Anyai szív

Fotó: pixabay.com

Naim a fűben ült, és az előtte magasodó sírkövet figyelte. Gyönyörű idő volt, a nap sugarai szikrázva táncoltak a kőbevésett feliraton. A kő tetején egy szál nárcisz pihent, amit Naim egy pillanattal korábban tett le rá.
– Boldog anyák napját – mondta, majd vadul megtörölte az arcát. – Hiányzol, anyu. Ez egy szar nap nélküled.
Már fel akart állni, amikor egy kislány huppant le mellé. Nem lehetett több tízévesnél, talán még annyi sem volt. Hosszú barna hajába időnként belekapott a szellő.
– Szia – szólalt meg, és ragyogó mosolyra húzta a száját. Ez szokatlan látvány volt egy temetőben.
Naim körbenézett, hogy megkeresse a gyerek szüleit, de teljesen egyedül voltak.
– Ez nagyon lehangoló – mondta a kislány a sírkőre mutatva.
– Anyukámé – morogta Naim, de hamar megenyhült, amikor belegondolt, hogy anyukájának sem tetszene. A kislányra pillantott. – Te is elvesztetted az anyukádat?
– Már nagyon régen – helyeselt a lány, de jókedve láthatóan nem tűnt el.
– Nincs egy éve, hogy itt hagyott – sóhajtott Naim a követ bámulva.
A kislány felpattant.
– Gyere velem – csilingelt a hangja. – Ennek a kőbámulásnak nincs sok értelme. Van jobb ötletem.
Megragadta Naim kezét, és felrántotta a földről. Mire Naim feleszmélt, már az utcán sétáltak.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Játszani – nevetett a kislány.
– Nincs hozzá sok kedvem.
– Jaj, ne legyél már ilyen búvalbélelt. Hidd el jó lesz.
Naim a búvalbélelt szó hallattán elmosolyodott. Anyukája is sokszor használta, amikor a család valamelyik tagja rosszkedvű volt. Ő jobb szerette a vidámságot, és ennek érdekében sok mindent megtett. Igazi mókamester volt.
A kislány megtorpant így Naim is megállt, és körbenézett.
– Mit keresünk itt? – bámult döbbenten a vidámpark bejáratára.
– Ezt imádni fogod – lelkesült fel a kislány, és kézen fogva behúzta Naimot a parkba.
– Miért nem a családoddal vagy? – kérdezte Naim.
– A legtökéletesebb személlyel vagyok – mosolygott rá a kislány.
Naim elhúzta a szája szélét.
– Nekem kell fizetnem, igaz?
– Még szép – kacagott a kislány.
Előszőr a körhintára akartak felülni, de egy kisebb sort kellett kivárniuk.
– És mik történtek veled ebben az egy évben? – kérdezte a kislány, amíg vártak.
– Egyáltalán nem ismersz, miért pont ez az egyetlen év érdekel? – értetlenkedett Naim.
– Mert ezt már anyukád nélkül töltötted.
– Nagyon fura kislány vagy – motyogta Naim. – De, ha már ennyire kíváncsi vagy, akkor elmondom, hogy felvettek az egyetemre, ahova nagyon szerettem volna bekerülni.
– Ez nagyszerű – csillogott a lány szeme. – Miért nem mondtad el neki?
– Kinek?
– Anyukádnak.
– Mert meghalt? – értetlenkedett Naim.
A kislány legyintett, mintha ez a részlet teljesen jelentéktelen volna, majd beült a hintába.
Naim végig az előtte ülő gyereket figyelte, és azon gondolkozott, hogy mi olyan fura benne, de nem jött rá.
Miután a hinta megállt a kislány egy másik játékhoz sietett.
– Ugye nem akarod az összeset kipróbálni? – szaladt utána Naim.
– Dehogynem – kacagott a lány. – De előbb együnk vattacukrot.
Naim a gépet figyelte, ahogy pókhálóként ontja magából a színes cukrot, amit egy öreg, bajszos férfi hurkapálcára tekert. A kész édesség pont olyan volt, mint egy felhő.
– Jaj, de imádom a vattacukrot – kapta ki Naim kezéből az egyiket a kislány, majd egy közeli padra ült le vele.
– Tudod, hogy nem gyerek nap van, hanem anyák napja? – ült le mellé Naim.
– Jelenleg a kettő egy és ugyanaz – közölte a kislány, és egy nagyot harapott a felhőből.
– Miért akarsz engem ennyire felvidítani? – tűnődött Naim.
– Mert szomorú vagy.
– De ez nem a te bajod.
– Utálom, ha valaki nem vidám.
Naim elmosolyodott.
– Anyukám is ilyen volt.
– Na látod – húzta ki magát a kislány. – Akkor meg főleg ne legyél búvalbélelt.
Naim nem válaszolt, csak figyelte a kislányt. Eddig észre sem vette, hogy mennyire megnyugodott a táraságában. A kislány jókedvéből rá is átragadt valamennyi. Kidobta az üres pálcát a kukába, felállt és elvigyorodott.
– Rendben, akkor jöhet a következő játék?
– Ez nem is kérdés – pattant fel a padról a kislány.
Az összes olyan játékot kipróbálták, amire a kislányt is felengedték, és Naim jókedve egyre csak nőtt. Már rájuk esteledett, amikor észbe kapott.
– Most már ideje hazamennem. Haza kísérjelek? – nézett a kislányra.
– Nem kell – csóválta meg a fejét a lány. – De egy darabon veled mennék.
Naim elmosolyodott, megfogta a kislány kezét, és kilépett a vidámpark kapuján. Sokáig nem szólaltak meg, csak sétáltak.
Már közel jártak Naim otthonához, amikor a fiú megszólalt.
– Köszönöm.
– Mit? – nézett fel rá a kislány.
– Ezt a napot. Reggel nagyon szomorú voltam, de te bearanyoztad a napomat. Sikerült felvidítanod.
– Ennek igazán örülök – mosolygott a kislány. – Maradj mindig ilyen vidám.
Naim megállt a kapujukban, visszafordult, hogy elköszönjön rejtélyes barátjától, de a kislány már nem volt ott. Olyan váratlanul távozott, amilyen hirtelen megjelent.
A házba lépve Naim döbbenten nézett körbe. Édesapja mindenhova fényképeket pakolt, és az összesen az anyukája volt. A kisasztalon, ahol a kulcsokat tartották az a kép pihent, ami a nyolcadikos ballagásán készült. Naim alig látszódott ki a virágcsokrok alól, édesanyja pedig hatalmas mosollyal az arcán ölelgette őt.
Elmosolyodott, végigsimított a képen, majd tovább ment. A folyosó végén lévő komódon rengeteg kép feküdt. Többségük régi, fekete-fehér volt.
– Megjöttem – kiabálta el magát Naim, de nem vette le tekintetét a képekről.
Megállt és meredten bámulta az egyiket. Lassan odanyúlt, és elvette.
A képen három kislány állt a vidámpark előtt, fülig érő szájjal. Naim mutatóujjával megérintette a középső kislányt.
Ugyan az a lány volt, akivel az egész napot együtt töltötte.
– Az anyukád – hallotta apukája lágy hangját a háta mögül. – Imádta a vidámparkot. Kislányként is épp olyan jókedvű volt, mint amilyennek te is ismerted.