Alan és Charlie

Fotó: Anton Tsap

1977 tele

Charlie a lágyan szállingózó hóesésben boldogan ugráló Nolant figyelte. A fiút még a szeme alatt virító monokli sem zavarta jókedvében. Megnyerték az első olyan bunyójukat, aminek pénzes tétje volt. Ez nagy mérföldkő volt a tizenkét éves fiú életében, így Charlie nem akarta elrontani a jókedvét.
Az éjszaka sötétjébe burkolództak, csupán az utcalámpák biztosítottak némi fényt, ott, ahol működtek. Charlie nagyon jól tudta, hogy a fiú nappal nem lenne ennyire bátor, hisz már három éve volt a fegyvere, ami azt is jelentette, három éve bujkáltak folyamatosan a felnőttek elől.
Az egyik utcalámpa sárgás fénye pislákolni kezdett, amint alá értek.
– Holnap csapunk egy hatalmas lakomát – vigyorgott Nolan a lámpára nézve.
– El akarod pazarolni az összes pénzt? – szólalt meg Charlie bizonytalanul.
Nolan kedélyes tekintete villámokat szórt.
– Azt csinálok, amit akarok. Világos?
– Igen – sütötte le a szemét a szőke kislány, majd némán követte a fiút.
Már közel jártak a rejtekhelyhez, amikor Charlie fülét szokatlan hang ütötte meg.
– Te is hallod? – torpant meg.
– Mit? – fordult felé Nolan.
Az utca, amin épp keresztülhaladtak, kihalt része volt a városnak. Egyik oldalon építési terület húzódott ott, ahol a házaknak kellett volna, a másik oldalon pedig üres sorházak meredtek komoran az arra sétálókra. Már rég kiköltöztek a lakóik, és a koszos téglaépületek most arra vártak, hogy lebontsák őket.
Charlie körbenézett.
– Sírást hallok – suttogta.
Most már Nolan is fülelt.
– Ez egy baba – jegyezte meg, majd vállat vont. – Majd az anyja elcsitítja.
Könnyeden lépkedett tovább, de a sírás nem maradt abba, sőt, egyre hangosabbá vált. Charlie a fiúval nem törődve a hang irányába sietett. Addig-addig kutatott, míg végül az egyik elhagyott ház küszöbén egy rongyokba csavart, mocorgó csomagot nem talált. Óvatosan megnyitotta az anyagot. Amint hozzáért, a sírás abbamaradt, és a rongyok között egy apró arcocska tűnt fel.
– Szia – mosolygott rá Charlie.
Időközben Nolan is odaért, és fintorogva figyelte a kisbabát.
Charlie óvatosan az ölébe vette a csomagot; a csöppség egészen nagynak hatott gyermeki karjában.
– Ugye nem akarod magaddal hozni? – morgolódott Nolan.
– De – vágta rá a kislány. – Ne nézz így rám, hisz ez egy elhagyatott környék. Szegénykének baja esne.
– Valaki biztosan rátalálna – ellenkezett a fiú.
– Lehet – bólintott Charlie –, de valószínűleg akkor már késő lenne.
– Nem hozhatod és kész – mordult fel Nolan.
– Hisz te is összegyűjtötted az árva gyerekeket – ellenkezett Charlie.
– Az más – vonta fel az orrát a fiú. – Ez egy baba. Mégis mi a fenét kezdjünk egy babával? Gyerekek vagyunk, jó, ha magunkról tudunk gondoskodni.
Charlie felsóhajtott. Igaz, ami igaz, a Szellemek közt – ahogy Nolan hívta a csapatát – egy Nolannál idősebb gyermek sem akadt.
Jobban magához ölelte a babát, aki időközben elszenderedett.
– Majd én gondoskodom róla – határozta el magát.
Nolan keserűen felnevetett.
– Azt ne mondd, hogy valamiféle anyai ösztön ébredt fel benned.
Charlie nem törődött a megjegyzéssel.
– Kérlek, engedd meg.
Csönd telepedett rájuk. A lustán szállingózó hó fehérre festette Nolan barna haját. A fiú keze ökölbe szorult, szemöldökét összeráncolta. Charlie tett egy fél lépést hátra.
Nolan arca lassan kisimult, majd felszusszant.
– Nem bánom – morogta. – De csak azzal a feltétellel, ha engem nem fog semmilyen formában sem zavarni ez a kis szaros, és te mindig a rendelkezésemre állsz, ha szükségem van rád.
– Úgy lesz – mosolygott Charlie.
Nolan szemét forgatva indult ismét útnak, Charlie pedig a babával a karján követte. Elhagyták az üres utcát. Már sétáltak egy ideje, amikor Nolan ismét megszólalt.
– Név is kéne ám neki – pillantott a babára. – Nem hívhatjuk kis szarosnak élete végéig.
Charlie megállt és letette a babát egy alacsony téglakerítésre, majd óvatosan bekukkantott a ruhák alá. Miután ismét beburkolta a babát, tűnődve fordult Nolan felé.
– Fiú. Legyen Alan.
– Alan? Miért pont Alan? – értetlenkedett a fiú.
– A kovácsomat hívták így. Kedves ember volt.
Nolan megvonta a vállát.
– Bánom is én. És a vezetékneve mi legyen? Csak Alan nem lehet. Veletek ellentétben, nekünk, embereknek tisztességes nevünk van.
Charlie gondolkodva nézett körbe, hogy valahonnan ihletet merítsen, majd észrevette egy cipész cégértábláját.
– Legyen Davidson. Az elég tisztességesnek hangzik.
Nolan nem válaszolt, zsebre vágta a kezét, és folytatta az útját a rejtekhely felé.
Az elhagyatott gyárépületben, ahol a Szellemek megszálltak, mindenki csodálkozva gyűlt Charlie köré, és egymás szavába vágva kérdezték őt az új jövevény felől.
– Ő a legfiatalabb szellem – jegyezte meg vidáman Oliver. A fiú két évvel volt fiatalabb Nolannél, és ha megfeledkezett magáról, vagy nagyon elmerült a gondolataiba, akkor mindig bal hüvelyujját szopta. Ettől picit kuszák voltak a fogai.
– Te lettél a mamája, Charlie? – kérdezte kíváncsian egy hatéves kislány, Rose, közben óvatosan megbökdöste a babát, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy valódi-e.
– Igen – mosolygott Charlie. – Úgy valahogy.

1979 nyara

Charlie riadtan nézett körbe. A raktárban már mindenki ébren volt, Nolan kora reggel elment, de nem mondta, miért, a többiek pedig vagy egy korábban rájuk szabott feladatnak álltak neki, vagy játszottak.
Charlie egy üveggolyókkal játszó társaság mellett rohant el, de megtorpant.
– Nem láttátok Alant? – hadarta.
A gyerekek értetlenül rázták a fejüket, majd ismét a játékkal foglalkoztak.
– Alan – kiáltotta el magát Charlie. – Hol vagy?
Visszasietett oda, ahol utoljára látta. A pléd mellett Rose és Oliver játszottak ugróiskolát.
– Nem láttátok Alant? – kérdezte meg tőlük is.
– Az előbb még itt… – kezdte Oliver a melléjük leterített pokrócra mutatva. – Hova tűnt? – döbbent meg ő is.
– Nem mehetett messzire – tűnődött Rose –, hisz csak mászik.
Alighogy kimondta, babakacagás csendült fel a fölöttük lévő emeletről. Azt a részt nem használták, mert már több része leomlott, és sok helyen kilógtak a vasak a betonszerkezetből.
– Hogy került oda? – döbbent meg Oliver, de Charlie már nem foglalkozott velük, gyors léptekkel az egyetlen lépcsőhöz szaladt, amit még lehetett használni, és egy pillanat múlva már az emeleten is volt.
Alan a beton szélén ült, és valamit épp a szájába akart venni, amikor Charlie meglátta. A kislány óvatos léptekkel sietett oda hozzá, majd leguggolt.
– Ne kapd be – magyarázta a babának, közben kivette a kezéből a rozsdás szöget. – Hogy jöttél fel?
Nem várt választ, Alan nem is válaszolt volna, hisz pár szón kívül még nem mondott semmit. Charlie finoman a kicsi hóna alá nyúlt, és az ölébe vette.
– Sózsák – nyögte. Ahogy felállt, meglátta Nolant a földszinten. A fiú bosszúsan méregette őt.
– Elegem van abból a kölyökből – kiáltotta fel a lánynak.
Charlie nem foglalkozott vele.
– Jobb helyre kéne költöznünk – szólt vissza. – Ez nem biztonságos egy babának.
– Nem fogok elköltözni egy kis szaros kedvéért – vonta össze a szemöldökét Nolan. – Most pedig gyere le! Szükségem van rád.
Charlie nem szívesen hagyta magára Alant, de Nolan fegyvere volt, és nem mondhatott neki ellent, így Rose-ra és Oliverre bízta a kicsit.
– De vigyázzatok rá – szólt rájuk, azok pedig bőszen bólogattak.
– Meccsünk van – morogta Nolan, amint Charlie elé lépett.
Charlie némán követte a fiút, de a bejáratból még visszapillantott Alanre. A baba jókedvűen kacagott a neki grimaszoló Oliverre.
A hely, ahol az illegális mérkőzést rendezték egy tágas alagsorban volt, amit koszossárga fénnyel világítottak meg, és fülsértő gépzenével dobták fel a hangulatot.
Többnyire felnőttek vettek rajta részt, Charlie nem is látott rajtuk kívül olyan idős gyereket, mint Nolan. A fiú magasabb volt, mint korabeli társai, és állandó morcos tekintete is öregített rajta, így minden alkalommal idősebbnek hazudta magát. Iratokat soha nem kértek senkitől, így erre volt is lehetősége bőven.
– Várj meg itt – szólt rá Charlie-ra, majd elsietett. A lány sejtette, hogy feliratkozik a következő mérkőzésre, de látni nem látta. A tömegben alig látott valamit, a magas testek takartak előle mindent.
– Nocsak – csendült fel egy brummogó hang. – Hát te mit keresel itt, csöppség?
Charlie a felé hajoló, szakállas férfit figyelte, de nem szólalt meg.
– Eltévedtél? Hol vannak a szüleid? – faggatta a férfi.
Az ilyen illegális verekedéseket civilek rendezték, és bár Charlie már többször találkozott fegyverekkel, az ő kilétükről a gazdáikon kívül más nem tudott.
– A bátyámmal jöttem – hazudta, annak reményében, hogy így majd leszáll róla a férfi.
– Egy ilyen kislánynak semmi keresnivalója egy ilyen helyen – dorgálta a férfi, de nem tudta folytatni, mert Nolan megjelent, és sürgetően maga után hívta Charlie-t.
– A következők mi leszünk – magyarázta a lánynak egy eldugott sarokban. – Jó pénz lesz belőle, szóval ügyesnek kell lennünk.
Charlie bólintott, amitől szőke copfjai meglibbentek. Nolan körbenézett, majd a kislány felé nyújtotta a kezét, mire Charlie bokszerré változott.
Innentől sokkal tompábban érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Fegyver alakban nem látott semmit, de hallotta a hangokat, bár úgy, mintha víz alól hallgatná őket.
A hangos gong jelezte, hogy megkezdődött a mérkőzés, Nolannak több ütése is célt ért. Charlie érezte, hogy éles széle felsértette az ellenfél bőrét. Nolan és az ellenfele hosszú ideig küzdöttek egymással, aztán Charlie azon kapta magát, hogy lecsúszik a fiú ujjairól. Mielőtt még földet ért volna, emberré változott, azzal sem foglalkozva, hogy ezt bizonyára többen észre fogják venni. Még egy mérkőzésen sem esett le Nolan kezéről. Hamar észrevette a fiút, aki a földön feküdt, és próbált feltápászkodni. Sötét zúzódások borították, és arcán több helyen is felrepedt a bőr. A fiú ellenfele egy kigyúrt, harminc körüli férfi volt, Nolannak esélye sem volt ellene. A férfi ismét támadt volna a félig még mindig a földön fekvő fiúra, amikor megszólalt a bíró sípja, és leállították a mérkőzést.
Nolan elvesztette a bunyót, dühösen viharzott ki az épületből.
– Ez a te hibád – ordította a lányra, mikor már az utcán voltak.
A kislány sejtette, hogy mi következik, így futásnak eredt.
– Hiába menekülsz – hallotta a fiú hangját.
Charlie a tőle telhető leggyorsabb tempóban igyekezett vissza a rejtekhelyre. Tudta, hogy nincs sok ideje, mivel Nolan kimondottan jó futónak számított.
Amint észrevette Alant, akivel épp Rose játszott, kikapta a kislány kezéből, és az egyik közeli, ormótlan asztal alá rejtette.
– Maradj itt és egy mukkot sem – szólt rá a babára.
Alighogy felegyenesedett, már meg is hallotta Nolant. A fiú ordítva szaladt utána. Rose riadtan fordult Charlie felé.
– Vesztettetek? – kérdezte.
Charlie bólintott. A közelben játszó gyerekek egy pillanat alatt abbahagyták, amit épp csináltak, és elillantak.
– Ez az egész amiatt a haszontalan szaros miatt történt – őrjöngött Nolan. – Hol van?
Charlie nem válaszolt, de tudta, hogy ha a fiú ráparancsolna, nem lenne választása, meg kellene mondania; így csak remélte, hogy haragja annyira elborította elméjét, hogy ez nem fog eszébe jutni.
– Megfojtom! – fröcsögte Nolan, de mégsem Alan keresésével foglalkozott. Charlie-hoz lépett és ököllel megütötte a lányt.
– Mondtam neked, hogy ne hozd el! Nem igaz? – ordította, közben újra megütötte a kislányt.
Charlie ereje jóval meghaladta még egy felnőtt férfi erejét is, így gond nélkül megvédhette volna magát, de Nolan a gazdája volt, így hát tűrte, hogy a fiú elvesztette önuralmát.
Charlie a földre esett, épp az elé az asztal elé, ami alatt Alan bújt meg.
A kisbaba szeméből kövér könnycseppek buggyantak ki, szájacskája sírásra görbült. Charlie elmosolyodott, hogy ezzel nyugtassa meg, mielőtt bőgni kezdene, amivel leleplezné hollétét.
– Nincs semmi baj – suttogta a babának. – Ne sírj.
Nem tudta folytatni, mert Nolan durván felrántotta a földről, majd ismét megütötte.
– Ha még egyszer elvesztünk egy mérkőzést, akkor kinyírom azt a kis szerencsétlent. Értetted? – sziszegte a fiú.
– Igen – bólogatott a kislány.
Nolan fújtatott még egy darabig, majd eltrappolt, magára hagyva Charlie-t és Alant. A kislány fellélegzett, majd végignézett magán. A ruhája elszakadt, de a bőrén nem volt jele az ütlegelésnek. Mivel a bokszer öntött vasból készült, sokkal ellenállóbb volt, mint egy valódi ember de a fájdalmat attól még érezte, és most sajgott minden porcikája. Nem volt ideje sokáig magával foglalkozni, gyorsan az asztalhoz sietett, és kivette onnan a még mindig riadt Alant.
Amint az ölébe vette, a babából kitört a sírás.
Charlie ringatva próbálta megnyugtatni.
– Nincs semmi baj – mondta, majd eldúdolta az egyetlen dalt, amit ismert.

1986 tavasza

– Alan? – szólt rá a fiúra Charlie, de az nem reagált. A távolban játszó gyerekeket figyelte. – Alan?
– Igen – fordult a lány felé a fiú.
Alan mostanra megjelenésében idősebbnek tűnt Charlie-nál, és talán épp emiatt, a lánynak egyre nehezebb dolga volt vele.
– Értem, hogy játszani szeretnél – kezdte Charlie. – Én is szívesen mennék, de a tanulás előbbre való.
– Ők sem tanulnak – ellenkezett Alan. Barna fürtjei úgy álltak a fején, mintha madárfészek volna.
– Tudhatnád, hogy az ilyen kifogásokkal nem mész nálam semmire – komorult el a szőke kislány. – Nem érdekel, hogy ők mit csinálnak, az érdekel, hogy te ne kallódj el.
Alan összefonta a karját a mellkasa előtt és durcásan figyelte a vele szemben ülő lányt.
– Túl fogod élni – reagált Charlie a fiú viselkedésére.
Alan még egy darabig ellenkezett, majd megadta magát, és odafigyelt arra, amit Charlie magyarázott neki. A lány nagyon örült, hogy a fiú agya úgy szívta magába a tudást, mint egy szivacs. Ez reményt adott a lánynak, hogy Alannek egyszer majd jobb élete lesz. Szerencsére a fiú éhezett is a tudásra, még ha időnként nem is volt hozzá kedve.
Már órák óta tanultak, amikor Nolan megérkezett. A fiú már elmúlt húszéves, és a rendszeres verekedés nyomot hagyott rajta. Egy alkalommal késsel támadtak rá, amit nem tudott időben kivédeni, így az arcán egy csúnya vágás nyoma éktelenkedett.
Charlie azt remélte, hogy gazdájával bekerül majd a Fegyverek Házába, ahol végre rendszabályozzák a fiú féktelen természetét, de nem így történt. Bár Nolan megkapta a meghívót, elutasította, mondván, hogy ilyen gyerekes dolgokra neki nincs ideje.
Komolyan vette vezető szerepét a Szellemek közt, gondoskodott az árva csellengőkről, sőt, mióta Alant magukhoz vették, azóta másokat is befogadtak. Charlie tisztelte őt emiatt, de nem gondolta, hogy diktatórikus természetével ez sokáig megfér majd. A gyerekek félelemmel vegyes tisztelettel néztek rá, és Charlie nem is hibáztatta őket. Bár nem bántott soha senkit a gyerekek közül, mégis mindenki tartott tőle.
– Inkább verekedni taníts meg – szűrte ki a fogai közül Alan.
Charlie csak most vette észre, hogy a fiú meredten bámulja Nolant. Ő volt az egyetlen, akinek a szemében fékezhetetlen gyűlöletet látott.
– Nem tanítalak meg – ellenkezett a lány, majd felállt és leporolta magát.
Nolan elé sietett.
– Ne a szarossal foglalkozz állandóan – teremtette le a lányt Nolan.
– Hogy ment? – kérdezte inkább a lány.
– Ez egy durva balhé lesz, de ha sikerül, akkor jó sokáig nem kell majd nélkülöznünk – morogta. – Szükségem van pár emberre – folytatta, majd szúrós szemével végigmérte Charlie-t. – És rád is.
– Rendben – bólintott a kislány.
– Nem fogja elterelni a figyelmed? – biccentett Nolan Alan felé, aki időközben odament az árva fiúk egy csoportjához és velük beszélgetett.
– Nem – jelentette ki határozottan Charlie.
– Majd meglátjuk – hitetlenkedett a fiú.
Estére összeállt a csapat, amit Nolan szervezett. Amíg ők az utolsó részleteket beszélték meg, Charlie Alant kereste meg.
– Ne maradj fent sokáig – kérte a fiút.
Alan aggódva figyelte az idősebb fiúk gyülekezetét.
– Nem fog bajod esni? – kérdezte.
Charlie mosolyogva kisimított egy tincset Alan arcából.
– Nem, nem fog bajom esni.
– Ígéred?
– Ígérem – bólintott Charlie. – Holnap folytatjuk a tanulást.
Alan elhúzta a száját.
– De fáradt leszel – mondta.
– Tudod jól, hogy én sosem vagyok fáradt. De jó próbálkozás volt – borzolta össze a fiú haját, majd visszasietett Nolanhez. Mielőtt még bokszerré változott volna, vetett egy utolsó pillantást Alanre.
Átalakulása után már nem figyelt az eseményekre. Tudta jól, hogy amilyen ügyletekben Nolan az utóbbi időkben részt vett, azok nem voltak sem törvényesek, sem tisztességesek. Ő szíve szerint nem asszisztált volna hozzá, de nem volt választási lehetősége.
A hangokból arra következtetett, hogy a fiúk betörtek valahova, és csak bízott benne, hogy nem fogják őket elkapni.
Gondolatai időről időre visszatértek Alanhez. Amióta rátaláltak, más sem járt a fejében, csak hogy valahogy kiszabadítsa a Szellemek közül, hogy tisztességes élete legyen.
A hangok közben megváltoztak. Charlie elvesztette az időérzékét, így nem tudta, milyen régóta tartott már Nolan magánakciója.
Arra lett figyelmes, hogy a fiú levette őt az ujjairól, és engedte neki, hogy emberré változzon. Ismét a rejtekhelyen voltak. Nolan arcán elégedett mosoly ült.
– Akkor sikerrel jártunk? – kérdezte Charlie.
– Mi az, hogy – ujjongott Nolan. – Ünnepeljünk! – kurjantotta el magát, nem foglalkozva vele, hogy ezzel a kisebbeket is felébreszti.
Charlie hagyta, hogy a gazdája dorbézoljon a többiekkel, ő pedig Alan lakrésze felé igyekezett. A fiú ágya üres volt; a fél gyárépületet bejárta, mire az egyik sarokban, ahol viszonylag épen megmaradtak az egyébként omladozó falak, pislákoló fényt vett észre. Odasettenkedett, és bekukucskált.
Egy asztalnak használt faládán olajlámpás állt és ontotta magából a sárgás fényt és az olajszagot. Mellette Alan gyakorolt egy pillangókéssel. Pörgette, forgatta, így a penge hol láthatóvá vált, hol pedig eltűnt.
Mellette Oliver állt karba tett kézzel és figyelt.
– Nem rossz – jegyezte meg elismerően. – Őstehetség vagy.
Alan szeme felragyogott.
– Tényleg így gondolod? – nézett fel a tőle sokkal magasabb fiúra.
– Naná – veregette hátba Oliver a fiút. – Különben nem mondtam volna.
– Csak Charlie ne tudja meg – aggodalmaskodott Alan. – Ő hallani sem akar róla, hogy ilyeneket tanuljak.
Charlie megszívta magát. Tudta, hogy megjelenésére sok mindent lehetett mondani, de a rémisztő és a tekintélyt parancsoló nem volt köztük, mégis tenni akart valamit, hisz Alan ellene ment az egyetlen dolognak, amit nyomatékosan kért tőle.
– Ezzel már elkéstél – lépett be az olajlámpa fényébe. – Nem megmondtam, hogy nem tanulhatsz harcolni?
Alan riadtan dobta el a pillangókést, ami tompán koppant a betonon. Ez nem olyan fegyver volt, mint Charlie. A Szellemek fegyverei közt ő volt az egyetlen, ami emberi alakot tudott ölteni.
– Nagyon haragszol? – motyogta idegesen Alan.
– Igen – förmedt rá a fiúra Charlie.
Oliver egy feltörő nevetést akarhatott elnyomni, amitől röfögő hang tört ki belőle.
– Bocsi – szabadkozott vigyorogva –, de nagyon cuki vagy. Édes kis méregzsák.
Charlie felszusszant.
– Kifelé, Oliver – szólt rá a fiúra, és a kijárat felé mutatott.
A fiú engedelmesen távozott, útközben felkapva a földről az eldobott kést.
– Miért? – kérdezte Charlie.
Alan keze ökölbe szorult.
– Nagyon jól tudod – felelte ingerülten, szeme csillogott a könnytől. – Nem bírom tovább nézni, hogy bokszzsákként használ téged, akárhányszor valami nem a tervei szerint sikerül.
– Ezzel neked nem kell foglalkoznod.
– Már mégis hogyne kéne? – fakadt ki a fiú. – Az a szemét egyfolytában bánt téged.
Alan elsírta magát.
Charlie egy darabig csak állt és nézte, majd odalépett hozzá, és átölelte. Alan már egy fejjel magasabb volt a lánynál, és ahogy viszonozta Chalrie ölelését, a kislány eltűnt a karjai közt.
– Nekem nem lesz semmi bajom – próbálta megnyugtatni Charlie a fiút. – De neked igen, ha szembeszállsz vele.
Eltolta magát Alantől, és a szemébe nézett.
– Ígérd meg, hogy nem szállsz vele szembe – kérte, de Alan elhúzta a száját. – Ígérd meg!
– Megígérem – dörmögte a fiú az orra alatt.

1988 nyara

Alan néhány egymásra pakolt raklapon ült és olvasott, de a többiek vidám sikongatása hamar elterelte a figyelmét. Letette a könyvet, és önfeledten kergetőző társait figyelte.
Ő szellem volt a Szellemek közt, hisz soha nem jelentették be a létezését. Nem voltak papírjai; hivatalosan nem létezett. Nolan mindent megtett, hogy eltűnjön a világ elől, és ezt nem kockáztatta holmi kis szaros bejelentésével.
Alant ez nem zavarta túlságosan. Tudta magáról, hogy ő Alan Davidson, és másra nem is volt szüksége.
Ahogy a többieket figyelte, azon kapta magát, hogy a pillangókéssel játszik. Kinyitotta, becsukta, mindezt olyan gyorsan, amire már Oliver sem volt képes, aki erre tanította.
Már elhatározta magát, hogy csatlakozik a többiekhez, amikor Nolan és Charlie lépett elé. Nolan bírálóan végigmérte.
– Látom, van tehetséged hozzá – biccentett a kés felé.
– Azt mondják – hagyta rá Alan.
– Jó lenne, ha végre nem csak nyűg lennél a vállamon, hanem valami hasznodat is venném.
Charlie előrébb lépett.
– Kérlek, ne.
– Hallgass! – förmedt Nolan a kislányra, majd ismét Alan felé fordult. – Nos?
Alan nem akart részt venni Nolan piszkos dolgaiban, de hasznos tagja akart lenni a csapatnak.
– Mit kéne tennem? – kérdezte.
– Elemelni pár tárcát, ékszert. Ilyesmi – felelte a fiú negédes hangon. – Persze csak, ha képes vagy rá.
– Képes vagyok – vonta össze a szemöldökét Alan.
– Akkor irány a belváros, te kis szaros – közölte Nolen, majd, amikor már Alan leugrott a raklapokról és elindult, utánakiabált. – Aztán nehogy haza gyere üres kézzel!
Alan a zsúfolt piacra ért. Szíve hevesen dobogott, még soha életében nem lopott semmit, nem bántott senkit, és félt, hogy képtelen lesz megtenni, hisz tudta, mi lesz a következménye, ha ő kudarcot vall.
Lassú, bizonytalan léptekkel vegyült el a tömegben, és úgy tett, mintha ő is a portékát nézegetné, de közben felmérte az embereket. Bár még sosem tett ilyet, de tapasztaltabb társai kitanították, így hamar felismerte azokat a nőket és férfiakat, akikkel érdemes próbálkozni.
Finoman elsuhant egy fiatal nő mellett, fürge ujjaival kikapcsolta annak aranyóráját, majd a zsebébe süllyesztette.
A fülében lüktető vértől nem hallotta a piac zsivaját, de első sikere adrenalinnal öntötte el, és lelkesen kereste következő áldozatát.
A levegőben friss pékáru illata keveredett a gyümölcsök és zöldségek illatával. Az egyik árusnál egy középkorú férfi nézelődött. Alan ismerte az emberek szokásait; a férfi mögé lopakodott, és miközben úgy tett, mintha ő is nézelődne, óvatosan kivette a férfi farzsebéből a tárcáját. Már méterekre járt, amikor megmerte nézni, mi van benne. Felragyogott a szeme; sosem látott még egyszerre ennyi pénzt.
Még néhány embert megkörnyékezett, és egyre ügyesebbnek érezte magát. Már sok ékszer és tárca lapult nála, amikor egy őszülő férfinél túl könnyelmű volt. Magabiztosan nyúlt bele az öregúr zsebébe, de az megérezhette, mert Alan felé fordult. Összevonta busa szemöldökét, ahogy rájött, hogy mire készül a fiú. Erősen megragadta Alan csuklóját, majd elkiáltotta magát.
– Csendőr!
Alan kikerekedett szemmel bámult a férfira, közben, mint valami riadt állatt, próbált kiszabadulni a férfi szorításából.
– Te kis piszkos tolvaj – korholta a férfi, majd ismét rendőrért kiáltott.
Alan már látta a feléjük közeledő egyenruhásokat, amikor végre kicsúszott a keze a férfi markából, és mint a nyúl, futásnak eredt. Abban jó volt, hisz gyorsabbnak kellett lennie Nolannél, ha jót akart magának, és Nolan nagyon jó futónak számított.
A rendőrök megfújták sípjaikat. Alan nem mert hátranézni, de biztos volt benne, hogy követik. Embereket fellökve iszkolt kifelé a piacról, majd egy szűkebb utcán befordult.
– Állj meg, kölyök! – hallotta a rendőrök kiáltását, de nem engedelmeskedett.
Újabb utcán fordult be. A vöröstégla épületek körbeölelték őt, mégsem érezte magát biztonságban.
A következő kanyarban úgy döntött, hogy taktikát vált, és egy nagyjából egy méter magas téglakerítés mögé ugrott, majd a tövében növő bokrok közé lapult.
Úgy fülelt, mint egy űzött vad, mellkasa szaporán járt fel s alá. Annyira a rendőrökre koncentrált, hogy nem vette azonnal észre a kislányt a kertben, aki most őt figyelte. A lány megköszörülte a torkát, mire Alan riadtan kapta felé a fejét. Nagyjából vele lehetett egyidős, hosszú, szőkésbarna haját copfba fogta, fehér ruhája nem arra utalt, hogy a kertben akart volna játszani.
Alan a szája elé emelte mutatóujját, így kérve a lányt, hogy ne buktassa le. Közben a rendőrök odaértek, és mivel az út kétfelé ágazott, tanácstalanul megtorpantak a kerítés előtt.
– Szia, kislány – hallotta Alan, ahogy megszólítják a gyereket. – Nem láttál erre egy fiút elszaladni?
A lány nem szólalt meg azonnal. Alan szíve a torkában dobogott, és a kislány arcáról sem tudta leolvasni, hogy mit fog tenni, amitől még idegesebb lett.
Aztán a lány elmosolyodott.
– De láttam – helyeselt, mire Alan minden izma megfeszült. A kislány felemelte jobb kezét, és az utca végére mutatott. – Arra ment.
– Köszönjük – mondta a rendőr, majd egyencipők vad kopogása zendült fel.
Alan már mászott volna ki, amikor a kislány leintette.
– Még ne! – szólt rá, közben a távolba révedt. Aztán lassan Alan felé fordult. – Most már mehetsz.
Alan, már a kerítéshez lépett, hogy kimásszon rajta, amikor visszafordult.
– Köszönöm – mondta, majd elbizonytalanodott. – Miért segítettél?
– Nem tudom, miért üldöznek, de nagyon cuki vagy – mosolygott a kislány.
Alan érezte, ahogy elönti arcát a pír. Zavartan mászott ki a kerítésen, majd vetett egy utolsó pillantást a lányra.
– Alan vagyok – mondta.
– Sydney – integetett neki a kislány.
Alan igyekezett minél láthatatlanabb maradni, és csak akkor lélegzett fel, amikor már ismét a rejtekhelyen volt.
Nolan azonnal hívatta, amint megtudta, hogy hazatért.
Alan kipakolt mindent a rozoga, ütött-kopott asztalra, ami mögött Nolan ült, majd hátrébb lépve várta, hogy a fiú mondjon valamit. Charlie némán állt Nolan mellett, és szomorúan figyelt.
– Ez elsőre nem is rossz – nyugtázta Nolan a zsákmány látványát. – De azt csiripelik, hogy volt egy kis malőr. Igaz ez?
Alan keze ökölbe szorult. Nem tartotta igazságosnak, hogy Nolan felelőségre vonja.
– Nem volt semmi baj – hazudta.
– Jó válasz – vigyorodott el Nolan, majd legyintett, jelezve Alannek, hogy távozhat.
Alan már a lakrészében volt, amikor ellibbent a vászon, amivel elkerítette magának a saját privát területét, és Charlie jelent meg.
– Nem akarom, hogy ezt csináld – szólalt meg.
– Nincs sok választásom.
– Te ennél sokkal több vagy – lépett közelebb a kislány Alanhez.
– Vagy csak te vagy kicsit elfogult – grimaszolt a fiú.
Charlie felszusszant, és végignézett Alanen.
– Jobb életet akarok neked.
– Hagyd el azt a szemetet – fortyogott Alan, közben abba az irányba mutatott, amerre Nolant sejtette –, lépjünk le innen, és akkor jobb életem lesz.
– Tudod jól, hogy ezt nem tehetem – sütötte le a szemét Charlie. – Ígéretet tettem a bátyjának, mielőtt meghalt volna, hogy vigyázok rá. És én mindig tartom magam a szavamhoz.
Alan elhúzta a szája szélét.
– Akkor mind a kettőnknek azt kell elfogadnia, ami van.

1990 tele

Alan feltartotta a fejét, hogy elállítsa az orra vérzését, de hamar ismét a forgatagba vetette magát. Már nem emlékezett rá, hogy pontosan min vesztek össze, de egyszeriben azon kapta magát, hogy hatalmas bunyó kerekedett belőle.
Gyomorszájon bokszolt egy fiút, mire egy másiktól kapott egy balegyenest. Már készült rá, hogy azt is megüsse, amikor Nolan dörgő hangja állította le őket.
– Itt meg mi a jó franc folyik? – ordította, szeme villámokat szórt. – Egymással nem verekszünk! Azt hittem, ez a szabály tiszta volt mindenki számára.
A fiúk bűnbánóan álltak előtte.
– Ki kezdte? – kérdezte, mire mindenki Alanre mutatott. A fiú azt sem tudta, mit tegyen. Ő már nem emlékezett rá, hogy ki kezdte, de biztos volt benne, hogy nem ő.
– Szóval így állunk? – lépett Nolan közelebb Alanhez. – Ekkora fenegyereknek érzed magad?
– Nem – morogta.
– Ha így van – folytatta Nolan, figyelmen kívül hagyva, amit a fiú mondott –, akkor nyilván készen állsz az éles bunyóra is, igaz?
Charlie közelebb lépett.
– Kérlek, Nolan, ne tedd ezt.
– Hallgass – rivallt a lányra, mire a fiúk körülöttük összerezzentek, és Alant leszámítva mind eliszkoltak. Nolan közelebb hajolt Charlie-hoz. – Ha még egyszer megszólalsz, nem állok jót magamért. Értetted?
– Igen – sütötte le a szemét a kislány.
Nolan ismét Alan felé fordult.
– Leszervezek neked egy meccset holnapra. Ajánlom, hogy megnyerd, ha már ekkora mellényed vagy – közölte, majd mielőtt Alan bármit mondhatott volna, távozott.
A hely, ahova mennie kellett, egy kihalt parkoló volt. Imitt-amott hordókból lángnyelvek csaptak fel, megvilágítva a sötét teret. A tűz és a nézők testmelege felmelegítette a levegőt, Alan mégis átölelte magát, ahogy bizonytalanul közeledett a küzdőtér felé.
Egyedül érkezett, Nolan kifejezetten megtiltotta bárkinek, hogy elkísérje őt. Ez valószínűleg a büntetés része volt.
A hangos hard rock Alan egész testében dübörgött, így nem érezte annyira, hogy minden porcikája remeg. Még nem is tudta felmérni a terepet, amikor már hallotta, hogy szólítják a ringbe; a ring az emberek által körbekerített területet jelentette, amit megszórtak némi homokkal.
Alan ellenfele egy izomkolosszus volt. Ahogy a férfi a fiú elé lépett, Alan megrettent. Biztosra vette, hogy Nolan szándékosan tervezte így. Bár tudta, hogy nincs esélye, mégsem akart megfutamodni; inkább vállalta, hogy puhára verjék, minthogy szégyenbe kerül.
Megszólalt a gong, és a hatalmas férfi azonnal támadásba lendült. Alannek csupán annyi előnye volt vele szemben, hogy sokkal kisebb volt nála, így fürgébb is. A férfi több ütését is sikerült kikerülnie, és gyorsan lecsapott, amikor lehetősége volt. Már arra gondolt, hogy talán mégis van esélye, amikor a férfi hatalmas ökle célt ért; arcon vágta. Alan hallotta, ahogy reccsen az orra, amiből aztán ömlött a vér. Talpon maradt, de megtántorodott, és nem tudta elég gyorsan kikerülni a következő csapást, ami az oldalát érte. Ellenfele annyira belemerült az ütlegelésbe, hogy még akkor is belerúgott egyet, amikor már Alan a földre került.
Aztán a fiú meghallotta egy nő kiáltását, majd a bíró sípját, ami leállította a mérkőzést. Valaki felnyalábolta őt, és levitte a küzdőtérről.
Szeme bedagadt, felrepedt szemöldökéből belefolyt a vér. Leültették egy székre, majd valaki meleg, nedves ronggyal megtörölte az arcát.
– Neked teljesen elment az eszed, öcsi? – korholta egy fiatal nő kedvesen. – Mégis mit hittél, hogy lehet bármi esélyed is ellene?
– Nem az én ötletem volt – nyöszörögte Alan.
– Akkor kié?
– Az apámé – motyogta.
A nő felciccent.
– Szép kis apa lehet az ilyen – pufogott, közben Alan érezte, ahogy ellátja a sebeit. – Sydney, kérlek, hozz valami fertőtlenítőt.
Alan a név hallatán megpróbálta kinyitni a szemét. Felszisszent a fájdalomtól, de sikerült résnyire kinyitnia. Kedves, fiatal női arc mosolygott rá, amit sötétbarna, hosszú haj keretezett.
– Ne erőlködj – kérte a fiút, de Alan feljebb ült a székben, és az imént szólított lányt kereste. Elsőre nem látta sehol, aztán a lány megjelent egy üveg vodkával.
– Csak ezt találtam – csilingelt a hangja, és a nő felé nyújtotta, aki felnevetett.
– Ez is megteszi – mondta, majd mielőtt Alan bármit is tehetett volna, meglocsolta az alkohollal az arcát.
– Áu – szisszent fel Alan, és hátrált a székben. – Ez csíp.
Visszacsukta a szemét, de még mindig Sydneyre gondolt. Vajon az a lány volt, aki néhány éve megmentette őt a rendőrök elől? Kíváncsi lett volna, mit keres egy ilyen kétes helyen, de nem kérdezte meg.
Helyette, legnagyobb meglepetésére, Sydney szólalt meg.
– Merre laksz? – kérdezte.
– Nem mondhatom meg – intett nemet a fejével.
– Nem fogjuk elmondani senkinek – vette át a szót a fiatal nő –, de ilyen állapotban nem tudsz egyedül hazamenni.
Alan nem tudta, mitévő legyen, és bár Sydney már bizonyította, hogy bízhat benne, mégis jobbnak érezte, ha tartja velük a háromlépés távolságot.
– Vagy – folytatta a nő –, akár a legközelebbi kórházba is elvihetünk.
– Azt ne! – pattant fel idegesen a székről Alan.
– Akkor mond meg, hogy hol laksz – kérte Sydney.
Alan felszusszant, majd vonakodva bár, de elmondta nekik, merre találják a rejtekhelyet. Sydney ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjék, így együtt keltek útra. Gyalogszerrel mentek, hogy ne keltesnek nagy feltűnést. Már félúton jártak, amikor Alan bátorságot vett magán.
– Mit kerestél ott? – kérdezte Sydneytől, de a kislány nem válaszolt azonnal.
– Nem hinnéd el, ha elmondanám – szólalt meg aztán.
Alan ebben nem volt biztos, de nem firtatta tovább a dolgot. Amennyire tudta, próbálta nyitva tartani a szemét, hogy lássa, merre mennek. Az elhagyatott raktár épülete előtt megálltak.
– Megérkeztünk – jegyezte meg a nő, aki eddig támogatta a fiút.
Alan látta, ahogy egy alak közeledik feléjük.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége – szólalt meg Charlie.
– Hát te? – szólította meg a kislányt döbbenten az Alant támogató nő.
– Ria – üdvözölte őt hanyagul a kislány. – Rég találkoztunk.
– Nagyon rég – helyeselt a nő. – A gazdád? – kérdezte Alanre bökve.
– Nem – ellenkezett Charlie. – Én neveltem fel.
A választól döbbent csönd állt be, amit Charlie újabb megszólalása tört meg.
– Köszönöm, hogy hazahoztátok, de tűnjetek el, mielőtt a gazdám észrevesz titeket – sürgette őket.
Alan szeretett volna még beszélni Sydneyvel, de a lány és a nő hallgattak Charlie-ra, és gyorsan elbúcsúztak. Kettesben maradtak Charlie-val a hideg éjszakában. Alan leült a földre, így arca nagyjából egy vonalba került a kislányéval. Megérezte a lány apró kezét, ahogy megsimogatja feje búbját.
– Esélyem sem volt – suttogta.
– Tudom – válaszolt Charlie. – Bár nem akartam, de belátom, hogy nincs választásom. Készülj fel, megtanítalak verekedni.

1991 nyara

– Egyenes háttal – mordult Alanre Charlie.
– De hisz egyenes – morogta a fiú.
– A fenét – korholta a kislány.
Alan már nagyon fáradt volt. Órák óta gyakoroltak; Nolannek dolga akadt, amihez nem volt szüksége Charlie-ra, ki kellett használniuk. Az ilyen pillanatokat mindig kihasználták a gyakorlásra.
– Lehetnél az én fegyverem – tűnődött Alan, miközben azt az ütésformát gyakorolta, amit a kislány mutatott neki.
Charlie felnevetett.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz meg kell lennie benned annak a plusznak, ami ehhez kell – mondta.
– És megvan bennem? – kérdezte Alan.
Charlie nem válaszolt, csak elmosolyodott.
– Egyébként is olyan fura lenne, nem? Hisz felneveltelek.
– Nem érdekel – morogta a fiú. – Mellettem biztonságban lennél.
Charlie elkomorodott, figyelte, ahogy Alan gyakorol. A fiú sem firtatta tovább a dolgot.
– Ki az a Ria? – kérdezte.
– Ez hogy jutott eszedbe? – döbbent meg a kislány.
Alan megvonta a vállát.
– Ria fegyver, akárcsak én – felelte Charlie.
Alan leeresztette a karját, és abbahagyta a gyakorlatot. Döbbenten fordult a kislány felé.
– Milyen fegyver?
– Pillangókés.
Hát ezért volt ott aznap Sydney, gondolta Alan, ő is fegyverforgató, mint Nolan.
Már szólásra nyílt a szája, amikor mérges hang dörrent mögötte.
– Ti mi a jó fenét műveltek?
Alan idegesen fordult meg. Nolan úgy magasodott előtte, mint egy lecsapni készülő medve. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, Nolan durván ellökte az útból Alant, és Charlie-hoz trappolt, majd felrántotta a kislányt a földről.
– Elárulsz engem? – sziszegte.
– Ne, Nolan – kiáltotta Alan, fölpattant a porból, és a fiúhoz ugrott. – Nem az ő ötlete volt.
– Fogd be, kis szaros – lökte el magától a fiút, majd megütötte a kezében tartott kislányt.
– Védd meg magad! – könyörgött Alan a lánynak könnyeitől fulladozva.
De Charlie nem tett semmit, üres tekintettel tűrte Nolan minden csapását. Alan érezte, ahogy elönti a méreg. Ismét felpattant a földről, és Nolannak esett. Nem gondolkozott, csak ütötte, ahol érte.
Nolan megfordult, és megragadta Alan grabancát.
– Nem vagy nekem ellenfél – sziszegte. – De ha ilyen komoly harcosnak érzed magad, akkor vegyük komolyan a dolgokat.
Szabad kezével rászorított a fiú torkára.
– Nincs semmi közöd hozzá, hogy mit teszek a fegyveremmel. Talán a helyemre pályázol? Te akarsz lenni a vezér?
Alan idegesen rázta a fejét.
– Nem bánom – vigyorodott el. – Este megküzdünk, te meg én. És aki nyer, az lesz a Szellemek főnöke.
Elengedte Alant, és még a ruháját is megigazította, mintha tényleg egy gondoskodó apa lenne. Miután végzett, mélyen a fiú szemébe nézett.
– Nincs olyan, hogy feladom – vigyorodott el. – A harc életre-halálra fog szólni, szóval én a helyedben felkötném a gatyám – súgta, megpaskolta Alan vállát, majd távozott.

Estére Alan már felkészült rá, hogy neki vége, bár nem akart meghalni. Nolan kötelezte az összes Szellemet, hogy legyenek jelen kettejük harcán, mondván, hogy ez mindannyiukra vonatkozik.
– Ennek elment az esze – szólalt meg Oliver, aki Alan mögött állt. – Semmi esélyed nincs ellene.
– Ne ijeszd meg szegényt még jobban – mondta Rose. – Nem látod, hogy így is mennyire kivan?
Alan idegesen toporgott, majd megérezte, hogy Oliver valami hideg fémet nyom a kezébe. Az a pillangókés volt az, amivel annyit gyakorolt. Kikerekedett szemmel fordult a fiú felé.
– Ne ringasd magad tévhitbe – komorult el Oliver. – Ha teheti, akkor megöl téged, és Charlie hiába nevelt fel, ő Nolant szolgálja. Márpedig ők ketten gyilkos párost alkotnak.
Alan keze megremegett, de rámarkolt a késre. Megfagyott ereiben a vér, amikor meghallotta a gongot. Nolan önelégült vigyorral várta őt a ringbe, amit a gyárépület közepén alakítottak ki. A Szellemek lélegzetvisszafojtva figyeltek.
Nolan öklén ott csillogott ezüstösen Charlie. Alan alig fogta fel, hogy elkezdődött a meccs, amikor Nolan támadásba lendült. A fiú hajlékony volt és fürge, Alannek mégis sikerült kikerülnie. Leblokkolta a halálfélelem, nem tudta, mit kéne tennie, de ahogy egyre több csapást kapott, majd védett ki, bekapcsolt a túlélőösztöne. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Visszaütött, és több csapása is célt ért, amin Nolan őszintén meglepődött, de hamar visszanyerte hidegvérét.
– Gyenge vagy ehhez – sziszegte, közben támadt. – De végre ürügyet adtál nekem, hogy megszabaduljak tőled.
Következő ütése egyenesen gyomorszájon találta Alant. A fiú kétrét görnyedt.
– Charlie sem fog megsiratni, hiába hiszed azt, hogy ragaszkodik hozzád – ingerelte őt Nolan. – Kis naiv hülye. Ez egy fegyver, nem érez semmit.
Alant egy pillanat alatt elragadta a méreg, és heves támadásba kezdett. Elvesztette a kontrolt cselekedetei fölött, ütés helyett csupán kalimpált.
– Ebből is látszik, mennyire szánalmas vagy – nevetett Nolan, és a bokszert viselő kezével Alan felé suhintott.
Alan próbált elugrani előle, de nem volt elég gyors. Mivel alacsonyabb volt Nolannél, így a fiú ökle pontosan a szemét találta el. Alan érezte, ahogy Charlie éle végigszántja mindkét szemét. Felordított fájdalmában, és ahogy hátrált megbotlott, elesett.
A Szellemekből sikoly formában szakadt ki a feszültség.
– Most fejeztem be ezt az egészet – közölte Nolan szárazon.
Alan nem látott semmit, szeméből ömlött a könnyel keveredett vér, kinyitni sem bírta. Idegesen hátrált, ahogy megérezte, hogy Nolan közeledik felé.
Nolan egy pillanat alatt fölötte termett. Kemény öklével ütötte minden porcikáját. Alan a karjával próbálta védeni magát, de a pánik annyira átjárta, hogy mozdulni sem mert.
– Védd magad – ordította Oliver, ami kirántotta Alant a tehetetlenségből, és Nolan felé csapott.
Charlie lerepült a fiú kezéről, de Nolan nem hagyta abba Alan ütlegelését.
– Hagyd abba – kiáltotta vékony hangján Charlie.
Alan magához tért. Előkapta a zsebéből a pillangókést, egy pillanat alatt kinyitotta, majd Nolan felé döfött. Érezte, hogy a penge célt ért, de nem látta, hol találta el.
Hangos sikolyok hallatszottak.
Alan megérezte társai félelmét.
Aztán megértette. A fölé magasodó Nolan teste elvesztette tartását.
A fiú élettelenül zuhant rá.
Körülötte zsongani kezdtek a többiek. Az idősebbek utasításokat ordítoztak, hogy vigyék el a kicsiket, majd valaki leemelte róla Nolan testét.
– Meghalt? – kérdezte halkan Alan.
– Meg – jött a tömör válasz Olivertől, majd talpra segítette Alant, és elkiáltotta magát. – Üdvözöljétek illőn az új vezérünket! – Magasba emelte a fiú kezét.
Füttyszó és kiáltozások zendültek fel. Alan döbbenten állt, és egyáltalán nem értette, hogy társai hogyan tudnak ennyire könnyen túllépni a fiú halálán, akinek mindent köszönhettek.
Megölt egy embert.
A tudattól megremegett a lába, és térdre rogyott. Elsírta magát, amitől az eddig is lüktető szeme még jobban megfájdult.
– Charlie – szipogta.
– Itt vagyok – jött a szelíd hang a közvetlen közelből.
Kinyújtotta a kezét, kitapogatta a kislány törékenynek tűnő testét, magához vonta, és átölelte. Fejét beletúrta a lány pólójába.
– Megöltem – motyogta.
– Igen – helyeselt Charlie, közben apró kezével Alan fejét simogatta. – Ezt nem teszi már jóvá semmi. Együtt kell élned vele.
– Nem akartam – zokogta Alan. – Gyűlöltem, rossz ember volt, de nem akartam megölni.
– Tudom – súgta Charlie. – El kell látnunk a sebeidet.
Alan eltolta magát a lánytól. A szemébe akart nézni, de csak foltokat látott.
– És veled mi lesz? – kérdezte, mert tudta, hogy a fegyverek gazda nélkül meghalnak.
– Emiatt ne aggódj – simította meg a kislány Alan arcát. – Mostantól te vagy a gazdám.