Szomorú szívvel

©KuroiEnpitsu

Heart zavartan csoszogott az éjszaka sötétjébe burkolózott utcán. Lassan körbenézett, de nem ismerte fel a környéket. Hatalmas égig nyúló, koszos épületek magasodtak fölé. Olyan érzése támadt, mintha vádlón figyelnék, így hamar elkapta róluk a tekintetét.
Puha földön és selymes fűben szeretett volna sétálni, ehelyett meztelen talpát véresre dörzsölte a durva beton. Bal lábába úgy hasított bele a fájdalom, mintha késsel szurkálnák, így a jobbra támaszkodott.
Amikor lenézett, akkor vette észre, hogy végtagjait sűrű fekete massza fedi. Lassan felemelte a kezét, és két ujját összemorzsolta. Az anyagnak olajos érzete volt. Ruhájába akarta törölni, de a barna alapon zöld foltos anyag cafatokra szaggatva lógott rajta.
Az utcát csak ritkásan világították meg a lámpák fényei, de így is látta, hogy egészen a végtelenbe nyúlik. Nem tudta, hova megy, csak ment. Ki akart kerülni a betondzsungelből.
Szmogtól terhes levegő kaparta a torkát, sóhajtozott, de nem kapott rendesen levegőt. Olyan érzése támadt, mintha fojtogatnák. A nyakához nyúlt, és valami idegen tárgyat érzett rajta, ami annyira szorosan ölelte, hogy sebet mart a bőrébe. Leakarta tépni, de hiába szaggatta, rángatta, az anyag nem engedett.
Megszédült, elvesztette az egyensúlyérzékét és egy villanypóznába kapaszkodott, hogy ne essen el. Érezte, ahogy valami meleg folyadék lassan lefolyik a homlokáról egészen az álláig.
Két autó suhant el mellette, majd ismét elcsöndesedett az utca.
Nem akart ott maradni, így összeszedte magát és tovább indult. Már sétált egy ideje, amikor egy elektronikai bolt kirakatának közepén felállított televízióra lett figyelmes. Valamilyen ismertető műsor ment benne, vagy talán hírek. Bizonyára vevőcsalogatónak hagyták folyamatosan bekapcsolva.
Tenyerét az üvegre helyezve, homlokát megtámasztva figyelte. A hangját nem hallotta, így csak a villódzó képeket nézte. Épp azt mutatták, ahogy egy tengerparti várost a földdel tesz egyenlővé a rázúduló szökőár. Többezren életüket vesztették.
Aztán már azt látta, hogy egy másik ország városa víz alá került az évszakra nem jellemző mértéktelen esőzésnek köszönhetően.
Többszázan meghaltak.
Máshol pedig még sosem tapasztalt földrengés következtében városok tűntek el, úgy, mintha sosem lettek volna. Százezreket nem találtak meg a mentések során.
Egy nyári napon pedig diónyi jégdarabok festettek hófehérre valaha zöldellő tájakat.
Ezeket a képeket kiirtott erdők elsivatagosodott látványa, óceánokat és tengereket elfedő szemét és olaj képe, majd százával legyilkolt állatok teteme követett.
Heart szíve összeszorult, torkát kaparta a sírás.
Már nem akarta tovább nézni ezeket a borzalmakat. Remegő kézzel tolta el magát az üvegtől, majd figyelte egy darabig a vöröslő maszatot, amit a homloka hagyott, és a fekete masszát, amit a tenyere.
Valamelyik épület emeleti ablaka hangosan becsapódott. Amikor felpillantott, még látta, ahogy egy kíváncsiskodó öregasszony figyeli őt, majd eltűnik a függöny mögött.
Végre feltűnt az utca vége. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem egy újabb szemetes betonút következik, hanem a természet.
A város széléhez érve a tengerpart fogadta. Hálásan túrta bele lábujjait a puha homokba, aminek szemcséi ráragadtak a fekete anyagra, ami a lábát fedte.
A víz közelébe sétált, majd leült. Örült, hogy végre pihenhet picit, és a tenger lusta morajlása megnyugtatta. Olyan érzés volt, mint saját lüktető vérkeringését hallgatni, ahogy a fülében pulzál.
Békés üldögélése nem tartott sokáig.
Autó motorjának zaja zavarta meg, majd hallotta, ahogy a jármű lelassít, végül megáll mögötte. Nem fordult oda. Nem akarta, hogy bármi is kizökkentse, de hiába volt minden igyekezete.
Két sportcipőbe bújtatott láb lépett elé.
Lassan felnézett.
A cipőt farmernadrág majd egy fekete bőrdzseki követett, amiket egy barnahajú, borostás férfi viselt.
– Jól vagy? – kérdezte az idegen.
Heart nemet intett a fejével, mire a férfi felsóhajtott és törökülésbe ereszkedett.
– Brian vagyok – kezdte lágy hangon. – Téged hogy hívnak?
– Heart – motyogta.
– Szép neved van – mosolyodott el a férfi. – Én rendőr vagyok. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, hogy egy sérült lány mászkál az utcákon. Most hogy így rád találtam, szeretnélek bevinni a kórházba.
– Nem kell – rázta meg a fejét.
– De megsérültél.
– Tudom.
– El tudod mondani, hogy mi történt?
Heart végignézett magán, majd felpillantott.
– Kifosztottak – kezdte halkan. – Elvették mindenem. Azt hittem, hogy ennyivel megelégednek. Abban bíztam, hogy ha nem ellenkezem, akkor nem bántanak majd.
Egy pillanatra elhallgatott. Felsóhajtott, de a nyakára szorult műanyag nem engedte levegőhöz jutni.
– Nem álltak le – szólalt meg ismét. – Kapzsikká váltak, többet akartak. De nekem már nincs semmim.
Szipogva törölte meg az arcát, amitől most már az is olajossá vált. Brian tekintete elkomorult, de nem szólt közbe.
– Belém rúgtak, megtépték a hajam, közben összekentek ezzel – motyogta, majd mind két kezét és lábát a férfi felé nyújtotta, aztán ismét magához húzta.
– Sírtam, könyörögtem nekik, de nem figyeltek rám – fakadt ki. – Nagyon féltem. Többen is voltak, akik végig nézték, de nem tettek semmit. Egyszerűen magamra hagytak.
Ismét tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd hozzá tette.
– Azt hiszem, meg akarnak ölni.
Picit arrébb dőlt, hogy kilásson a férfi mögül. Szerette volna a tengert nézni, de Brian takarta előle.
– Úgy érted, valaki még mindig üldöz? – kérdezte a férfi gondterhelten.
– Nem. Szerintem nem szándékosan teszik.
Brian megfordult, hogy megnézze, mit figyel Heart annyira, de miután nem látott semmit, így ismét a lánnyal foglalkozott.
– És letudnád írni a támadóidat?
– Emberek.
– Értem, de hogy néztek ki.
– Nem tudom. Nagyon sokan vannak – mondta, majd ismét a férfit figyelte, akinek hirtelen ráncba szaladt homlokán a bőr.
– Ők tették ezt veled? – kérdezte, és a nyakára mutatott.
Heart bólogatott.
– Szeretnéd, hogy leszedjem?
– Egyedül nem lennél rá képes – válaszolt a lány, közben nemet intett a fejével.
Brian kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, majd óvatosan a Heart nyakára szorult műanyag felé nyúlt. A lány finoman hátrébb dőlt, így Brian megállt, majd leeresztette a kezét.
– Nem akarlak bántani.
– Tudom – mondta Heart, majd tekintete elé emelte koszos kezét. – Engem senki sem akar bántani.
– Tényleg szeretném, ha velem jönnél. Orvosi ellátásra szorulsz.
Heart megfordult és a mögötte elterülő várost figyelte.
– Szereted az otthonodat? – kérdezte, de nem fordult vissza a férfi felé.
– Mármint a lakásomat? – értetlenkedett Brian. – Hát, elvagyok benne.
– Nem a lakásodat.
– Az országot? – kérdezett vissza ismét a férfi. – Szép hely, de annyira nem kötődőm hozzá.
Heart felsóhajtott. Nehezen kapott levegőt, de most kivételesen a férfi értetlensége aggasztotta.
– Nagyon szűklátókörű vagy.
– Nem, csak nem értem, mire gondolsz.
Heart fejébe váratlanul nyilalló fájdalom hasított. Megszédült, és el is dőlt volna a homokban, ha Brian nem kapja el.
– Nem maradhatunk itt – aggodalmaskodott, és már szerette volna ölbe venni a lányt, de Heart kihámozta magát a karjából.
– Szereted a Földet? – motyogta, a lány, miután ismét szabad lett.
– Ezen még sosem gondolkoztam – tűnődött a férfi. – Ez a bolygó ad otthont nekünk és minden élőlénynek. Bár sokan gondolják, hogy erre más bolygó is képes lenne, én ebben azért erősen kételkedem. Mindenesetre, az emberek természetesnek veszik, hogy van, és ezért nem is éreznek iránta semmit.
– Nem… nem szeretitek? – kérdezte Heart, és a szíve kihagyott egy ütemet. Érezte, ahogy könnyek buggyannak ki a szeméből. Oda nyúlt, hogy letörölje őket, de csak még jobban összemaszatolta az arcát.
– Sajnálom – vigasztalta Brian. – Nem tudtam, hogy ez téged ennyire érzékenyen érint.
A férfi még mondott valamit, de Heart azt már nem értette. Ő szeretett és tisztelt mindent önmaga körül. Értékelte a nap fényét, és melegét, mert tudta, hogy egyszer majd ki fog aludni, ahogy minden csillag kialszik idővel.
Semmi sem tart örökké, még ha ez hihetetlennek is hat. Nem értette, hogy az emberek ezt miért nem tartják szem előtt.
Levegő után kapkodott, de az a valami a nyakán kitartóan fojtogatta. Az emberek nem törődnek a bolygóval, ami otthont adott nekik. Ebbe a gondolatba beleborzongott. Hát ilyen érzés lehet, amikor egy gyermek az anyja arcába vágja, hogy nem szereti.
Brian megszólalt, amitől visszazökkent a valóságba.
– Kérlek, Heart, engedd meg, hogy segítsek.
– De hisz engedem – értetlenkedett a könnyeivel küzdve. – Hát senki nem veszi észre, hogy csak egy kis szeretetre és törődésre vágyom?
– Hisz itt vagyok. Én látom.
Heart mosolyra húzta a száját. Annyira vágyott rá, hogy a férfinak igaza legyen, de már nem volt képes hinni neki.
Tekintetét a csillagos égboltra emelte.
– Haldoklom – sóhajtott fel.
– Beteg vagy? – riadt meg Brian, akin sokkal több együttérzés látszódott most, mint amikor leült vele szemben a homokba.
– Nem voltam mindig az – mondta, közben a férfi tekintetét fürkészte –, de már nagyon régóta mérgeznek.
– Kérlek, áruld végre el, hogy kik bántanak – könyörgött Brian. – Ismered őket, igaz?
Heart bólintott.
– De nem mondhatom el, kik azok – sütötte le a fejét. – Én szeretem mindet, akkor is, ha tétlen haragomban időnként bántom őket.
– De láthatóan ők nem szeretnek téged – fakadt ki Brian dühösen. – Heart, nézz magadra! Szörnyű dolgokon mentél keresztül. Bele sem merek gondolni, hogy miket tettek veled, azon felül, amiket elmondtál.
– Ezt te nem értheted – szólt közbe Heart. – Nekem gondoskodnom kell róluk.
– De értem – morogta a férfi, majd az orra alatt motyogva hozzá tette. – Ezt Stockholm-szindrómának hívják.
– Nem tudom, az micsoda – tűnődött Heart. Ismerős volt számára a kifejezés, de nem tudta felidézni a jelentését.
Brian kikerekedett szemmel nézett rá. Láthatóan meglepte, hogy hallotta a megjegyzését.
– Nem számít – legyintett, majd hozzá tette. – Ideje indulnunk. Már a levegő is lehűlt. Kérlek, Heart.
A lány nem válaszolt. Eszébe jutott a kifejezés jelentése. Nem gondolta, hogy mentálisan beteg lenne. Igen bántották, összetörték a szívét, és ennek ellenére mégis szerette őket, de ezt az egészet Brian nem érthette. Sokan voltak köztük olyanok is, akik figyeltek rá, gondoskodtak róla. Ők voltak azok, akik még tartották benne a lelket, akik miatt még pislákolt benne némi remény, hogy esetleg megmenekülhet.
Bízott benne, hogy talán, de csak talán, meggyógyulhat és boldog lehet.
Szeretett volna hinni benne, hogy mindenki képes megváltozni.
Ez volt az egyetlen esélye.
Ismét a tenger felé fordult, aztán megakadt a tekintete egy műanyag palackon, amit a víz lassan a homokra helyezett, majd ott hagyott.
Brian követte a tekintetét, felállt, oda sétált és felvette a szemetet. Heart némán figyelte a férfi következő lépését, de Brian nem mozdult, csak körbenézett, mint aki keres valamit. Egy idő után csalódottan felsóhajtott, majd elindult az autója felé, és a flakont behajította annak nyitott ablakán.
– Majd otthon kidobom – mondta, miután visszaült a lány elé. – Nem értem ezeket a szemetelőket, hát nincs így is épp elég bajunk?
Heart elmosolyodott, de közben érezte, ahogy meleg könnyei végig folynak az arcán.
– Te nem tartozol közéjük.
Brian kérdőn billentette oldalra a fejét.
– Kik közé? Akik szemetelnek? – kérdezte, majd elkomorodott. – De, sajnos közéjük tartozom. Én nem dobálom szét a szemetet az utcán, de nem is figyelek oda különösebben. Lehetnék sokkal környezettudatosabb. Csak tudod, mindig az jut eszembe, hogy egy ember nem váltja meg a világot. Mégis mi változik azzal, hogy én odafigyelek, ha a többi sok millió ember meg nem teszi?
– Rossz a hozzáállás – tűnődött a lány, és ismét a vizet figyelte.
– Ezt hogy érted?
– Mindenki ezt mondja: egy ember nem váltja meg a világot – kezdte, majd felsóhajtott, aztán a férfi felé fordult. – Csak a hozzáálláson kellene változtatni, és máris megváltozna minden.
– Hogyan? – kérdezte Brian.
– Egy ember is megváltja a világot – mosolyodott el Heart. – Ha mindenki így gondolkodna, akkor az az egy máris milliárddá nőné ki magát.
– Nagyon pozitív vagy.
– Amíg élek, remélek.
– Pedig a világ nem fog soha megváltozni. Az emberiség önző, kicsinyes nép marad, akik elnyomják és elpusztítják azt, aki próbálna ezen változtatni.
Brian szavai késként hatoltak Heart szívébe.
– Komolyan így gondolod?
– Igen – bólintott a férfi. – Az embereknek rengeteg lehetőségük volt jól dönteni, vagy legalábbis másképp, de nem tették. Te, ha jól látom, komoly természetvédő vagy. Bizonyára látod, hogy mi folyik a világban. Ha egymást nem tiszteljük, akkor hogyan várhatnánk el, hogy a természetet tiszteljük.
– De felvetted azt a szemetet.
– Igen, mert zavart, de ettől nem fog megváltozni semmi. Ugyan abban a mérgezett és mérgező vérkeringésben élek, amiben az egész világ. Az elképzelésed nagyon szép, de borzasztó naiv. Az emberek nem fognak megváltozni, mert nem is akarnak.
– Te sem akarsz? – suttogta Heart bizonytalanul.
– Nem számít, hogy mit akarok. Nem fogok megváltozni.
Heart nem szólalt meg, csak a tenger felé fordította tekintetét és a mellkasára szorította kezét. Nem akarta ezt hallgatni. Az nem lehet, hogy nincs remény, hogy az emberek nem képesek a változásra.
Váratlanul recsegő hang zavarta meg őket, ami az autó irányából jött. Brian felállt, és odament.
– Mi történt? – nézett utána Heart.
– Már nagyon régóta itt vagyok. Jelentkeznem kellett volna, hogy megtaláltalak – mondta, majd kinyitotta az ajtót, és behajolt.
Heart látta, ahogy a rádiót a szájához emeli, de nem értette, hogy mit szól bele. Aztán a férfi felegyenesedett, de még nem ment vissza.
– Kérlek, Heart, most már tényleg engedd, hogy bevigyelek a kórházba.
– Bevihetsz, ha megígérsz valamit – mondta, de nem nézett a férfira. A homokot egyengette, majd a mutatóujját belemélyesztve írni kezdett.
– Mit? – hallatszott Brian hangja.
– Hogy megváltozol.
Brian ennek hallatán megfordult, de a lány már nem volt ott.
Heart figyelte, ahogy a férfi értetlenül körbe pásztázza a környéket a nevét kiabálva, majd odamegy ahol eddig ültek, és lenéz a homokba. Tekintete megmerevedett, lélegzete láthatóan elakadt.
Csak állt ott, és nézte, amit a lány a homokba írt:

HEART = EARTH