Csodák cirkusza

Fotó: pinterest.com/David Boelke

Gyönyörűen sütött a nap, de már csípős szellő fújdogált, ahogy az erdőszéli ösvényen sétált az egész 4.b osztály. A tanárnő magyarázott nekik valamit, de Zita nem figyelt oda.
– Legalább most ne olvass már – mordult fel Dani.
Zita nem törődött vele, fel sem pillantott a regényből, amit a kezében tartott. Csupán azért jött el az őszi osztálykirándulásra, mert a szülei unszolták, egyébként szíve szerint otthon maradt volna. Pár lépést követően megbotlott egy faágban, így kénytelen-kelletlen becsukta a könyvet, és elrakta a hátizsákjába.
Osztálytársai lelkes csacsogása zavaró zsivajjá állt össze. Sosem csatlakozott az ilyen beszélgetésekhez, mert őt nem érdekelték azok, amik a többieket igen. Ennek köszönhetően annyira nem is tartozott közéjük.
– Este cirkuszba is megyünk – lelkesült fel Zoli, aki Zita előtt sétált. – Már nagyon várom.
A fiú mellett lépkedő Timi hátra fordult.
– Ti várjátok már?
Dani lelkesen bólogatott, de Zita összevonta a szemöldökét.
– Abban nincs semmi szórakoztató.
– Téged semmi nem szórakoztat – legyintett Timi.
– De – ellenkezett Zita. – Az értelmes dolgok szoktak.
– Mondj egyet? – kérte Dani.
– Például, hogy készüljek a dolgozatokra.
A többiek egyemberként hurrogták le, majd Zoli vette át a szót.
– Pedig a cirkuszokban állatok is vannak. Azokat sem szereted?
– De… a természetes élőhelyükön – válaszolta Zita. – Sok helyen már betiltották a cirkuszoknak, hogy állatokat tartsanak. Amit művelnek velük, az nem más, mint állatkínzás.
– És mi van a csodákkal? – szólalt meg Dani. – A cirkuszok tele vannak csodákkal. Azokban sem hiszel?
– Csodák nincsnek – forgatta a szemét a lány. – És bolondok vagytok, ha hisztek az ilyen tündérmesékben. A cirkuszok nem csodákat mutatnak. A mutatványokat egyszerű emberek hajtják végre, amiben semmi csodás nincs.
– Rémes vagy – dorgálta Zoli. – Mint egy mini felnőtt, sőt, rosszabb. Mikor felejtettél el gyereknek lenni?
Zita nem szólalt meg, de tudta a választ: amikor több mint egy éve kiderült, hogy súlyos szívbeteg, akkor megváltozott az egész élete. Előtte minden vágya az volt, hogy sárkányrepülővel körbe repülje a földet, amiről maga is tudta, hogy képtelen ötlet, mégsem foglalkozott vele. Bármit megadott volna, hogy repülhessen, hogy ha mást nem, de egy pillanatra föntről láthassa a világot. Aztán az orvosok közölték, hogy kerülnie kell mindent, ami túlságosan megterhelné a szívét, így visszavonult. A könyvek világában keresett menedéket és inkább a tanulásra koncentrált. A szülei eleinte hálásak voltak, hogy ennyire felelőségteljes, aztán aggódni kezdtek, amiért a kislányuk elfelejtette, hogyan élvezze a gyermekkort.
– Nektek is inkább fel kéne nőnötök – morogta Zita az orra alatt, és a továbbiakban nem foglalkozott a társaival.
Az osztály élén haladó Kerekes tanárnő pihenőt kiáltott, így mindenki keresett egy kényelmesnek ígérkező helyet a fűben vagy a köveken. Levették a táskáikat, és előbányászták a tízóraira csomagolt szendvicseket.
Zita nem volt éhes és társai társaságára sem vágyott, így keresett egy helyet, ahol nyugodtan olvashat. Óvatosan besétált a fák közé, időnként hátra pillantva, hogy látja-e még az osztályt. Ahogy a fák levelei közt átszűrődött a napsütés a fény táncot járt az avarban. Zita egy idő után már nem ellenőrizte, hogy merre jár, csak egyre beljebb hatolt az erdőbe.
Észre sem vette, hogy eltévedt.
Lassan lépdelt, közben hallgatta a száraz levelek recsegését a talpa alatt, és a madarak csiripelését a feje fölött.
Aztán meghallott egy fura hangot, ami nem passzolt az erdő zajai közé. Tompa, de ütemes csörgés volt. Felcsendült, lassan elhallgatott, majd ismét megszólalt.
Zita a hang forrását kereste. Kisvártatva észre is vett egy nagyjából focilabda nagyságú, világosrózsaszín lényt egy kidőlt fa törzsén. Fekete szemei közül az egyik kétszer akkora volt, mint a másik, és tompán bámulta őt. Zitát egyetlen állatra sem emlékeztette, alaktalan fején – ami kétszer akkora volt, mint a teste – nem volt sem orr, sem fül, sem haj. Apró végtagja mozdulatlanul pihent mindkét oldalán.
– Te meg ki vagy? – szólalt meg a lány bizonytalanul.
Az apró lény nem válaszolt, de váratlanul megrándult a feje, majd ütemes rezgésbe kezdett. Ismét felcsendült a csörgés, mintha apró gyöngyök lettek volna a lény fejében, amik a rezgéstől egymásnak koccannak.
Zita értetlenül figyelte a jelenetet, nem hitt a szemének.
A fura lény fejének rezgése lassult, majd abbamaradt, és a figura hirtelen eltűnt.
– Várj – kiáltott fel Zita.
Ahogy közelebb ment a fatörzshöz, észrevette, hogy az apró figura, most egy kövön jelent meg pár méterrel arrébb. Zita óvatosan közelebb ment hozzá. A lény pislogás nélkül bámulta őt, majd a feje ismét zörgésbe kezdett.
Zita már közelebb akart menni, amikor megrezzent a közeli bokor, és egy fiatal fiú jelent meg.
– Kat-kat – guggolt a figurához. – Már mindenhol kerestelek. Mondtam, hogy ne kószálj el.
Zita alaposan végigmérte a nála nem sokkal idősebb fiút… legalábbis fiúnak kellett lennie. Zöld haja olyan volt, mintha egy bozontos fűcsomó ülne a fején, bőrét imitt-amott moha fedte és ruházata is egészen beleolvadt az erdő színeibe.
A fiú ölbe vette a fura rózsaszín lényt, ami ettől ismét csörgésbe kezdett. Ahogy felegyenesedett észrevette Zitát, aki továbbra is értetlenül bámulta a jelenetet.
– Ti kik vagytok? – szólalt meg, mire a fiú szeme elkerekedett.
– Te látsz minket?
– Persze.
– De jó – lelkesült fel a fiú, majd sietve közelebb ment Zitához, de megtorpant, amikor a lány tett egy riadt lépést hátra.
– Ne félj tőlem, nem bántalak – magyarázta kedvesen. – Kondnak hívnak – nyújtotta mohás kezét a lány felé.
– Zita – fogta meg Kond kezét a lány, majd tűrte, ahogy az lelkesen kezet ráz vele.
Időközben Kat-kat eltűnt a fiú öléből, és a fák közül szűrődött ki csörgő hangja.
– Gyere velem – ragyogott fel Kond szeme. – Mutatnom kell valamit.
– Nem lehet – ellenkezett Zita. – Vissza kell mennem – mutatott a háta mögé. Ekkor jött rá, hogy már rég nem tudja, hogy merre van a vissza.
– Kérlek – könyörgött Kond. – Elkísérlek majd oda, ahova menni akarsz, csak gyere velem.
Kond olyan gyermeki lelkesedéssel invitálta a lányt, aminek valamilyen fura oknál fogva Zita nehezen tudott ellenállni. Kíváncsivá vált, hogy mit akar ennyire megmutatni neki ez a fura fiú.
– Nem bánom – mondta, és elindult Kond nyomában.
Egyre mélyebbre mentek az erdőben. Erre már a madár se járt. Zita picit aggódott, hogy soha nem fog innen kitalálni, mégis jobban érdekelte a fiú, aki jókedvűen fütyürészett előtte.
– Miféle szerzet vagy te? – szólalt meg Zita.
Kond értetlenül fordult felé.
– Nem tudom, mire gondolsz. Én vagyok Kond.
– Azt értem – mosolyodott el Zita. – De mi vagy? Mert nem tűnsz embernek.
– Én tagadhatatlanul én vagyok – húzta ki magát büszkén Kond.
– Azt hiszem nem érted a kérdést – sóhajtott fel Zita, és feladta, hogy tovább faggassa a fiút.
A fák ritkulni kezdtek körülöttük, és az egyiknek a törzse mögül egy kislány lépett ki eléjük. Megjelenésében hasonló volt Kondhoz, őt is moha fedte, fehér ruháján pedig pitypangok nőttek. Mégsem ez lepte meg Zitát legjobban, hanem hogy a kislánynak két feje volt.
– Megtaláltad Kat-katot? – ugrott Kond elé a lány.
– Igen, de megint eltűnt. Viszont nézzétek, mit találtam – magyarázta lelkesen, és arrébb lépett, hogy a kislány is láthassa Zitát.
A gyermek mindkét feje lelkesen felsikított, majd Zita elé rohant.
– Látsz minket? – kérdezte.
Zita zavartan bólogatott.
– Igen, de nehezen hiszem el, amit látok.
– De te igazi embergyerek vagy, ugye? – kérdezte a kislány bal oldali feje.
– Persze.
A kislány jobb feje Kondra nézett.
– Szólni kell Hektor papának.
– Akkor iparkodjatok.
A kétfejű lány lelkes kiáltozások közepette elszaladt, Kond pedig megragadta Zita kezét és maga után vonta.
– Gyere, ez nagyon jó lesz – lelkendezett.
Egy rejtett tisztásra értek, amikor Kond megállt.
– Ébresztő – kurjantotta el magát.
Zita alaposan körbenézett. Mindenhol fagerendák, deszkák és fémrudak hevertek. Néhol régi lovaskocsik kerekei hevertek a fűben. Borzasztó régóta itt lehettek már, ugyanis mindent benőtt a gaz és a moha.
Nem messze tőlük egy furcsa formájú fa állt, jóval arrébb a többi fától. A kétfejű kislány előtte állt.
– Hektor papa, ébresztő – kiáltozták neki, közben kopogtatták a törzsét.
– Várj itt – szólt Zitára Kond, majd ő is a fához sietett.
– Hektor papa, itt egy ember lány.
Zita egyáltalán nem értette ezt az egészet, már rég nem hitt a mesékben, ez most mégis annyira meseszerűnek tűnt.
A fa törzse megremegett, majd recsegő-ropogó hanggal átalakult. Két ága karokká változott, majd megmozdult alatta a föld, és gyökereiből lábak lettek, amikkel előrébb lépett.
– Mit mondtál, fiam? – kérdezte karcos hangján.
– Nézd, papa – mutatott lelkesen Kond Zitára.
Az öreg bőre olyan kérges volt, mint a fa. Lassan a mutatott irányba fordult, amitől apró darabok potyogtak le róla.
– Gyere közelebb, gyermekem – intett Zitának. – A szemem már nem a régi.
Zita bizonytalanul lépdelt közelebb az idős úrhoz, aki pár perce még egy zöldellő lombú fa volt.
– Valóban – hümmögte az öreg, busa szemöldökét emelgetve, miközben alaposan szemügyre vette a lányt. – Tényleg embergyermeknek tűnsz.
– Mert az vagyok, uram.
– Minket már nagyon régóta nem látnak az emberek. Te mitől volnál más?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Zita.
– Szereted a cirkuszt? – csilingelt a kétfejű kislány hangja. Mindkét arcával várakozóan figyelt.
– Nem igazán – vallotta be őszintén Zita.
Egy pillanatra olyan csönd lett, hogy csupán az erdei állatok neszezését lehetett hallani. Kond csalódottan biggyesztette le a száját, a kislány mindkét feje döbbenten meredt Zitára. Mindenki az öregúr reakciójára várt, de az csak hümmögött.
– Már mindent értek – szólalt meg aztán.
– Én viszont semmit – rázta a fejét Zita.
Az öreg lassan lehajolt, és kibányászott a gaz közül egy hosszú járópálcát, majd letépkedte róla a rátekeredett indákat.
– Ébresztő – kiáltotta el magát, közben a legközelebbi sziklához koppantotta a pálcát. – Dolgunk van.
A gyerekek izgatottan tapsoltak, Zita látta rajtuk, hogy ők tudják, miről van szó. Kond szeme ragyogott a boldogságtól.
– Ezt imádni fogod – bíztatta a fiú Zitát.
– Kond – szólalt meg az öreg. – Ugye tudod, mi a dolgod?
– Persze – kurjantotta a fiú, majd kiabálva körbeszaladt a romok közt. – Ébresztő.
Zita lélegzete is elakadt, amint a gerendák megmozdultak, és fokozatosan felegyenesedtek. Mintha csak egy videófelvételt nézett volna visszafelé. A gerendák mind a helyükre repültek, a gaz és moha eltűnt róluk, majd az avarból feltűnt egy vászon, ami jobbidőkben élénkpiros lehetett, de mostanra már kifakult, és foszladozott. A vászon felröppent az égbe, anyaga ismét feszessé vált, színe megélénkült, és kifeszült az oszlopok közt.
A kerekek, amiket Zita korábban látott, felegyenesedtek, a vasrudak közéjük repültek, és Zita szeme előtt állatketrecek és cirkuszi lakókocsik bontakoztak ki.
Zita tátott szájjal ámuldozott.
Egyre biztosabb volt benne, hogy elaludhatott egy fa tövében, és most álmodik.
Az öreg közben egyre jobban megélénkült, sőt megjelenésében is egyre emberibbé vált. Mostanra ruházata is jobban kivehető lett. Piros frakkja tökéletesen passzolt a hatalmas sátor vásznához, fekete cilindere hetykén pihent a fején.
– Gyerünk, gyerünk, emberek – kiabálta. Hangja sokkal selymesebbé vált. – Ne hozzatok szégyent rám.
Zita mellett egy hatalmas kőszikla megremegett, majd megmozdult. Felegyenesedett közben emberi alakot öltött. Pont úgy nézett ki, mint egy szikladarabokból megépített erőember volna. Elmosolyodott, amint észrevette Zitát, majd biccentett neki és a sátor felé vette az irányt.
Közben az alkotóelemek lassan összeálltak, és Zita előtt egy komplett vándorcirkusz bontakozott ki. Valahonnan emberek jelentek meg. Mind olyan furán néztek ki. Sokan Kond megjelenésére emlékeztettek, mások egészen másért tűntek furának.
Egy fehérruhás pávára emlékeztető nő, sápítozva rohangált fel s alá.
– Jaj, de rég volt. Jaj, de rég volt – magyarázta. – Berozsdásodtam.
– Jó leszel, Pille – nyugtatta egy vékony férfi, akinek az ujjai úgy néztek ki, mintha kések lennének. – Ne aggódj.
Pille odarohant az öreghez.
– Igaz, amit mondanak? – kérdezte izgatottan. – Itt egy gyerek?
Hektor a mellette álló Zitára mutatott.
– Egek – sikkantott fel a nő, majd közelebb hajolt Zitához. – Gyönyörű vagy.
– Köszönöm – hebegte a lány.
– Jaj, de annyira rég volt – sápítozott ismét a magas, kecses nő. – Mondd, kérlek, hányat írunk?
– Kettőezertizennyolc.
A nő szeme egészen elkerekedett.
– Jaj, de rég volt – motyogta, majd távozott.
Hektor ismét koppantott a pálcájával.
– Zita, isten hozott téged a Csodák cirkuszában! – tárta szét a karját a férfi, és ebben a pillanatban felcsendült a semmivel össze nem téveszthető cirkuszi zene, ami egy ősöreg verkliből szólt.
– Azta – álmélkodott Zita. A fényes színkavalkád egészen elfeledtette vele az osztályát, és a tényt, hogy már biztosan mindenki őt keresi.
– Kond – kurjantott Hektor, mire a fiú valahonnan a kocsik közül előbukkant és odasietett hozzájuk. – Kérlek, gondoskodj a vendégünk kényelméről.
– Rendben, Hektor papa – bólintott a fiú, majd kezét nyújtva ajánlotta Zitának, hogy elkíséri.
A lány belekarolt Kondba, és kíváncsian várta, hogy milyen meglepetések várnak még rá. A fiú a piros sátor felé kísérte, ami belül sokkal tágasabb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. A kerek, homokkal befedett porondot félkörívben egymás fölé magasodó padsorok ölelték körbe. Magasan a fejük felett kötél volt kifeszítve és olyan hinták lógtak alá, amilyeneket az artisták használnak mutatványaikhoz. A komplex szerkezet, amin ezek függtek, láthatóan alkalmassá tette őket rá, hogy akár az egész cirkuszban körbe forogjanak.
– Gyere – invitálta Kond. – A legjobb helyre kísérlek. Onnan látni mindent.
Felsietett egy keskeny falépcsőn Zita pedig kérdés nélkül követte, majd leült oda, ahova Kond mutatott.
Mikor a fiú is leült mellé, kérdőn ránézett.
– Itt maradsz velem?
– Ha nem bánod – mosolygott a fiú.
– Nem – válaszolta Zita. Tényleg nagyon örült neki, hogy Kond vele marad. Hamar megkedvelte ezt az örökké mosolygó fiút. És ahogy most ismét jobban megnézte, észrevette, hogy ő is egyre emberibben néz ki. Kócos, barna hajából már csak itt-ott lógott ki egy-egy fűszál, pirospozsgás arcáról teljesen eltűnt a moha, és egyszerű, bár divatjamúlt ruházata is megváltozott.
– Hektor a porondmester? – kérdezte Zita.
– Igen – bólogatott Kond, közben olyan izgatottan figyelte a porondra felgyülekező társait, mintha még sosem járt volna cirkuszban.
– Pille artista, igaz?
Kond hümmögve bólogatott.
Közben Kat-kat feltűnt a porondon, majd hozzá hasonló apró lények is megjelentek körülötte.
– És ezek mik? – mutatott Zita izgatottan a figurákra.
Kond szeme felragyogott.
– Várj egy picit. Nézd!
Kat-kat tompa pukkanással átváltozott. Zitából izgatott sóhaj szaladt ki, ahogy a hatalmas tigris fel s alá sétálgatott a porondon. Ezt követően a többi figura is pukkanva eltűnt, helyükbe pedig majmok, lovak és medvék jelentek meg.
Hektor előkelő léptekkel középre ment.
– Üdvözöllek minálunk, drága gyermek – köszöntötte Zitát. – Végre értelmet hoztál sok éve szunnyadó társulatunk céltalan létezésébe. Ezért aztán nem engedhetjük meg, hogy szomorúan távozz innen.
– Műsor? Csak nekem? – ámuldozott Zita.
– Hát persze – vigyorgott Kond.
– Helyezd magad kényelembe – folytatta a felvezetőt a porondmester –, és élvezd a műsort!
Vidám zene csendült fel, amire a kétfejű kislány vonult be, társaságában táncoló csimpánzokkal.
Zita érdeklődve figyelte a kislány mutatványát, aki kiválóan dolgozott együtt a majmokkal.
– És neked mi a számod? – kérdezte Zita Kondot.
– Én artista voltam.
– Voltál?
A fiú bal lábára mutatott. Zita csak most vette észre, hogy Kond lába hiányzik, helyette egy elnagyoltan kifaragott falábat bújtattak a barna cipőbe.
– Sajnálom – szomorodott el. – Mi történt?
– Egyik gyakorláskor rosszul estem – mosolygott a fiú. Úgy tűnt, őt nem zavarja a dolog, vagy csak nem akarta, hogy Zita szomorú legyen.
Közben újabb, ezúttal mélyebb zene szólalt meg, és a színpadon most az erőember mutatta be hihetetlen képességeit. Kőszerű megjelenése eltűnt, és dagadó izmaival hordókat dobált a levegőben. Őt a késdobáló követte, aki tűpontos célzásaival lenyűgözte Zitát.
A lány akaratlanul is elmosolyodott, és ámulattal figyelte a mutatványokat. Fellelkesült, csilingelő hangon magyarázott Kondnak, ha valami képtelen mutatványt prezentáltak neki.
– Nézd, nézd – ujjongott, közben átkarolta Kondot. – Milyen ügyes.
Egyik szám követte a másikat, majd megjelent a porondon Pille és elegánsan meghajolt. Egy hinta ereszkedett alá és a magasba emelte a nőt, aki olyan könnyedén lépkedett a kifeszített kötélen, mintha csak a földön sétált volna.
Zita felsikkantott, amikor Pille felugrott a levegőbe, bukfencezett, majd elegánsan landolt a kötélen. Ezt követően az egyik hintához ment, belekapaszkodott, majd lendületet adott neki. A szerkezet kattogva beindult, Pille egyik hintáról a másikra lengett, majd engedte, hogy a szerkezet körbe forgassa őt. Amikor Zita fölé ért, mosolyogva integetett neki. Zita lelkesen visszaintegetett, és már alig várta, hogy ismét körbe érjen az artista.
Pille lemászott a hintáról miközben az mozgott vele, lábait beakasztotta, majd amikor már közeledett Zitáék felé, kinyújtotta a kezét.
– Gyere, Kond – kiáltotta.
A fiú elkapta Pille kezét, és a lendület már fel is rántotta őt a magasba. Zita döbbenten figyelte őket. Pille belengette Kondot, majd a szemben lévő hinta felé lendítette. Zita lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a fiú elkapja a rudat, majd ő is beszáll a mutatványba.
– Nagyon ügyes vagy, Kond – kiáltotta Zita, közben lelkesen tapsolt a fiúnak, aki Pillével együtt lenyűgöző légtáncba kezdett.
Egy idő után mind a ketten visszatértek a hintájukra, ami ismét pörögni kezdett velük. Most Kond akasztotta be a lábát a rúdba és lógott fejjel lefelé. Mindkét kezét kinyújtva suhant Zita felé.
– Gyere, mutatok valamit – mondta, közben, mielőtt még Zita bármit is reagálhatott volna, elkapta a lányt, és felhúzta magához.
Zita sikítva csukta be a szemét, és görcsösen kapaszkodott a fiúba.
– Ne félj! – bíztatta Kond. – Bízz bennem.
Zita lassan kinyitotta a szemét, de ügyelt rá, hogy csak a fiú melegbarna tekintetébe nézzen, amitől szívverése lenyugodott.
– Ezt imádni fogod – vigyorodott el a fiú, majd egy nagy lendülettel fellökte Zitát az ég felé. A lány felsikított. Aztán valami egészen csodálatos történt, amitől elállt a szava.
Mintha megszűnt volna a gravitáció, lassan emelkedett tovább, közben a cirkusz sátra eltűnt, és Zita előtt felragyogott az éjszakai csillagos égbolt.
– Este? – motyogta értetlenül. – Pár perce még nappal volt.
Sokáig nem törődött az anomáliával. Elvarázsolta a gyönyörű látvány. Ebből a magasságból belátta az egész erdőt és a közeli hegyeket.
Végre repült, és fentről láthatta a világot.
Aztán az emelkedése megszűnt, egy pillanatra megállt, mintha lebegett volna, majd lassú ereszkedésbe kezdett. Amikor már közel volt a tornászokhoz, a sátor ismét elfedte előle az égboltot, és a gravitáció is magával rántotta. Kond magabiztos gyorsasággal kapta el, és ahogy a hinta lendült, visszaeresztette Zitát a padsorokra.
A lány ujjongva tapsolt még akkor is, amikor már véget ért a műsor, és a művészek a porondon felsorakozva meghajoltak előtte.
– Még, még – kiáltotta Zita. – Annyira jók vagytok. Mutassatok még valamit.
– A műsornak vége, gyermekem – mosolygott Hektor. – De örömünkre szolgált téged felvidítani.
Zita felpattant a székről, és lerohant a többiekhez. Hosszú ideje előszőr érezte magát ismét gondtalannak… egyszerű gyereknek.
– Nem érhet így véget – könyörgött.
– Egyszer minden véget ér – simogatta meg az arcát a porondmester, majd Kond felé fordult. – Kérlek, kísérd őt vissza.
– Rendben.
Kint ismét hétágra sütött a nap, és ahogy Zita elhagyta a sátrat, a cirkusz lassan eltűnt. A vászon elfakult és tépetten zuhant a földre. A fagerendák elkorhadva terültek el a földön, majd elnyelte őket ismét a gaz. Az erőember komótosan leült a földre, összegörnyedt, majd kővé vált.
Hektor még mosolyogva intett egyet Zitának, aztán eltűnt piros frakkja, fekete cilindere, és lassan fává változott.
– Gyere – szólalt meg Kond, akinek a haja ismét fűcsomóvá változott, és bőrére is visszatértek a mohafoltok.
Zita szíve összefacsarodott, de követte a fiút.
Már visszaértek oda, ahol találkoztak egymással, amikor az egyik fatörzsön megjelent Kat-kat, és fejét rázva csörgött. Zita mosolyogva guggolt oda hozzá, és megsimogatta az apró lény fejét.
– Zita, Zita – sikított a kétfejű lány mindkét feje, és lélekszakadva rohant oda hozzá. – Nehogy elmenj búcsú nélkül.
Zita átölelte a kislányt.
– Dehogy megyek. Köszönök mindent – elengedte a kislányt, majd felegyenesedett. Kond mosolyogva figyelte őt.
– Most már tényleg menned kell – mondta a fiú, majd a távolba mutatott. – Ha arra mész egyenesen, akkor ott lyukadsz ki az erdő szélén.
– És veletek mi lesz? – aggódott Zita.
– Minket ne félts – legyintett a fiú. – Megmentettél minket.
Mielőtt Zita bármit mondhatott volna, Kond magához ölelte őt, majd megpuszilta a lány homlokát.
– Sosem feledünk – súgta Zita fülébe.
Zita felsóhajtott, és eltolta magát a fiútól. Bizonytalanul indult el arra, amerre Kond mutatta neki az irányt. Pár lépés után visszafordult, hogy még utoljára vessen rájuk egy pillantást, de a gyerekeknek és Kat-katnak hűlt helye sem volt.
Felszusszant, mégis túlcsordult boldogsággal a szívében sietett vissza. Legnagyobb meglepetésére a társai észre sem vették, hogy eltűnt. Mint kiderült, csupán tíz perc telt el azóta, hogy ő besétált a fák közé.
Leült Daniék mellé, és elővette a szendvicsét.
– Már alig várom, hogy menjünk a cirkuszba – szólalt meg.
Társai döbbenten pislogtak.
– Téged meg mi lelt? – kérdezte Timi.
– Csak megszerettem a cirkuszt – mosolyodott el Zita.
– Tíz perc alatt? – rökönyödött meg Dani.
Zita vállat vont, és vetett egy pillantást az erdő felé.

***

Estére értek a cirkuszhoz. A tanároknak többször is rendszabályozni kellett a csíntalan gyerekeket. Zita higgadtságot erőltetett magára, de legbelül szétvetette az izgatottság. Az ajtóban már ugrált örömében. Bár ez a cirkusz megjelenésében egyáltalán nem olyan volt, mint a Csodák cirkusza, mégsem lankadt a lelkesedése.
Hosszú fehér folyósó vezetett a nézőtér felé, aminek a falán fényképek és újságkivágások bekeretezett képei lógtak. Zita alaposan szemügyre vette az összeset, hisz a műsor kezdetéig még bőven volt idejük.
A sok fekete fehér kép érdekesebbnél érdekesebb embereket ábrázolt, mind a cirkusz történetéhez, múltjához tartozott. Egy képet mégis külön kiemeltek. Zita megtorpant előtte. A felirat szerint ezerkilencszázban készült egy akkori társulatról. Középen egy mosolygós, idős porondmester állt frakkban és cilinderben, kezében hosszú sétapálcát tartott. Körülötte a cirkusz művészei álltak. Az izmos erőember egy kecses nőt tartott a magasba, mellettük egy kislány állt olyan ruhában, amilyenbe a porcelánbabákat képzeli az ember, épp csak neki két feje volt. A porondmester mellett egy fiatal, kócos hajú fiú mosolygott büszkén kihúzva magát. Zita megérintette a képet.
– Kond – motyogta, de elkapta a kezét, ahogy valaki megszólalt mellette.
– Legendás társulat volt.
Zita felpillantott a mellette álló férfira. Ruházatából ítélve őt is porondmesternek gondolta.
– Mi történt velük?
– Pár héttel ennek a fotónak az elkészülte után fellépésre indultak, ide, a szomszédos településre – kezdett mesélésbe a férfi. – Ők voltak az egyetlen társulat, akik még télvíz idején is vállaltak fellépést, de akkor messziről kellett ide utazniuk. Hatalmas hóviharok tomboltak akkoriban, ők mégsem rettentek meg. Azonban sosem értek el a faluba. Örökre és nyomtalanul eltűntek valahol a hegyekben. Soha senki nem találta meg őket.
Zita hátán hidegborzongás futott végig.
– A Csodák cirkusza – suttogta.
– Hallottál róluk? – mosolyodott el a férfi.
– Igen – bólintott Zita, és a szívére szorította a kezét. – Soha nem feledem őket.