Lukasz: A méregkeverő

 

2008 ősz:

Lukasz ökle erősen csapódott bele ellenfele gyomrába. Az sem zavarta, hogy a gimnázium udvarán vannak, és mások is látják őket.
– Mégis mi a görbehátú úristenit képzeltél magadról? – teremtette le az előtte görnyedő Kevint.
– Akkor még nem tudtam, hogy a húgod – nyöszörgött a fiú.
A távolból egy rövid szőkésbarna hajú lány szaladt feléjük, majd feldúlt arccal megtorpant Lukasz előtt.
– Mit művelsz? – kiabálta.
– Otthon ezért még számolunk, Katarzyna – korholta Lukasz a húgát. – Nagy szarban vagy, ugye tudod?
– El akarod mondani, apunak? – riadt meg a lány.
– Én nem – tárta szét a karját a fiú. – Majd te.
Katarzyna fejét rázva ellenkezett, közben Kevin felegyenesedett.
– Ugyan már, Luke, hisz elmúlt tizennégy – próbálta védeni Katarzynát a tizenhat éves fiú.
Lukasz összevonta a szemöldökét.
– Ha nem akarsz még egy gyomrost, akkor én a helyedben kussolnék – morogta. Még mondott volna mást is, de a távolból csengő hangja szűrődött feléjük.
– Kémia órám lesz, amit nem akarok kihagyni – vetette oda húgának és Kevinnek. – De ezt a beszélgetést még folytatjuk.
Idegesen trappolt az osztályterem felé, majd ott leült az egyik hátsó padhoz. A kedvenc tantárgya a kémia volt, szeretett az első padok egyikében ülni, most mégsem volt kedve hozzá. Nem is nagyon figyelt oda órán, csak akkor vette észre, hogy vége, amikor a többiek már pakoltak, hozzá pedig odalépett a tanár.
– Jól vagy, Lukasz?
A fiú felpillantott a férfira, és elővette leghihetőbb mosolyát.
– Persze – bólintott.
Az idős férfi arcáról lerít, hogy nem hisz Lukasznak, de nem firtatta tovább.
– Ne felejtsd el a versenyt – mondta. – Nagyon jó esélyeid vannak.
Lukasz közben fölállt, és elpakolta a könyveit.
– Köszönöm, tanár úr – hadarta, majd távozott.
Nem felejtette el a kémiaversenyt, de most csak az foglalkoztatta, hogy a húga összefeküdt az osztálytársával. Túl fiatalnak gondolta testvérét ahhoz, hogy fiúzzon, és bosszantotta, hogy ez ellen nem tehet semmit.
Amikor hazaért, arra lett figyelmes, hogy apja mérgesen üvöltözik. Miután benyitott a házba, már húga sírását is meghallotta.
– Normális vagy, lányom? – kiabált az apjuk.
Lukasz megállt a nappali ajtajában és némán figyelte őket. Húga a kanapén ült, arcát a tenyerébe temette, és egész testében rázkódott a zokogástól. Édesapjuk vele szemben állt csípőre tett kézzel. Egész feje vöröslött a dühtől. Az egyébként is termetes férfi most valahogy még nagyobbnak tűnt. – Még gyerek vagy – folytatta a korholást –, a tanulással kéne foglalkoznod. Szégyent hozol rám. – De szeretem – szipogta Katarzyna.
Lukasz nem szólt bele, csak azon tűnődött, hogy apjuk honnan tudta meg, mert ő nem szólt róla neki, a húgát pedig nem gondolta ennyire bátornak.
– Annyira naiv vagy, édes lányom – sóhajtott a férfi. – Megtiltom, hogy találkozzatok!
– De… – pattant fel Katarzyna, de az apjuk villanó szemétől visszaült.
– Nem mehetsz sehova, csak iskolába. Ha megtudom, hogy továbbra is találkozgattok, nem leszek ilyen lágyszívű.
Katarzyna ismét hevesebb sírásra zendített. Apjuk csak most vette észre, hogy Lukasz ott áll az ajtóban.
– Te tudtál róla? – mordult a fiúra.
– Nem – vetette oda hanyagul, majd otthagyta őket. Egyébként sem állt szándékában beköpni a húgát, és az apjuk korholása után már feleslegesnek érezte, hogy még ő is nekiessen a lánynak. Felment az emeletre, majd a szobájában ledobta a táskáját és leült, hogy felkészüljön a másnapi versenyre.

***
Lukasz csak akkor érezte magát idegesnek, amikor belépett a terembe. A hatalmas helyiségben rengeteg diák volt, a terem végében felállított pódiumon pedig már helyet foglaltak a versenybírák. Megigazította nyakkendőjét, majd beletúrt szőkésbarna hajába, és a legközelebbi szabad asztalhoz sietett, majd leült.
A verseny két részből állt: írásbeli és gyakorlati kísérlet. Az írásbeli rész többfordulós volt, és minden kérdésre megadott időn belül kellett válaszolni.
Amikor a csengő jelzett nekik, hogy elkezdhetik, Lukasz izgalma egy pillanat alatt elmúlt, és csak a feladatokra koncentrált.
Az idő múlt, a csöndes teremben visszhangzott a falióra ketyegése, és a diákok tollának susogó zaja. Egyik fordulót követte a másik. Már az utolsó forduló következett, amikor Lukasz észrevette, hogy a majdnem száz diákból mostanra csupán húsz körül lehettek.
A kísérletekig tízen jutottak el.
Lukasz büszkén húzta ki magát az asztal mögött, ahová beosztották. Már rég eltervezte, hogy vegyész lesz, és az ilyen apró sikerek ebben csak még jobban megerősítették.
Körbenézett az asztalán; többféle kémcső, lombikok és különféle anyagokat tartalmazó fiolák voltak rajta. Minden adott volt, hogy elvégezhesse a szükséges kísérleteket.
A versenybírák ezúttal lejöttek a pódiumról és lassan körbejárták az asztalokat. Lukasz senkit nem ismert a két nőből és két férfiból álló bírák közül. Az egyik nő sokáig időzött az asztalánál, és figyelte, ahogy Lukasz óvatosan összeönt két anyagot, majd felhevíti azt. A fiú nem foglalkozott vele, a kísérletre koncentrált. Aztán a nő tovább állt, és egy másik bíra lépett oda. Lukasz hallotta, hogy pár versenyzőnek szóltak, hogy hagyják abba a kísérletet. Többet kellett elvégezni, és ha az egyik nem sikerült, akkor a versenyző nem folytathatta tovább.
Miután Lukasz minden kísérletet sikeresen elvégzett, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha nem önmaga lett volna, újabb kísérletnek állt neki.
Ezt nem ismerte, mégis olyan rutinosan vegyítette össze a különböző anyagokat, mintha már milliószor elvégezte volna. Olyan fokú megszállottság lett rajta úrrá, hogy azt sem vette észre, amikor az egyik bíra megállt előtte.
– Már vége a versenynek – szólt rá a férfi, de Lukasz nem válaszolt, csak folytatta a kísérletet.
– Én azt a helyedben nem önteném össze azzal – folytatta a férfi.
Lukasz a figyelmeztetés ellenére folytatta, csak akkor nézett föl a férfira, amikor a kémcsövében már békésen lötyögött valami mélybordó folyadék.
Az őszes hajú, borostás férfi gondterhelten figyelt, majd kinyújtotta a kezét.
– Kérem.
Lukasz értetlenül, kissé bizonytalanul nyújtotta felé a kémcsövet.
– Maga tudja mi ez? – kérdezte, miután a férfi eltette a fiolát.
– Te nem? – döbbent meg a férfi. – Létrehoztál valamit, amiről azt sem tudod, micsoda?
Lukasz elhúzta a szája szélét.
– Furcsa érzés kapott el. Úgy éreztem, ezt most meg kell csinálnom, de nem tudom, hogy honnan tudom ezt a kísérletet. Még sosem csináltam.
A férfi nem válaszolt, csak hümmögött, majd előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből és átnyújtotta Lukasznak.
– Van számodra egy ajánlatom – tette hozzá. – Ha érdekel, akkor keress meg.
Lukasz elvette a kártyát, de mire kérdezhetett volna, a férfi eltűnt előle, így az apró papírra pillantott:

Ethan Evans 

Vegyész 

88. Elizabeth Rd.

Lukasz vállat vont, de zsebre tette a kártyát, Mire haza ért, az apró papírdarab egyre jobban felkeltette a kíváncsiságát. Vacsora után hanyatt feküdt az ágyán, bámulta a plafont közben pörgette-forgatta a kártyát az ujjai közt.
Percekig gondolkozott így, majd egyszer csak fölpattant, kiviharzott a szobából és lerobogott a lépcsőn. Sebtében magára kapta a kabátját, és már lépett volna ki az utcára, amikor utána szóltak. – Hova mész ilyen későn?
Lukasz a hang irányába fordult. Katarzyna a lépcső alján állt és kérdőn nézte őt.
– Semmi közöd hozzá – vetette oda, majd kis gondolkodás után hozzá tette: – Te árultad el neki? – kérdezte és a nappali felé biccentett.
Katarzyna megrázta a fejét.
– Kevin azt hitte be fogsz minket köpni és úgy döntött, megelőz téged, így bevallotta apunak, hogy udvarol nekem.
– Mást is?
Katarzyna bólintott.
Lukasz a szemét forgatta.
– Idióta – morogta. – Nem akartam szólni róla apunak, de talán jobb is így.
Nem várta meg húga válaszát, kisietett és bezárta maga mögött az ajtót, majd a kártyán szereplő cím felé sietett.
Egyik utca után fordult be a másikba, akadt ahol nem működtek az utcalámpák, így gyorsított a tempón. A megadott címhez érve azonban megtorpant, és egy darabig csak figyelte az ajtót, ami fölött egy vasrúd állt ki a falból, jelezve, hogy valaha cégértábla lengedezett ott.
Közelebb lépett, és becsöngetett.
Percekig várt, már azon volt, hogy hazamegy, amikor nyekeregve kinyílt az ősöreg ajtó, és feltűnt Ethan Evans.
A férfi alaposan végigmérte a fiút, mintha nem értené, hogy mit keres ott.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – szólalt meg, majd elállt az útból, és beinvitálta Lukaszt.
A fiú bizonytalanul lépte át a küszöböt, közben alaposan körbenézett. A tágas belsőtéren látszódott, hogy valaha kocsma lehetett, de már régóta nem annak használják. Ahol a pult volt most mikroszkópok, lombikok, borszeszégők és egyéb, a kísérletekhez szüksége eszközök pihentek. De a falak mentén szintén hasonlóan felszerelt asztalok álltak.
– Ez a laborja? – kérdezte Lukasz, mit sem törődve a férfi megjegyzésével.
– Igen.
Lukasz megtorpant a terem közepén és a férfi felé fordult.
– Milyen ajánlatról beszélt?
– Te aztán lényegre törő vagy – nevetett fel Ethan. – Új életcélt ajánlanék neked.
– Azt sem tudja, mik az eredeti terveim – kétkedett Lukasz.
– Kimagasló eredményeid vannak kémiából, fizikából és matematikából ellenben a többi tantárgyból csupán átlagos vagy… vagy átlagon aluli – magyarázta úgy mintha felolvasta volna. – Nyilván vegyész akarsz lenni.
Lukasz felfújta magát. Sértette a gondolat, hogy a férfi beletrafált.
– Maga is vegyész a kártyája alapján. Mégis mi mást tudna ajánlani?
Ethan az egyik asztalhoz lépett, és egy vékony, bőrkötésű könyvet vett fel onnan, amit aztán Lukasz felé nyújtott. A fiú értetlenül lapozgatta. A könyvben furábbnál furább kísérletek, vegyületek és anyagok szerepeltek. El kellett ismernie, hogy mérhetetlen izgatottság kerítette hatalmába, de még mindig nem értette, mit akar ezzel a férfi.
– Maga valamiféle alkimista? – kérdezte.
– Alkimista? – mosolygott Ethan. – Dehogy, bár még évszázadokkal ezelőtt minden méregkeverőt így hívtak.
– Méregkeverő? – döbbent meg Lukasz. – Maga mérgeket készít?
– Nem. Azaz nem csak mérgeket, de ez a megnevezésünk.
Lukaszt fura érzés kerítette hatalmába.
– Ez valami titkos társaság?
– Olyasmi – helyeselt a férfi. – Ha elfogadod az ajánlatom, akkor a mestereddé válok, és kitanítalak mindenre, amit tudok. Ezzel együtt olyan világba csöppennél, amiről senkinek nem beszélhetnél a civil életetből.
– Ez valami illegális dolog? – faggatózott tovább a fiú.
– Igen is meg nem is.
– Maga aztán nem ad tiszta válaszokat.
– Amíg nem győződőm meg róla, hogy bízhatom benned, addig nem is fogok.
– És így mégis hogyan várja el tőlem, hogy dönteni tudjak?
Ethan elmosolyodott.
– Jogos. Azt hiszem a kíváncsiságodra és tudásszomjadra kell bíznom a döntésed. De kapsz időt. – Mennyit?
– Egy hetet.
– Annyi elég lesz – vigyorgott Lukasz, majd meglobogtatta a könyvet. – Ezt magammal vihetem? Ethan láthatóan vacillált, hogy mit válaszoljon.
– Ezt lehet, hogy meg fogom bánni, de vidd – mondta végül.

***
Lukasz napokig csak azon gondolkozott, amit Ethan mondott neki. Esténként a kézzel írt könyvet forgatta, és többször is kiolvasta. Hihetetlennek tartotta az emléktörlő főzetet, főleg, hogy akár célirányosan is lehet alkalmazni, hogy csak bizonyos emlékeket töröljön. Ezt csak fokozta a többi, már-már meseszerű szer leírása. Talált leírást olyan szerről, ami egy pillanat alatt megölte az embert, de semmi nem mutatta ki a nyomát a szervezetben. De akadt olyan is, ami a látást befolyásolta. A leírás szerint láthatóvá tette a láthatatlant. Lukasz nem tudta, hogy ezt pontosan hogyan kell értelmezni, de izgalmasnak tűnt számára.
Érezte, ahogy egyre jobban magába szippantja ez a rejtélyes világ.
Csak azt nem értette, kik azok a fegyverforgatók…
Addig-addig gondolkozott, hogy egyik nap, iskola után egyenesen Ethan fura laborja felé vette az irányt.
Kopogás nélkül nyitott be, de azonnal meg is torpant.
Ethan egy magas, szemüveges férfival beszélgetett, aki mellett egy szőke, hét évesnek tűnő kislány állt.
– De még nincs kész – mondta Ethan.
– Akkor kockáztatok – közölte határozottan a férfi.
– Ne legyél bolond, Alan, ezzel megöleted magad.
– De nekem most van rá szükségem!
Ethan homlokráncolva gondolkozott.
– Szükségem van még egy kis időre.
– Az az, amim nincs – sóhajtott Alan, közben levette a szemüvegét, és megtörölgette.
A kislány megköszörülte a torkát, mire Alan lepillantott rá.
– Nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De vele biztosabb a sikerünk.
– Ha nincs kész, akkor nem – ellenkezett a kislány. – Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatot vállalj.
Lukasz döbbenten figyelte a beszélgetést. A kislány viselkedése egyáltalán nem felelt meg a korának. Magáról megfeledkezve közelebb lépett, amitől az ajtó, amit még mindig tartott, felnyögött.
Mindenki felé fordult.
– Kopogni nem tanítottak meg? – korholta Alan, majd Ethan felé fordult. – Ki a fiú?
– Nyugi – mosolygott Ethan. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan közénk fog tartozni.
Alan arca kisimult, majd intett a kislánynak, és elindult a bejárat felé, ahol Lukasz állt, de a fiú mellett megtorpant. Bár Lukaszt méregette, mondandóját mégis Ethannak szánta.
– Nem bánom, kapsz még egy napot.
– Egy nap elég lesz – kiáltott Ethan a távozó férfi után.
Amikor már csak ketten maradtak, a férfi arca elkomorult.
– Látom, nem csak a tudományomat kell megtanítanom neked, de a jómodort is.
– Hisz még nem is mondtam, hogy elfogadom-e az ajánlatát – vetette oda Lukasz, közben táskáját ledobta a legközelebbi székre.
– Akkor azért jöttél három nappal a határidő lejárta előtt, hogy közöld velem, hogy nem kérsz belőle?
– Nem – pufogott Lukasz. – De baromi bosszantó, hogy jobban tudja, mit akarok, mint én magam. – Minden az arcodra van írva – mosolyodott el a férfi. – Milyen terveid vannak holnapra?
– Ha már így kérdezi, akkor semmilyen.
– Helyes, akkor gyere ide délután. Beavatlak mindenbe, elmagyarázok mindent, és leteszed a titoktartási esküdet is.
– Titoktartási eskü? Olyan is lesz?
– Mit hittél? Anélkül el sem kezdünk semmit.

***
– Na ne – hüledezett Lukasz, miután Ethan elmesélt neki mindent a fegyverforgatókról, a velük kötött szövetségről, és a démonokról. – Ezt nem eteti meg velem. Ilyen nincs. És hogyhogy a nagyvilágnak fogalma sincs az egészről?
– Ez nekünk, méregkeverőknek köszönhető. Mi óvjuk a fegyverforgatók titkait.
– Bocsi, öreg, de ezt nem veszem be.
– Ne hívj öregnek – komorult el Ethan. – Egyrészt, alig múltam negyvenhat, másrészt, elvárom, hogy megadd nekem a tiszteletet. Értetted?
– Igen – morogta a fiú.
Ethan még mondani akart valamit, amikor kopogtattak az ajtón.
Alan lépett be hozzájuk, de a kislány nem volt vele.
– Jókor jössz, barátom – lelkesült fel Ethan.
– Elkészült, amit kértem? – lépett közelebb a férfi.
– Igen – felelte Ethan és levett egy fiolát az egyik polcról.
– Miért jöttem jókor? – kérdezte a férfi, miután elrakta az üvegcsét.
– A fiúnak bizonyosság kell – biccentett Ethan Lukasz felé, aki egyre kíváncsibban figyelte őket. Úgy tűnt Alan tökéletesen értette, hogy Ethan mit akar tőle, mert a zsebébe nyúlt, elővett egy ezüstösen csillogó bokszert, majd egyszerűen ledobta a földre.
Lukasznak a lélegzete is elakadt, amikor látta, hogy a fegyver zuhanás közben átalakul, és egy pillanat múlva már az a szőke kislány állt előtte, akit előző nap látott Alan oldalán.
A szőke gyerek kedvesen mosolygott rá.
– Előszőr látsz ilyet? – kérdezte csilingelő hangon.
Lukasz csak bólogatott, mert hang még nem hagyta el a torkát.
– Méregkeverő leszel?
Lukasz megköszörülte a torkát.
– Igen.
– Gyere, Charlie – szólalt meg Alan sokkal gyengédebb hangon, mint ahogy eddig beszélt.
– Jó tanulást – búcsúzott a kislány Lukasztól, majd ugrándozva sietett a férfi után, aki közben már útnak is eredt.
Ethan becsukta utánuk az ajtót.
– Nos? – kérdezte Lukaszt. – Leteszed az esküt?
– Naná – lelkesült fel a fiú.
Ethan az egyik polcrendszerhez lépett és áttúrta a sűrűn sorakozó, mindenféle színű üvegcsét. Amikor megtalálta, amit keresett Lukasz elé lépett.
– Ezt fogd meg – nyomta a fiú kezébe.
Lukasz felvont szemöldökkel méregette a láp színű folyadékot, közben Ethan kinyitott egy könyvet.
– Ismételd el, amit felolvasok – szólt rá a fiúra, majd válaszra nem várva olvasni kezdett.
Lukasz hallgatta egy darabig az idegen nyelvet, majd megállította a férfit.
– Ezt nem értem.
– Az eskü szövegét azon a nyelven kell elmondani, amin íródott. Ez pedig a francia. Utána meg kell innod azt – bökött a Lukasz kezében pihenő zavaros folyadékra.
– Mi? – fintorodott el a fiú. – Ezt az undi valamit?
– Igen – bólintott a férfi.
– Nincs az a ragyásképű, szőröshasú átokverés, hogy én ezt megiszom.
Ethan becsukta a könyvet, majd az ajtóra mutatott.
– Akkor távozhatsz.
Lukasz nem akart haza menni. Vett egy mély levegőt.
– Rendben. Megiszom ezt az ocsmány lötyit – mozgatta meg undorral az üvegcsét a kezében. – De addig nem mondom el a szöveget, amíg nem tudom, mit jelent.
– Ez érthető – bólintott Ethan. – Szószerinti fordítást szeretnél, vagy…
Lukasz a férfi szavába vágott:
– Csak zanzásítva.
Ethan elfintorodott, majd ismét kinyitotta a könyvet.
– Felesküdsz rá, hogy minden körülmények közt őrződ a fegyverforgatók titkát, és tudásoddal őket szolgálod. Továbbá, hogy feltételnélküli hűséget fogadsz a méregkeverőknek – közölte a férfi. – Nagyjából ennyi. Viszont többet ne vágj a szavamba!
– Elnézést. És a folyadék minek? – kérdezte Lukasz.
– Az – mondjuk úgy – beléd égeti az esküt.
Lukasz gerincén borzongás futott végig.
Ethan ismét a szöveg fölé hajolt, és lassan felolvasta. Lukasz igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat, amiket nem ismert. Miután végeztek, Lukasz bizonytalanul kinyitotta a fiolát. A folyadéknak nem csak a színe volt undorító, de a szaga is a pöcegödörre emlékeztette.
Ethan türelmesen várt.
Lukasz befogta az orrát, becsukta a szemét, és egy húzásra megitta a szert. A folyadék borzasztó íze grimaszba rántotta az arcát, és egész testében megrászkódott.
– Olyan volt, mintha… ú nem, inkább nem is mondom ki, milyen íze volt – fintorodott el.
Ethan arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Gratulálok, öcskös – veregette meg a fiú hátát. – Most már közénk tartozol.

***
Ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, Lukasz egyre több mindent tudott meg a méregkeverőkről, fegyverforgatókról és még a démonokról is. Talán emiatt, az iskola egyre jobban untatta. Érezte, hogy megtalálta a helyét, ezért már feleslegesnek érezte a civil intézetben való tanulást. Jegyei azokból a tantárgyakból is romlottak, amikből addig jó volt. Ez sok vitát eredményezett közte és a szülei közt. Ezzel persze nem foglalkozott, amikor Ethannál volt, de azért mesélt róla a férfinak, mert azt érdekelte.
– Figyelj oda jobban a jegyeidre – korholta Ethan, amikor Lukasz a legutóbbi vitáját az apjával elmesélte neki.
– De már nem érdekel. Ez érdekel – mutatott körbe a laborban.
– Ennek nagyon örülök, de nem kelthetsz feltűnést.
Lukasz legyintett.
– Azt hiszik, hogy drogozom, vagy rossz társaságba keveredtem.
Ethan a fiú kezébe nyomott egy lombikot, majd védőszemüveget vett fel, és egy tűz fölött melegített üveg fölé hajolt.
– Az még rosszabb – magyarázta. – Egyébként se hagyd, hogy aggódjanak érted, hisz a szüleid. Tanulhatnál végre némi tiszteletet – morogta, majd oda nem nézve jelezte Lukasznak, hogy adja oda neki a lombikot.
– Maga borzasztó bosszantó tud lenni – pufogott Lukasz.
Ethan felegyenesedett, majd hátrébb lépett, magával vonva a fiút is. Az asztalon hagyott kísérlet hangos pukkanás után ontotta magából a füstöt.
Lukasz köhögve legyezgette a csípős, fekete anyagot.
– Ennek kellett volna történnie?
Ethan a fejét vakarta.
– Nem teljesen, de kezdésnek nem rossz – nevetett fel, majd az ajtó felé mutatott. – Kinyitnád, hogy hamarabb kiszellőzzön?
– Persze – rohant Lukasz.
Örömmel tárta ki az ajtót és szippantott bele az éjszaka hűvös levegőjébe. Ebben az utcában több lámpa sem működött így tiszta idő esetén jobban lehetett látni a csillagokat. Most is ékkőként ragyogtak fent.
Lukasz már ment volna vissza, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Minden izma megfeszült, ahogy egy hatalmas kutya sziluettje rajzolódott ki előtte. Az állat idegesen mászkált fel s alá nem messze tőle.
– Mr. Evens – sipította ijedtében a fiú, de a férfi nem reagált. – Mr. Evens, ide tudna jönni?
– Mi történt? – türelmetlenkedett a férfi.
– Itt cirkál egy hatalmas kutya.
Ethan nem válaszolt, de Lukasz hallotta, ahogy elindul.
– Ez nem kutya – dörmögte a férfi, amikor megállt mellette. Ahogy Lukasz rápillantott észrevette, hogy kicsit sem örül az állat jelenlétének, de láthatóan már találkozott vele.
Ethan elsuhant Lukasz mellett, és kilépett az utcára.
– Menj vissza, ezt elintézem – szólt rá a fiúra.
Lukasz kíváncsibb volt annál, sem mint hogy engedelmeskedjen. Figyelte, ahogy Ethan az állat felé indul.
– Mit keresel itt? – szólt a jövevényhez a férfi, úgy mintha az tudna beszélni. – Már megtettem mindent, amit kértél.
Lukasz nem látta tisztán az állatot, de amikor annak szeme rávillant, olyan látványt nyújtott, mint két sápadt csillag.
A hatalmas kutya figyelte őt egy darabig, majd arrébb ment és várta Ethant, hogy kövesse. Ahogy a férfi odaért, az állat sziluettje megváltozott. Lukasz nem látta rendesen, csak azt, hogy emberi alakot öltött.
Ahhoz túl messze voltak, hogy Lukasz hallja őket, mégsem ment vissza, csak állt az ajtóban és figyelt. A két alak perceken át beszélgetett, majd ismét alakot öltött a kutya és eltűnt a sötét éjszakába. Ethan arcán aggodalom ült, amikor visszatért Lukaszhoz.
– Ez ki volt? – kérdezte a fiú.
Ethan nem válaszolt azonnal, csak felsóhajtott, majd abba az irányba fordult, amerre az állat eltűnt. – Egy fegyver – közölte tűnődve, majd bement a laborba.
Lukaszt nem elégítette ki ez a válasz, sosem látta még mesterét ennyire gondterheltnek. Tudni akarta az okát.
– Milyen fegyver? – követte a férfit. – És mit akart?
Ethan megtámaszkodott az asztalon.
– Ehhez most még semmi közöd.
– Most még?
Ethan megadóan felszusszant.
– A legtöbb ügyfelemet meg fogod örökölni tőlem, majd ha én már nem leszek – magyarázta. – Ő az egyik legkülönlegesebb közülük. Van egy olyan érzésem, hogy nagy változásokat fog előidézni.