Mert nyaralni jó

Fotó: www.tundererdo.hu

Béla átnyújtotta a sorsjegyét a fiatal, szőke közérteslánynak, majd várt. Utálta ezt a boltot, mégis mindig idejárt, mert ez volt a lakásához a legközelebb. Túl öregnek érezte már magát, ahhoz hogy átutazza a fél várost egy sorsjegy vagy egy kiló kenyér miatt. És ha tehette, akkor nem is időzött sokat az emberek között. Most is alig várta, hogy végre távozhasson; az apró helységben ugyanis túl sokan zsúfolódtak össze.
– Gratulálok! – mosolygott rá a lány, és visszaadta neki a szelvényt egy blokk kíséretében. – Nyert egy külföldi utat.
– És maga mégis minek örül? – morogta az öreg, és kikapta a lány kezéből a papírt. – Nem viszem magammal.
– Én csak… – hebegett a lány kikerekedett szemmel.
– Jaj, ne hápogjon már – szólt rá az öreg. – És törölje le azt az idióta vigyort az arcáról. Nem áll jól magának.
Béla sarkon fordult és távozott, de az ajtóban, még hallotta, ahogy a lány felettese – egy idős asszony – megszólal.
– Miért vagy mindig olyan kedves vele, ha egyszer ő olyan mogorva mindenkivel?
– A nagyapámra emlékeztet – csilingelt a lány hangja.
Béla szemét forgatva fujtatott, majd kilépett a frisslevegőre. Kellemes tavaszi idő volt. Még lehetett érezni az előző napi eső illatát, de a nyomai már nem látszottak. Szerette az ilyen időt. Kellően puha volt a föld egy rögtönzött sír ásásához, de még nem lett sáros az ember. Bár igaz, ami igaz, a nyomok eltüntetése ilyenkor picit több időt vett igénybe.
Mélyen beszippantotta a nyirkos fű illatát, amitől elöntötték az emlékek. De rég is volt már, amikor egész teste kellemes adrenalintól zsongott. Mostanra csak a kaparós sorsjegyek élvezete maradt. Nem nagy vigasz, de azért mégis több, mint a semmi.
A lépcsőházba érve összefutott a gondnokkal; egy ráncos, rikító sminkkel dekorált öregasszonnyal. Ezt a szipirtyót is utálta.
– Na, nyert valamit? – kérdezte, a nő, érces hangján, és fejével a férfi kezében szorongatott sorsjegy felé biccentett.
– Külföldi utat – morogta az öreg.
– És hova megy?
– Minél messzebb magától – vetette oda, majd felment a lépcsőn. A liftet is használhatta volna, de őszintén vallotta, hogy ép testben ép lélek, így inkább lépcsőzött.

Csupán pár hete nyerte meg az utazást, és máris azon kapta magát, hogy egy apró bőrönddel az oldala mellett ácsorog a reptéren, és a Jáva szigetére induló gépet várja.
Nem akart tengerpartra menni. Utálta a nyílt vizet. Abba csak megfulladni lehet, abban pedig mi az élvezet? Továbbá túlságosan népszerű. Ő pedig mindenre vágyott, csak a sok ember felesleges locsogására nem.
Úgy döntött, hogy Bogorba megy. Ott fog megszállni, de az igazi célja a várostól nem messze található Mount Halimun Salak nemzeti park, ami igazából egy hatalmas esőerdő.
Az erdőket szerette. Sokban megfordult már az élete során, és még egyikből sem távozott rossz emlékkel.
A repülőgépen az ablak mellé kapott helyet, aminek kimondottan örült. Inkább nézte a felhőket, mint az embertársait.
Ez a nyugalma egészen addig tartott, amíg a mellette üresen tátongó ülésre helyet nem foglalt egy fiatal, harminc körüli nő. A lánya lehetett volna, de persze neki nem voltak gyermekei.
– Üdv – mosolygott rá a nő. – Jávára?
Béla nem akart válaszolni, idióta kérdésre ugyanis csak hasonló választ lehet adni. Az pedig nem az ő asztala volt. De a nő egy pillanatra megbabonázta. Hosszú barna haj keretezte arcát, amin ékkövekként ragyogott élénk kék szeme.
Az a szem. Mennyi ilyen szempár nézett már rá üveges tekintettel.
Megpendült benne egy húr, és egy már-már elfeledett, édes dallamot játszott.
– Ez egy repülő, hölgyem – morogta. – Itt mindenki Jávára megy.
– Ugyan már, hisz csak vicceltem – nevetett a nő. – Niki vagyok. És ön?
– Béla, ha annyira érdekli – közölte, majd ismét az ablak felé fordult.
Próbált ellenállni a fel-fel törő késztetésnek, de ott motoszkált benne a gondolat, hogy ezt talán a sors akarta így. Kap még egy utolsó alkalmat az élettől.
Úgy tűnt többet nyert azon a kaparós sorsjegyen egy puszta nyaralásnál.
Ismét fiatalnak érezte magát.
Niki szája egész úton be sem állt. Olyan érdektelen semmiségekről beszélt, amikről csak a nők tudnak ilyen odaadással szónokolni. Még a hobbijairól is szót ejtett.
Kanalakat gyűjt. Mégis ki a bánat gyűjt kanalakat?
Talán ez volt az egyetlen igazán lényeges információ, ami Béla érdeklődését felkeltette. A többire nem figyelt különösebben csak hagyta, hogy a lány hangja monoton zúgásként áradjon szét a fülében.
– És maga mivel foglalkozik?
Erre a kérdésre már Niki felé fordult.
– Nézzen rám, kisasszony. Maga szerint mivel foglalkozom?
– Nem tudom, ha tudnám, akkor nem kérdeztem volna.
Béla a szemét forgatta.
– Nyugdíjas vagyok.
– És előtte mi volt?
Egy pillanatra elgondolkodott. Volt neki tisztességes munkája is, de abban sosem látott semmi élvezeteset, bár kiváló védelmet biztosított számára.
– Patológus.
– Oh, hát nem túl vidám munka. Akkor már értem, miért ilyen mogorva.
– Azért vagyok mogorva, mert egy lökött lány kérdésekkel bombáz – morogta, és ismét a felhők felé fordult.
– És hobbija van? – csilingelt Niki hangja, mit sem törődve az előbbi megjegyzéssel.
Béla megadóan felsóhajtott.
– Volt, bár többet jelentett holmi hobbinál.
– Akkor miért hagyta abba?
– Kiöregedtem belőle – mondta, majd mélyen a lány szemébe nézett. – Bár lehet, hogy még utoljára ismét belevágok.
Niki elmosolyodott, a hangosbemondóban pedig közölték, hogy hamarosan megérkeznek.

A szállodához érve kellemes meglepetés érte. Niki a tágas aulában álldogált a recepciónál, és a szobáját intézte, majd amikor meglátta mosolyogva integetett neki. Béla biccentett, jelezve, hogy észre vette, de a lelkes üdvözlést nem viszonozta.
– Ez olyan sorsszerű. Nem? – kérdezte a lány, amikor mellé ért.
– De. Mindenképp.
A hotelszoba kicsi volt és egyszerű, de Béla nem is vágyott többre. Tisztaság uralkodott, és ennyi neki meg is felelt.
Leült az ágy szélére, és a másnapi programját nézegette. A túra a nemzeti parkba egyből reggeli után indult. Sajnos nem tudott egyedül menni, de ezt most már nem is bánta annyira, és csak reménykedett benne, hogy esetleg a lány is velük tart.
Felvillanyozódott, amikor meglátta Nikit a buszon.
– Ez így még jobb lesz – mosolygott a lány, amikor leült mellé.
Az út a parkig nagyjából két órát vett igénybe. Béla a kalapjával legyezte magát. Még a szabadban is nagyon meleg volt, de a buszon a levegő sem járt, hiába nyitották ki az ablakokat. Örült, amikor végre leszállhatott arról az ócskavasról.
A park bejáratában a túravezető megállította őket, hogy felhívja a figyelmüket pár szabályra. A nagyjából tíz fős társaság érdeklődve figyelt.
– És kérem, ne hagyják el a hivatalos ösvényeket, ha esetleg lemaradnának, akkor sem – az indonéz férfi folyékonyan beszélt angolul, de ezt nem lehetett elmondani a turistákról. Béla fejcsóválva vette tudomásul, hogy a társaság nagyjából fele értetlenül forgatja a fejét, abban a reményben, hogy valaki majd fordít nekik.
Ez nem következett be.
– Az erdő hatalmas – folytatta a túravezető. – Könnyen el lehet benne tévedni, és senki nem megy magukat megkeresni.
– Hogyhogy? – döbbent meg egy férfi.
– Senki nem akar újat húzni az erdő szellemeivel. Régen békések voltak, de a földanya pár évtizede megvadította őket, hogy védjék a természetet. Könyörtelenül felfalják azokat, akik véletlenül betévednek a birodalmukba.
– Ez lenyűgöző – lelkendezett Niki az öreg mellett.
– Ezeknek meglágyult az agya a napon – morogta az öreg.
– Maga nem hiszi, hogy ilyen lények garázdálkodnának itt?
– Kedvesem, én már sok mindent láttam, de emberevő lényeket még nem.
A túra elindult, és a fákkal sűrűn benőtt helytől Bélának felpezsdült a vére. Egyre csak a mellette sétáló lányt figyelte, és a megfelelő alkalomra várt.
– Tudja – kezdte a lány, közben légies léptekkel követte az előttük haladókat –, édesapám nyomozó volt… gyilkossági nyomozó.
Béla ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Bevillant neki, egy fiatal éles eszű férfi képe, de hamar elhessegette.
– Igazán?
– Igen – bólintott a lány. Barna fürtjei csak úgy táncoltak körülötte. – Volt egy ügye, amit soha nem sikerült felgöngyölítenie, még az egészsége is ráment.
– Sajnálatos – motyogta Béla. – De hogy jutott ez most eszébe?
– Nem is tudom – nevetett a lány. – Ez az erdő olyan horrorisztikus, nem?
Béla nem válaszolt. Neki minden erdő ugyan olyan volt.
Percekig csak némán sétáltak. A túravezető valamit magyarázott elől, de túl messze volt tőlük, hogy értsék. Szándékosan nem mentek a sor elejére. Béla, hiába csattant ki az egészségtől, mégsem érezte már olyan fittnek magát, Niki pedig – érthetetlen okból kifolyólag – inkább az ő társaságát választotta.
Aztán egy alkalommal a lány felsikkantott, és a fák felé mutatott.
– Ó, nézze! Azok hárman letérnek az ösvényről.
Béla a mutatott irány felé fordult. A lánynak igaza volt, három fiatal suhanc, azok közül, akik nem beszéltek angolul most épp a sűrű erdőbe igyekezett.
– És? – vont vállat az öreg.
– Mi az, hogy és? Segítenünk kéne nekik.
– Miért? Az utasítás érthető volt és tiszta.
– Úgy tűnik, nem mindenkinek. Ugyan már, Béla bá, hisz maga orvos.
– Én holtakkal foglalkoztam, hölgyem. Amíg élnek, addig érdektelenek számomra.
– Hogy mondhat ilyet? – dorgálta Niki. – És ha azok a szellemek megeszik őket?
– Akkor három bolonddal kevesebb – nyugtázta a férfi.
– Nem lehet ilyen kegyetlen.
Béla nem válaszolt. A lánynak még csak fogalma sem volt róla, hogy milyen kegyetlen valójában. Aztán bevillant neki, hogy ez lehet a megfelelő alkalom, és megváltoztatta véleményét.
– Nem bánom. Segítsünk nekik.
– Tudtam én, hogy érző szív dobog ezalatt a zord külső alatt – mosolygott a lány, és már el is indult arra, amerre a többieket látták menni.
– Öreg vagyok én már ehhez – morogta Béla, miközben az úttalan sűrűben barangoltak.
Nyomát sem találták egyik turistának sem.
– Pedig biztos, hogy erre mentek – tűnődött a lány, közben óvatosan lépkedett a meredek lejtő tetején.
Hirtelen a távólból tompa sikolyokat sodort feléjük a lágy szellő. Niki riadtan fordult Béla felé, mire a lába kicsúszott alóla és lebucskázott a lejtőn.
Béla hallotta, ahogy a lány a nevét kiabálja, de már eltűnt a szeme elől.
– A pokolba – sziszegte, közben megpróbált óvatosan a lány után ereszkedni. Amikor leért, nem látott semmit csak a sűrű erdőt, aztán Niki sikolya ütötte meg a fülét.
Elindult a hang irányába, de távolabbi volt, mint amilyennek tűnt. Úgy ötperces gyaloglás után egy kisgyermek édes kacaja hallatszott mellőle.
– Nem tudtam, mi hiányzik még – mondta. Megfordulva egy nyolc év körüli indonéz kislányra lett figyelmes. Egy pillanatig gyanakodva méregette a gyereket, majd felmordult.
– Menj haza, itt nincs semmi keresnivalód.
– Ezt még te mondod? – mosolygott a lány.
Béla döbbenten hallgatta a kislány tökéletes angolságát. De a rongyos ruházata nem épp kiváló iskoláztatásról árulkodott. Bizonytalanul hátra lépett egyet.
– A barátodat keresed? – kérdezte a kislány.
– Ha arra a nőre gondolsz, aki az előbb legurult ide, akkor igen, de ő nem a barátom. Tudod, hol van?
– Persze – lelkesedett fel a kislány, és pár méterrel Béla elé szaladt. – Elvittük. Gyere, megmutatom.
– Elvittük? – kérdezte az öreg. Rossz érzése támadt, de követte a gyereket. – Várj már, ne ilyen gyorsan. Az én vén testem már nem bírja ezt a tempót.
A kislány megállt és bevárta.
– Mit csinálsz, amikor épp nem egy indonéz erdőben tévedsz el? – kérdezte.
Béla tűnődött egy darabig, hogy mit feleljen. Az egész helyzet annyira valószínűtlennek tűnt számára, aztán rájött, hogy felesleges hazudnia, sőt talán nem is baj, ha kicsit ráijeszt a kislányra.
– Embereket ölök.
– Igazán? – lelkendezett a gyerek. Kicsit sem tűnt riadtnak, még fel is kacagott. – Én is.
Ez már a második alkalom volt, hogy Béla ereiben meghűlt a vér. A kislány elvigyorodott, amitől láthatóvá váltak tűéles fogacskái.
– Ó, a fenébe – szitkozódott az öreg, és hátra hőkölt. – Mi a bánat vagy te?
Égető vággyá nőtt benne az ösztön, hogy menekülni kéne, de nem tett semmit. Mégis mit tehetett volna? Ez az erdő hatalmas volt, és még ha el is rohant volna, ez a kis szörnyeteg biztosan egy pillanat alatt utoléri. Ennek ellenére meghátrált, és tekintetével ösztönösen menekülőútvonal után kutatott a fák között, amit a kislány nem nézett jó szemmel.
– Én nem tenném a helyedben – mosolygott, majd egy pillanat alatt hatalmas tigrissé változott, és lassú léptekkel, fenyegető morgás kíséretében megindult Béla felé.
– Megyek, megyek – adta meg magát az öreg, mire az állat eltűnt és ismét a derűsen mosolygó kislány állt előtte.
Béla nem hitt a természetfelettiben, soha nem tapasztalta, így biztosra vette, hogy a fizikai valóságon kívül nincs más. De ez a kislány most a szeme láttára cáfolt rá mindenre, amiben biztos volt. Kavarogtak benne a kérdések és gondolatok, amibe belefájdult a feje. Rájött, hogy feleslegesen töri magát, egyszerűen el kell fogadnia a tényt, hogy még ő sem tapasztalt mindent. Hidegvére megtartása érdekében, úgy tekintett a gyermekre, mintha egy átlagos kislány volna.
– Hogyhogy beszélsz angolul? – kérdezte Béla, amikor már hosszú percek óta csak mentek, és úgy tűnt, hogy nem lyukadnak ki sehova.
– Én minden nyelven beszélek – húzta ki magát, majd váratlanul magyarra váltott. – A természet gyermeke vagyok, és a természet mindenhol jelen van.
– Mégis úgy nézel ki, mint egy indonéz.
– Jobb nem feltűnést kelteni – jött a nagyon is logikus válasz, aztán a kislány váratlanul megtorpant. – Megérkeztünk.
– Hova?
Arra nézett amerre a lány mutatott. Egy indákkal és mohával benőtt, romos kőépület magasodott előttük. Még az ókorban ez bizonyosan valamilyen szent hely lehetett, de mostanra csak elfeledett kőhalom lett belőle.
Niki könyörgő hangja szűrődött ki bentről, de csak az övé. A többiek valószínűleg már nem éltek.
– Az erdőben is felfalhattál volna. Minek hoztál ide? – kérdezte az öreg.
– A nőt kerested, nem? – értetlenkedett a kislány, majd megindult a szentély felé.
Béla vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Ez a kis kirándulás leszívta az energiáját. Be kellett ismernie, hogy már nem húszéves.
Követte a kislányt.
Egészen megkönnyebbült, amikor a nyirkos, fullasztó melegből a kellemes hűvösbe belépett.
Niki az apró terem másik felében ült a földön két tigrissel körülvéve. Amennyire a félhomályban meg tudta állapítani, csupán apróbb zúzódásai voltak.
– Béla bá – nézett rá könyörgőn a kisírt szemével, amikor odaért, és leült mellé.
Túlságosan ismerős volt neki ez a tekintet, és már régen sem hatódott meg tőle.
– Miért nem esznek meg? – hebegte Niki, közben az arcát törölgette.
– Nem tudom – tűnődött az öreg.
Egész délután, majd egész éjszaka ott ültek és vártak. A tigrisek néha felálltak, és megmozgatták elgémberedett tagjaikat, majd visszafeküdtek. Egy alkalommal a kislány félre hívta őket, mire emberré változtak. Mind a ketten indonéz férfinak tűntek, jóval idősebbnek a kislánynál, mégis Béla úgy vette észre, hogy a gyermek a főnök.
Nem hallotta, hogy miről beszélnek, de egyébként is biztos volt benne, hogy olyan nyelvet használnak, amit ő nem ért.
– Maga szerint megúszhatjuk élve? – suttogta Niki.
Béla lassan nemet intett a fejével.
– Egyébként is furcsálltam volna, ha ágyban párnák közt halok meg – tette hozzá.
Lassan hátradőlt és a fejét finoman a kőfalnak támasztotta. A mennyezetről indák lógtak le, és mintha mászkált is volna ott valami. Tűnődve figyelte a bogarakat, közben azon gondolkozott, hogy most már felesleges a színjáték.
Felsóhajtott.
– Meg akartam ölni – vallotta be.
– Tudom – jött az egyszerű válasz, mire Béla a lány felé kapta a fejét.
– Honnan?
– Már nagyon régóta próbálom felgöngyölíteni apám utolsó ügyét, és magára akadtam. Nem volt gyanús senkinek, még apámnak sem, de nekem valahogy szemet szúrt. Mindegyik megölt lány eseténél maga volt a halottkém. Fél éve már, hogy figyelem magát, és szándékosan jöttem el erre az útra, hogy kiderítsem igazak-e a megérzéseim.
– Elismerésem, hölgyem – húzta mosolyra a száját az öreg.
– Azt mondta, hogy csak meg akart ölni. Mi változott?
– Nézzen csak körbe és megtudja.
– Szerintem egy ilyen helyzet nem lenne magának akadály.
Béla elmosolyodott, majd ismét a mennyezetet figyelte.
– Az apja kiváló nyomozó volt. Kimondottan élveztem a mi kis macska-egér játékunkat. Mellette mindig résen kellett lennem. Ha csak egyszer is hibáztam volna, biztos, hogy nyakon csíp. Pusztán az iránta érzett tiszteletem miatt nem bántom magát.
– Amilyen szörnyűségeket tett, valahogy nem ilyennek képzeltem.
– Igazán? Miért, milyennek képzelt?
– Gonosznak, de maga nem tűnik annak.
– A látszat csal, kedvesem. Ha megölném, bizonyosan máshogy vélekedne.
– Lehet – tűnődött a lány, majd fogvatartóik felé fordult –, de ezt a feladatot most nem maga nyerte meg.
A két férfi ismét átváltozott, de most orángután alakját öltötték magukra, és kimentek az épületből. A kislány dalolászva lépett hozzájuk.
– Úgy döntöttem, hogy ti ketten szabadon távozhattok.
– Hogyhogy? – kérdezte az öreg.
– A szóbeszédek ellenére nem mindenkit szoktunk megölni – vont vállat a kislány. – De persze kinek hinnék el, hogy az erdő szellemei megkímélték az életét, nem igaz?
– És minek köszönhetjük ezt a kegyelmet? – kérdezte Niki, elhaló hangon.
– Ti ketten nagyon érdekes páros vagytok. A gyilkos – nézett Bélára, majd a lány felé fordult –, és az áldozat.
A kislány felnevetett döbbenetük láttán.
– Mégis milyen szellem lennék, ha nem látnék mindent?
– Ez nem csak egy trükk? – bizalmatlankodott Béla.
– Nem – mosolygott a kislány. – És, hogy be is bizonyítsam őszinte szándékomat, elkísérlek titeket a legközelebbi túraösvényig. Kövessetek!
A kislány egy pillanat alatt kint termett a szentélyből. Béla és Niki gyanakodva néztek utána, majd egymásra.
– Végül is, mit veszíthetünk? – kérdezte a lány, majd felállt, és talpra segítette az öreget.
A kislány hangját visszaverték a fák, ahogy a sűrű növényzetben haladva dúdolt egy dalt, amit Béla nem ismert.
Éhes volt és fáradt. Most igazán elgyötörtnek és öregnek érezte magát. Már nem vágyott semmire, csak a garzonlakása nyújtotta nyugalomra.
– Tudjátok – kezdte a kislány, de nem fordult feléjük –, mielőtt földanya vérszomjassá változtatott volna minket, én a tévelygők segítője voltam. Mindenkit a helyes útra tereltem, aki eltévedt.
– Gyakorlatilag most is ezt teszed – jegyezte meg Niki, mire a kislány megfordult, és kis gondolkodás után hatalmas mosolyra húzta a száját.
– Igaz – mondta, majd Bélára nézett.
Az öreg nem szólalt meg. Sejtette, hogy a lány nem pusztán a fizikailag eltévedt emberekre célzott, de nem volt egészen biztos benne. Ő soha nem érezte úgy, hogy eltévedt volna vagy, hogy az út, amin jár, rossz lenne, így aztán visszatalálnia sem kellett sehova.
Úgy elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor megérkeztek a túraúthoz.
– Ha arra mentek – kezdte a kislány, és az egyik végtelenbe vesző útra mutatott –, akkor kiértek a parkból, de ha itt maradtok, idővel akkor is megtalálnak titeket. Erre mindig jönnek-mennek az emberek.
– Köszönjük – mosolygott Niki, de a kislány várakozón figyelte az öreget.
– Nincs a kegyelmedben semmiféle logika – morgott Béla.
– Abban sincs semmi logika, amit ti emberek műveltek nap, mint nap – vigyorgott elővillantva rémisztő fogsorát, majd egyszeriben köddé vállt.
– Hát ez nem mindennapi kaland volt – sóhajtott fel Niki. Hangja már sokkal lelkesebbnek tűnt, mint eddig.
Béla kérdőn figyelte. A lányon látszódott, hogy biztonságban érzi magát, mintha semmilyen veszély nem fenyegetné, pedig kettesben maradt vele egy sűrű erdőben. Ez elég ok kellett volna legyen a félelemhez. Ismét felpezsdült a vére, de vett egy mély levegőt és lehiggasztotta magát.
– Nekem személy szerint, elég is volt belőle – morogta, és lassan elindult az úton, amit a lány mutatott nekik.
Hazafelé a repülőút sokkal nyugodtabb és unalmasabb volt, mint odafelé. Nikivel nem találkozott, bár a nagy tömegben a tulajdon anyját sem találta volna meg.
Amikor leszállt a gép, és végre kimehetett a friss levegőre, megkönnyebbült. Gyönyörűen ragyogott a nap.
Ismerős szagok, ismerős látvány fogadta. Minden úgy volt, ahogy hagyta.
Aztán váratlanul hideg fémet érzett a csuklóján, majd a másikon is, és kattant a bilincs. A csomagjai kiestek hátrabilincselt kezéből, és döbbenten fordult meg, hogy lássa foglyul ejtőjét.
Niki csillogó szemével és ragyogó mosolyával találta szemben magát.
Mégiscsak meg kellett volna ölnie…
– Jaj, ne nézzen ilyen csalódottan, Béla bá – csilingelt a lány hangja. – Lehet, hogy elfelejtettem említeni, hogy belőlem is nyomozó lett, és a döglött ügyekre specializálódtam.
Béla nem szólt semmit, csak csöndben tűrte, hogy a lány egy közeli civilautóhoz kísérje, és beültesse a hátsóülésre. Legalább nem rácsos rendőrautó. Már ez is valami.
Folyamatosan a visszapillantótükörből figyelte a lány arcát. Nagyon elégedettnek tűnt.
Egy kisebb utcáról kikanyarodtak a főútra, és egy pillanat alatt dugóba keveredtek.
Épp csak araszoltak az autók.
Niki a tükörbe pillantott, és találkozott a tekintetük.
Béla éles mosolyra húzta a száját, majd váratlanul, a háta mögül előhúzta a kezét. A kinyitott bilincset előre dobta az anyósülésre.
– Ez meg mégis, hogy lehetséges? – kerekedett ki a lány szeme, de az öreg már ki is nyitotta az ajtót, és az úton termett.
Előrelépett és behajolt az ablakon.
– Említettem, ugye, hogy résen kellett lennem? – mosolygott a lányra. – Öreg vagyok, kedvesem, nem bolond. És egy jó tanács: sose bilincselje hátra senki kezét, mert úgy nem látja, hogy mit csinál.
Niki szóhoz sem jutott a döbbenettől, amitől Béla jókedve csak fokozódott.
– El kell ismernem, hogy van olyan jó, mint az apja. Ezt a játékot is élvezni fogom – mosolyodott el, majd felegyenesedett, és már el is tűnt az autók között.