2022. augusztus 22., hétfő

Az író

 

kép forrása: pixabay

1962, egy apró faluban:

Csak akkor vettem észre, hogy felborítottam a vödröt, amikor már beleléptem a koszos vízbe. Riadtan kaptam körbe a tekintetem. Anyám mellettem állt az ajtóban, és hadonászott felém. Száját nagyra tátotta, ahogy beszélt, és összeráncolta a homlokát. Ebből egyértelmű volt – még nekem is –, hogy dühös.
Amennyire megértettem a körülöttem zajló eseményeket, én voltam az, aki a legtöbb fejfájást okozta neki.
Öt testvérem közül már csak az egyik nővérem élt velünk, de biztosra vettem, hogy mind ugyan azon a véleményen vannak:
Örök életemre anyám nyakán maradok.
Gyerekként sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet utálatának oka. Egészen biztosan nem az, hogy lánynak születtem, hisz volt két nővérem is.
Inkább az zavarhatta, hogy siket vagyok.
Ahogy észrevettem őt, azonnal hátrébb léptem, nem vártam meg, hogy közelebb jöjjön hozzám. Már megtanultam, hogy könnyen eljár a keze.
Felkaptam egy rongyot, és felitattam vele a vizet. Miután ezzel végeztem, újabb feladatot kaptam. Anyám sosem hagyta, hogy unatkozzak, és a házkörül egyébként is mindig volt valami tennivaló. Miután a születésemet követően elég hamar kiderült, hogy nem hallok az égvilágon semmit, anyám arra az elhatározásra jutott, hogy nem érdemes az iskoláztatásommal vesződni. Az ilyen kis, isten háta mögötti falukban, ahol mi is laktunk, ezt senki nem is rótta fel neki.
Tisztességesen gondoskodott rólam, de amint elég idős lettem hozzá, megtanított a házkörüli munkákra.
A kommunikációs akadályokat könnyen leküzdöttük. Már nagyon fiatalon rájöttem, hogy minél gyorsabban megértem, mit akar, annál hamarabb hagy békén. Egy idő után, pusztán pár kézmozdulatából tudtam, milyen feladatot szán nekem.
Ez most sem volt másképp. Az ajtó felé legyintett, és én már szaladtam is a kertbe. Kitakarítottam a tyúkok ketrecét, majd enni adtam nekik.
A kúthoz indultam vízért, amikor megláttam a nővéremet. Világosbarna hajába belekapott a szél, ami az én kusza, szőke tincseimet is megtáncoltatta. Mindig is érdekelt, hogy mit énekel a fák lombjai közt, de nekem csak a lágy simogatása jutott.
A nővérem a kertiasztalnál ült, és olvasott, közben időnként jegyzetelt valamit a füzetébe. A közeli városban járt iskolába. Nem tudom milyen szakmát tanult, de őt figyelve nagyon fontos lehetett. Én csupán párszor jártam a városban, akkor is anyám kíséretében. Mindig akkor vitt magával, amikor nem volt senki, akire rábízhatott volna. Hiába voltam már felnőtt, és bizonyítottam már neki oly sokszor, hogy igenis tudok önálló lenni. A bizonyosság lángja, miszerint én életképtelen vagyok sosem aludt ki a szemében.
Kicsit közelebb araszoltam a testvéremhez. A háta mögött megállva pont láttam a nyitott tankönyvét. A betűk látványa megbabonázott.
Sosem zavart, hogy nem járhattam iskolába, csak attól facsarodott össze a szívem, hogy nem tudtam írni és olvasni.
Csöndes világomat fantáziám színesítésével tettem érdekesebbé, de biztos voltam benne, hogy a könyvek lapjai egészen máshová repítenének engem. Olyan közel voltak hozzám, mégis annyira elérhetetlenek számomra.
Néztem, ahogy a nővérem kanyarítja, hurkolja a tintát a papíron. Az ő betűi nem olyanok voltak, mint amiket a könyvben láttam. Kerekded írása rajzra emlékeztetett.
Micsoda titkokkal és csodákkal lehetnek tele ezek a papírlapok, és én nem férek hozzájuk.
Lecsüggesztettem a fejem.
Egy árnyékot vettem észre, ahogy felénk igyekszik. Azonnal kihúztam magam, és arrébb osontam, de anyám megálljt intett a kezével.
Valamit magyarázott a nővéremnek, és egy kicsi papírkártyát tett le elé. A nővérem hitetlenkedve fordult felém, majd ismét anyánkra pillantott. Erős kézmozdulatok kíséretében beszélt, de anyánk nem az a fajta nő volt, aki tűrte az ellenszegülést. Még a halló testvéreimtől sem.
A nővérem megadta magát, és valamit a kártyára írt.
Anyám átfűzött egy madzagot a papíron, és hozzám lépett. Gondosan a nyakamba akasztotta a kártyát, majd a kezembe nyomott egy kisméretű csomagot.
Rosszat sejtettem.
A markomba szórt némi aprópénzt, amitől csak még zavartabb lettem. Észrevehette rajtam, mert aprót rándult a szája széle.
Kitépett egy lapot nővérem füzetéből, és egy rajz segítségével magyarázatba fogott.
Gombóc nőtt a torkomba, ahogy a készülő alkotást figyeltem. Rájöttem, mit akar, és hevesen ráztam a fejem. Én nem mehetek be a városba, főleg nem egyedül. Mi van, ha eltévedek? Még segítséget sem tudok kérni. Ezt nem gondolhatja komolyan.
Megragadta a vállam és megrázott. Ettől abba hagytam a tiltakozást.
Lerajzolta saját magát és áthúzta, majd lerajzolta a nővéremet is és őt is áthúzta.
Nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy megértsem, ők nem tudnak bemenni a városba. Nyilván más dolguk akadt.
Láttam borús tekintetén, hogy őt épp annyira nem villanyozza föl az ötlet, mint engem, de nem volt más választása.
Nagyot nyeltem, majd bólintottam egyet.
Anyám a nyakamba akasztott kártyára mutatott. Határozott mozdulatokkal elmagyarázta nekem, hogy mindenkinek mutassam meg, aki beszélni akarna velem.

***

Anyámtól kapott barnapapírba tekert csomaggal az ölemben ültem a buszon. Mosatlan ruha, és áporodott műbőrszag terjengett a rozsdaette járműn. Résnyire nyitottam az ablakot, és mélyet szippantottam a frisslevegőből.
Miközben az elsuhanó fákat figyeltem, anyám utolsó utasításán gondolkoztam.
Varrónő volt. A városban, egy kisebb varrodának dolgozott be otthonról.
Ebbe a varrodába kellett vinnem a pakkot, de nem voltam benne egészen biztos, hogy egyedül is odatalálok majd.
Számoltam a buszmegállókat. Nekem a tizediknél kellett leszállnom. Erre emlékeztem. Ez volt az egyetlen, amire anyám megtanított; a számolás.
A kilencedik után felálltam, és az ajtóhoz lépve jeleztem.
Miután a busz elrobogott mögöttem – fojtogató kipufogófüsttel beborítva – levert a hideg veríték. Rossz helyen szálltam le.
Egy buszmegállót bizonyára nem vettem észre, amikor számoltam.
Szorosan magamhoz öleltem a csomagot.
Emberek jöttek-mentek körülöttem, de olyanok voltak számomra, mint a kísértetek. Sem a léptüket sem a hangjukat nem hallottam.
A visszafelé menő buszmegállóra pillantottam, majd felsóhajtottam. A pénz, amit anyám adott, csak két útra volt elég. Nem ismertem semmilyen jelrendszert, amivel megérttethettem volna magamat másokkal, így az meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek.
Kis gondolkodás után elindultam arra, amerről a busz jött, és reménykedtem benne, hogy nem tévedek el még jobban.
Hétágra sütött a nap, ami ragyogó fénnyel árasztotta el, a tágas utcát.
Megálltam, becsuktam a szemem, és a nap felé emeltem az arcom. Kellemesen melegítette a bőrömet. Ahogy átsütött a szemhéjamon, olyan érzésem támadt, mintha egy narancssárga burokban lennék.
Sosem zavart a csönd, bár az is igaz, hogy nem tudtam elképzelni milyen lehet a zaj. Én magam sosem próbáltam hangot kiadni, így nem tudtam, hogy képes lennék-e rá vagy sem.
Valaki nekem jött, amitől visszazökkentem.
Mindenki rohant körülöttem, de senki nem foglalkozott a másikkal, bár voltak, akik beszélgettek. Figyeltem a szájuk mozgását, és elmosolyodtam. Mókásan néztek ki, ahogy látszólag a semmivel beszélgetnek, mert egymásra nemigen néztek.
Elértem a következő buszmegállót, de még ez sem volt ismerős. Már nem voltam benne biztos, hogy mennyi megálló maradt ki a számoláskor.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Leültem a padra, de valami nyomta a fenekem. Egy kisméretű, bőrkötetes, barna könyvre ültem rá.
Forgattam, nézegettem.
Valaki elhagyhatta.
Tudtam, hogy más holmiját nem illik piszkálni, de látni akartam a lapjait. Tőlem minden titok biztonságban volt, így óvatosan kinyitottam.
Hamar rájöttem, hogy nem igazi könyvet tartok a kezemben. A nővérem füzetére emlékeztetett. Valakinek a naplója vagy jegyzetkönyve lehetett. Az illető betűi szépívűek, de szögletesek voltak. Magabiztosságban nem szenvedhetett hiányt. Olyan erősen nyomta rá a tollat a lapra, hogy a hátoldalán kidudorodott a papír.
Végighúztam rajta az ujjamat.
Megölt a kíváncsiság, hogy rájöjjek, milyen üzenetet rejtenek ezek a sorok.
A csomagra pillantva eszembe jutott, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Felálltam, hogy megkeressem a varrodát.
Az egyik utca ismerősnek tűnt. Bekanyarodtam, de még a felénél sem jártam, amikor rájöttem, hogy sosem jártam itt. Már vissza akartam fordulni, amikor egy bolt kirakatára lettem figyelmes. Megálltam a kiugró ablak előtt. Tenyeremet finoman a hideg üvegnek nyomtam. Olyan közel hajoltam, hogy homlokom már-már érintette a sima felületet. Figyeltem azt a rengeteg könyvet, ami ott pihent közvetlenül előttem.
Megdobbant a szívem.
Be akartam menni, de mégis mit kezdtem volna ott? Ujjaim az üveget simítva lassan a tenyerem felé görbültek.
Csupán nevetség tárgyává tenném magam, ha ez kiderülne.
Sokáig álltam ott.
A könyvek látványa megbabonázott.
Csak akkor mozdultam meg, amikor megéreztem valakit magam mellett.
Ösztönösen hátrébb léptem. A fiatal férfi rám mosolygott, majd megmozdult az ajka. Nem törődtem vele, hogy mit beszél. A küllemét figyeltem. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem. Barna szeme barátságosan csillogott, sötét haja úgy ült a fején, mint egy madárfészek.
Sűrűn túrhatott bele. Ezt onnan gondolom, hogy legidősebb bátyámnak is ez volt a szokása, és ő is mindig kócos volt.
A férfi még mindig magyarázott.
Eszembe jutott a kártya a nyakamban. Előhúztam a ruhám alól, és megmutattam neki.
Láttam, ahogy aprókat rezzen a szembogara.
Már nem mozgott a szája, miután visszaadta nekem a kártyát, de még mindig mosolygott.
Intett, hogy kövessem, és bement a könyvesboltba. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó döntés, de utána mentem.
A préselt papír és nyomtatáshoz használt tinta jellegzetes illata csapta meg az orrom. Mélyet szippantottam belőle.
Az apró bolt zsúfolásig volt pakolva könyvekkel. Nem csak újonnan nyomott példányokkal, hanem ritka antikvitásokkal is.
A férfi eltűnt a kasszának otthont adó pult mögött.
Amíg vártam, levettem egy öregebb példányt. Kinyitottam és beleszagoltam.
A régi könyvek illatát nem lehet összehasonlítani semmivel. Épp úgy történeteket mesél el, akárcsak a lapokba ivódott tinta. De ezek a történetek a könyvekről mesélnek.
Alighogy becsuktam, a férfi feltűnt a pult mögött, és jelzett, hogy menjek oda hozzá.
Egy papír és egy toll volt nála. Leírt valamit, majd megmutatta.
Betűi katonásan sorakoztak előttem.
Nemet intettem a fejemmel, de láttam rajta, hogy nem érti. Talán azt hihette, hogy a kérdésére adok így választ.
Óvatosan kivettem a kezéből a tollat, és áthúztam a szöveget, majd magamra mutattam.
Egy pillanatig csak nézett engem elkerekedő szemmel, aztán bólintott.
Azt hiszem megértette.
Ismét a papír fölé hajolt. Lerajzolt egy boltnak tűnő kockát, amibe egy tűt és egy cérnát rajzolt. Ezt követően a kezével az ajtó felé mutatott. Abban reménykedtem, hogy azt akarta megtudni, a varrodát keresem-e.
Bőszen bólogattam.
Megkönnyebbültem, amikor intett, hogy kövessem, és kiment a boltból.
A talált naplót és a csomagot magamhoz szorítva igyekeztem utána. Közben próbáltam megjegyezni az útvonalat. Egy balkanyar, majd egy jobb, és megint egy bal. Az ötödik kanyar után teljesen elvesztettem a fonalat. Az utcák úgy néztek ki, mintha egymás ikertestvérei lennének. Nem nyújtottak semmi támpontot.
A varroda épp olyan koszossárga, omladozó vakolatú épület volt, amilyenre gyerekkoromból emlékeztem.
A csomagot sikeresen leadtam anyám nagydarab, mogorva főnökének.
A segítőm elkísért a buszmegállóba.
Tekintete a könyvre siklott, ahogy a buszt vártuk.
Jobban magamhoz öleltem friss szerzeményemet.
A férfi elővette farzsebéből a papírt, amire a könyvesboltban is rajzolt, és munkához fogott.
Figyeltem, ahogy magabiztos vonalakat húz a lapon. Egy toll rajzolt mása tűnt fel, amint éppen ír. Önmagára mutatott, aztán a rajzra, majd rám.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy mit akar ezzel.
Ismét rám mutatott, aztán a kezemben tartott naplóra. Úgy csinált, mintha egy könyvet olvasna.
Elmosolyodtam.
Hevesen vert a szívem, amikor rájöttem, hogy mit szeretne az értésemre adni.
Begördült a busz, és kinyílt az ajtaja.
Határozott bólogatások közepette szálltam fel a buszra.

***

Mindenki aludt még, amikor felébredtem. A házban sötétség honolt. Gondolkodás nélkül kiosontam a konyhába. Elvettem a buszjegyre elég pénzt anyám táskájából, és már szaladtam is az állomásra.
A hatkor induló első buszt értem el. Még égtek az utcalámpák, amikor elindultunk, de már nem volt koromsötét. Meredten bámultam kifelé az ablakon, hogy még véletlenül se szalasszam el azt a megállót, ahol le kell szállnom.
A megállóban, ahol a naplót találtam, egy szál rózsa hevert az úton. Szirmai már fonnyadtak voltak.
A könyvesbolt még zárva volt, de már égtek bent a lámpák, amikor odaértem. Néztem egy darabig, ahogy egy alak pakolászik. Nem láttam az embert csak az árnyékát a falra vetülve. Leültem a földre, hátamat a téglafalnak támasztottam és vártam.
Ahogy teltek a hosszúra nyúló percek, azon gondolkoztam, talán félreértettem, amit a férfi közölni szeretett volna velem.
Egyre idegesebbé váltam.
Már hétágra sütött a nap, amikor felálltam, hogy visszainduljak a buszhoz.
Valaki megérintette a vállam.
A férfi úgy mosolygott rám, mint aki nem volt benne biztos, hogy viszontlát engem.
Kinyitotta a könyvesbolt ajtaját, és előre engedett. Egészen hátulra mentünk, ahol egy apró olvasószoba volt kialakítva középen asztallal.
Leültem, és letettem a naplót magam elé.
Ő papírt és ceruzákat hozott.
Egy darabig csak ültünk.
A férfi láthatóan gondolkozott. Ujjai ütemesen mozogtak az asztalon. Egészen biztosan gondban volt, hogy hogyan kezdjen hozzá. Én is bajban lettem volna a helyében.
A papír fölé hajolt, majd miután végzett elém tolta. Kicsi és nagy betűk követték egymást azonos távolságra. Olyanok voltak, mint valami apró katonák.
Az ujjammal végigsimítottam a betűkön. Éreztem, ahogy belemélyednek a papírba.
Nem tudtam róluk semmit, így értetlenül pillantottam a férfira.
Egy másik papírra ismét írt valamit, és megmutatta, közben megpaskolta az asztalt.
Tehát az a szó minden bizonnyal az asztal volt, de még mindig nem tudtam, hogyan olvassam ki. Soha nem hallottam kiejtve ezt a szót, sőt egyiket sem. Lehet, hogy aminek én hívtam magamban az teljesen eltért az övétől.
Élőnyelv ismerete híján sajátot fejlesztettem ki, aminek nem voltak betűi, hangjai, sem írásképe. És én voltam az egyetlen, aki érti.
Összevetettem a leírt szóban szereplő betűket azokkal, amiket felsorolt, és meg is találtam őket. Nagyon fellelkesültem.
Elé toltam a papírt, és mutattam neki, hogy írjon valami mást.
Elhatároztam, hogy megtanulok írni és olvasni, vagy így vagy úgy. Ha ehhez az kell, hogy a betűket a saját nyelvembe illesszem bele, akkor azt fogom tenni.
Újabb szót kaptam, és most a székre mutatott. Ezeket a betűket is megtaláltam a listában.
Megfogtam a ceruzát, és megpróbáltam leutánozni az írását.
Büszkén mutattam meg neki girbegurba betűimet, de ő elnevette magát. Bár nem hallottam a hangját, arcának vonásaiból tudtam, hogy ez nem az az epés, rosszindulatú nevetés, amit anyám produkált, ha valamivel próbálkoztam.
Újdonsült tanárom kedvességet és jóindulatot árasztott magából.
Közelebb húzta mellém a székét. Megéreztem a frissen vasalt ing illatát. Lassan megfogta a ceruzát tartó kezemet, és vezette a mozdulataimat.
Beleborzongtam a közelségébe. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem. Azon kaptam magam, hogy nem is a papírt figyelem, hanem őt.
Megállt a kezünk.
Tekintetemet a papír felé fordítottam.
A betűim majdnem olyan kerekdedek és kecsesek lettek, mint a nővéremé.
Elém húzta a betűlistát tartalmazó papírt, majd az üres lapra mutatott. Ujjait behajlítva, mintha valamilyen íróeszközt tartana, betűket írt a levegőbe.
Értettem a feladatot.
Mást sem csináltam órákon át csak írtam és írtam ugyanazokat a betűket újra meg újra, egészen addig, míg már nem éreztem az ujjaimat.
Amikor jelzett, hogy mára végeztünk, már nagyon fáradt voltam, de elégedetten sétáltam vissza a buszhoz.
A jóérzésem egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megláttam anyám vérben úszó szemét. Tenyere azonnal lendült, amint beléptem az ajtón, és csípősen csattant az arcomon.
Erélyesen artikulált és elnagyolt mozdulatokat tett.
A szobám irányába mutatott, közben még mindig járt a szája.
Nem értem, miért kiabált velem minden alkalommal, hisz tudta jól, hogy nem hallom.
Ösztönös lehetett, azt hiszem.

***

Anyám kulcsra zárta a szobám ajtaját, és amikor kiengedett, akkor is figyelte minden mozdulatom. Eddig valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy megszökhetek, most már viszont nem bízott bennem.
A veteményes gyomlálása közben megpróbáltam a saját nyelvemhez társítani a betűket, amiket megtanultam leírni. Az asztal és a szék adott némi támpontot, de a többi betűvel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
Vissza akartam menni a könyvesboltba.
Tanulni akartam.
Vele akartam lenni.
Egyre vadabbul vágtam el a gyomok gyökereit a kapával. Amikor már majdnem a cipőmbe állítottam bele, letettem a szerszámot, és körbe néztem.
Anyám a ház előtti virágágyást gondozta. Nem is kellett nekem több. Besiettem a házba, mint aki inni megy.
Elmartam némi pénzt anyám táskájából, és reméltem, hogy elég lesz.
Tudtam, hogy a kert végében egy ponton kidőlt a kerítés. Átvágtam a magas gazon.
Már a betonúton voltam, amikor észrevettem, hogy bogáncs ragadt a ruhámba, és a drótháló elszakította a szoknyám.
Nem foglalkoztam vele.
Szaladtam, ahogy a lábam bírta.
A buszon lihegve örömmámorban úsztam. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit kapok majd anyámtól, ha haza mentem.
A buszmegállóból eltűnt a rózsa, és egy másik szál virág került oda. Átléptem, és szaladtam a könyvesbolt felé.
Csalódottan engedtem el a kilincsét, miután benyitottam.
A pénztár mögött nem az újdonsült tanárom állt, hanem egy fehérhajú, idős úr. Épp egy hölgyet szolgált ki.
A nő kezében vastag könyv pihent.
Közelebb léptem hozzájuk.
A könyv hátoldalán az író fényképe mosolygott rám. Barátságos szemmel nézett az olvasóra, kócos haja épp olyan volt, mint egy madárfészek.
Megdobbant a szívem.
Figyeltem, ahogy a nő és az idős férfi beszélgetnek. Bár a nő kedélyesen magyarázott, a férfi arcán mélabú ült.
Biztos voltam benne, hogy nem tudom rendesen kifejezni magam. Felesleges volt hát megkérdezni, hogy tudják-e hol találom azt a férfit a könyvről.
Eleredt az eső, ahogy a buszmegálló felé sétáltam. A hajam lelapult, és a ruhám is egészen rám tapadt, mire odaértem.
Leültem a padra, hátra dőltem és fejemet a műanyag falnak támasztottam.
Valaki megsimította a karom.
Felpattantam ijedtemben.
A férfi lágy kézmozdulatokkal próbált megnyugtatni, de nem volt rá szüksége. Már akkor lehiggadtam, amikor megláttam, hogy ő van mellettem.
Legnagyobb meglepetésemre felült velem a buszra.
Apró füzetet vett elő, és mindennek leírta a megnevezését, ami körülvett minket. Minden körülmények között lelkesen és kitartóan tanított engem.
Amikor már az én megállóm közeledett jeleztem neki, hogy le kell szállnom. Nem tartott velem, de nekem adta a noteszt.
Anyám most nem állt meg a pofonnál. Eltört rajtam egy fakanalat. Úgy lüktetett a hátam, hogy napokig csak a hasamon bírtam feküdni.
Mégsem tántorított el a célomtól, hogy megtanuljak írni és olvasni. Még többet akartam tudni. Szomjaztam a tudást.
Mielőtt ismét bezárhatott volna a szobámba, észrevétlenül elvettem egy könyvet az egyik polcról. Olvasni akartam, bár még nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyre több betűt sikerült megértenem, de még mindig akadtak olyanok, amik némák maradtak előttem.
Egész éjszaka a könyvet tanulmányoztam.
Nem értettem meg mindent, amit írt, de arra rájöttem, hogy receptek vannak benne.
Hajnal volt már, amikor az éjjeliszekrényemen pihenő naplóra pillantottam.
Érte nyúltam, de megállt a kezem a levegőben.
Nem így akartam elolvasni. Érteni akartam, milyen titkokat rejt.
Reggel, ahogy kinyitotta anyám az ajtómat kirontottam, mint valami megvadult bika. Őt is fellöktem, bár nem állt szándékomban.
Az író már várt a könyvesbolt ajtajában, és barátságosan mosolygott rám, amint észrevett.
Hónapokon át jártam hozzá. Egy idő után már anyám sem tudott ebben megakadályozni.
Azt hiszem lassan beletörődött.

***

A férfi elém tolt egy papírt. Ennyi állt rajta:Mesélj magadról.
Elpirultam. Már egész jól haladtam az írással, bár az olvasás, azt hiszem, jobban ment. Különleges, szép és olykor veszélyes világokat fedeztem fel. Olyan helyeken jártam, ahova máshogy bizonyára soha nem juthatnék el.
Imádtam minden percet, amit a könyvekben tölthettem.
Megszeppenten bámultam rá. Feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy várjak.
Egy másik papír fölé hajolt, és írt. Ez állt rajta:
Én író vagyok. Három éve jelent meg az első könyvem, és édesapámé ez a bolt.
Azt, hogy író, már tudtam, de sosem közöltem vele, most mégis jólesett, hogy ő maga is elmondta nekem.
Visszatolta elém a papírt, amin magamról kellett volna, meséljek.
Kezembe vettem a tollat. Egy pillanatig csak pihentettem a fejét a papíron, majd ennyit írtam:
Én vagyok a csönd. A csönd, aminek te hangot adtál.
A férfi elmosolyodott, ahogy elolvasta. Azonnal megkaptam a választ, de most hosszabban írt:
Régen akartam írni egy történetet egy vak lányról, te pont olyan vagy, mint ő. Mintha csak a vázlataimból léptél volna ki elém.
Remegő kézzel kapartam a tollal a papírt:
Mikor készülsz el vele?
A válasz lelombozott:
Tartok tőle, hogy soha.
Bíztatólag mosolygott rám, amint rápillantottam, majd újabb üzenetet csúsztatott elém:
Szerintem neked kéne megírnod.
Kikerekedett szemmel meredtem a betűket formáló tintára. Egyészen biztos voltam benne, hogy ezt a mondatot most félreértettem, de az író nemet intett a fejével, amikor rákérdeztem, és újabb üzenetet csúsztatott elém:
Tökéletesen értetted. Azt szeretném, ha te írnád meg az utolsó történetemet. A vázlatok nálad vannak.
Megakartam kérdezni tőle, hogy milyen vázlatokra gondol, aztán eszembe jutott a napló, amit a buszmegállóban találtam. Szólni akartam neki, hogy szívesen visszaadom a könyvét, de nem volt rá lehetőségem. Intett, hogy az órának vége.
Már kiléptem az utcára, amikor a tenyerembe nyomott egy cetlit. Ennyi állt rajta:
Köszönöm.
Visszafordultam, de már bezárta az ajtót.

***

Napokon keresztül visszajártam a bolthoz, de soha többé nem találkoztam vele. Minden egyes alkalommal csalódottan mentem haza. Anyám megvető pillantása sem érdekelt.
Nagyon hiányzott a férfi, de rengeteg erőt és kitartást kaptam tőle, amiért nem bírtam elég hálás lenni neki.
Egy nap az újságban találtam egy hirdetést, amiben takarítót kerestek. A saját lábamra akartam végre állni. Hajtott a vágy, hogy egy napon íróvá válljak, akár csak ő.
Egy önálló élet ehhez jó kezdésnek bizonyult. Jelentkeztem az állásra.
Amikor megtudtam, hogy megkaptam a munkát anyám elé álltam, és egy papírt nyújtottam oda neki:
Elköltözöm.
Nem kellett hallanom, hogy tudjam a nevetése cinikus és rosszindulatú. Aztán a választ is megkaptam:
És mégis hova mennél munka és pénz nélkül?
Nem válaszoltam.
Összepakoltam azt a kevés holmit, amit magaménak tudhattam, kiléptem a kapun, és soha többé nem mentem vissza abba a házba.
A városban hamar találtam egy aprócska pinceszobát.
A ház tulajdonosa egy idős asszony volt. Szemöldök vonogatva mért végig engem, ahogy az ajtajában álltam.
Az ablakába kiragasztott hirdetésre mutattam. Ennyi állt rajta: Szoba kiadó.
Petyhüdtt ajkát kinyitotta, majd magyarázatba kezdett. Nem szerettem volna a szavába vágni, nehogy azt higgye, hogy udvariatlan vagyok, de tévhitben sem akartam sokáig ringatni.
A fülemre mutattam, majd nemet intettem a fejemmel.
Az idős hölgy elhallgatott. Féltem, hogy becsapja előttem az ajtót, így elővettem egy apró jegyzettömböt, és ráfirkáltam a mondandómat:
Kivenném a szobát.
Elvette a jegyzetemet.
Pénzed van?
Leeresztettem a vállamat, és lemondóan intettem nemet a fejemmel. Komolyan azt hittem, hogy azonnal az orromra csapja az ajtót, de még mindig ott állt.
Töprengve figyelt engem, majd ismét leírt valamit.
Házvezetést vállalsz?
Lelkesen helyeseltem. Nagyon megörültem, amikor közölte velem, ha kitakarítok nála, és időnkén főzök neki, akkor megkapom a szobát.
Bevezetett a folyosóra. Mindenből áradt az idő vasfogának tipikus szaga. Ez az egyedi illat az évtizedes emlékek és a közeledő elmúlás sajátos keveréke volt. Semmivel nem lehetett összetéveszteni.
A pinceajtóhoz érve megálltunk. Az idős hölgy kinyitotta, aztán magamra hagyott. A lépcső alján egy sötét, de tiszta szoba fogadott. Nem volt benne csupán egy ágy, egy asztal és egy szekrény. Másra nem is volt szükségem. Az aprócska ablak közvetlenül a járda tövében nyílt, és csak arra volt jó, hogy időnként lehessen szellőztetni.

***

Első fizetésemből üres füzeteket, és tollakat vettem magamnak.
Ezután már semmi sem állíthatott meg.
Írtam.
Írtam este, írtam reggel, és még amikor dolgoztam, akkor is az íráson jártak a gondolataim. Rövid történeteket vetettem papírra, és minél többet írtam le, annál több jutott eszembe.
De a naplót továbbra sem mertem elolvasni, pedig minden porcikám vágyott rá.
Időnként végigsimítottam rajta, de nem vettem el az éjjeliszekrényemről.
Bár a naplót nem olvastam el, de minden mást igen. Egy idő után már oszlopokban magasodtak a könyvek a szobám minden pontján. Az író könyveit is felkutattam. Három története jelent meg. Mindet beszereztem, és rongyosra olvastam őket.
Gyönyörűen bánt a szavakkal. Büszkeség járt át a gondolattól, hogy ő tanított mindenre, amit tudok. Méltó akartam lenni hozzá. Úgy akartam írni, mint ő, és ezért mindent megtettem.
De minél többet írtam, annál komolyabb kétségeim támadtak, a tehetségemet illetően. Visszajelzésre volt szükségem.
Egyik nap már hazafelé tartottam a munkából, amikor az újságos bódénál egy hirdetésre lettem figyelmes, amiben történeteket vártak, akár kezdő íróktól is.
Felvillanyozott a gondolat, hogy próbatétel elé állhatok, és pont ugyan ez volt az is, ami elrettentett tőle.
Pár napig csak a bátorságomat gyűjtöttem. A hirdetést kitűztem az asztalom fölé. Minél többször olvastam el, annál jobban vágytam rá, hogy beküldhessem egy írásomat.
Egyik éjszaka aztán megcímeztem egy borítékot, és elküldtem nekik.
Hetekig feszülten vártam a választ. Egy nap többször is belekukkantottam a levélládába, de semmit nem találtam.
Aztán egy reggel barna borítékot találtam benne. Idegesen téptem fel, és már olvastam is:

Tisztelt Hölgyem!

Köszönjük a beküldött írását. Sajnálattal közöljük, hogy nem tudjuk megjelentetni. Apróbb hibák javítását vállaljuk megjelenés előtt, de kegyed írása még kiforratlan.

Tisztelettel,


De már nem olvastam el, hogy ki küldte ezt nekem tisztelettel vagy anélkül. Dühösen gyűrtem össze a levelet és dobtam ki a kukába.
A dührohamot aztán szomorúság váltotta fel, és a párnámba temetkezve sírtam.
Nem vagyok elég jó. Tudhattam volna. Anyámnak volt igaza, haszontalan vagyok. Nem is értem mit gondoltam. Még hogy író leszek. Én? Nevetséges gondolat.
Ahogy így elmerültem az önsajnálatban, eszembe jutott az író. Az egyetlen személy, aki hitt bennem. Ettől csak még jobban magával ragadt a zokogás.

***

Letettem a tollat. Többé nem akartam magam kínos helyzetbe hozni. Nekem a takarítás való. Ebbe bele kellett törődnöm.
A napjaim üressé és szürkévé váltak. Már a csend sem nyugtatott meg, sőt, fagyos ujjait a nyakam köré fonta, és fojtogatott.
Megfogtam az összes írásom, és kivittem a szemétbe, de egy lapot kifújt a szél. A papír ide-oda lengedezve lefeküdt a földre. Figyeltem egy darabig, majd oda léptem, hogy felvegyem, de megelőztek. Egy nálam fiatalabb lány fogta meg.
Nem adta vissza.
Engedély nélkül beleolvasott.
Összefontam a karom a mellkasom előtt. Még ilyen modortalanságot!
Ragyogó tekintettel magyarázott nekem valamit. Ingerülten jeleztem számára, hogy nem hallom, amit mond, majd kitéptem a kezéből a lapot, és sarkon fordultam.
Azt hittem, már távozott, amikor váratlanul egy cetlit nyomott az arcomba. Szemöldök ráncolva vettem el tőle.
Ezt te írtad? Gyönyörű történet volt. Írtál esetleg mást is? Szívesen elolvasnám.
Hitetlenkedve pillantottam rá. Komolyan lelkesnek tűnt.
Bizonytalanul bólintottam, aztán a kukára mutattam. A lány egy pillanat alatt ott termett, és kihalászta az összes kidobott írásomat, majd elviharzott velük.
Értetlenül bámultam utána, de jólesett, hogy tetszett neki, amit írtam.
Már meg is feledkeztem róla, amikor egy reggelen arra lettem figyelmes, hogy ott áll a ház előtt, kezében az írásaimmal.
Bezártam magam mögött a bejáratiajtót, és odasétáltam hozzá. Hatalmas vigyorral az arcán nyújtotta át a papírlapokat. Ahogy nézegettem őket, észrevettem, hogy lábjegyzeteket írt hozzájuk.
Elolvastam párat:
Ezt a részt előbb kéne említened.
Ezt kicsit túlmagyaráztad.
Szerintem ezt nem így írják helyesen.
Juj de jó fordulat. Erre nem számítottam.
Ez a szereplő felesleges, de tetszik a karaktere.
Felpillantottam. Még mindig ott állt, és továbbra is vigyorgott.
Szívecskét formált az ujjaival, majd a kezemben tartott lapokra mutatott.
Tetszettek neki.
Jóleső melegség járta át az egész testem, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az a csönd már nem is volt olyan fojtogató. A lány lelkesedése átragadt rám, és ismét úgy éreztem magam, mint a tanárom társaságában.
Munka után leültem az asztalomhoz, és átírtam a régi történeteimet. Kijavítottam minden hibát, amit az a lány észrevett benne.
Hónapok teltek el, mire ismét megmertem próbálni, azt a pályázatot az újságban.
Újfent elutasítottak.
Ezúttal viszont feltüzeltek vele, ahelyett, hogy elkeseredtem volna.
Nem tettem le a tollat. Írtam, úgy, mint ahogy mások levegőt vesznek. A betűk formálása már benne volt minden mozdulatomban.
Összeszedtem minden bátorságom, és mások véleményét is kikértem. Ezekből még többet tanultam, akkor is, ha egyik-másik lélektipróan bántó volt.
Amikor nem írtam, akkor olvastam. Aztán, hosszú idő elteltével, ismét elküldem az írásom.
Végre pozitív választ kaptam.
Örömömben ugráltam a szobám közepén.
Éreztem, ez a tökéletes pillanat, hogy végre kezembe vegyem a naplót.
A tanárom kézírását megpillantva megdobbant a szívem.
A történetnek nem volt címe, és tényleg csupán vázlat volt még, sem mint igazi elmesélés. A lány élete, akiről a történet szólt több pontban is hasonlított az enyémre. Kivéve, hogy ő vak volt.
Ahogy olvastam az író jegyzeteit, olyan érzésem támadt mintha ismét velem lenne. Éreztem, ahogy ott ül mellettem.
Nem akartam abbahagyni az olvasást, de a jegyzet váratlan hirtelenséggel befejeződött.
Nagy levegőt vettem.
Továbbra sem voltam benne egészen biztos, hogy ezt a történetet nekem kellene megírnom. Kevésnek éreztem magam a feladathoz, amit a férfitól kaptam. De teljesíteni akartam, hogy, amikor majd ismét találkozunk, akkor büszke lehessen rám.
Kezdésnek átdolgoztam a történetet, úgy, hogy a lány siket legyen, ahogy ezt a tanárom kérte. Ezután kitaláltam, hogy mi legyen a vége, mert azt ő nem álmodott meg a történetnek.
Ahogy ültem, és gondolkoztam, rájöttem, hogy ő sem maradhat ki belőle, és beleszőttem a karakterét a mesébe.
Hónapokon át írtam. Sokszor még a fő étkezésekről is megfeledkeztem. Csupán a munkám okozott némi fennakadást, de az ott töltött időt is próbáltam fejben a történetnek szentelni. Közben az újság egyre több és több novellámat jelentette meg.
Egy év alatt fejeztem be a tanárom történetét, ami a Szavak a csendben címet kapta. Addigra már olyan kapcsolatot ápoltam az újságnál dolgozó szerkesztővel, aki a novelláimat kezelte, hogy volt elég bátorságom kikérni a véleményét.
Ott álltam az irodájában az asztala előtt és vártam. A szerkesztő rövid, barna haja halántéknál már komolyan őszült. Az apró ráncok az arcán elmélyültek, ahogy az olvasásra koncentrált.
Aztán becsukta a könyvet, letette az asztalra, és felnézett rám.
Idegesen topogtam. Nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy mi a véleménye.
Hirtelen felpattant, és felkiáltott. Én a váratlan mozdulattól riadtan hátrébb léptem.
Az előtte heverő újságnak letépte a sarkát, ráfirkált valamit, majd felém nyújtotta:
Imádom.
Megkönnyebbülten felszusszantam.

***

A könyvem frissen nyomott példányával a kezemben siettem a buszhoz. Csupán pár megállót mentem vele.
Igyekeztem a kis utca felé, de a könyvesbolt ajtajában megálltam.
A szívem hevesen vert.
Öt éve már, hogy előszőr beléptem ennek a boltnak az ajtaján.
Minden porcikám arra vágyott, hogy viszontláthassam a férfit, aki nekem adta az egész világot. Ahogy beléptem a boltba megcsapott az az ismerős illat, amit első alkalommal is éreztem.
A könyvek történetének illata.
A pénztár mögött az idős, ősz úr állt és rám mosolygott.
A pulthoz lépve elővettem a jegyzettömbömet és írtam:
A fiát keresem. Meg szeretném köszönni a segítségét. Egy ajándékot hoztam neki. Itt van?
Az öregúr értetlenül pillantott rám, de válaszolt a kérdésemre:
Kedvesem, a fiam már öt éve meghalt. A közeli buszmegállóban várt, amikor egy elszabadult autó elsodorta. Csak azt sajnálom, hogy a naplója nem került elő soha. Azokban a napokban állandóan az új történetötletéről mesélt nekem.
Megremegett a térdem. Meg kellett támaszkodnom a pultban, hogy ne essek össze. Az idős úr elmorzsolt egy könnycseppet az arcán.
Vettem egy mély levegőt.
A kezemben tartott könyvre pillantottam. Kinyitottam és beleírtam:
A fia küldi magának nagyon sok szeretettel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése