Megkésett levelek

Fotó: pixabay.com

Zoli épp egy hatalmas barna kartondobozt cipelt ki az udvarra. A szülei kérték, hogy nézze át az összes dolgát, és dobálja ki, amire nincs már szüksége. Apukája még egy hordót is felállított a kertben, és tüzet rakott benne, hogy az éghető szemetet abba rakja.
Csupán két hete, hogy leérettségizett, és visszafordíthatatlanul befejezte a gimnáziumot.
Minden osztálytársa és barátja máshol fog továbbtanulni. Ő a Szegedi Tudományegyetemre jelentkezett, a két legjobb haverja meg pont az ország másik felén fog villanyszerelőnek tanulni. Már most hiányzott neki mindenki, pedig alig kezdődött el a nyár.
A kertbe vezető ajtónál megállt, és artistát megszégyenítő módon egyensúlyozott a dobozzal, hogy meg tudja fogni a kilincset. A hordóhoz lépve letette terhét a földre, majd bizonytalanul beletúrt.
Betelt szótárfüzeteket, és agyonfirkált matek jegyzeteket dobott gondolkodás nélkül a tűzre, majd egy gumival összefogott levélköteg akadt a keze ügyébe.
Kivette a dobozból, és felegyenesedett. Egy darabig csak nézegette őket. Nagy gonddal összehajtogatott és beborítékolt írások pihentek a kezében. Tudta, mit tartalmaznak, hisz ő írta mindet.
Óvatosan kihúzta a gumi alól az első levelet.
Ennyi állt, dőlt betűkkel a borítékon: Dórinak.
Kinyitotta a levelet, majd gyorsan átfutotta tekintetével. Elmosolyodott, és hangosan beleolvasott.

Nem bírtam levenni rólad a szemem, amikor az osztályfőnök bemutatott nekünk, mint új osztálytársat. Ott álltál előttünk, zavartan, és a copfodból kihullott barna hajtincsedet csavargattad az ujjaid között. Aznap nem szólítottalak le, pedig szerettelek volna. Csak lopva néztelek, ahogy a csajokkal barátkozol. Üde színfoltjává váltál a mi elcseszett társaságunknak.

Halkan felnevetett, aztán a tűzbe dobta a levelet, majd kihúzta a következőt, és abba is beleolvasott.

Már egy hónapja az osztálytársunk vagy, és fizika órán végre mellém ültél. Persze ennek pusztán az volt az oka, hogy nem akadt máshol hely. Egész órán be nem állt a szám, csak dőlt belőlem a hülyeség. Sajnos, ha zavarban vagyok, akkor gondolkodás nélkül pofázok bármiről, ami eszembe jut. Most egészen biztos, egy idiótának tartasz. Láttam is az arcodon. Olyan kérdőn néztél rám, bár mosolyogtál, amit jó jelnek vettem.

Arcát a tenyerébe temetve csóválta meg a fejét.
– Mekkora marha voltam – motyogta, majd ez a levél is az enyészeté lett, és jött a következő.

Valamit jól csinálhattam, mert azóta a fizika óra óta, már olyankor is előfordult, hogy mellém ültél, amikor máshol is akadtak üres székek. Tegnap még az ingemet is megdicsérted. Azt hiszem, sűrűbben fogom hordani.

– Hamarosan kész az ebéd! – szűrődött ki a házból Zoli anyukájának lágy hangja. – Rendben – kiabált az ajtó felé, majd újabb levelet vett elő.

Ma láttam, ahogy Gábor csapja neked a szelet, és elöntötte az agyamat a méreg. Az nem lehet, hogy az a tahó tetsszen neked! Nem akarok féltékenykedni, de ez így akkor sincs rendjén. Gábor egy önimádó, beképzelt idióta. Azt ne mond, hogy tényleg egy ilyen fiú kell neked?

Szemöldök ráncolva nézett a kezében tartott papírra.
– De jó, hogy ezt sem adtam oda neki – morogta, majd figyelte, ahogy az írását felemészti a tűz.

Már nagyon vártam az osztálykirándulást, és miután mellém ültél le a buszon, úgy éreztem, hogy ez nem is lehet ennél tökéletesebb. Végre helyre állt az univerzum rendje, és én vigyorogva bámultam Gábor vöröslő képét.
Végig beszélgettem veled a majd két órás utat. Meglepődtem, hogy te is szereted a videójátékokat, főleg, hogy nem azokat a csajos fajtákat. Ettől még szimpatikusabbá váltál.
A kellemes vattacukor illatod egész úton meg-megcsapta az orromat. Borzasztó nehezen lepleztem, hogy mennyire oda vagyok érted. Játszani akartam a laza csávót, de amikor valami érdekes mellett haladtunk el, és te áthajoltál előttem, hogy kinézhess az ablakon, akkor olyan hevesen vert a szívem. Biztos voltam benne, hogy lebukok.

Megszólalt a csengő, majd felcsendült Zoli nagymamájának érces hangja. A vasárnapi ebédre mindig átjött hozzájuk.
Zoli vett egy mély levegőt, és bár bizonytalanul, de ezt a levelet is tűzre vetette. Már nem volt sok hátra. A következőt ismét végig futotta a szemével, majd megrázta a fejét.
– Ez unalmas. Már nem is tudom, miért írtam egyáltalán le – motyogta magának, és elolvasás nélkül beledobta a hordóba.
A következő levélnél elmosolyodott.

Ma fehér alapon piros pöttyös ruhában jöttél. Úgy néztél ki, mint egy túró rudi… egy nagyon csinos túró rudi. Egész nap arra vártam, hogy mikor lesz végre olyan óránk, ahol mellém ülsz majd le. Az a gyökér Gábor megint próbálkozott nálad, de láttam rajtad, hogy annyira nem vagy vevő rá. Persze kedves voltál vele. Te mindenkivel kedves és türelmes vagy. Nem is csodálkoztam rajta, amikor mondtad, hogy óvónő szeretnél lenni. Illik hozzád.

– Zoli, gyere enni! – hallotta anyukája hangját.
– Megyek – válaszolta, de nem mozdult. Megtörölte a szemét. Nem tudta eldönteni, hogy a füsttől lett könnyes vagy a feltódult emlékektől.
Újabb borítékot vett elő a gumi alól, ami már nem tartott semmit, csak meglazulva lógott a leveleken.

A tegnapi nap volt életem legjobb napja! Elhívtalak az esti sulibuliba és igent mondtál. Pedig annyira izgultam, hogy buli helyet pulit mondtam. Teljesen levert a víz, főleg miután olyan vidáman felkacagtál. De a válaszod után, már csak azt vártam, hogy végre érted mehessek.
Nagyon szép házban laktok, csak a bátyád ijesztő picit… meg apukád, de ő nagyon. Hatalmasat nyeltem, amikor végigmért. Mint, aki azt számolgatja, hogy melyik testrészem mekkora dobozba fér el. Szerintem az életemet mentetted meg, amikor oda libbentél mellénk.
Annyira gyönyörű voltál. Leesett az állam a látványtól, bár apád intelmei meg az óriási lapát keze komoly visszatartóerőnek bizonyultak. Még tánc közben is alig mertem hozzád érni.
Azt hiszem, amikor hazakísértelek, akkor kellett volna szerelmet vallanom neked, de elbénáztam az egészet. Tennem kellett volna valamit, megcsókolni vagy legalább bókolni, de megláttam apádat az ablakban, és meghátráltam.

– Hülye idióta – szidta magát, aztán hagyta, hogy ezt az üzenetét is a füst vigye fel a magasba, egészen a végtelen égig.

Úgy döntöttem reggel, hogy megvárlak az iskola bejáratában, és jó ötletnek bizonyult. A mosolyod kiváló napindító volt. Sajnos a folytatás mégis borúsabbra sikerült, mint amilyenre terveztem. Az óvónőképző, ahova menni szeretnél, a világ másik felén van. Ez így nem jó. Hogy fogunk ezek után találkozni? Én nem akarom, hogy a barátságunk véget érjen a gimivel. Pedig most határozottan úgy fest, hogy ez fog történni.

Miután ez a levél is megsemmisült, észre vette, hogy amit a kezében tart, az már az utolsó. Egy pillanatra megfeszült, és a szíve is hevesebben vert, aztán lerázta róla a gumit, ami hangtalanul egy fűcsomóra hullott.
Nézegette a borítékot. Ezen is ugyanaz szerepelt, mint az összesen: Dórinak. Tétován bontotta ki, és húzta elő belőle a levelet. Nem volt benne biztos, hogy ezt is el akarja olvasni, végül mégis vett egy mély levegőt és belevágott.

Ma ismét vártalak a bejárat előtt, ahogy az elmúlt hónapokban minden nap. Szokásommá vált, és úgy láttam rajtad, hogy egyáltalán nem bánod, sőt, örülsz is neki.
Azt az ingemet vettem fel, amire még ismeretségünk elején azt mondtad, hogy jól áll nekem, és vettem egy szál virágot is. Izgatottan toporogva figyeltem az utca végét, hogy mikor jelensz meg, de nem jöttél. Olyan sokáig vártalak, hogy elkéstem az első óráról.
Lesütött fejjel osontam be a terembe, és hangtalanul leültem a helyemre. Síri csend fogadott. Az osztályfőnök idegesen méregetett, de nem csak engem. Mindenkit.
Vártam a szentbeszédet arról, hogy mennyire nem helyénvaló a késés, és ha így folytatom, akkor soha nem fogok találni egy munkahelyet sem, mert ők nem fogják tolerálni az ilyen magatartást. De a fejmosás elmaradt.
Kis várakozás után a tanárnő megköszörülte a torkát, majd elmondta nekünk, hogy nem jössz iskolába… soha többé…
Nem leszel óvónő, mert amikor előző nap hazafelé tartottál, egy részeg sofőr elvesztette az uralmát az autója fölött, és fékezés nélkül a járdára hajtott.
A mentők nagyon hamar kiértek, de te… te…

Szaggatottan felsóhajtott, majd megdörzsölte a szemét.
– Aznap akartam bevallani az érzéseimet neked.
A levélről az ég felé emelte a tekintetét.
– Elkéstem vele, ahogy ezekkel a levelekkel is – mondta, majd az utolsó levelet is a hordóba dobta, és figyelte, ahogy szavai a papírral együtt tűnnek el.