Setan karácsonya

kép forrása: internet

Setan egykedvűen sétált a karácsonyi vásár forgatagában közben mélyeket szívott a cigarettájából. A csípős hideg mellé csupán a hó hiányzott. A kopár utcák látványa nem hozta meg az ember ünnepi hangulatát.
Időnként a mellette sétáló, szőke nőre pillantott. Könnyed léptei olyanok voltak, mintha a lába nem is érné a talajt. Jókedvű mosolyától csak úgy ragyogott az arca, amit körbe táncoltak hosszú tincsei.
– Nem értem, mit élvezel ezen – morogta Setan egy újabb slukk után.
A nő felnevetett.
– Mindent. Nézd meg milyen gyönyörűek a díszek – magyarázta lelkesen, majd beleszippantott a levegőbe. – És ezek az illatok. Elképesztő. Az évnek ebben a részében mindenki szeret mindenkit.
– A fenéket – ellenkezett Setan. – Csupán hitegetik egymást… meg magukat is.
A nő felpillantott rá, és elmosolyodott.
– Nem maradhatsz örökre ilyen morcos, vén ordas.
Setan felciccent.
– Ilona, már évszázadok óta ismerlek, és még mindig nem térek észre az optimizmusodtól. Pedig téged sem kímélt az élet.
– Nem koncentrálhatunk mindig csak a rossz dolgokra – legyintett Ilona. – Az teljesen felemésztené a lelkünket.
Megálltak egy karácsonyi díszeket árusító standnál. Emberek sokasága jött-ment körülöttük, volt, aki pont ott nézelődött, ahol ők is. Ilona fellelkesülve kutatott, gondosan kiválogatta a számára legmegfelelőbb darabokat, majd fizetett.
Setan eltaposta a cigijét.
– Akkor az én lelkem már rothadt – morogta. – Nem sok jó van, amire koncentrálhatok.
Ilona belekarolt, és lelkesen húzta ki a tömegből a következő bódéhoz.
– Akkor majd most lesz – csilingelt a hangja. – Ezért is hívtalak meg, hogy töltsd velünk az ünnepeket.
Setan hümmögött.
– Milyen mázli, hogy Edward elutazott, és nem vitt magával – tette hozzá. – Amihez véletlenül sincs semmi közöd.
Ilona rásandított. Sejtelmes tekintete mindent elárult, meg sem kellett szólalnia.
– Mindig megfeledkezel róla, hogy jóval idősebb vagyok nálad – korholta Setant, akárcsak egy nővér az öccsét. – Alábecsülöd a képességeimet.
– Nem mernék olyat tenni – gúnyolódott Setan. – Mehetnénk végre? Veled ellentétben én kicsit sem élvezem ezt a kavalkádot.
– Csak még ezt megnézem – sikkantott Ilona lelkesen, és már rohant is egy játékokat árusító standhoz.
Setan a szemét forgatta.
– Ezt mondtad egy órája is – morgolódott az orra alatt.
Zsebre dugott kézzel lépett a nő mellé, és végignézett a tárgyakon, amik neki egyszerű kacatoknak tűntek.
– Ezekhez még túl fiatal – mondta.
Ilona felkapta a fejét.
– Azt mondod?
Setan bólintott, aztán vállat vont.
– De neked kéne jobban tudni, a te gyereked.
Ilona felsóhajtott.
– Igazad lehet – motyogta, majd elindult kifelé a vásárból. – Akkor menjünk haza.

***
Már az ajtóban lehetett érezni az ínycsiklandozó illatokat. Az egyszerű, kétszintes családi ház kívül-belül fényárban és karácsonyi díszekben pompázott. Setan sosem értette ezt a nagy felhajtást. Az ő kultúrájának nem képezte részét a karácsony, de az otthonában hagyományos ünnepek is hidegen hagyták.
Csak azért fogadta el Steve és Ilona meghívását, mert a barátai voltak, és örült, hogy eltölthet velük egy kis időt. De ezt ünnepek nélkül is kivitelezhetőnek gondolta.
Alighogy beléptek a házba, meghallották Steve lágy, de mély hangját.
– Milyen volt a vásár? – kiáltotta. Valahonnan a konyha felől jött a hang. – Gyertek, ezt kóstoljatok meg.
Setan Ilonára sandított.
– Szoktál vele enni?
Ilona felakasztotta a kabátját, majd megigazította a haját.
– Néha – felelte. – Szeret sütni-főzni, és jólesik neki, amikor megdicsérem.
– És csak megdicséred, vagy alapja is van?
Ilona felnevetett.
– Finomakat készít, de csak kivételes alkalmakkor eszem velük. Ez most egy ilyen.
– Nyilván akkor nekem is ennem kell – morogta Setan.
– Nem fogsz belehalni.
Ilona elindult a nappali felé, ami egybe volt nyitva a konyhával. Setan követte.
A konyhával szemközti sarokban egy közepes méretű, formás fenyőfa állt telis-tele díszekkel. A mennyezetről színes égősor lógott le, és a könyvespolcon pihenő rádióból karácsonyi zene szólt. Steve elmosolyodott, ahogy észrevette Setant. Barna tincseit itt-ott fehérre színezte a liszt, ami az arcára is került. Amikor Setan megismerte még tinédzser volt, mostanra viszont férfivé érett. Vonásai megkomolyodtak, bár továbbra sem tűnt harcos típusnak. Inkább emlékeztetett egy irodai dolgozóra. De Setan tudta, hogy ez mennyire megtévesztő, hisz Steve volt a legkiválóbb íjász, akit valaha ismert.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – szólalt meg Steve.
– Csak nehogy megbánd.
Jókedvű gügyögés csendült fel mellettük. Setan a konyhapult és a kanapé közti üres tér felé pillantott. Egy járókát tettek oda, aminek a rácsába egy nagyjából másfél éves baba kapaszkodott, és őt figyelte.
Setan felszusszant.
Nem okozott neki meglepetést a baba látványa, hisz annak idején látta Ilonát terhesen. Borzalmas ötletnek tartotta, hogy gyereket vállaljanak, bár tudta, hogy a nő mennyire vágyik egy saját családra. Támogatta Ilonát mindenben, így ebben is.
Steve szakította ki a gondolataiból.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
– Az, hogy jó hülyék vagytok mind a ketten.
Steve a szemét forgatta.
– Megairáról mit gondolsz?
– Róla gondolom ezt. Meg azt, hogy kiköpött olyan, mint te – felelte Setan, majd leült a pult mellé helyezett egyik bárszékre. – Ha a természetedet is örökölte, akkor szarban lesztek.
Steve felnevetett.
– Köszi.
Ilona a járókához lépett, és kivette belőle a felé nyújtózkodó kislányt.
Steve egy tál, porcukorral meghintett kekszet nyújtott Setan felé.
– Szerinted milyen?
Setan elvett egy sütit, és beleharapott. Némi ízlelgetés után válaszolt:
– Nem rossz, bár én nem vagyok az ételek szakértője. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor ettem életem során bármit is.
Steve felsóhajtott.
– Tudom, de mással nem tudom megosztani főzési tudományom, csak veletek.
Ilona a kicsinek magyarázott valamit lágy hangon, közben leült Setan mellé.
– Nézd – mondta a babának. – Megkóstolod apa süteményét?
Elvett egy kekszet, letört belőle egy darabot, majd Megairának adta. Setan csöndben figyelte, ahogy a baba bekapja, kiköpi, majd ismét bekapja a sütit. A kislány arca felragyogott, ahogy majszolt. Szája körül csillogott a nyál.
Setan időnként Ilonára pillantott. A nő csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Na jó, nem vagytok annyira hülyék – mondta.
A baba Ilona ölében Setan felé nyújtogatta apró kezét.
– Azt szeretné, hogy ölbe vedd – mondta Ilona mosolyogva. Már átadta volna Setannak a kicsit, de a férfi elhúzódott.
– Kihagyom, köszi.
Steve abbahagyta a tésztagyúrást.
– Ugyan már, nem lesz tőle semmi bajod.
Setan nem állt kötélnek.
– Ti vagytok a szülei, fogdossátok ti.
– Értem, hogy nektek, fegyvereknek ez szokatlan – felelte Steve. – Még Ilona is küzdött vele, hogy elfogadja a dolgokat, pedig ez volt minden vágya. De te is pesztráltál már gyerekeket.
– Ez nem ugyanolyan – vágott a szavába Setan. – És én csak egyet vettem magamhoz, az is már kilenc éves volt. Arról nem is beszélve, hogy a gazdám. Inkább tekintettem rá mini felnőttként, mint gyerekként.
– És Citra? – kérdezte Steve.
– Őt Edward vette gyámság alá. Hozzá nekem nem sok közöm van, pusztán együtt éltünk – felelte Setan. – És ő is már elmúlt hat éves, amikor Edward rátalált.
Elhallgatott. Ilona ölében a baba kitartóan nyújtózott felé, közben gügyögött valamit.
– Téged sem értettelek soha – közölte Setan Ilonával. – Minket teremtenek, nekünk nincsenek szüleink, és ez az egész, ahogy az emberek szaporodnak, borzasztóan bizarr. Miért akartad ezt ennyire?
– Mert szerintem szép dolog – felelte a nő. – De ne érts félre, ettől függetlenül épp úgy látom a dolgokat, ahogy te. Hidd el, rengeteg nehéz pillanatom volt és van. Belőlünk hiányoznak azok az ösztönök, amik az emberekben benne vannak, hogy segítsen nekik gondozni az utódjaikat – magyarázta. – Én tudatossággal helyettesítettem ezeket. Eddig működik.
Setan elhúzta a száját. Megaira felé nyúlt. A férfi megmarkolta a kislány ruháját a hátán, és maga elé emelte. Megaira kacagva kalimpált az arca előtt.
– Miért van az az érzésem, hogy sok bajom lesz még veled?

***
Setan a kanapé előtt feküdt farkas alakban. Fejét a mancsán pihentette, közben hallgatta, ahogy Steve és Ilona beszélgetnek, nevetgélnek. Ha valaki nem ismerte volna őket, azt hihette volna, hogy egy egyszerű házaspár.
Steve sürgött-forgott a konyhában, Ilona pedig segített neki. A férfi időnként magához húzta a nőt, kedvesen megcirógatta az arcát, majd megcsókolta.
Ilona úgy nézett ki, mint aki valahol a húszas évei közepe felé járna. Senki nem gondolta volna róla, hogy már több mint ezer éves. Steve jelenleg egyidősnek tűnt Ilonával, de néhány év múlva már öregebb lesz.
Setan akaratlanul is elgondolkozott rajta, hogyan fogják fenntartani ezt az idillt, ha majd Steve egyre öregebb lesz, és Ilona még mindig úgy fog kinézni, mint aki a húszas éveiben jár.
Többek között ezért sem értette soha, ha egy ember fegyverrel akart intim kapcsolatot kialakítani. Meddő dolog az egész. Persze régen neki is volt pár kósza kalandja, de már egy jó ideje mindenkit lerázott, aki közeledett felé. Ilona szerint a szerelem nekik is jár, nem csak az embereknek, de ha Setanban valaha is volt ilyen jellegű naivitás, azt már rég kiölték belőle. Nem vágyott másra, csak békére, de még ezt sem adta meg neki a sors.
Valami puha esett rá, ami kizökkentette a gondolataiból.
A rádióból szóló karácsonyi zene ismét elért a tudatáig.
Váratlan vendége a testén mászott a bundájába kapaszkodva, de félúton legurult róla. Setan felemelte a fejét, és a babára pillantott. Megaira nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett, így a farkas visszafektette az állát a mancsára.
Szeme sarkából látta a kicsit, ahogy leül mellé. Apró kezével kinyúlt és megragadta Setan fülét, majd maga felé húzta.
A farkas oldalra billentette a fejét, követve a húzás irányát. Egészen addig türelmesen tűrte, hogy Megaira nyúzza, amíg meg nem érezte, ahogy a kislány apró fogai a fülébe vájódnak.
Erélyesen felmordult.
Megaira elengedte a fülét, mégsem úgy nézett ki, mint aki megijedt. Ezúttal Setan szája felé nyúlt. Megfogta Setan bajuszát. A farkas érezte, ahogy puha ajka elhúzódik hegyes fogsorától.
Megrázta a fejét, amitől a bajusza kicsúszott Megaira ujjai közül, majd fölállt.
Setan a baba fölé magasodott. Lehajolt hozzá, és megszimatolta. Édeskés illata kellemesen körüllengte, viszont a félelem savanykás szagát nem érezte rajta. Megairát csiklandozhatta az állat lehelete, mert felnevetett. Setan óvatosan a fogai közé vette a gyerek ruháját, felemelte, és visszarakta a kanapéra.
Alighogy visszafeküdt, Megaira ismét a sűrű bundáján landolt. Némi mászást követően újra legurult az állatról.
Setan emberré változott. Hátát a kanapénak támasztotta, térdét felhúzta, és ráfektette a karját. Így figyelte a felé kúszó kislányt.
– Szándékosan csináltad, igaz kölyök? – kérdezte.
– Vau, vau – gügyögte a gyerek.
– Nem vagyok, vau, vau, te kis oktondi.
A baba egészen közel ért hozzá. Setan finoman eltolta magától, de Megaira ismét elindult.
– Szimpatikus vagy neki – szólalt meg Ilona mellettük.
Setan felpillantott a nőre.
– Pocsék az ítélőképessége.
Ilona felnevetett.
– Ő csak egy baba, Set, nem ítélkezik.
– Megharapott.
Ilona vállat vont.
– Kíváncsi típus.
Miközben beszélgettek, Megaira felmászott Setan ölébe. A férfi döbbenten pislogott rá.
– Bátor vagy, kölyök.
A baba felnevetett, hatalmas, barna szemével érdeklődve meredt Setanra miközben az ingébe kapaszkodott. Ilona letett a kisasztalra egy pohár forraltbort Setannak. A kellemes, szegfűszeges, fűszeres illat bejárta a szobát.
– Jól mutattok együtt – szólalt meg a nő.
Setan felciccent. Kezével kétoldalt finoman megtámasztotta a babát, hogy ne essen le, közben fürkészve figyelte az arcát.
– Kedves teremtés – mondta. Felpillantott a nőre. – Vigyázzatok rá! Senki nem tudhat a létezéséről. – Tudjuk, Set – felelte Ilona.
Setan felsóhajtott.
– Nekem sem lenne szabad tudnom róla. Ez hatalmas felelőtlenség.
Megaira kacagva ugrált Setan ölében. Ilona mosolyogva figyelte őket.
– Bízom benned.
– Rosszul teszed.
Ilona együtt érzőn Setan vállára helyezte a kezét, majd finoman a kislány hóna alá nyúlt, és felvette.

***
Estére sárga, piros, zöld meg kék karácsonyi fényárban úszott az egész szoba. A lakást belengte az ínycsiklandozó ételek illata.
Már megvacsoráztak, és átadták az ajándékokat. Megaira kapott pár új játékot, Ilona pedig egy elegáns karórával lepte meg Steve-et. Bár a fegyverek nem birtokolhattak semmit, Steve mégis adott egy ezüstláncot és hozzá passzoló fülbevalót Ilonának.
Setannak is készültek meglepetéssel, de a férfi visszautasította.
– Kedves tőletek, de Edwardnak feltűnne – magyarázta. – Nem foglak egy ilyen malőrrel veszélybe sodorni titeket.
Ilona megértőn, bár némi bánattal a tekintetében tette félre Setan bontatlan ajándékát.
Setannak mélyen legbelül jólesett, hogy kisidőre úgy tehetett, mintha a gondtalan emberek életét élné, de ezt nem vallotta be a többieknek.
Steve a fotelben ült, Ilona és Setan pedig a kanapén. Megaira Setan ölében pihent. A férfi egészen megszokta, hogy a kislány folyton a társaságát keresi. Megaira bizonyára látta, hogy a szüleivel jó viszonyban van. Setan csupán ennek tudta be a kicsi kíváncsiságát.
A kislány az asztal felé nyújtózott, annyira, hogy majdnem leesett. Setan úgy kapott utána.
– Ez a gyerek nem bír nyugton maradni.
– Minden gyerek ilyen – felelte Steve.
Setan átrakta a babát Ilona ölébe.
– Titeket ismerve, ez a kölyök felnőve is nyughatatlan marad.
Steve töltött maguknak forralt bort.
– És mik a terveid?
Setan elvette a poharát, és belekortyolt.
– Nekem nincsenek terveim – felelte. – Fegyver vagyok, a gazdám terveit követem.
Ilona felsóhajtott, és magához ölelte kislányát, de nem szólalt meg.
Setan folytatta.
– Viszont, ha már itt tartunk, szeretnék kérni tőletek valamit.
– Mit?
– Tűnjetek végre el innen – mordult fel. – Már régóta tépem a szám emiatt, de most tényleg komolyan kérlek titeket. Egyelőre Edwardnak más köti le a figyelmét, de csak idő kérdése, hogy elővegyen titeket. Párszor már a levesébe köptetek.
– Nem lesz bajunk – ellenkezett Steve. – Tudunk magunkra vigyázni.
Setan agyát elöntötte az indulat.
– Nem, nem tudtok! – tört ki belőle.
Megaira összerezzent Ilona ölében. Setan vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
– Kérlek – szólalt meg, ezúttal nyugodtabban. – Csak menjetek el, lehetőleg olyan helyre, amiről én sem tudok. Minél kevesebbet tudok rólatok, annál nagyobb biztonságban vagytok. Igazából ez is hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Már bánom.
Ilona megsimogatta a vállát.
– Én nem – mondta, és elmosolyodott. – Tudom, hogy óvni próbálsz minket, de vannak dolgok, amikre nincs hatásod. Szeretünk, és szeretnénk az életünket megosztani veled.
Megaira Setan felé nyúlt. A férfi figyelte egy darabig, majd megszólalt:
– De ezzel veszélybe sodorlak titeket.
– Sok mindent túléltem már – felelte a nő. – Tudok magamra és a családomra is vigyázni.
Setan minden izma megfeszült. Tudta, miken ment keresztül Ilona, akadtak, amiket együtt élt át vele. Meg akart szólalni, de a nő megelőzte.
– Ne rontsuk el ezt a szép napot ilyesmikkel. Minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.
Setan szájába keserű íz tódult, de Ilona úgy tűnt, túl is lendült a témán, és egy angyalkát ábrázoló karácsonyi díszt mutatott a kislányának. Megaira már-már megbabonázva figyelte.
Setan mosolyt erőltetett magára.
– Igazad van. Ne rontsuk el a kölyök karácsonyát.
Letette a poharát, majd felállt. Előtúrta a doboz cigijét, és kiment az udvarra.
Percekig állt a sötét teraszon a szomszédos házak karácsonyi fényeit figyelve. A közelebbi épületek felől jókedélyű beszélgetések és nevetgélések hallatszottak.
– Vau, vau – csendült fel a vékonyka hang a háta mögül.
Megaira a teraszra nyíló ajtóban állt, közben az ajtófélfába kapaszkodott. Mögötte Ilona figyelte mosolyogva.
Setan mélyet szívott a cigijéből, majd kifújta a füstöt.
– Hát időnként valóban kutyául érzem magam, de még mindig nem vagyok az, kölyök.
Ilona felkuncogott.
– Kétlem, hogy különbséget tudna tenni egy farkas és egy kutya közt.
Megaira a környező tárgyakba kapaszkodva indult el Setan felé. Amikor már nem volt a közelben sem szék, sem virágcserép, tett pár gyors lépést, majd megingott. Setan épp időben kapott utána, hogy ne essen hasra.
– Te aztán vakmerő vagy – suttogta a kislánynak.
Megaira felkacagott, ami mosolyt csalt Setan arcára.
– Ne aggódj, én majd vigyázok rád.

Lukasz: A méregkeverő

 

2008 ősz:

Lukasz ökle erősen csapódott bele ellenfele gyomrába. Az sem zavarta, hogy a gimnázium udvarán vannak, és mások is látják őket.
– Mégis mi a görbehátú úristenit képzeltél magadról? – teremtette le az előtte görnyedő Kevint.
– Akkor még nem tudtam, hogy a húgod – nyöszörgött a fiú.
A távolból egy rövid szőkésbarna hajú lány szaladt feléjük, majd feldúlt arccal megtorpant Lukasz előtt.
– Mit művelsz? – kiabálta.
– Otthon ezért még számolunk, Katarzyna – korholta Lukasz a húgát. – Nagy szarban vagy, ugye tudod?
– El akarod mondani, apunak? – riadt meg a lány.
– Én nem – tárta szét a karját a fiú. – Majd te.
Katarzyna fejét rázva ellenkezett, közben Kevin felegyenesedett.
– Ugyan már, Luke, hisz elmúlt tizennégy – próbálta védeni Katarzynát a tizenhat éves fiú.
Lukasz összevonta a szemöldökét.
– Ha nem akarsz még egy gyomrost, akkor én a helyedben kussolnék – morogta. Még mondott volna mást is, de a távolból csengő hangja szűrődött feléjük.
– Kémia órám lesz, amit nem akarok kihagyni – vetette oda húgának és Kevinnek. – De ezt a beszélgetést még folytatjuk.
Idegesen trappolt az osztályterem felé, majd ott leült az egyik hátsó padhoz. A kedvenc tantárgya a kémia volt, szeretett az első padok egyikében ülni, most mégsem volt kedve hozzá. Nem is nagyon figyelt oda órán, csak akkor vette észre, hogy vége, amikor a többiek már pakoltak, hozzá pedig odalépett a tanár.
– Jól vagy, Lukasz?
A fiú felpillantott a férfira, és elővette leghihetőbb mosolyát.
– Persze – bólintott.
Az idős férfi arcáról lerít, hogy nem hisz Lukasznak, de nem firtatta tovább.
– Ne felejtsd el a versenyt – mondta. – Nagyon jó esélyeid vannak.
Lukasz közben fölállt, és elpakolta a könyveit.
– Köszönöm, tanár úr – hadarta, majd távozott.
Nem felejtette el a kémiaversenyt, de most csak az foglalkoztatta, hogy a húga összefeküdt az osztálytársával. Túl fiatalnak gondolta testvérét ahhoz, hogy fiúzzon, és bosszantotta, hogy ez ellen nem tehet semmit.
Amikor hazaért, arra lett figyelmes, hogy apja mérgesen üvöltözik. Miután benyitott a házba, már húga sírását is meghallotta.
– Normális vagy, lányom? – kiabált az apjuk.
Lukasz megállt a nappali ajtajában és némán figyelte őket. Húga a kanapén ült, arcát a tenyerébe temette, és egész testében rázkódott a zokogástól. Édesapjuk vele szemben állt csípőre tett kézzel. Egész feje vöröslött a dühtől. Az egyébként is termetes férfi most valahogy még nagyobbnak tűnt. – Még gyerek vagy – folytatta a korholást –, a tanulással kéne foglalkoznod. Szégyent hozol rám. – De szeretem – szipogta Katarzyna.
Lukasz nem szólt bele, csak azon tűnődött, hogy apjuk honnan tudta meg, mert ő nem szólt róla neki, a húgát pedig nem gondolta ennyire bátornak.
– Annyira naiv vagy, édes lányom – sóhajtott a férfi. – Megtiltom, hogy találkozzatok!
– De… – pattant fel Katarzyna, de az apjuk villanó szemétől visszaült.
– Nem mehetsz sehova, csak iskolába. Ha megtudom, hogy továbbra is találkozgattok, nem leszek ilyen lágyszívű.
Katarzyna ismét hevesebb sírásra zendített. Apjuk csak most vette észre, hogy Lukasz ott áll az ajtóban.
– Te tudtál róla? – mordult a fiúra.
– Nem – vetette oda hanyagul, majd otthagyta őket. Egyébként sem állt szándékában beköpni a húgát, és az apjuk korholása után már feleslegesnek érezte, hogy még ő is nekiessen a lánynak. Felment az emeletre, majd a szobájában ledobta a táskáját és leült, hogy felkészüljön a másnapi versenyre.

***
Lukasz csak akkor érezte magát idegesnek, amikor belépett a terembe. A hatalmas helyiségben rengeteg diák volt, a terem végében felállított pódiumon pedig már helyet foglaltak a versenybírák. Megigazította nyakkendőjét, majd beletúrt szőkésbarna hajába, és a legközelebbi szabad asztalhoz sietett, majd leült.
A verseny két részből állt: írásbeli és gyakorlati kísérlet. Az írásbeli rész többfordulós volt, és minden kérdésre megadott időn belül kellett válaszolni.
Amikor a csengő jelzett nekik, hogy elkezdhetik, Lukasz izgalma egy pillanat alatt elmúlt, és csak a feladatokra koncentrált.
Az idő múlt, a csöndes teremben visszhangzott a falióra ketyegése, és a diákok tollának susogó zaja. Egyik fordulót követte a másik. Már az utolsó forduló következett, amikor Lukasz észrevette, hogy a majdnem száz diákból mostanra csupán húsz körül lehettek.
A kísérletekig tízen jutottak el.
Lukasz büszkén húzta ki magát az asztal mögött, ahová beosztották. Már rég eltervezte, hogy vegyész lesz, és az ilyen apró sikerek ebben csak még jobban megerősítették.
Körbenézett az asztalán; többféle kémcső, lombikok és különféle anyagokat tartalmazó fiolák voltak rajta. Minden adott volt, hogy elvégezhesse a szükséges kísérleteket.
A versenybírák ezúttal lejöttek a pódiumról és lassan körbejárták az asztalokat. Lukasz senkit nem ismert a két nőből és két férfiból álló bírák közül. Az egyik nő sokáig időzött az asztalánál, és figyelte, ahogy Lukasz óvatosan összeönt két anyagot, majd felhevíti azt. A fiú nem foglalkozott vele, a kísérletre koncentrált. Aztán a nő tovább állt, és egy másik bíra lépett oda. Lukasz hallotta, hogy pár versenyzőnek szóltak, hogy hagyják abba a kísérletet. Többet kellett elvégezni, és ha az egyik nem sikerült, akkor a versenyző nem folytathatta tovább.
Miután Lukasz minden kísérletet sikeresen elvégzett, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha nem önmaga lett volna, újabb kísérletnek állt neki.
Ezt nem ismerte, mégis olyan rutinosan vegyítette össze a különböző anyagokat, mintha már milliószor elvégezte volna. Olyan fokú megszállottság lett rajta úrrá, hogy azt sem vette észre, amikor az egyik bíra megállt előtte.
– Már vége a versenynek – szólt rá a férfi, de Lukasz nem válaszolt, csak folytatta a kísérletet.
– Én azt a helyedben nem önteném össze azzal – folytatta a férfi.
Lukasz a figyelmeztetés ellenére folytatta, csak akkor nézett föl a férfira, amikor a kémcsövében már békésen lötyögött valami mélybordó folyadék.
Az őszes hajú, borostás férfi gondterhelten figyelt, majd kinyújtotta a kezét.
– Kérem.
Lukasz értetlenül, kissé bizonytalanul nyújtotta felé a kémcsövet.
– Maga tudja mi ez? – kérdezte, miután a férfi eltette a fiolát.
– Te nem? – döbbent meg a férfi. – Létrehoztál valamit, amiről azt sem tudod, micsoda?
Lukasz elhúzta a szája szélét.
– Furcsa érzés kapott el. Úgy éreztem, ezt most meg kell csinálnom, de nem tudom, hogy honnan tudom ezt a kísérletet. Még sosem csináltam.
A férfi nem válaszolt, csak hümmögött, majd előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből és átnyújtotta Lukasznak.
– Van számodra egy ajánlatom – tette hozzá. – Ha érdekel, akkor keress meg.
Lukasz elvette a kártyát, de mire kérdezhetett volna, a férfi eltűnt előle, így az apró papírra pillantott:

Ethan Evans 

Vegyész 

88. Elizabeth Rd.

Lukasz vállat vont, de zsebre tette a kártyát, Mire haza ért, az apró papírdarab egyre jobban felkeltette a kíváncsiságát. Vacsora után hanyatt feküdt az ágyán, bámulta a plafont közben pörgette-forgatta a kártyát az ujjai közt.
Percekig gondolkozott így, majd egyszer csak fölpattant, kiviharzott a szobából és lerobogott a lépcsőn. Sebtében magára kapta a kabátját, és már lépett volna ki az utcára, amikor utána szóltak. – Hova mész ilyen későn?
Lukasz a hang irányába fordult. Katarzyna a lépcső alján állt és kérdőn nézte őt.
– Semmi közöd hozzá – vetette oda, majd kis gondolkodás után hozzá tette: – Te árultad el neki? – kérdezte és a nappali felé biccentett.
Katarzyna megrázta a fejét.
– Kevin azt hitte be fogsz minket köpni és úgy döntött, megelőz téged, így bevallotta apunak, hogy udvarol nekem.
– Mást is?
Katarzyna bólintott.
Lukasz a szemét forgatta.
– Idióta – morogta. – Nem akartam szólni róla apunak, de talán jobb is így.
Nem várta meg húga válaszát, kisietett és bezárta maga mögött az ajtót, majd a kártyán szereplő cím felé sietett.
Egyik utca után fordult be a másikba, akadt ahol nem működtek az utcalámpák, így gyorsított a tempón. A megadott címhez érve azonban megtorpant, és egy darabig csak figyelte az ajtót, ami fölött egy vasrúd állt ki a falból, jelezve, hogy valaha cégértábla lengedezett ott.
Közelebb lépett, és becsöngetett.
Percekig várt, már azon volt, hogy hazamegy, amikor nyekeregve kinyílt az ősöreg ajtó, és feltűnt Ethan Evans.
A férfi alaposan végigmérte a fiút, mintha nem értené, hogy mit keres ott.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – szólalt meg, majd elállt az útból, és beinvitálta Lukaszt.
A fiú bizonytalanul lépte át a küszöböt, közben alaposan körbenézett. A tágas belsőtéren látszódott, hogy valaha kocsma lehetett, de már régóta nem annak használják. Ahol a pult volt most mikroszkópok, lombikok, borszeszégők és egyéb, a kísérletekhez szüksége eszközök pihentek. De a falak mentén szintén hasonlóan felszerelt asztalok álltak.
– Ez a laborja? – kérdezte Lukasz, mit sem törődve a férfi megjegyzésével.
– Igen.
Lukasz megtorpant a terem közepén és a férfi felé fordult.
– Milyen ajánlatról beszélt?
– Te aztán lényegre törő vagy – nevetett fel Ethan. – Új életcélt ajánlanék neked.
– Azt sem tudja, mik az eredeti terveim – kétkedett Lukasz.
– Kimagasló eredményeid vannak kémiából, fizikából és matematikából ellenben a többi tantárgyból csupán átlagos vagy… vagy átlagon aluli – magyarázta úgy mintha felolvasta volna. – Nyilván vegyész akarsz lenni.
Lukasz felfújta magát. Sértette a gondolat, hogy a férfi beletrafált.
– Maga is vegyész a kártyája alapján. Mégis mi mást tudna ajánlani?
Ethan az egyik asztalhoz lépett, és egy vékony, bőrkötésű könyvet vett fel onnan, amit aztán Lukasz felé nyújtott. A fiú értetlenül lapozgatta. A könyvben furábbnál furább kísérletek, vegyületek és anyagok szerepeltek. El kellett ismernie, hogy mérhetetlen izgatottság kerítette hatalmába, de még mindig nem értette, mit akar ezzel a férfi.
– Maga valamiféle alkimista? – kérdezte.
– Alkimista? – mosolygott Ethan. – Dehogy, bár még évszázadokkal ezelőtt minden méregkeverőt így hívtak.
– Méregkeverő? – döbbent meg Lukasz. – Maga mérgeket készít?
– Nem. Azaz nem csak mérgeket, de ez a megnevezésünk.
Lukaszt fura érzés kerítette hatalmába.
– Ez valami titkos társaság?
– Olyasmi – helyeselt a férfi. – Ha elfogadod az ajánlatom, akkor a mestereddé válok, és kitanítalak mindenre, amit tudok. Ezzel együtt olyan világba csöppennél, amiről senkinek nem beszélhetnél a civil életetből.
– Ez valami illegális dolog? – faggatózott tovább a fiú.
– Igen is meg nem is.
– Maga aztán nem ad tiszta válaszokat.
– Amíg nem győződőm meg róla, hogy bízhatom benned, addig nem is fogok.
– És így mégis hogyan várja el tőlem, hogy dönteni tudjak?
Ethan elmosolyodott.
– Jogos. Azt hiszem a kíváncsiságodra és tudásszomjadra kell bíznom a döntésed. De kapsz időt. – Mennyit?
– Egy hetet.
– Annyi elég lesz – vigyorgott Lukasz, majd meglobogtatta a könyvet. – Ezt magammal vihetem? Ethan láthatóan vacillált, hogy mit válaszoljon.
– Ezt lehet, hogy meg fogom bánni, de vidd – mondta végül.

***
Lukasz napokig csak azon gondolkozott, amit Ethan mondott neki. Esténként a kézzel írt könyvet forgatta, és többször is kiolvasta. Hihetetlennek tartotta az emléktörlő főzetet, főleg, hogy akár célirányosan is lehet alkalmazni, hogy csak bizonyos emlékeket töröljön. Ezt csak fokozta a többi, már-már meseszerű szer leírása. Talált leírást olyan szerről, ami egy pillanat alatt megölte az embert, de semmi nem mutatta ki a nyomát a szervezetben. De akadt olyan is, ami a látást befolyásolta. A leírás szerint láthatóvá tette a láthatatlant. Lukasz nem tudta, hogy ezt pontosan hogyan kell értelmezni, de izgalmasnak tűnt számára.
Érezte, ahogy egyre jobban magába szippantja ez a rejtélyes világ.
Csak azt nem értette, kik azok a fegyverforgatók…
Addig-addig gondolkozott, hogy egyik nap, iskola után egyenesen Ethan fura laborja felé vette az irányt.
Kopogás nélkül nyitott be, de azonnal meg is torpant.
Ethan egy magas, szemüveges férfival beszélgetett, aki mellett egy szőke, hét évesnek tűnő kislány állt.
– De még nincs kész – mondta Ethan.
– Akkor kockáztatok – közölte határozottan a férfi.
– Ne legyél bolond, Alan, ezzel megöleted magad.
– De nekem most van rá szükségem!
Ethan homlokráncolva gondolkozott.
– Szükségem van még egy kis időre.
– Az az, amim nincs – sóhajtott Alan, közben levette a szemüvegét, és megtörölgette.
A kislány megköszörülte a torkát, mire Alan lepillantott rá.
– Nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De vele biztosabb a sikerünk.
– Ha nincs kész, akkor nem – ellenkezett a kislány. – Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatot vállalj.
Lukasz döbbenten figyelte a beszélgetést. A kislány viselkedése egyáltalán nem felelt meg a korának. Magáról megfeledkezve közelebb lépett, amitől az ajtó, amit még mindig tartott, felnyögött.
Mindenki felé fordult.
– Kopogni nem tanítottak meg? – korholta Alan, majd Ethan felé fordult. – Ki a fiú?
– Nyugi – mosolygott Ethan. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan közénk fog tartozni.
Alan arca kisimult, majd intett a kislánynak, és elindult a bejárat felé, ahol Lukasz állt, de a fiú mellett megtorpant. Bár Lukaszt méregette, mondandóját mégis Ethannak szánta.
– Nem bánom, kapsz még egy napot.
– Egy nap elég lesz – kiáltott Ethan a távozó férfi után.
Amikor már csak ketten maradtak, a férfi arca elkomorult.
– Látom, nem csak a tudományomat kell megtanítanom neked, de a jómodort is.
– Hisz még nem is mondtam, hogy elfogadom-e az ajánlatát – vetette oda Lukasz, közben táskáját ledobta a legközelebbi székre.
– Akkor azért jöttél három nappal a határidő lejárta előtt, hogy közöld velem, hogy nem kérsz belőle?
– Nem – pufogott Lukasz. – De baromi bosszantó, hogy jobban tudja, mit akarok, mint én magam. – Minden az arcodra van írva – mosolyodott el a férfi. – Milyen terveid vannak holnapra?
– Ha már így kérdezi, akkor semmilyen.
– Helyes, akkor gyere ide délután. Beavatlak mindenbe, elmagyarázok mindent, és leteszed a titoktartási esküdet is.
– Titoktartási eskü? Olyan is lesz?
– Mit hittél? Anélkül el sem kezdünk semmit.

***
– Na ne – hüledezett Lukasz, miután Ethan elmesélt neki mindent a fegyverforgatókról, a velük kötött szövetségről, és a démonokról. – Ezt nem eteti meg velem. Ilyen nincs. És hogyhogy a nagyvilágnak fogalma sincs az egészről?
– Ez nekünk, méregkeverőknek köszönhető. Mi óvjuk a fegyverforgatók titkait.
– Bocsi, öreg, de ezt nem veszem be.
– Ne hívj öregnek – komorult el Ethan. – Egyrészt, alig múltam negyvenhat, másrészt, elvárom, hogy megadd nekem a tiszteletet. Értetted?
– Igen – morogta a fiú.
Ethan még mondani akart valamit, amikor kopogtattak az ajtón.
Alan lépett be hozzájuk, de a kislány nem volt vele.
– Jókor jössz, barátom – lelkesült fel Ethan.
– Elkészült, amit kértem? – lépett közelebb a férfi.
– Igen – felelte Ethan és levett egy fiolát az egyik polcról.
– Miért jöttem jókor? – kérdezte a férfi, miután elrakta az üvegcsét.
– A fiúnak bizonyosság kell – biccentett Ethan Lukasz felé, aki egyre kíváncsibban figyelte őket. Úgy tűnt Alan tökéletesen értette, hogy Ethan mit akar tőle, mert a zsebébe nyúlt, elővett egy ezüstösen csillogó bokszert, majd egyszerűen ledobta a földre.
Lukasznak a lélegzete is elakadt, amikor látta, hogy a fegyver zuhanás közben átalakul, és egy pillanat múlva már az a szőke kislány állt előtte, akit előző nap látott Alan oldalán.
A szőke gyerek kedvesen mosolygott rá.
– Előszőr látsz ilyet? – kérdezte csilingelő hangon.
Lukasz csak bólogatott, mert hang még nem hagyta el a torkát.
– Méregkeverő leszel?
Lukasz megköszörülte a torkát.
– Igen.
– Gyere, Charlie – szólalt meg Alan sokkal gyengédebb hangon, mint ahogy eddig beszélt.
– Jó tanulást – búcsúzott a kislány Lukasztól, majd ugrándozva sietett a férfi után, aki közben már útnak is eredt.
Ethan becsukta utánuk az ajtót.
– Nos? – kérdezte Lukaszt. – Leteszed az esküt?
– Naná – lelkesült fel a fiú.
Ethan az egyik polcrendszerhez lépett és áttúrta a sűrűn sorakozó, mindenféle színű üvegcsét. Amikor megtalálta, amit keresett Lukasz elé lépett.
– Ezt fogd meg – nyomta a fiú kezébe.
Lukasz felvont szemöldökkel méregette a láp színű folyadékot, közben Ethan kinyitott egy könyvet.
– Ismételd el, amit felolvasok – szólt rá a fiúra, majd válaszra nem várva olvasni kezdett.
Lukasz hallgatta egy darabig az idegen nyelvet, majd megállította a férfit.
– Ezt nem értem.
– Az eskü szövegét azon a nyelven kell elmondani, amin íródott. Ez pedig a francia. Utána meg kell innod azt – bökött a Lukasz kezében pihenő zavaros folyadékra.
– Mi? – fintorodott el a fiú. – Ezt az undi valamit?
– Igen – bólintott a férfi.
– Nincs az a ragyásképű, szőröshasú átokverés, hogy én ezt megiszom.
Ethan becsukta a könyvet, majd az ajtóra mutatott.
– Akkor távozhatsz.
Lukasz nem akart haza menni. Vett egy mély levegőt.
– Rendben. Megiszom ezt az ocsmány lötyit – mozgatta meg undorral az üvegcsét a kezében. – De addig nem mondom el a szöveget, amíg nem tudom, mit jelent.
– Ez érthető – bólintott Ethan. – Szószerinti fordítást szeretnél, vagy…
Lukasz a férfi szavába vágott:
– Csak zanzásítva.
Ethan elfintorodott, majd ismét kinyitotta a könyvet.
– Felesküdsz rá, hogy minden körülmények közt őrződ a fegyverforgatók titkát, és tudásoddal őket szolgálod. Továbbá, hogy feltételnélküli hűséget fogadsz a méregkeverőknek – közölte a férfi. – Nagyjából ennyi. Viszont többet ne vágj a szavamba!
– Elnézést. És a folyadék minek? – kérdezte Lukasz.
– Az – mondjuk úgy – beléd égeti az esküt.
Lukasz gerincén borzongás futott végig.
Ethan ismét a szöveg fölé hajolt, és lassan felolvasta. Lukasz igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat, amiket nem ismert. Miután végeztek, Lukasz bizonytalanul kinyitotta a fiolát. A folyadéknak nem csak a színe volt undorító, de a szaga is a pöcegödörre emlékeztette.
Ethan türelmesen várt.
Lukasz befogta az orrát, becsukta a szemét, és egy húzásra megitta a szert. A folyadék borzasztó íze grimaszba rántotta az arcát, és egész testében megrászkódott.
– Olyan volt, mintha… ú nem, inkább nem is mondom ki, milyen íze volt – fintorodott el.
Ethan arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Gratulálok, öcskös – veregette meg a fiú hátát. – Most már közénk tartozol.

***
Ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, Lukasz egyre több mindent tudott meg a méregkeverőkről, fegyverforgatókról és még a démonokról is. Talán emiatt, az iskola egyre jobban untatta. Érezte, hogy megtalálta a helyét, ezért már feleslegesnek érezte a civil intézetben való tanulást. Jegyei azokból a tantárgyakból is romlottak, amikből addig jó volt. Ez sok vitát eredményezett közte és a szülei közt. Ezzel persze nem foglalkozott, amikor Ethannál volt, de azért mesélt róla a férfinak, mert azt érdekelte.
– Figyelj oda jobban a jegyeidre – korholta Ethan, amikor Lukasz a legutóbbi vitáját az apjával elmesélte neki.
– De már nem érdekel. Ez érdekel – mutatott körbe a laborban.
– Ennek nagyon örülök, de nem kelthetsz feltűnést.
Lukasz legyintett.
– Azt hiszik, hogy drogozom, vagy rossz társaságba keveredtem.
Ethan a fiú kezébe nyomott egy lombikot, majd védőszemüveget vett fel, és egy tűz fölött melegített üveg fölé hajolt.
– Az még rosszabb – magyarázta. – Egyébként se hagyd, hogy aggódjanak érted, hisz a szüleid. Tanulhatnál végre némi tiszteletet – morogta, majd oda nem nézve jelezte Lukasznak, hogy adja oda neki a lombikot.
– Maga borzasztó bosszantó tud lenni – pufogott Lukasz.
Ethan felegyenesedett, majd hátrébb lépett, magával vonva a fiút is. Az asztalon hagyott kísérlet hangos pukkanás után ontotta magából a füstöt.
Lukasz köhögve legyezgette a csípős, fekete anyagot.
– Ennek kellett volna történnie?
Ethan a fejét vakarta.
– Nem teljesen, de kezdésnek nem rossz – nevetett fel, majd az ajtó felé mutatott. – Kinyitnád, hogy hamarabb kiszellőzzön?
– Persze – rohant Lukasz.
Örömmel tárta ki az ajtót és szippantott bele az éjszaka hűvös levegőjébe. Ebben az utcában több lámpa sem működött így tiszta idő esetén jobban lehetett látni a csillagokat. Most is ékkőként ragyogtak fent.
Lukasz már ment volna vissza, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Minden izma megfeszült, ahogy egy hatalmas kutya sziluettje rajzolódott ki előtte. Az állat idegesen mászkált fel s alá nem messze tőle.
– Mr. Evens – sipította ijedtében a fiú, de a férfi nem reagált. – Mr. Evens, ide tudna jönni?
– Mi történt? – türelmetlenkedett a férfi.
– Itt cirkál egy hatalmas kutya.
Ethan nem válaszolt, de Lukasz hallotta, ahogy elindul.
– Ez nem kutya – dörmögte a férfi, amikor megállt mellette. Ahogy Lukasz rápillantott észrevette, hogy kicsit sem örül az állat jelenlétének, de láthatóan már találkozott vele.
Ethan elsuhant Lukasz mellett, és kilépett az utcára.
– Menj vissza, ezt elintézem – szólt rá a fiúra.
Lukasz kíváncsibb volt annál, sem mint hogy engedelmeskedjen. Figyelte, ahogy Ethan az állat felé indul.
– Mit keresel itt? – szólt a jövevényhez a férfi, úgy mintha az tudna beszélni. – Már megtettem mindent, amit kértél.
Lukasz nem látta tisztán az állatot, de amikor annak szeme rávillant, olyan látványt nyújtott, mint két sápadt csillag.
A hatalmas kutya figyelte őt egy darabig, majd arrébb ment és várta Ethant, hogy kövesse. Ahogy a férfi odaért, az állat sziluettje megváltozott. Lukasz nem látta rendesen, csak azt, hogy emberi alakot öltött.
Ahhoz túl messze voltak, hogy Lukasz hallja őket, mégsem ment vissza, csak állt az ajtóban és figyelt. A két alak perceken át beszélgetett, majd ismét alakot öltött a kutya és eltűnt a sötét éjszakába. Ethan arcán aggodalom ült, amikor visszatért Lukaszhoz.
– Ez ki volt? – kérdezte a fiú.
Ethan nem válaszolt azonnal, csak felsóhajtott, majd abba az irányba fordult, amerre az állat eltűnt. – Egy fegyver – közölte tűnődve, majd bement a laborba.
Lukaszt nem elégítette ki ez a válasz, sosem látta még mesterét ennyire gondterheltnek. Tudni akarta az okát.
– Milyen fegyver? – követte a férfit. – És mit akart?
Ethan megtámaszkodott az asztalon.
– Ehhez most még semmi közöd.
– Most még?
Ethan megadóan felszusszant.
– A legtöbb ügyfelemet meg fogod örökölni tőlem, majd ha én már nem leszek – magyarázta. – Ő az egyik legkülönlegesebb közülük. Van egy olyan érzésem, hogy nagy változásokat fog előidézni.