Gyermekkorom óta mást mutatok a külvilágnak, mint ami bennem zajlik. Egy olyan családba születtem, ahol már eleve mindenkinek megvolt a maga baja. Három gyerek közül én születtem utoljára, és le is maradtam, mint a borravaló. A bátyámtól hét évvel, a nővéremtől hat évvel vagyok fiatalabb.
Mire én megérkeztem, már javában zajlott az élet a családban. Voltak gondok itt is, ott is. Azt hiszem, ösztönösen kialakult bennem, hogy mindig a legjobb oldalamat mutassam. Törekedtem rá, hogy velem ne legyenek bajok. Egészséges voltam és jó tanuló.
Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…
Bár legkisebbként megkaptam párszor, hogy elkényeztetett vagyok, de ezt valahogy sosem éreztem. Csodálkoztam is, amikor a fejemhez vágták. Sosem értettem, mire gondolnak.
Anyám tisztességesen felnevelt minket, és mindent megadott, amit tudott, de sokszor már nem sok türelme maradt rám, így ha hibáztam, akkor olyan dorgálást kaptam, mintha ezredjére követtem volna el. Nem számított, hogy életemben először csináltam-e azt a baklövést vagy sem. Épp ezért inkább igyekeztem nem hibázni. Nem volt egyszerű feladat, nem is sikerült mindig. Nyilván gyerek voltam, tehát csináltam marhaságokat. De amikor úgy érzed, hogy sosem leszel képes megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak, az nagyon nehéz.
Törekedtem az önállóságra, így utólag belegondolva felneveltem magam, hogy ne legyek anyám terhére.
Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…
Olyan környezetben találtam magam, ahol mindenkinek rosszabb volt, mint nekem. Terhek, nehézségek, betegségek. Mindenki cipelt valamilyen súlyt.
Még nem voltam tinédzser, de már kialakult bennem, hogy ne panaszkodjak, mert másnak rosszabb. És ez az évek múlásával csak még mélyebbé vált. Sok olyan emberrel találkoztam, akik ha nem is mondták ki, de ezt sugallták. Ha időnként meg is nyíltam valakinek, sokszor mintha versenynek tekintette volna, túl akart licitálni, hogy neki mennyivel rosszabb, mint nekem. És igaza volt. Neki tényleg rosszabb volt.
Akarva-akaratlanul kialakult bennem, hogy nincs jogom rosszul érezni magam, az én problémáim nem valósak, nem jogosak.
Másnak rosszabb…
De attól még nekem is rossz…
Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…
Igyekeztem mindenhez jó képet vágni, mindig jókedvűnek mutatni magam. Én lettem a környezetem lelki szemetesládája. Eleinte reméltem, hogy viszonzást nyerek, én is megnyíltam, gondoltam, ez a dolog kölcsönös. De hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az. Amint én kerültem volna a középpontba, már valahogy nem figyeltek rám, vagy egyenesen leintettek, és mindig visszaterelődött a szó másra.
Mert ő fontosabb.
Valószínűleg ezek az emberek ezt nem így élték meg, talán észre sem vették. Nem tűnt fel nekik, hogy fokozatosan eltűnök a beszélgetésekből. Ennek az is lehetett az oka, hogy kimondottan jó hallgatóság vagyok, és mindig igyekeztem a lehető legjobb oldalamat mutatni.
Lassan, de biztosan kialakult bennem egy hamis kép önmagamról és arról, hogy a környezetem hogyan viszonyul hozzám.
Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…
Igazából észre sem vettem, és elindultam egy lejtőn. A hosszú évek alatt olyan természetessé vált számomra, hogy elfojtsam magamban a valódi érzéseim, mindazt ami valójában bennem zajlik, hogy már nem tudom, hogy vagyok. Elhittem, amit mindenkinek mutattam, hisz velem minden rendben van. Olyan stabilnak éreztem magam, amilyennek tűntem. De valami mégsem volt rendben.
Utálom a kérdést: „Hogy vagy?”. Nem tudom, hogy vagyok, mégis automatikusan, mindig mindenkinek azt mondom: „Jól. Én mindig jól vagyok”.
Hogy vagy? Nem tudom…
Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy másnak a támasza kellett, hogy legyek. Vagy így, vagy úgy, de más került a prioritás élére, önmagam pedig mindig a lista végén kullogtam. Volt, hogy ez a támasz szerep nem igényelt komoly kötelezettségeket, volt, hogy nagyon is mélynek és erősnek kellett lennie. Úgy éreztem magam, mint egy oszlop. Egy erős, merev valami, aminek nincsenek érzései, ezért elbír bármit.
Testvéremnek, anyámnak, barátoknak, páromnak, valakinek mindig azt kellett mutatnom, hogy erősebb vagyok, mint ő, hogy ott vagyok, ha kellek. Én voltam a stabil pont, aki mindig jól van, akihez lehet fordulni, akire lehet támaszkodni. Aki ott van. Akinek sosincs semmi baja.
Terhelhető.
Hogy vagy? Nem tudom…
Így telt az életem, és igazából fel sem tűnt, hogy önmagam teljes elnyomása rossz dolog lenne. Komolyan úgy éreztem, hogy jól vagyok.
Aztán úgy alakult, hogy a párommal Angliába költöztünk. Messze a családtól, barátoktól. Kihoztam magammal édesanyámat, hogy tudjak róla gondoskodni. Nem volt egyszerű időszak. Akinek van beteg rokona, az tudja, hogy nehéz tehetetlenül végignézni, ahogy elhagyja őt az élet. De én oszlop voltam, tehát nem mutathattam ki, mi zajlik bennem. Csak vidáman! Mindig csak pozitívan! Még ha éreztem is, hogy nyomás alatt vagyok, nem foglalkoztam vele, mert oszlop voltam.
De édesanyám 2018-ban meghalt, aztán a párom lett súlyosan beteg. Támaszra volt szüksége, még ha ezt nem is mondta ki. És én ott voltam. Sosem sírtam, sosem voltam szomorú. Oszlop voltam…
A párom nagyon erős ember volt. Sok mindent kibírt, amit más nem tudott volna. Sokat szenvedett…
De a halál ilyesmit nem néz. 2024 novemberében őt is elveszítettem.
Megszűnt az ok, hogy oszlop legyek, és az elmúlt évek terhei, mindaz, amit tartottam, hirtelen rám zuhant, maga alá temetve engem.
Úgy érzem, összenyomnak azok, amiket eddig elfojtottam, eleven sírként fednek el.
Hogy vagy? Nem tudom…
Soha nem akartam senkinek sem a terhére lenni. Fizikailag és átvitt értelemben is utálok útban lenni. Mégis túl sokszor érzem úgy, hogy felesleges vagyok, zavarok.
Igyekeztem mindig ott lenni, ha kellettem. A szeretteim, barátaim számítottak rám, ami jó érzés volt, és elfojtott minden mást.
Ott voltam.
Itt vagyok.
Itt vagyok?
Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy túl sokszor érzem magam láthatatlannak. Azt hiszem, sosem láttak engem az emberek igazán.
Hogy vagy? Nem jól. Sosem voltam jól…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése