Az utca

Fotó: www.tundererdo.hu

Ragyogó, napsütéses szerda délután volt. Tökéletesen alkalmas, hogy az ember könyvesboltba menjen. Erre a célra Az utca nevű antikvárium felelt meg a legjobban.
Ezt Becky is tudta. Izgatottan mocorgott a polcon, és az utcát figyelte. Emberi szemmel – már, ha az emberek látták volna – nagyjából tíz centiméter magas volt.
Nagyon szerette, hogy ilyen közel ülhetett a kirakathoz. A bolt tulajdonosa, Mr. Westmiller, itt rendezte be az ifjúsági irodalmat, így az ő könyve, a Becky Baker és a tolvajok királya, is itt kapott helyet.
Mr. Westmiller minden reggel nagy gonddal letörölgette a polcokat a portól, ami néhány órát igénybe vett, tekintve, hogy az egész bolt minden helyisége telis-tele volt könyvekkel. Ezt a műveletet idestova ötven éve elvégezte, és legalább annyira a részévé vált, mint a reggeli borotválkozás.
Becky szerette az idős antikváriust, olyan volt, mint a könyvek nagypapája. Gyengéd gondoskodással fordult minden könyv felé, ami bekerült a boltjába.
Az idős férfi ezen a gyönyörű napon a raktárban szortírozta a bejövő könyveket. Ilyenkor a vevőket az unokája, Ron, szolgálta ki. Becky picit hebrencsnek tartotta a fiatal fiút, de szerette a könyveket, szeretett olvasni, így a lány könnyen megbocsájtott neki minden mást.
Ron most is a pult mögött ült és egy kalandregényt bújt. Akár maga az angol királynő is elé toppanhatott volna, azt se vette volna észre. Pedig a könyvesbolt zsongott az élettől. Persze nem Ron hibája volt, hogy ezt nem vette észre, a legszemfülesebb ember sem látta volna. Nem Becky volt az egyetlen könyvhős, aki a könyvespolcokon töltötte ideje nagy részét.
Tom ellökte magát a könyvgerinctől, aminek eddig támaszkodott, majd lehuppant Becky mellé.
– Most milyen olvasót vársz? – kérdezte. Nem kellet sokat sétálnia, mert a könyve, a Tom Sawyer kalandjai, csupán pár könyvvel arrébb volt, mint a lányé.
Becky abbahagyta az ábrándozást, és a fiúra pillantott.
– Ez nem így működik – magyarázta. – Nem várok egy bizonyos olvasót. Pont ez az izgalmas benne. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen jön.
Tom vidáman lóbálta a lábát a polc szélén, és egy almát majszolt.
– Fura egy lány vagy te – jelentette ki, és tényleg így gondolta. Szerette Beckyt, de nem értette a viselkedését.
Becky megvonta a vállát. Már eltervezte, hogy valami frappánsat mond a barátjának, amikor megszólalt a bejárati ajtó nyitását jelző csengő.
Fiatal, sápadt arcú, fekete hajú fiú lépett be a boltba.
– Kiült az arcára a világfájdalom – szólalt meg Tom, ahogy a jövevényt figyelte. Az almacsutka eltűnt a kezéből, mintha ott sem lett volna.
Owen McGee valóban nagyon drámaian tekintett a világra, és azzal a határozott szándékkal lépett be a könyvesboltba, hogy olyan írást találjon, ami igazolja az elképzeléseit. Tétlenül bolyongott a könyvespolcok közt, időnként meg-megállt, elolvasott pár címet, majd tovább ment.
Becky tekintete mindenhova követte a vékony, melankolikus fiút, közben alsó ajkát rágcsálgatta.
– Neked már megint motoszkál valami a fejedben, igaz? – kérdezte Tom.
– Igen – robbant ki a lányból. Tettre készen pattant fel a helyéről. – Tudom, melyik könyv való hozzá. Tom a fejét csóválta.
– Megint kezdődik – motyogta. Becky nem figyelt rá, egyik polcról a másikra ugrálva igyekezett a célja felé, ami a klasszikus irodalom nevet viselte.
– Elnézést, Frodo – mondta, közben kikerülte az apró félszerzetet, aki A gyűrűk ura egyik kötete előtt üldögélt és pipázott.
Becky végig szaladt a polcon, majd átugrott egy másikra. Ezen a részlegen lassabban tudott haladni, mert lépten-nyomon leszólították. A romantikus irodalom részleg már csak ilyen volt. Több hősszerelmes udvarlását is visszautasította, mire elért a következő részlegre.
Sikerült megelőznie Owent, aki a filozófia nagyjai előtt álldogált. Platón kritikusan méregette, közben Szókratésszel beszélgetett. Egy másik polcról – ahol pszichológiai könyvek kaptak helyet – Freud figyelte és kielemezte a fiatal fiút. Becky csak azt látta, hogy a férfi erősen gesztikulál és mozog a szája. Becky tovább rohant, majd egy hatalmas ugrással megérkezett a klasszikusokhoz.
Olyan lendülettel ugrott, hogy majdnem leesett. Jean Valjean az utolsó pillanatban kapott utána és húzta vissza a polcra.
– Köszönöm, uram.
– Vigyázzon magára, Rebecka kisasszony.
Becky illedelmesen biccentett, majd egy vékony, szomorkásnak tűnő fiú mellett megállt.
– Milyen napod van, Raszkolnyikov?
A fiú végtelenül lassan fordult felé.
– Nem találtál magadnak jobb beszélgetőpartnert?
– Nem beszélgetni akarok – felelte, majd elmosolyodott. – Látod azt a fiút?
Raszkolnyikov a mutatott irányba pillantott, majd bólintott.
Becky folytatta:
– Biztos vagyok benne, hogy te kellesz neki.
– Ezt abból szűrted le, hogy hasonló a külleme, mint az enyém?
– Nem, persze, hogy nem. – Becky legyintett.
Soha nem értették meg a többiek, hogy amint valaki belépett a boltba, valahogy mindig megérezte, kihez milyen könyv illik igazán. Bár igaz, ami igaz, kicsit Owen megjelenése is befolyásolta.
– Nos? – kérdezte a fiút türelmetlenebbül, mint szerette volna.
Raszkolnyikov alaposabban végigmérte Owent.
– Azzal ugye tisztában vagy, hogy megöltem egy öregasszonyt, csak hogy bizonyítsam az elméletem? – kérdezte, majd Beckyre sandított. – Ne adj neki ötleteket.
Becky felfújta az arcát, majd lassan kiengedte a levegőt.
– Tisztában vagyok vele, hogy mit tettél – kezdte, majd ravasz mosolyra húzódott a szája. – És azt is tudom, hogy milyen csúfosan pofára estél.
Raszkolnyikov komor tekintete, ha lehet, még komorabb lett.
– Nem szükséges emlékeztetni rá. És mit szeretnél, mit tegyek?
– Természetesen csábítsd magadhoz. Mindenki csak a saját könyvéhez vonzhatja az embert, szóval ezt nem tudom átvállalni tőled.
– Akkor miért nem a saját könyvedhez csábítod? Mindig mindenkinek találsz egy jó olvasmányt, épp csak a sajátodhoz nem terelsz senkit.
Becky leeresztette a vállát, és eddigi vidám lelkesedése elcsöndesedett. Egy pillanatig fejét lehorgasztva, csöndben álldogált Raszkolnyikov mellett, közben a cipője orrával piszkálgatott egy kilógó könyvjelző szalagot.
Váratlanul kihúzta magát, arcán nyoma sem volt korábbi bánatának, ismét ragyogott. Finoman oldalba bökdöste a könyökével az orosz egyetemistát.
– Az a fiú kiváló társaságod lesz. Nos, mit mondasz?
Raszkolnyikov a szemét forgatta.
– Ha megteszem, békén hagysz?
– Ez egyértelmű – vágta rá a lány. Raszkolnyikov nem az a személyiség volt, akivel tudott volna barátkozni, szóval nem okozott neki nehézséget, hogy a továbbiakban ne zargassa.
Raszkolnyikov felsóhajtott, majd Owen felé fordult. Látszódott rajta, hogy erősen összpontosít. Becky izgatottan figyelt. Owen továbbra is céltalannak tűnt, mégis a lába lassan a klasszikusok irányába vitte. Annakidején nehezen lehetett rávenni, hogy bármilyen könyvet is a kezébe vegyen. Azóta ez az állapot javult, de a régi korok nagyjai felé továbbra sem nyitott.
Egészen eddig.
Tekintete hamar megtalálta Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés című regényét.
Becky elégedetten vigyorgott, majd finoman hátba veregette Raszkolnyikovot.
– Innentől megoldod.
Visszasasszézott A nyomorultakhoz, illedelmesen biccentett Jean Valjeannak, aztán átugrott arra a polcra ahonnan jött. Visszafelé már nem sietett, és, bár a könyve szerint csupán tizenhat éves volt, mégis szánt rá időd, hogy a romantikus részlegen meghallgasson pár bókot. Elégedetten ült vissza saját könyvének gerince elé.
– Megint sikerült, igaz? – kérdezte Tom, aki azonnal ott termett, amint észrevette.
– Természetesen. – A lány büszkén kihúzta magát.
Tom Owent figyelte, ahogy egy Az utca feliratú szatyorral a kezében távozik.
– Mit javasoltál neki?
– A Bűn és bűnhődést.
Tom felnevetett, annyira kacagott, hogy a hasát fogta. Időbe telt, mire lenyugodott.
– Nem hiszem, hogy segítségre van szüksége a melankóliához. Bár így legalább még akár gyilkos is lehet belőle.
– Ne marháskodj! – Korholta Becky. – Pont azért volt erre szüksége, hogy lássa, amit tesz, az nem vezet sehová, és ha esetleg tényleg vannak sötét gondolatai, akkor azt is megérti, hogy a bűn minden esetben büntetéssel jár. Ez alól senki nem húzhatja ki magát.

***

Napok teltek el Owen McGee vásárlása óta. Emberek jöttek-mentek és Becky egyik alkalommal sem tudta megállni, hogy ne ajánljon nekik valamit. Egy fiatal nőnek romantikus krimit szemelt ki, az iskolai sakk klub elnökének pedig a Sakk lexikont javasolta. Most is egy vevőt figyelt, amikor éktelen hangzavar ütötte meg a fülét.
– Mi ez? – kérdezte Tomot.
A fiatal fiú hanyagul vállat rándított.
– A dráma részlegről jön – felelte. – Ha jól hallom, Hamlet az apjával diskurál, és a Montague-k és a Capuletek ismét egymásnak estek.
– Sosem fog rendeződni a viszonyuk – mondta Becky, de már nem a hangok kötötték le.
A könyvesbolt előtti barna padra egy szomorú bohóc ült le. Erős, fehér-piros sminkje elkenődött, zöld és kék színekben pompázó parókája félre csúszott. Nagyokat sóhajtozott közben az előtte elterülő téren sürgölődő embereket figyelte. Bár a férfi nem ment be a boltba Becky mégis rögtön tudta melyik az a könyv, amire most szüksége van.
– El kéne érni, hogy bejöjjön – morfondírozott.
– És mégis hogyan tervezted? – kérdezte Tom, közben közelebb hajolt, hogy ő is láthassa. – Ha elhagyjuk a bolt küszöbét, semmivé foszlunk.
– Igen, tudom – csüggedt le a lány.
Emerson Gibbs nem is sejtette, hogy Becky épp tervet sző, hogyan csábítsa őt be a boltba. Saját letargiája foglalta le. Valaha kiváló színész volt, a színházban visszatapsolták, így ismerve el tehetségét, de az élete rossz irányt vett. Arra kényszerült, hogy egy névtelen bohóckölcsönző céghez szegődjön. Egyáltalán nem élvezte ezt a szerepet, ami az alakításán is meglátszódott. Sorra érkeztek rá a panaszok, ami miatt a főnöke kirúgással fenyegette. Becky erről persze mit sem tudott, csupán ösztönösen megérezte, hogy segítenie kell. Leugrott a polcáról és egy félreeső helyiség felé igyekezett.
A bejárat előtt megtorpant.
Bár bátornak tartotta magát, azért a horror szekció előtt neki is megremegett a térde.
Ijesztő hangok szűrődtek ki a szobából.
Becky nagyot nyelt.
– Pennywise?
Nem kapott választ. Összeszedte minden bátorságát és belépett. Egy piros lufi lebegett el előtte.
– Pennywise, beszélnem kell veled.
Az egyik polcról vérszomjas kutyaugatás hangzott, máshonnan sikítások csendültek fel.
Becky óvatosan tovább ment. Egy fehér papírcsónak úszott el a lába előtt.
Félelmét kezdte felváltani a harag.
– Erre nincs időm.
A távolból vérfagyasztó hang csendült.
– Gyere, játssz velem.
– Én ugyan nem, viszont találtam valakit, aki egészen biztosan szívesen játszana veled.
A piros lufi megállt, egyhelyben lebegett. Lassan egy arc bukkant elő mögüle.
Pennywise hatalmas vigyorra húzta a száját, amitől kivillant összes, hegyes foga. Piros, gumiorra még rémisztőbbé tette vérvörös tekintetét.
– Biztos játszana velem?
Becky nagyot nyelt, majd bólogatott.
– Csak az a dolgod, hogy ki gyere innen, és magadhoz édesgesd.
Pennywise kilépett a lufi mögül.
– Abban jó vagyok – búgta.
Becky egészen a kirakatig vezette a bohócot. Útközben a polcokról döbbent sóhajok hallatszottak.
– Miért hozta ki? – kérdezte valaki.
– A horror szekció nem véletlenül van elkülönítve – mondta egy másik.
– Pennywise egy állat – fejezte ki nemtetszését valaki más.
Becky felmászott a kirakatba és intett Pennynek, hogy kövesse. A bohóc tenyerét az üvegre tapasztva, eszelős tekintettel bámulta a padon ülő férfit.
– Ő is bohóc – suttogta.
– Igen – helyeselt a lány –, szóval egészen biztosan szívesen játszana veled. Csupán annyit kell tenned, hogy becsábítod.
Pennywise meredten bámulta Emerson Gibbset. A férfi lassan felegyenesedett, körbenézett, majd hátrafordult. Nem láthatta sem Beckyt sem Pennyt, ahogy a kirakatból figyelik. Felállt és, bár bizonytalanul, de benyitott a könyvesboltba.
– Szép munka, Krajcáros – mosolygott Becky.
A továbbiakban rá már nem volt szükség, így felmászott a saját könyvespolcára. Tom csöndesen kuncogva huppant le mellé.
– Te komolyan egy olyan könyvet ajánlottál a szomorú bohócnak, amiben egy bohócnak kinéző lény embereket gyilkol?
– Mi a baj ezzel?
– Hát nem is tudom. Soroljam?
Becky legyintett.
– Annak a férfinak valószínűleg önbizalomhiánya van.
– És Penny ezen hogyan segít? Megmutatja neki, hogy van nála rosszabb bohóc is?
Tom gurgulázva nevetett. Becky a fejét csóválta, közben figyelte, ahogy Emerson kifizeti az Az című könyvet, majd távozik a boltból.

***

Több nap is eltelt úgy, hogy Becky nem tudott ajánlani senkinek semmit. Ez nem azt jelentette, hogy nem voltak vásárlók Az utcában, csupán azt, hogy, akik betértek, azok, mind céltudatosak voltak. Tudták, mit akarnak így nem szorultak Becky segítségére.
Mr. Westmiller a polcokat törölgette közben a rádióból halk zene szólt.
Tomnak már korábban feltűnt, hogy Becky nem olyan jókedvű, mint általában szokott. Arra a határozásra jutott, hogy megpróbálja felvidítani. Almákkal zsonglőrködött és vicceket mesélt neki, de Becky csak ideig-óráig mosolygott.
A fiú feladta, és leült mellé.
– Miért vagy ilyen szomorú? Az a baj, hogy nem tudsz könyveket ajánlani?
– Kicsit – motyogta Becky.
– Az a baj, hogy a saját könyvednek nem találsz olvasót, igaz?
Becky hangosan felsóhajtott.
Tom folytatta:
– De miért nem ajánlod soha senkinek?
Becky soha nem beszélt erről senkivel, ha tehette kerülte a témát, de úgy érezte, eljött az ideje, hogy valakinek kiöntse a szívét, és erre nem is volt alkalmasabb személy Tomnál.
– Nem happy and a vége – motyogta.
Tom elmosolyogott.
– Ennyi a bajod, hogy szomorú a vége? Hát ez nem kéne, hogy probléma legyen.
– De meghalok a végén – fakadt ki a lány. – Mégis kinek kell egy olyan ifjúsági könyv, amiben meghal a főhős?
– Mindenkinek – vágta rá a fiú. – Na jó, nem mindenkinek, de hidd el, nagyon sokan szeretik a szomorú befejezést.
Becky felemelte a fejét és a fiúra pillantott.
– Komolyan mondod?
Tom határozottan bólintott.
– Te ismered az itteni könyveket a legjobban. Mennyi olyan van, aminek szomorú a vége?
Becky a fejét ingatta.
– Akad pár – mondta.
– Na látod – vigyorgott Tom. – Ne legyél így elkámpicsorodva. Eddig mindent megtettél, hogy eltereld a könyvedtől az embereket, de szerintem igazán adhatnál nekik egy esélyt.
Becky megtörölte az arcát és elmosolyodott.
– Rendben, ha legközelebb jön egy alkalmas személy, akkor ide csábítom.

***

Evelin Forest világ életében határozott lány volt, mindig tudta, mit akar. Ezúttal is úgy lépett be a könyvesboltba, hogy csak azt veszi meg, amit előre eltervezett. Ez a biztos hozzáállása minden lépéssel egyre halványult. Megszédítette a rengeteg, csodálatos könyv, mind egy-egy új világ, ahol még nem járt.
Kényelmes tempóban körbesétált, közben időnként végigsimított pár könyvgerincen.
Bizsergető érzés lett rajta úrrá, mintha egy varázslatos hang hívogatná. Az ifjúsági irodalom felé fordult. Lába lassan Becky könyvéhez vitte. Nézegette egy darabig a gerincét, majd óvatosan leemelt egy példányt, és megfordította, hogy elolvashassa a fülszöveget.
Becky az ajkát rágcsálta, közben időnként a mellette álló Tomra pillantott.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte.
– Naná – vágta rá a fiú. – Figyeld az arcát, tetszik neki.
– De ott nem szerepel, hogy meghalok.
– Az nem számít, bízz bennem, imádni fogja.
Evelin nem látta a kétségei közt őrlődő Beckyt, csak a könyvet a kezében. Már a borító is nagyon megtetszett neki, de a fülszöveg segített meghozni a döntést. Elmosolyodott és a pénztár felé igyekezett. Mr. Westmiller hümmögve nézegette a könyvet miközben becsomagolta.
– Ez egy kiváló történet – mondta reszelős hangján. – Pont olyan karakán fiatal hölgynek való, amilyen te is vagy.
– Köszönöm – mosolygott Evelin. Kifizette a könyvet, eltette a táskájába, és távozott. Hazafelé csak arra tudott gondolni, hogy mikor olvashatja új szerzeményét.