudarcnak bizonyult. A posztjaim abban a szent pillanatban szertefoszlottak, hogy közzétettem őket.
Bár az információk hozzám eljutnak, de én nem kommunikálhatok a külvilággal.
Levert a hideg veríték és remegő kézzel markoltam a hajamba. Hisztérikus nevetésem kétségbeesett zokogásba tört át.
Elfogytak az ötleteim.
Nem tudom, mit tehetnék még.
Június 10.
Ezúttal csak céltalanul netezek. Elszállt minden motivációm. Elegem van. Mostanra már a lidérces lüktetés is állandósult, és természetesen az idegborzoló kaparászás sem szűnt meg. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Arról nem is beszélve, hogy a lezárt kisszoba ajtaja elszíneződött, mint amit elkezdett átmarni valami vegyianyag. Az egyszer biztos, hogy a büdös életbe nem nézek be oda.
Arról nem is beszélve, hogy a nyitott ablak mellett alvás is csak még több bajt szült. Bejönnek a poloskák. Megszámolni sem merem, mennyi kis rohadék mászkál a függönyömön meg az ocsmány falakon. Annak se volt sok esze, aki ilyen élénksárgára festette a panel külsejét. Ez a szín alapból vonzza a rovarokat. Még az internet böngészése sem tudja elterelni a figyelmemet róluk. A szemem sarkából látom, ahogy mocorognak.
Magam sem tudom, hogyan bukkant fel az oldal, ahol annak idején a lakáshirdetést láttam. Ahogy megnyitottam, elhagyott az a maradék hidegvérem is, amit olyan görcsösen próbáltam megőrizni.
A hirdetés szerint kiadó a harmincnégyes lakás, itt mellettem. Tehát ezért nem tartott már szemmel az a szerencsétlen nő. Amilyen állapotban legutóbb volt, egészen biztosan nem ment sehová. Ha elköltözik, vagy a mentő viszi el, arról tudtam volna, de amióta itt lakom, ezen az emeleten nem járt rajtam kívül senki.
Kizárásos alapon csupán egy dolog jöhet szóba…
De akkor mi történt a holttestével?
Június 11.
A szomszédom valószínűsíthető halála úgy hatott rám, mint egy hidegzuhany. Újult erővel vetettem bele magam a kutakodásba, hogy megtaláljam szabadulásom kulcsát. Találtam egy oldalt a neten Városi legendák címen. Nem kívánom senkinek azt az elemi rettegést, ami a csontjaimig mart, miközben olvastam.
A panelházak és a lakótelepek megjelenésével elkezdődött az ilyen helyeken terjedő legendák sokasága is. Egészen biztosan mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki tud olyan panelházról, aminek a tizedik emeletén, vagy valamelyik felsőbb szintjén levágtak egy lovat. Én eddig azt hittem, hogy ezzel nagyjából ki is merül a lakótelepi legendák történeteinek sora, de tévedtem.
Bár kevésbé ismert, mégis évtizedek óta a sötétben rettegve elsuttogott mítoszok közé tartozik, miszerint vannak panelházak, amikben fel-feltűnnek lakók, akikről senki nem tud semmit, és amilyen érthetetlenül megjelennek, olyan váratlanul nyomuk is vész. Mindezeket alátámasztandó, a cikk írója ugyanarról a rendőrségi oldalról válogatott össze pár eltűnt embert, mint amit az ismerősöm is megosztott. Ezeknek a személyeknek az elmúlt nagyjából tíz-tizenöt évben veszett nyomuk. Levert a víz, és a szívem a torkomban dobogott. Majdnem az összes ember itt volt a panaszoldalról…
A cikk írója szerint ez az egész összekapcsolható a régi magyar mondavilág leghátborzongatóbb lényeivel és démonjaival.
Eszembe jutott a szomszédom érthetetlen motyogása a fenéről, és felrémlettek a régi gimis emlékek. Az irodalom tanárom érdekességképpen említett valamit ezzel kapcsolatban.
Utánaolvastam kicsit, de bár ne tettem volna…
A fene a régi magyar mondavilág egyik borzalmas helye, ami talán a pokollal lehet azonos. Ezzel még önmagában megbirkóztam volna, de kiderült, hogy a fene nem csupán egy hely, hanem maga a betegség démonja is, ami elemészti, felfalja áldozatát.
A cikket a témával foglalkozó emberek vázlatos rajzai tették még érdekesebbé, bár engem inkább halálos rettegés járt át tőlük. Egyik-másik rajz egészen pontosan úgy nézett ki, mint az a lény az álmomban.
A fene látszólag mindenféle követhető logika nélkül beeszi magát bizonyos panelházakba, megtelepszik ott, majd kiveti hálóját a gyanútlan áldozataira. Alkalmazkodott a modern világ minden vívmányához, így gyakorlatilag felismerhetetlen. Aki beleesik a csapdájába, az végérvényesen elveszett.
Itt hagytam abba az olvasást, mert légszomjam lett. Levegő után kapkodva hajoltam ki az ablakomon nem foglalkozva a kereten is mászkáló poloskákkal. Undorító, ragacsos és bűzlő trutyi spriccelt belőlük, ahogy rájuk tenyereltem. Próbáltam mélyeket sóhajtozni a friss levegőből, de nem segített. A szívem a torkomban dobogott, egy időre a kaparászást sem hallottam, mert elnyomta a vérem eszeveszett lüktetése. Minden porcikámban reszkettem. Lenéztem az alattam elterülő vésztjósló mélységbe. Egy pillanatra egészen csábítónak tűnt kiugrani.
Hosszú órákba telt megnyugodnom. Azt mantráztam magamnak, hogy ez a cikk pusztán elméleti, az írója is beismerte, hogy nem ismer olyan személyt, és nem is beszélt soha olyannal, aki közelebbi információt adhatott volna neki erről az egészről. Ha a legenda igaz, akkor elvileg nincsen ember, aki túlélte volna a fene csapdáját, tehát ha van, aki életben maradt, akkor máris nem stimmel a történet. Márpedig én túl akarom élni!
Június 13.
Már vért köhögök. A nyitott ablak mellett alvás úgy tűnik, nem segített, a foltok meg csak terjednek. Elhúzogattam a falaktól a bútorokat, hogy ne érjenek hozzá. Ha lehetséges, én se megyek a közelükbe. Bezzeg a poloskák, azok ott tapicskolnak rajtuk, amitől csak még gyomorforgatóbb az egész.
Sosem voltam egy betegeskedő típus. Talán a nátha volt az egyetlen, amit időnként elkaptam, így amikor megláttam a tenyeremben a vért, sírni lett volna kedvem. Az is lehet, hogy sírtam is. Ahogy elmentem kezet mosni, megálltam a tükör előtt, és azt hiszem, sokkot kaptam. Rohamos tempóban kezdtem el fogyni, vagy talán sorvadnak az izmaim, mert már a mozgásom sem olyan, mint régen. A bőröm elszürkült mosogatórongyra emlékeztet.
Ez a hely lassan kiszívja belőlem az életet.
Június 14.
Kíváncsi vagyok, mikor kezd majd gyanús lenni az ismerőseimnek, rokonaimnak, hogy abszolút nem hallanak felőlem. Általában minden helyzetben feltalálom magam, de ez most más. Az eddigi többszáz próbálkozásom a menekülésre mind hasztalan volt. Már képtelen vagyok józanul gondolkodni, és az esetek többségében az apatikus fásultságot a pánikszerűen rám törő halálfélelem váltja fel. Egyik esetben sem látom tisztán a saját helyzetem.
Szeretnék legalább elbúcsúzni a szüleimtől, de erre sincs lehetőségem.
Június 16.
Ijesztően erős depresszió lett rajtam úrrá. A falakon nincs egy világos folt sem, és már nem csak a poloskák lepték el, de a legyek is. Undorító. Üvölteni és tombolni lenne kedvem.
Próbálom azzal elűzni ezt a lehangoló sötétséget, hogy széttárom a függönyöket napközben, de mindhiába. Mintha a fény elkerülné ezt az átkozott, szentségtelen helyet. Itt fekszem a nappali közepére húzott kanapén, és csak az jár a fejemben, hogy nem így akarom végezni.
Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok… Kérem! Nem akarok meghalni!
Június 17.
Istenem segíts! Rájöttem, mik azok a förtelmes foltok a falon. Bár már régóta messziről kerülöm őket, de a minap megbotlottam, és véletlenül beletenyereltem az egyikbe. Azért van olyan dögletes szaguk, mintha többhetes tetemekkel lennék körbe véve, mert ez vér…
Június 20.
A falak csak úgy ontják magukból a vért, amibe legyek százai rakják a petéiket. Öklendezve figyelem őket. Azt hiszem, ez már a vége. Az undorító, ragacsos, nyálkás vérben tapicskolok akkor is, ha csak a mosdóba megyek. A lezárt kisszoba ajtaja megvetemedett, mintha tengernyi vért próbálna visszatartani.
Június 22.
Éjszakánként sírok. Gyerekkoromban sírtam utoljára, de már nem bírom. A rémséges látomások már nem csak álmaimban kínoznak. Többé nem tudom, mi képzelgés és mi valóság.
Végérvényesen elvesztem.
Június 25.
Suttognak… a falak… suttognak. Már mindent értek.
Június 26.
Kkkrrrsss-kkkrrrsss… kkkéérrrsssee-kkkéérrrsssee… kkérrlleessee-kkérrlleesse… kérlekssee-kérleksse… kérleksegíts-kérleksegíts… Kérlek, segíts!
Június 27.
Még időnként vissza-visszatér a józan eszem. Azt hiszem.
Valami motoszkál odakint. Az ajtóhoz osonok, de csöndben. Ssh, csöndben. Egy férfi áll a harmincnégyes ajtajában egy csomó táskával meg dobozzal.
Az új lakó.
Az új áldozat…
Július 3.
Figyelem a harmincnégyest. Mindig figyelem. Muszáj figyelnem. Tudnom kell, milyen állapotban van. Mondtam neki, egyszer mondtam neki, hogy menjen el, de nem értett. Pedig mondtam neki. Ordítottam: MENJ A FENÉBŐL!
Szörnyülködve nézett rám.
Szörnyülködve… szörnyülködve…
Július 5.
Viszket a halántékom. Viszket, viszket, viszket, viszket. Vakarom, vakarom, csak vakarom, de viszket. Véres az ujjam.
Nem csak én vakarom. Valami vakarja odabent.
Július 6.
Harmincnégyes tombol. A bútorokat tologatja. Nála is elkezdődött…
Július 8.
Fekszem a földön a vérben, belefolyik a számba. Érzem a vas ízét, közben legyek és poloskák sokasága mászkál a testemen. Érzem aprócska lábaikat, az egyik belemászik a számba, de már nem érdekel.
Cseng a fülem… meg rezeg… Ez nem a fülem. A telefonom leesik az asztalról. Egy karnyújtásnyira van, látom a kijelzőt. Anyám hív.
Alig látok a kicsorduló könnyeimtől.
Csekély erőmet és utolsó tiszta pillanatomat összeszedve, ordítva kaparom a vértől tocsogó szőnyeget, hogy elérjem.
Anya, anya! Itt vagyok! Még élek! Segíts! Kérlek, segíts!

Érzem, ahogy kirágja magát a halántékomon keresztül, látom a fogakat, érzem a rothadó bűzt, anyám meg csak hív…

A fene egye meg! A fene egye meg! A FENE EGYEN MEG!