Egy diszes gondolatai

 

Már egy ideje gondolkoztam rajta, hogy megírjam ezt a cikket. Sosem titkoltam, hogy diszlexiás vagyok, ha szóba került, akkor gond nélkül beszéltem róla. Nem gondolnám, hogy szégyellnem kéne. Azaz most már nem így gondolom. Viszont reklámozni sem szoktam, magamtól nem beszélek róla lépten-nyomon.
De arra jutottam, ha megosztom a gondolataimat, azzal lehet, hogy segítek másoknak.

kép forrása: pixabay

Hamar kiderült, hogy valami nem oké velem. Nehezen tanultam meg a betűket, bajok voltak az olvasással, írással. Aztán kiderült, hogy a számokkal sem vagyunk barátok. Szóval ja, boldog tulajdonosa vagyok mind a három diszes nyavajának (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia).
Anyukám sokat foglalkozott velem, amikor gyerek voltam. Mindenféle feladatokat adott, hogy gyakoroljak. Az nem fordult meg a fejében, hogy felmentést kérjen nekem bizonyos tantárgyakból, de abban az időben nem is hiszem, hogy ez opció lett volna. Így aztán maradt a gyomorideg. Ezt éreztem minden olyan órán, ahol előtérbe került valamelyik disz.
Persze minden gyereknek a túlélésről szól a suli, de nekem ez picit máshogy nézett ki. Sokszor bepánikoltam, hogy kiderül, nem tudok valami olyat, amit azon a szinten már illene tudni. Minden matekórán azért imádkoztam, hogy legyen vége anélkül, hogy felszólítanának, arról nem is beszélve, mikor irodalom órán valamit fel kellett hangosan olvasni. Minthogy nem tudok olvasni, így ilyenkor a poklot jártam meg. Féltem, hogy az osztálytársaim kinevetnek, a tanárom meg ferdeszemmel néz majd rám. Azóta sem szoktam hangosan olvasni, még akkor sem, ha egyedül vagyok. Egyszerűen elfog a pánikkal kevert szégyenérzet. Nincs az a pénz, hogy én hangosan olvassak.
Az írással ugyan ez volt a helyzet. Azt leszámítva, hogy rondábban írok, mint egy orvos XD a betűket is keverem, kihagyom, rosszul írom. Mostanság nem is sűrűn írok kézzel. Néha szoktam, de mivel csak magamnak jegyzetelek, én meg tudom, mit akartam írni, így az nem para. :D
Amikor gépelek az jobb egy fokkal. A billentyűkön a betűk inkább képekhez hasonlóak. Könnyebben értelmezem a képeket, így könnyebben tudok gépelni. Hibákat így is ejtek, de messze nem annyit. Arról nem is beszélve, hogy így egészen biztosan olvasható lesz, amit írok. XD

Szóval volt pár akadály, amit le kellett küzdenem, és igazából azóta is folyamatosan küzdök velük. Szerencsére a matektól már megszabadultam. Ha tehettem egyébként is kerültem, főleg mert sosem érdekelt. Nem olyan a beállítottságom. Gimiben volt egy jó arc matektanárom. Az osztályfőnököm is volt egyben. Tényleg szerettem, de még az ő személye sem érte el, hogy barátok legyünk, a matek meg én. XD
Viszont szerintem egyedül neki, meg egy háromnapos matektábórnak köszönhetem, hogy sikerült leérettségiznem. Elképzelhetitek, milyen volt nekem az a három nap. Reggel, délben, este matek. Tömény gyomorideg, de le akartam érettségizni, szóval összeszorítottam a fogam és végig csináltam.
Mondjuk, nem kell engem félteni, ha önmagam szívatásáról van szó. XD
Nem fogjátok elhinni, de mindezek után nyelvész szakra jelentkeztem. Az hagyján, de még fel is vettek. :D
Állítólag diszlexiával nem lehet nyelveket tanulni. Erről nekem annak idején nem szólt senki. XD De az egyetemi tanáraim is így tudták, furán is néztek rám, amikor kiderült, hogy mi van velem. Latint meg ógörögöt tanultam gyakorlatilag töményen. Egy évig szírt is, mert kötelező volt.
Imádtam, de rohadt nehezen ment. Vért izzadtam mindennel, de tényleg mindennel. Volt pár álmatlan éjszakám, és többször sírtam, mint szerettem volna. Ennek ellenére sikerült lediplomáznom, amiért nagyon büszke vagyok magamra. Sajnos nem megyek semmire a diplomámmal, nem csak azért, mert nehéz vele elhelyezkedni, hanem, mert nyilván nem vagyok túl jó benne. Szerettem tanulni, imádom az ókort, de disszel tényleg nem lehet nyelveket tanulni. XD
Viszont érdekesség, hogy a görög betűkkel nem voltak problémáim. :D Ez azért is lehet, mert pici ábrákra hasonlítanak, és, ahogy azt már fentebb említettem, a képekkel nincs bajom. És az egyetem óta a „d” betűt úgy írom, mint a görög delta: δ.

Joggal kérdezhetitek, hogy ezek után, hogyhogy írásra adtam a fejem. :D
Mondjuk úgy, hogy imádom szívatni magam. XD

Anyukám szerettette meg velem az olvasást. Gyerekként mindig felolvasott nekem, és ő maga is szeretett olvasni. Mindig rajongással beszélt róla, ez pedig valahogy belém ivódott. A néma olvasással nincs bajom, csak lassabb vagyok az átlagnál. Ez azért lehet, mert én betűről betűre olvasok. Tudom, hogy az egészségesek csak ránéznek a szavakra esetleg mondatrészekre és már tudják, mi van ott. Na, ez nekem nem megy. :D
De minden nehézség ellenére imádok olvasni, elmerülni egy jó sztoriban, és valahogy ebből jött az írás szeretete is. Világ életemben élénk volt a fantáziám. Mindig valamilyen hihetetlen történettel szórakoztattam magam. Engem nem zavart, ha esetleg szobafogságot kaptam, mert remekül feltaláltam magam. Aztán ahogy nőttem, egyre inkább elkapott az olthatatlan vágy, hogy ezeket a történeteket kiírjam magamból.

Persze ne higgyétek, hogy valami csodabogár volnék. Nagyon sok diszlexiás író van. Több, mint hinnétek. Ez nem számít kirívó dolognak. Viszont lehet, nem ártana, kicsit jobban felhívni a diszes gyerekek figyelmét arra, hogy igazából nincs velük semmi baj.
Sokaknak egészen biztosan épp olyan szorongást okoz ez az egész, mint nekem okozott. Sőt, a mai napig meghatároz. Ha csak egy posztot írok valamelyik közösségi oldalra, akkor is gyomorgörcsöm van, hogy nehogy hiba legyen benne. Sokkal jobban frusztrál, ha hibázok, mint egy egészséges embert. De ez nem egy olyan dolog, amit hagyni kell, hogy gúzsba kössön.
Nem kell azt hinniük a diszes gyerekeknek, hogy itt a világ vége, meg hogy selejtesek, meg nem viszik majd semmire. Épp úgy elérhetik a céljaikat, mint bárki, csak max másik úton jutnak el oda. Egy diszesnek máshogy működik az agya, így nyilván tanulni is máshogy tud. Egyszerűen csak meg kell találni a megfelelő módszert. Nekem a képek és a látványos dolgok mindig sokat segítettek, vagy ha elvicceltem valamit. Nagyon szeretem a humort, szóval, ha egy információt, amit meg akarok jegyezni viccbe csomagolom, könnyebben megjegyzem. Persze nyilván nem beszélhetek minden diszes nevében. Nem is akarok. Mind mások vagyunk, mindenki máshogy éli ezt meg. Én kizárólag magamról beszélek, de ha már ezzel is segítek valakinek, akkor boldog vagyok.
Csak azért mert valaki diszes nem kell kerülnie az olvasást vagy az írást, de még a matekot sem, ha épp az érdekli. Én mindenkit csak bíztatni tudok, hogy foglalkozzon azzal, ami érdekli. Ha igazán szeret valamit, akkor megtalálja az ahhoz vezető utat. :)