Az elveszett fiú

Fotó: www.independent.co.uk

Emily a földút közepén állt, ügyelve rá, hogy ne lépjen bele az autók kerekei által vájt mélyedésben megült vízbe. A társait figyelte. Vőlegénye, Eric, most is nagyon határozottnak tűnt. Elmélyülten tanulmányozta a túravezetőtől kapott térképet.
Linda megigazította táskája pántját, és még utoljára alaposan átnézte, hogy minden, a mentéshez szükséges felszerelése megvan-e.
Már a Romániában található Hója-erdő határán voltak, készen rá, hogy bemenjenek oda, ahova még a helyiek sem mernek. Az erdő csupán karnyújtásnyira volt tőlük. Emilyt furcsa bizsergés járta át a látványtól. Ahogy a szél a lombokat mozgatta, olyan hatást keltett, mintha valaki fütyörészne odabent.
A közeli városból érkezett hozzájuk egy túravezető, aki állítólag úgy ismerte az erdőt, mint a saját tenyerét. Ő volt az is, aki értesítette őket az eltűnésről.
– Az évszázadok során sok kisgyermek tévedt itt el – kezdte a mesélést Marius, a vezetőjük. – Sajnos a helyiek tudatlansága és babonás félelme miatt ezek közül egy sem került elő. Ezért sem bízzuk rájuk a keresést, ha esetleg valaki eltéved.
– Miért, mit hisznek, milyen ez az erdő? – érdeklődött Linda.
– Gonosz – közölte Marius szárazon. Arca megrándult egy pillanatra, amitől Emilynek rossz érzése támadt.
– A közeli falvakban lakók egyszerű népek – folytatta a férfi. – Messziről kerülik az erdőt. Annyira elhiszik az évszázados legendákat, hogy nincs az a pénz, aminek kedvéért betennék a lábukat a fák közé.
– Milyen legendákat? – szólt közbe Eric. A térképet gondosan összehajtogatta, majd a zsebébe süllyesztette.
– Butaság az egész – legyintett Marius, de Eric maró tekintete nem eresztette. – Állítólag áldozatokat gyűjt az erdő, hogy fennmaradhasson. Az elveszett gyerekek lelkei pedig a szolgálatába állnak, cserébe otthonra lelnek a fák között. De mint mondtam, ez butaság. Csak egy régi mese.
Emilynek eszébe jutott a kisfiú, aki játék közben beszaladt az erdőbe, és nem jött ki többé. Benézett a fák közé, és megdörzsölte mind a két karját. Ettől az egésztől olyan emlékek jutottak eszébe, amikre nem akart gondolni.
Marius végigmérte a társaságot, majd Linda unokaöcsén akadt meg a tekintete.
– A mentést nem lehet elég korán elkezdeni, mi? – fintorodott el.
Pete kihúzta magát. Bár csak nemrég múlt tízéves, de már több túrán és kisebb mentéseken is részt vett Emilyékkel.
– Akkor mindent tudnak? – nézett végig a társaságon Marius. – Nem kell fejtágítást tartanom?
– Ez nem az első ilyen ügyünk – közölte Eric kimérten. Láthatóan egyáltalán nem volt jókedve. Emily összébb húzta magát. Mielőtt eljöttek, volt egy komolyabb veszekedésük. Azóta nem is álltak szóba egymással.
Linda bizonytalanul körbenézett.
– Mennyi rá az esély, hogy még él? – kérdezte.
Eric szeme villámokat szórt, de nem szólalt meg, csupán ingerülten hátára vetette a táskáját.
Marius egy pillanatra végignézett rajtuk.
– Esély mindenre van – közölte végül. Láthatóan úgy döntött, hogy nem folyik bele semmibe, ami nem rá tartozik. Intett nekik, hogy kövessék, majd bement az erdőbe.
Linda finoman maga elé terelte Pete-et. Emily még utoljára vetett egy pillantást az erdőre. Ismerős volt számára, bár sok képet megnéztek róla mielőtt idejöttek volna. Vett egy mély levegőt, majd követte a barátait.
A ködös, nyálkás idő – ami ebben az évszakban az egész országot jellemezte –, így az erdő sűrűlombú fái közt még erősebbé vált. Csupán néhány métert láttak be, a többi rész homályba veszett.
Pete lassan botorkált a fák kiálló gyökerei között. Egy alkalommal meg is botlott, de még azelőtt visszanyerte egyensúlyát, hogy elesett volna.
Linda összeráncolta a szemöldökét.
– Óvatosan, Pete, az ég szerelmére!
A kisfiú megdermedt egy pillanatra nénikéje erélyes hangjától, aztán folytatta az előretörést a fák között, épp úgy, ahogyan elkezdte.
– Talán mégsem volt jó ötlet őt is elhozni – motyogta Emily.
Rossz érzése támadt, ahogy a fákat figyelte és hallgatta a levelek susogását. Mintha integetnének, és csendre intenék az embert. Aztán ráeszmélt, hogy más nem ütötte meg a fülét.
Nem hallok madarakat… – suttogta.
Sok erdőben járt már, és eddig mind csak úgy zengett a csicsergéstől. Itt viszont a szél hangján kívül, csak a lábuk alatt recsegő száraz ágak hangját lehetett hallani.
Ahogy kitartóan követték Mariust, szem elől vesztették a földutat, amiről lekanyarodtak. Mindenhol csak a Hója-erdő természetellenesen göcsörtös fái vették őket körül.
A szél rohadó levelek szagát sodorta feléjük.
– A hideg borsódzik a hátamon ezektől a fáktól – zsörtölődött Linda. Eközben Eric és Marius tölcsért képezve kezükkel a szájuk előtt elkiáltották magukat. Pete követte a példájukat.
Emily óvatosan lépkedve igyekezett a többiek után. A földön nagyjából boka magasságban ködre emlékeztető pára gomolygott, így nehezen tudta kivenni, hogy hová is lép pontosan. Attól, hogy eleshet és megütheti magát libabőrös lett a karja. Általában nem félt tőle, hogy megsérül, de ezen a helyen valamiért kimondottan zavarta a puszta gondolat is.
A távolban más keresőcsapatok elemlámpa-fényei pislákoltak. A ködön keresztül csak derengő fényjátéknak tűntek.
Ahogy Emily barátai felé fordult, látta, hogy ők is elővették a lámpáikat, majd ismét elkiáltották magukat.
Nem kaptak választ. A távolból a többi keresőcsapat kiáltásait is lehetett hallani, de Emily nem értette, mit mondanak. Hangjuk csupán tompa üvöltéssé vált mire elért hozzájuk. Aztán a köd ezt is elnyelte.
A fák lombjai megzizegtek a fejük fölött. Emily felnézett. A hosszú, vékony ágak mind az ég felé nyúltak, mintha az égboltot akarnák megmarkolni. Ahogy ezt figyelte hidegborzongás szaladt végig a gerincén. Szerette volna elkiáltani magát, de valaki megelőzte.
Mind megtorpantak. A hang a fák közül jött, és áttört a ködön.
Linda magához vonta Pete-et.
– Mi a fene volt ez? – remegett a hangja.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna egy velőtrázó sikítás követte az előző hangot. Eric vádlón pillantott Mariusra, aki idegesen rándította meg a vállát.
– Nem tudom ezt mire vélni – magyarázta, de nem nézett Eric szemébe. – Én ilyet még sosem tapasztaltam itt.
Emily összébb húzta magát, közben fülelt.
A távoli keresőcsapatok kiáltásai egyre sürgetőbbé váltak.
Emily közelebb ment Erichez. A férfi közelsége még így is megnyugtatta, hogy épp haragban voltak.
Remélte, hogy ez a mentés segítségére lesz abban is, hogy megbeszélhesse vele a nézeteltérésüket. Erickel már régóta családot terveztek, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerették volna. A férfi ezen hamar túllépett, és pont ezt várta el tőle is, de neki egyáltalán nem sikerült.
Szerette Ericet. Remélte, hogy megérti majd őt, ha lecsillapodik a haragja.
Gondolataiból a férfi szavai rántották ki.
– Mennyi ideig szokták keresni az eltűnteket ezen a helyen? – kérdezte Mariust.
– Egy-két napig. Ez egy hatalmas erdő, és sajnos csak kevesen vállalkoznak rá, hogy beteszik ide a lábuk.
Eric hümmögött, de nem szólalt meg. Ahogy Emily a férfira pillantott, észrevette borús, gondterhelt tekintetét.
Még mindig haragszik, gondolta csüggedten.
Egyre beljebb haladtak az erdőben. A fák törzsei a fizikát meghazudtoló módon csavarodtak mindenfele. Volt, ami egy teljes hurkot írt le, más még a földön elkanyarodott és csak utána emelkedett a magasba.
– Ezt nézzétek – hüledezett Linda az egyik fához lépve. Elemlámpájával megvilágította a fa kérgét.
Egy arc rajzolódott ki benne.
– Olyan, mint az a festmény. Tudjátok, A sikoly – tette hozzá, amikor már mindenki sápadtan bámulta a fatörzset. Ujjával lassan végigsimított az arcon.
– Szerintem inkább ne nyúlj hozzá – remegett Emily hangja.
A távoli kutatócsoportok kiáltásai elhalkultak, de derengő fényeiket még látni lehetett.
Valaki a fák között keserűen felsóhajtott. Mind egyszere kapkodták körbe a fejüket, de egy teremtett lelket sem láttak sehol.
Marius hangosan felszusszant.
– Nem kell aggódni – köszörülte meg a torkát. – Mindenre van logikus magyarázat, szóval biztosan erre is akad.
– Hallgatlak – idegeskedett Linda. Pete úgy bújt hozzá, ahogy a kicsi gyerekek bújnak anyjukhoz, amikor megijednek. Linda idegesen simogatta a fiú szőke fejét.
Marius nem szólalt meg, csupán bámult a riadt társaságra.
Emily a levelek közt zizegő szél hangját hallgatta. Mostanra már szűntelenül sodorta feléjük a keserves sírások és kétségbeesett sikítások borzongató hangját.
A levegőben átható áporodott föld szag terjengett.
Eric ökölbe szorította az ujjait, és előre ment. Linda megragadta a karját, de a férfi szikrákat szóró tekintettel fordult felé, és elrántotta a kezét.
– Kapj észbe, Eric – szólt utána a nő. – Nem sok esély van rá, hogy még életben van.
Pete közelebb húzódott a nénikéjéhez, és óvatosan megmarkolta a nő ruháját. Szeme könnytől ragyogott. Linda csak most eszmélt fel.
– Nem lesz semmi baj – mosolygott a fiúra. – Ez egy fura erdő, de csak erdő. Nincs mitől félni.
Emily tétlenül figyelte őket. Nem gondolta, hogy a kisfiút magukkal kellett volna hozniuk, de Linda hajthatatlan volt, mondván, jobb neki, ha most nem a szüleivel van. Addig sem gondol a válásukra. Ezzel már senki nem szállt vitába. Sem Emily, sem Eric nem akart személyes dolgokba beleszólni.
Tovább haladtak az úttalan erdőben, ügyelve, hogy ne essenek hasra a földből kitüremkedő gyökerekben. Közben időnként elkiáltották magukat, de válasz helyett csak a semmiből érkező sírást vagy sikítást kapták.
Emily gyomrában szűnni nem akaró görcs keletkezett. Minden idege pattanásig feszült.
Órák teltek el így. A többi kutatócsoportnak már nyomát vesztették, és ők is egyre idegesebben figyeltek fel minden neszre. A nap lejjebb úszott, amitől az erdő fényviszonyai tovább romlottak. Ettől minden még sokkal rémisztőbbé vált.
Marius az órájára pillantott.
– Sajnálom, de vissza kell fordulnunk.
– Én nem megyek sehova – förmedt rá Eric.
– Holnap folytathatjuk az erdő egy másik pontján. Ennyire mélyre egészen biztos nem jutott el. Felesleges tovább menni.
Mielőtt Eric ismét megszólalhatott volna, valahonnan gyermekkacagás csendült fel. Emily hátán végifutott a hideg. Linda idegesen pillantott a túravezetőre.
– Az eltűnt fiú volna? – értetlenkedett.
– Egészen biztosan nem – rázta meg a fejét a férfi.
Elemlámpájukkal a hang vélt irányába világítottak.
A kacagás elhalt.
Marius ellenvetést nem tűrően elindult abba az irányba, amerről jöttek. Emily a férfit figyelte. Egészen másfajta félelem csillant meg a szemében, mint a többiekében. Ezt nem tudta hova tenni, de zavarta őt.
Eric idegesen a hajába túrt, hol Marius után nézett, hol az erdőt figyelte. Már megindult volna, amikor egy újabb sikítás csendült fel, de ez most közvetlen mellőlük.
Emily a hang irányába kapta a fejét.
– Hol van Pete? – szűkölt Linda, és idegesen nézett körbe, aztán hisztérikusan elüvöltötte magát. – Hol van Pete?
Mindenki egyszerre kiáltotta a fiú nevét, de nem kaptak választ.
Emily biztosra vette, hogy néhány perccel korábban még ott volt Linda mellett. Nem értette, hogyan veszthették szem elől a kisfiút.
Az erdő elhalkult egy pillanatra, majd ismét felcsendült a jókedélyű kacagás.
Emily karján felállt a szőr. Megdörzsölte, de a rossz érzés, amit kiváltott ez a hely, továbbra is fojtogatta.
– Pete? – kiáltotta el magát Linda. – Ne bolondozz, hallod? Ez kicsit sem vicces. Gyere ide!
Emily lassan körbepillantott, közben a nevetést hallgatta. Hol távolinak, hol pedig közelinek hatott.
– Szerintem ez nem Pete…
Linda keserves zokogása összemosódott az erdőt átható sírással.
A fák leveleit lágy szellő lengette meg; pár a lábuk elé hullott. A légáramlat halk segélykiáltást hozott magával.
Eric egy darabig csak behunyt szemmel állt, és hallgatott, majd vett egy mély levegőt, és megszólalt.
– Keressük meg Pete-et és menjünk.
Marius fejbiccentéssel jelezte, hogy támogatja az ötletet, Linda pedig megtörölte az arcát.
Emily szeretett volna valami bíztatót mondani neki, de semmi olyan nem jutott eszébe, amit őszintének gondolt. Talán a helybélieknek igazuk van, és ez az erdő tényleg gonosz. Pete-et épp úgy elragadta, ahogy a többi kisgyereket.
Emily torkában gombóc nőtt. Akarata ellenére is feltódultak benne az emlékek. Annyira boldog volt, amikor előszőr teherbe esett. És olyan végtelenül összetört, amikor elvetélt.
Erickel már a babaszobát is berendezték, ami azóta is pont úgy néz ki, ahogy akkor kialakították. Bár mostanra a kiságyat, a pelenkázót és a játékokat is belepte a por. Emily a harmadik próbálkozás után soha többé nem nyitott be abba a szobába.
Szívszorító emlékeiből egy kisfiú gyöngyöző kacaja rántotta vissza. Megborzongott, ahogy megérezte magán az erdő hűvös, nyirkos levegőjét.
Lindát rázta a néma sírás.
Eric átkarolta, és próbálta megvigasztalni. Marius Pete nevét kiabálta, közben lámpájával átvilágította a környező bokrokat.
Ahogy haladtak tovább, Emily összeszorult szívvel hallgatta Lindát. A nő keservesen szólongatta unokaöccsét. Nem beszélt hangosan. Ezt egészen biztosan nem hallaná meg a fiú.
Marius megtorpant, és a kezével jelzett a többieknek, hogy ők is álljanak meg. Linda előrefurakodott.
– Pete? Megtaláltad őt? – kérdezte elcsukló hangon.
Emily is közelebb ment.
Marius előtt egy vékonyka kisfiú állt. Szakadt ruházata egészen olyan volt, mint a középkorban gyakran viselt, egyszerű lenvászon. Nadrágját egy darab kötéllel erősítette derekához. Hatalmas szemével érdeklődve végignézett rajtuk, majd tekintete Emilyn állapodott meg.
– Az eltűnt kölyök volna? – szólalt meg Eric.
– Nem – rázta meg a fejét Marius. – Ő nem ilyen fiatal.
– Játszani jöttetek? – csilingelt a kicsi vidám hangja.
Mind összenéztek. Emilyt rabul ejtette a kisfiú átható barna szeme. Marius leguggolt a fiúhoz.
– Hol vannak a szüleid?
– Nekem nincsenek szüleim. Játszani jöttetek? – ismételte meg a fiú a kérdést.
Linda odaszaladt, és térdre ereszkedett.
– Nem játszani jöttünk – mordult a fiúra. – Láttad az unokaöcsémet? – kérdezte, majd megragadta a fiú fölsőjét. – Találkoztál vele?
A gyermek nem válaszolt, csak lehámozta ruhájáról Linda ujjait.
– Ha nem játszani jöttetek – kezdte, és vidám tekintete Emilyről a többiekre siklott, majd hirtelen elkomorult –, akkor pusztuljatok!
Sarkon perdült és pár lépéssel már el is tűnt a fák között. Alighogy szem elől vesztették ismét felkacagtak.
Most már többen.
– Nincsen erdő fák nélkül – énekelte egy távoli gyermekhang.
– Nincsen erdő fák nélkül – csendült fel több pontjáról is az erdőnek.
A levegő sikítás, sírás és gyermek kacajok keveredésétől lett terhes.
Emily megfeszült, és mindkét karjával átölelte magát.
Talán fél órája sétálhattak, amikor Linda léptei lassulni kezdtek.
– Elfáradtál? – kérdezte Eric.
– Nem… kapok… – suttogta a nő a torkára mutogatva.
Megállt, és láthatóan levegő után kapkodott. Arca elsápadt, ajka elkékült. Lépni akart, de csak a térde hajlott be.
– Se… gít… ség – könyörgött elfúló hangon. Tekintete eltorzult a rémülettől.
Eric odaszaladt, hogy segítsen, de hiába húzta-vonta a lányt, az nem mozdult.
Emily meredten bámulta az eseményeket, aztán feltűnt neki, hogy Linda lábán már nem látszódott a cipő, sem a nadrág. Barnás zöldes kéreg fedte, ami lassan felkúszott az egész testén. Ahogy az elfásodás a derekához ért, hirtelen csavart egyet a nő törzsén.
Linda arcára rémes sikoly fagyott, de hang már nem hagyta el a torkát.
Tekintete üvegesen meredt a távolba.
Nyomasztó csönd telepedett rájuk. Emily torkát kaparta a sírás, a két férfi arca felismerhetetlenné vált az iszonyattól.
Linda teste végleg eltűnt. Mindkét karja az égbe meredt és megnyúlt. Hosszú ujjain levelek jelentek meg.
Csupán a kéregbe mintát maró halálsikolya emlékeztetett emberi mivoltára.
Emily bárhol szívesebben lett volna, mint ezen az iszonyatos helyen. Mind összerezzentek, ahogy felcsendült a gyermekdal.
– Nincsen erdő fák nélkül.
Eric volt az első, aki magához tért, és telitorokból kiabálta Pete nevét, de nem kapott választ.
– Haladjunk tovább – közölte Marius, és már folytatta is az utat.
Emily sokáig azt hitte, hogy arra mennek, amerről érkeztek. Aztán megtorpant.
– Nem jó irányba megyünk – motyogta, de a két férfi nem állt meg.
A fák lombjai közt susogott a szél. Emilyn eluralkodott az érzés, hogy már járt itt, mégis biztos volt benne, hogy nem arra mennek, amerről jöttek. Egy keserves zokogás riasztóan közelről csendült fel. A két férfi most megtorpant.
A magabiztosság, ami eddig jellemezte őket, már nyomokban sem látszódott rajtuk. Marius arca egészen elsápadt, és mintha motyogott is volna magában. Az ajka mozgott – ezt Emily jól látta – de hang nem hagyta el a torkát.
Eric pedig… az ő Ericje, olyan elárvultnak tűnt. Emilynek összefacsarodott a szíve. Oda akart menni hozzá, de ekkor váratlanul Pete toppant mellé az egyik fa mögül.
A fiún nem látszódott sérülés nyoma, de sápadtabbnak tűnt, mint korábban.
– Pete? – motyogta a lány, és megsimogatta a gyermek fejét. – Jól vagy?
A fiú bólintott, de nem szólalt meg.
Emily gyomra görcsbe rándult. Nem tudta, hogyan magyarázza meg Pete-nek, hogy mi történt a nénikéjével. Aztán úgy döntött, hogy egyelőre nem mond neki semmit.
– Gyere, haza megyünk – ölelte magához a fiút.
Pete tűrte az ölelést, de nem viszonozta.
– Én már otthon vagyok.
Emily megdermedt, és finoman eltolta magától a gyereket.
– Biztos jól vagy? – tűnődött, közben jobban szemügyre vette a fiút. A tarkóján vértől tapadt össze szőke haja.
– Persze – mosolyodott el Pete.
Emilyt kirázta a hideg, de már nem tudott reagálni. A kisfiú megfogta a kezét, és finoman a fák közé irányította.
– Gyere játszani.
Emily lába automatikusan követte a fiút. Mintha csak megbabonázták volna. Mire ráeszmélt, hogy szóljon a többieknek, már eltűnt előlük.
Ahogy haladtak, a göcsörtös fák közül gyermekkacajok hallatszottak, és imitt-amott apró bozontos fejek bukkantak elő. Meg-megcsillanó szempárok lesték minden lépését.
– Mutatok valamit – magyarázta Pete. – Aztán játszunk, jó?
Emily nagyot nyelt, és azonnal bevillant emlékezetébe Linda kínszenvedése.
Határozottan bólintott.
A domb, ami felé közeledtek, kiemelkedett a talaj fölött hömpölygő párából, és a fák is kissé megritkultak körülötte. Tetején méretes szikla ágaskodott ki a földből.
Pete megállt a kő mellett, és maga mellé vonta Emilyt.
– Látod? – mutatott a szikla felé.
Emily levegő után kapkodott.
A messzi távolban Eric kétségbeesett hangja hallatszott.
Emily összerezzent, de nem bírta tekintetét levenni a testről. Már egy ideje ott feküdhetett. Feje hátsó részét betörte a szikla pereme; testét pedig megkezdték a vadak.
A fojtogató rohadás és a fémes vérszag bekúszott az orrába.
Emily behunyta a szemét, még tenyerét is az arcára tapasztotta.
– Nem – ordította.
Aztán elgondolkozott. Lassan leeresztette a kezét, és kinyitotta a szemét.
– Nem emlékszem a repülőútra – motyogta, közben a testet figyelte.
Saját, valaha zöldesbarna szeme most szürkén és üvegesen meredt rá.
Pete felé fordult. Időközben a többi – az évszázadok alatt eltűnt – kisgyerek is kimerészkedett a fák közül.
– Te voltál az egyetlen, aki játszott volna velünk – kezdet magyarázatba a fiú, akiben Emily felismerte az eltűnt kisfiút. – De elestél, és beverted a fejed.
Emily az emlékei közt kutatott. Ez a gyermek nem most tűnt el, hanem hetekkel korábban.
És ő egyedül utazott ide.
De akkor kit kerestek a többiek?
Behunyta a szemét, és mély levegőt vett. Minden porcikáját megerőltette annak érdekében, hogy képes legyen visszaemlékezni. Látta maga előtt Eric aggódó tekintetét, Linda sürgető mozdulatait. Felidézte a keresés minden pillanatát, aztán kinyílt a szeme.
– Az én nevemet kiabálták.
Pete finoman megrángatta a kezét, mire ő a gyerek felé fordult.
– Leszel az anyukánk? – kérdezte a fiú.
Emily nem értette a kérdést, és ezt a gyerekek is észrevehették rajta. A kisfiú, akivel korábban találkoztak az erdőben, közelebb lépett hozzá.
– Az erdő azt ígérte, ha elég fát gyűjtünk neki, akkor kaphatunk egy anyukát – magyarázta vékonyka kis hangján. – Mi téged választottunk.
Emily lassan végignézett a gyerekeken. Mind reményteli várakozással figyelte őt. Emily tekintete saját testére siklott. Ismét eszébe jutottak a babái, akik sosem születhettek meg. Szomorúságát lassan megbékélés váltotta fel, félelmét pedig nyugalom.
Rámosolygott a gyerekekre, és aprót bólintott.
Olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan kéz ragadná meg, ami oszladó teste felé rántotta.
Sietős léptek zaja csendült fel a távolból. Egyre közelebbinek hallatszott, aztán elnémult.
– Emily? – hallotta Eric kétkedő hangját.
Emily lassan felült, és a hang irányába fordult. Vőlegényét meglátva felállt a szikláról, és odasétált hozzá.
Eric szeme tágra nyílt, és riadtan hátralépett. Megbotlott egy kiálló gyökérben, de talpon maradt. Marius egy pillanattal később ért oda, de a látványtól azonnal megtorpant.
– Ez képtelenség – hebegte.
Emilyt mérhetetlen üresség érzése kerítette hatalmába. Már nem érdekelte semmi, csak az erdő és az újdonsült gyermekei. Mariust meglátva olyan emlékek öntötték el elméjét, amik nem az övéi voltak. Emlékek gyanútlan emberek tőrbe csalásáról és haláláról.
Éles mosolyra húzta a száját.
– Van egy üzenetem számodra az erdőtől – szólalt meg negédes hangon.
Marius összerezzent.
– Távozhatok? – kérdezte elcsukló hangon. – Azt tettem, amit kért. Embereket hoztam ide, azóta, hogy megkönyörült rajtam. Ugye távozhatok?
– Persze, hogy távozhatsz – mosolyodott el Emily. – Végleg…
Mariusnak nem maradt ideje semmire. Épp úgy eltűnt a lába, ahogyan korábban Lindának. Térde éles reccsenéssel kicsavarodott, majd a törzse az ellenkező irányba fordult. Marius torkát még utoljára velőtrázó üvöltés hagyta el, aztán örökre elnémult.
Emily most Eric felé fordult.
– Kedvesem – szólalt meg andalító hangon.
Eric egészen elsápadt, lába remegett, és – bizonyára a félelemtől –, mozdulni sem mert.
– Emily? – remegett a férfi hangja. – Mi történt veled? Azt hittem sosem talállak meg.
– Ez már nem számít, Eric – intette le Emily a férfit felemelve sápadt mutatóujját. Alkarját harapásnyomok torzították.
– Menjünk innen – könyörgött neki a férfi, de tekintetéből a rettegés nem távozott.
Emily nem válaszolt azonnal. Felidézte magában a veszekedésüket. Ericet nem viselték meg a vetélések. Azt mondta, előfordul az ilyen, és hogy majd legközelebb összejön. Nem értette meg, hogy min megy Emily keresztül.
A nő kihúzta magát.
– Én maradok.
Egészen közel lépett a férfihez, és arcának lágy vonásai hirtelen megfeszültek.
– A gyerekeknek anyára van szükségük – mondta, majd finoman szájon csókolta vőlegényét.
Eric riadtan meredt rá, aztán a torkához kapott. Szája elhalványodott, majd elkékült, szeme vérben úszott és kiduzzadt. Mozdulni akart, de már nem volt rá képes.
Emily tett egy fél lépést hátra.
– De apára nincsen…