Ellenmérgek

Fotó: pixabay.com

Lukasz elmélyülten figyelte a Bunsen-égő lángja fölé tartott lombikot. Időnként sűrű, barna hajába túrt. Az áttetsző folyadék, amit melegített a hő hatására lassan elszíneződött; sűrű méregzöld masszává vált.
A laborja, amit az alagsorban rendezett be, bár tágas volt, de sötét. Csupán pár kisebb olvasólámpa égett imitt-amott, és a Bunsen-égő lángja, aminek fénye ott táncolt az arcán.
Letette a lombikot, és egy másikat vett kézbe, amiben világos rózsaszín, híg folyadék lötyögött. Már öntötte volna a sötét masszához, amikor valaki megszólalt a háta mögött:
– A szolgálataira volna szükségünk.
Lukasz megugrott, amitől sokkal több folyadék löttyent a masszához, mint amennyit szeretett volna hozzáadni. A méregzöld anyag nőni kezdett szétfeszítve az üveget. Egyre szélesebbre és magasabbra terjeszkedett. Hatalmas buborékok jelentek meg a felszínén, majd büdös, kén szagú füstöt eregetve kipukkadtak.
A közepén az eddigieknél sokkal nagyobb buborék növekedett. Amikor már nem bírt tovább tágulni, egy hangos pukkanással felrobbant beterítve Lukaszt a trutyival.
Megfordult a gurulós székével, hogy lássa váratlan vendégét. A férfi fekete egyenruhát és barna, csuklyás köpenyt viselt.
– Ki a megkeseredett isten verése vagy? – fakadt ki, közben még mindig a masszát törölgette az arcáról.
– A Legfelső Tanács kéme.
– Ezt látom magam is, köszi. Nem erre voltam kíváncsi. Egyébként a frászt hoztad rám. Hogy a görcsbe jutottál be?
A férfi a bejárat felé mutatott.
– Nyitva volt az ajtó, nem volt nehéz dolgom – mondta, majd visszafordult Lukasz felé. – Egyébként Thaddeus Wanek vagyok.
– Örvendek! – vigyorodott el Lukasz. – Akkor Teddy fiú, ezzel a lendülettel távozhatsz is.
– Szükségem van a segítségére – ellenkezett Thaddeus. – Úgy tudom maga a legjobb méregkeverő a városban.
Lukasz ölbe fonta a karját.
– Tágítsd nyugodtan azt a kört. Egyébként meg sokra mész a segítségemmel, ha előtte ilyen udvariasan elteszel láb alól. Csengőről vagy kopogásról nem hallottál? Anyádék nem meséltek róla, hogy ilyen is van?
Thaddeus nem válaszolt. Lukasz letörölte magáról a maradék kulimászt is, majd megadóan felszuszant.
– És mi kéne?
– A társam veszélybe került.
– Akkor a társad majd kimászik belőle.
Thaddeus megcsóválta a fejét.
– Nem, nem érti. Megmérgezték. Sürgősen kell valaki, aki ellenanyagot tud készíteni, különben meghal.
Lukasz felállt a székéből és elindult a kijárat felé, közben jelezte a férfinek, hogy kövesse.
– És hol van a társad?
– Ez kicsit bonyolult – bizonytalanodott el Thaddeus.
– Mi bonyolult van benne? – döbbent meg Lukasz. – Ha több részben van a város minden pontján, akkor megsúgom, hogy azon már semmilyen ellenméreg nem segít.
– Nem, nem – ellenkezett a férfi. – Épp csak még ki is kéne menekíteni.
Lukasz felsétált a lépcsőn, és kilépett a kocsmájába.
Egy vendég sem ült az asztaloknál.
Beállt a pult mögé majd elővett egy üveget meg egy poharat, és töltött magának az aranysárga italból.
– Nagyon szurkolok majd – vigyorgott a férfi felé, aztán lehajtotta az italt.
– Szeretném ehhez is a segítségét kérni.
– Én méregkeverő vagyok, apuskám. Mégis mi a himlőveréses rossznyavalyát kezdjek én terepen?
– Akkor nem segít? – kérdezte Thaddeus, most már kissé türelmetlenül.
A kocsmában sokkal jobbak voltak a fényviszonyok, így Lukasz jobban végigmérte a férfit. Nem lehetett nála sokkal idősebb. Átlagos testalkat, átlagos arc; nem volt rajta semmi, amit az ember megjegyezhetett volna. A szürke hozzá képest színkavalkád volt. Nehezen fért a fejébe, hogy a Legfelső Tanács miért választotta ki ilyen kiemelkedő feladatra.
– És mi van a cimboráiddal? A többi kém miért nem segít?
– Szvetlana a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak nekik – csüggesztette le a fejét a férfi.
– Ki az a Szvetlana? – vonta fel a szemöldökét Lukasz.
– Ő a társam. Neki kéne segíteni.
– Az orosz bigék vadak.
– Miből gondolja, hogy orosz?
– Miért, nem az?
– De.
– A lengyelek meg az oroszok nem épp puszipajtások – húzta el a száját Lukasz. – Történelmi gubancok, meg ilyesmi.
– És ez, hogy kapcsolódik ehhez az ügyhöz? – értetlenkedett a férfi.
– Úgy, hogy én lengyel vagyok, zsenikém – vigyorodott el Lukasz. – De hihetetlen mákod van, mert utálom a történelmet – nevetett és vállon veregette Thaddeust. – Segítek nektek, de ha kinyíratsz, akkor baromi zabos leszek.

***

A Fighters nevet viselő klub, amivel szemben megálltak az alvilág egyik központi helyének számított. Lukasz sokat hallott már róla, és a vezetőjéről is, egy bizonyos Malikról, de még sosem járt itt. A vöröstégla épület homlokzatán három, hatalmas félköríves ablak terpeszkedett, amikből színes, villódzó fény áradt ki. Nyüzsgött körülötte az élet, emberek mentek be, majd jöttek ki az ajtaján.
– Alul öltöztem ehhez a helyhez – nézett végig Lukasz a kinyúlt pólóján és a szakadt farmerjén, majd a mellette álló Thaddeusra pillantott. – Te meg túl.
A férfi mintha a gondolataiból tért volna vissza, kérdőn Lukaszra pillantott, aki a ruházatára mutatott.
– Nem vehetem le, hisz a Legfelső Tanácsot képviselem.
– Ki akarod szabadítani a társad?
– Igen – bólintott határozottan Thaddeus.
– Akkor képviseld a Tanácsot kicsit diszkrétebben.
Thaddeus elhúzta a száját, közben hol jobbra, hol balra nézett, majd levette barna köpenyét és a mögöttük nyíló sikátor egyik kukája mögé rejtette. Lukasz nézegette egy darabig a talpig fekete egyenruhában mellé lépő férfit, majd megszólalt:
– Egy fél fokkal jobb. Így talán csak idiótának néznek majd. Na, gyere – intett neki, és már el is indult.
Már a bejárathoz ért, amikor Thaddeus megszólalt.
– Csak így be akar menni?
– Miért? Pukedlizzek vagy álljak kézen?
– Nem erre gondoltam…
– Tudom mire gondoltál, Teddy fiú, de én nem vagyok katona, csak egy csávó, aki bulizni jött – magyarázta vidáman, közben a csuklóját nyújtotta az ajtónállónak, aki határozott mozdulattal a klub pecsétjét nyomta rá.
Ahogy visszafordult látta, hogy az őr gyanakvón méregeti Thaddeust, és nem úgy néz ki, mint aki pecsétet akar adni neki.
– Nyugi, nagyfiú – szólt az ajtónállónak. – Velem van, csak azt hiszi magáról, hogy valami szuperhős vagy mi. Kicsit zakkant a csávó – forgatta a mutatóujját a halántékának nyomva.
Az őr mély dörmögő hangot hallatott, amit Lukasz nevetésnek könyvelt el.
Thaddeus megkapta a pecsétjét és Lukasz után sietett.
– És most? – próbálta túlkiabálni a hangos gépzenét.
– Miért engem kérdezel? Te vagy a kém, mond meg te, hogy hogyan tovább.
Lukasz érdeklődve nézett körbe. Amennyire a fel-felvillanó kék, zöld, piros meg sárga fényektől és a padlón tekergőző füsttől látta, a falak mentén több pult is volt. A hozzájuk legközelebbi felé indult el, utat törve magának a táncoló tömegen.
– Kettő sört – kiabálta a pultoscsajnak.
Megfordult és a pultnak támaszkodva figyelte a rengeteg embert.
– Igen, kém vagyok – szólalt meg Thaddeus –, de nem szoktam hozzá a terepmunkához. Engem a Tanács megfigyelésre alkalmaz, ugyanis olyan dolgokat is észreveszek, amiket más nem.
– Mint például?
– Például, hogy maga napok óta nem aludt, és nemrég találkozott egy farkassal.
Lukasz szeme elkerekedett.
– A farkast miből gondolod?
– A nadrágjára és a pólójára ragadt pár szőrszál.
– Kutya is lehetett.
Thaddeus megcsóválta a fejét.
– Nem, ez nem kutya volt. A csuklóján még nagyon halványan látszik egy tollal írt szöveg. Este kilenckor találka a farkassal.
– Te aztán tényleg jó megfigyelő vagy – vigyorgott Lukasz. – Sasszem. Aztán hogyan tovább, hol van a társad?
– Az alagsorban.
A pultos letett eléjük két korsó sört. Lukasz nagyot kortyolt a habzó italból.
– Ha már ilyen jó a megfigyelőképességed, akkor mondd meg, hol a lejárat az alagsorba.
Thaddeus habozás nélkül a túloldal felé mutatott. Lukasz hunyorogva figyelt a megadott irányba, és észre is vette az ajtót, ami mellett két őr állt.
Visszafordult a korsójához.
– Idd meg a söröd, Teddy fiú – mondta, és ismét belekortyolt az aranysárga folyadékba.
– Nem megyünk oda? – értetlenkedett a férfi.
– De, miután megittuk a sört.
Az üres korsókat ott hagyva indultak el, de a vonagló emberek közt nehezen tudtak utat törni.
Egy fiatal, részeg lány Lukasz nyakába kapaszkodott.
– Táncolj velem, szépfiú – mondta, bár picit belegabalyodott a nyelve.
Lukasz arca akaratlanul is eltorzult a tömény alkoholszagtól, ami a lányból áradt. A lány megbicsaklott, ahogy közelebb akart lépni hozzá, és csak annak köszönhette, hogy nem esett el, hogy átkarolta Lukaszt.
– Táncolnék veled, cicám – magyarázta a kocsmáros –, de azt a táncot, amit te jársz, nem ismerem.
A lány láthatóan nem értette a célzást, közelebb bújt, és ujjaival Lukasz tarkóját cirógatta.
– Gyönyörű a szemed – súgta alkoholtól kipirosodott arccal.
– Mind a négy?
A lány kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Nem számít – legyintett Lukasz.
Finoman lehámozta magáról a fiatal lány kezét, és egy mellettük táncoló fiú köré tette. Abból a fiatalból is erős alkoholszag áradt.
– Tökéletes pár – vigyorgott Lukasz, majd folytatta az útját az ajtó felé.
Már csupán pár lépésre voltak a bejárattól, amikor Thaddeus megfogta Lukasz karját.
– Ez meggondolatlanság. Az a két őr nem fog minket beengedni.
– Te fegyverforgató vagy, hol a harcikedved?
– Otthon hagytam – dünnyögte Thaddeus.
– A fegyveredet is?
A férfi megrázta a fejét.
– Itt van nálam, de nem fogok egy zsúfolt helyen nekiállni lövöldözni.
Lukasz a nadrágzsebében turkált, majd egy apró üvegcsét vett elő, amit aztán a markába zárt.
– Várj meg itt, te fegyverforgatók gyöngye – vetette oda Thaddeusnak.
Vett egy mély levegőt, majd kicsit megrázta a végtagjait, hogy lelazuljon. Tett két lépést, majd a harmadiknál megbillent. Mire az őrökhöz ért, már ide-oda dülöngélt és eszetlen vigyor ült az arcán.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre az ott álló két kigyúrt, mogorva képű férfit; neki rontott az ajtónak, hogy belökje.
– Mit művelsz, fiú? – horkant rá az egyik őr, és eltaszította az ajtótól.
Lukasz, mintha elvesztette volna az egyensúlyát megszédülve táncolt egy darabig, de állva maradt.
– Ez nem a wc? – kérdezte tompa hangon. – Brunyálnom kell.
– Nyomorult részeg disznók – dörmögte a másik őr az orra alatt. – Ki nem állhatom őket.
Az a férfi, aki megtaszította Lukaszt az ajtó elé lépett.
– Ez nem a wc – közölte szárazon.
Lukasz vihogva közelebb lépett.
– Ugyan már, öregem, mindjárt összehugyozom magam.
– Ez akkor sem wc – mordult most már erélyesen Lukaszra a férfi.
Lukasz észrevétlenül kinyitotta az apró kis üvegcsét, majd úgy csinált, mint aki elvesztette az egyensúlyát és a férfinek dőlt. Egy apró cseppet csöppentett az őr gallérjára. Másra nem is volt lehetősége, ugyanis a férfi ellökte magától, olyan erővel, hogy Lukasz a földre esett.
Felkönyökölt közben idiótán vihogott, de tekintetét nem vette le a férfiról.
Az őr izzadni kezdett, majd lazított a nyakkendőjén. Egyre nehezebben vette a levegőt.
– Beléd meg mi ütött? – kérdezte a másik őr.
A férfi, akinek a ruhájára cseppentett Lukasz, őrjöngeni kezdett, arca eltorzult, tekintete eltompult, mintha nem a valóságot észlelné. Hirtelen a társára rontott, és öklével teljes erejéből ütlegelni kezdte.
Lukasz felpattant a földről, és intett Thaddeusnak, hogy kövesse.
Az ajtó, amit már nem őrzött senki nyitva volt, így könnyedén be tudtak surranni rajta. Az egyszerű barna faajtó mögött hosszú, keskeny és kihalt folyosó fogadta őket. A hangos gépzene ide csupán tompa morajként szűrődött be.
Lukasz jobbra majd balra nézett. A folyosó mind a két irányba ugyanolyan semmitmondón nyúlt el. Vállat rándított és elindult az egyik irányba.
Thaddeus követte, de visszapillantott az ajtóra.
– Mit művelt vele?
– Nyugi, Teddy fiú, nem lesz semmi baja, azt leszámítva, hogy a társa valószínűleg péppé veri majd – nevetett Lukasz. – Egy kis speckó hallucinogént adtam neki.
Az üres folyosót hideg, fehér fény világította meg. Egy elromlott neonlámpa felé közeledtek, ami halkan zúgott, és időnként kialudt, majd ismét felvillant.
A fehér fal egyöntetűen nyúlt bele a látóhatárba, sehol nem törte meg egy ajtó sem. Percekig sétáltak így, amikor feltűnt a folyosó vége.
– Végre egy ajtó – kurjantotta el magát Lukasz, ahogy észrevette a barna faajtót.
– És most? – kérdezte Thaddeus.
– Most illedelmesen bekopogunk, és szépen megkérjük őket, hogy adják át a társadat – vigyorgott Lukasz.
– Ezt ugye nem gondolja komolyan?
Lukasz nem válaszolt, csak az ajtóhoz lépett és bekopogott.
– De, komolyan gondolja – hüledezett Thaddeus.
Az ajtó kinyílt és egy magas, vékony, komor képű férfi jelent meg előttük.
– Maguk meg kicsodák, és hogy kerülnek ide?
– Mr. Malik küldött, hogy elvigyük a lányt – füllentette Lukasz.
A férfi tekintete elsötétült, amitől még jobban emlékeztetett egy csontvázra. Beesett, karikás szeme összeszűkült.
– Én vagyok Mr. Malik – ejtette ki lassan a szavakat.
– A francba – vigyorgott Lukasz.
Nem volt ideje védekezni, Malik elállt az ajtóból és három verőlegény jelent meg. Az első Lukasz grabancát ragadta meg, és berántotta a szobába. A másik kettő pedig Thaddeussal tette ugyanezt. Lukasz a földre zuhant. A szoba, aminek a padlóján feküdt vakítóan fehér fényben úszott, és semmi bútor nem volt benne egy széket leszámítva, amin valaki ült. Lukasznak nem volt lehetősége jobban megnézni ki az, mert az őr teljes erejéből gyomorszájon rúgta.
Hangos nyögéssel szaladt ki belőle a levegő. Magzatpózba görnyedt.
– Kik vagytok? – hallotta meg Malik rideg hangját.
A verőlegény újabb ütéseket és rúgásokat vitt be neki. Lukasz a karját a fejéhez tartva próbált meg védekezni, közben azon agyalt, hogyan másszon ebből ki. Egy pillanatra meglátta Thaddeust, akit szintén épp annyira helybenhagytak, mint őt.
Felment benne a pumpa.
– Hasznavehetetlen kém – szűrte ki a vértől mocskos fogai közül.
– Ki küldött titeket? – szólalt meg Malik ismét.
Lukasz elordította magát, mire az őr lába megállt a levegőben.
– Hogy a ragyásképű jóistenbe válaszoljunk, ha közben puhára vernek minket?
Malik intett az embereinek, mire azok abbahagyták az ütlegelést. Lukasz is és Thaddeus is ülő helyzetbe tornázta magát. Mindketten felnyögtek párszor. Thaddeus szemöldöke felrepedt, és vér csordogált belőle, Lukasz érzete, hogy eltört az orra. Erősen rámarkolt, amitől a porc reccsenve a helyére ugrott.
– Hogy az a megkeseredett sánta ördögverése – káromkodott Lukasz a fájdalomtól.
– Szóval? – türelmetlenkedett Malik.
Lukasz a férfi mögött álló székre pillantott. Az alak kissé előre dőlt, feje ernyedten lógott, egész testét barna köpeny fedte.
– Neki is az a bűne, hogy bekopogott hozzád? – kérdezte.
A szájában felgyülemlett vért maga mellé köpte a padlóra, bár olthatatlan vágyat érzett rá, hogy a férfi cipőjére célozzon.
– Ideje lenne, hogy ti válaszoljatok az én kérdéseimre – vonta össze a szemöldökét a csontváz szerű alak.
– A lányért jöttünk – szólalt meg Thaddeus.
– A lányért? – tűnődött Malik. Hátrébb lépett a székhez, eloldotta az eszméletlennek tűnő alak kezét, és eléjük lökte. A csuklya lecsúszott a fejéről, így láthatóvá vált véresre vert arca. Rövid fekete haja csatakokban állt össze.
Lukasz tűnődve figyelte egy darabig, bár rossz bőrben volt, mégis észrevett benne valami furát, amit nem tudott mire vélni.
Vigyorogva pillantott fel a férfira.
– Durva buli lehetett.
– Te ilyen mókamester vagy, igaz? – sziszegte a férfi.
Lukasz mocorgott picit, tagjait fájlalva óvatosan a zsebébe nyúlt, és újabb üvegcsét vett elő.
– Nem, elcseszett révészkém, nem vagyok az, csak igyekszem egyszintre kerülni a környezettemmel, hogy jobban megértsem. Jelen esetben a hülyékkel.
Erősen a földhöz vágta a fiolát, majd azonnal az előtte fekvő lányhoz hajolt.
– Tudom, hogy magadnál vagy – súgta. – Iparkodj az ajtó felé!
Szvetlana megmoccant, bár a szeme be volt dagadva, de amennyire tudta, kinyitotta és Lukaszra pillantott.
A szer, ami a fiolából kiszabadult egy pillanat alatt tömény fehér füstté vált, és rohamos terjeszkedéssel beterítette az egész szobát.
– Elkapni őket! – hallatszódott Malik ideges parancsa. – Öljétek meg a két betolakodót, de a lány élve kell.
Lukasz, bár már nem látott semmit, de emlékezett rá, hol volt Thaddeus. Megragadta a karját, és maga után húzta.
– Gyere, te isten verése – morgolódott vele. – Mondtam, hogy ne nyírass ki, igaz?
– És mi lesz Szvetlánával? – hebegte a férfi, de engedelmesen követte a kocsmárost.
– Veled ellentétben, az a bige életrevaló.
Arra ment, amerre az ajtót remélte, közben a verőlegények szentségelését hallgatta. Nekiment a falnak. Kapkodva tapogatózott, majd fellélegzett, amint megfogta a kilincset.
Feltépte az ajtót.
A folyosón Szvetlana várta őket. Bár a lábán állt, de láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy ne essen össze.
Lukasz elengedte Thaddeust, és egy gyors mozdulattal ölbe kapta a lányt.
– Gyerünk, csibém, tűnjünk el innen.
Bár fájt minden porcikája, de a túlélési ösztöne felülemelkedett ezen. Tudta, hogy az a füstfelhő nem fog örökre úgy maradni. Nem foglalkozott vele, hogy Thaddeus követi-e, rohant, ahogy a lába bírta.
Az ajtóhoz érve olyan hirtelen fékezett le, hogy majdnem elejtette Szvetlánát.
– Tegyél le, tudok járni – morogta a lány erőtlenül.
– Persze, cicám, pont úgy nézel ki.
Hátra pillantott, ekkor vette észre, hogy Thaddeus pár méterrel lemaradt, ami viszont aggasztóbb volt, hogy a verőlegények is a nyomában voltak.
– Kapaszkodj – suttogta a lánynak.
Szvetlana erőtlenül átkarolta Lukasz nyakát, a férfi feltépte az ajtót, és bele vetette magát a táncoló tömegbe. Az őrök, akiket egymásnak ugrasztott, nem voltak ott. Határozottan tört utat magának, szíve a torkában dobogott.
Thaddeus valahogy melléjük keveredett, közben a dühös őrök kiabálása átszakította a fülsiketítő gépzenét.
Fellélegzett, amikor meglátta a kijáratot.
– Gyerünk, Teddy fiú – kurjantott fel, és kirohant az ajtón. Meg sem állt, amíg elég messze nem érezte magát a klubtól.

***

Lukasz óvatosan lefektette Szvetlanat a laborjában felállított tábori ágyra, majd egy kisméretű hűtőhöz lépett és egy zacskó jeget dobott Thaddeusnak.
– Ha nem azok gyepáltak volna meg, akkor én vennélek kezelésbe – morgott a férfival. – Konkrétan semmire nem vagy jó.
Thaddeus lesütötte a szemét.
Lukasznak lüktetett az egész arca, de nem foglalkozott vele. Egy fiókból fecskendőt vett elő. Szvetlánához guggolt, és feltűrte az egyenruhája úját.
– Megmérgeztek – suttogta a lány.
– Tudom, cicám – mosolygott a lányra Lukasz. – Mi a fészkes fenébe keveredtél?
– Csak a munkámat végeztem.
Lukasz óvatosan a lány bőre alá szúrta a tűt, és levett tőle némi vért.
– Az a munkád, hogy Malikkal nyírasd ki magad?
– Ismered?
– Most már igen – vigyorgott a férfi. – Eddig csak hallomásból tudtam róla. Kegyetlen, erőszakos méregkeverő, aki a saját kotyvalékával mérgezi a fegyverforgatókat, hogy aztán befolyásolhassa őket. Undorító egy féreg, de nem érdemes újat húzni vele.
– Az volt a feladatom, hogy megszerezzem a mérge receptjét – szuszogta a lány, majd Thaddeusra pillantott –, de elszúrtam.
Lukasz követte a lány tekintetét.
Thaddeusról sütött a bűntudat.
– És azt a mérget adták be neked? – fordult vissza Szvetlánához.
– Nem kérdeztem, ők meg nem mondták.
A lány falfehér arca eltorzult, láthatóan fájdalom gyötörte belül. Verejtékcseppek ültek ki a homlokára. Lukasz a tenyerével finoman letörölte őket.
– Meglátom, mire jutok – mondta, majd felállt és az asztalához ment.
– Én tudok valamiben segíteni? – kérdezte Thaddeus.
– Igen, sasszem, növessz tököt! – vetette oda Lukasz, majd belemerült a vér vizsgálatába.
A feszült csendet csupán Szvetlana nyöszörgése törte meg, ami újra és újra arra emlékeztette Lukaszt, hogy sietnie kell.
A vérben hamar megtalálta a mérget, de időbe telt kivonni belőle. Ezt követően egyből nekiállt kikísérletezni az ellenszert. Órák teltek el, és ez alatt Lukasz teljesen kizárta a környezetét. Kizárólag a kutatásra összpontosított.
Miután végzett, megpördült a székében a többik felé.
– Meg van a méreg – kezében egy injekcióstűt tarott, amiben halványkék folyadék volt.
Szvetlana felriadt lázálmából.
Thaddeus bizonytalanul megszólalt:
– Elő tudja állítani az ellenszert?
– Kénytelen leszek – közölte Lukasz, majd a vénájába szúrta a tűt.
– Mit művel? – kerekedett el Thaddeus szeme.
– Te őrült vagy – nyöszörgött Szvetlana.
Lukasz elvigyorodott.
– Azért annyira nem, csibém – mondta, majd egy másik fecskendőt mutatott fel, amiben sárga folyadék volt. – Persze ha nem használ, akkor az ciki.
– Mikor derül ki? – kérdezte Thaddeus.
– Veszek magamtól vért, aztán megnézem – közölte a kocsmáros, majd visszafordult a laborjához.
Hamar ismét belemerült a vizsgálódásokba. A vérében ugyanúgy kimutatható volt a méreg, mint Szvetlánáéban, csak nem olyan intenzíven. Várt kicsit, hátha jelentkeznek a tünetek, de másfél óra elteltével sem érzett semmit.
Beadta magának az ellenszert, majd ismét vért vett magától.
Szvetlana egyre keservesebben jajgatott.
– Mi lesz már? – fakadt ki Thaddeus. – Úgy tudtam maga a legjobb.
– Kuss, Teddy fiú – horkant fel Lukasz, de tekintetét nem vette le a mikroszkópról. Lélegzetvisszafojtva figyelte az ellenszer reakcióját, majd, amikor azt tapasztalta, hogy semlegesíti a mérget fellélegzett.
– Még finomítok rajta, de hatásos – mondta, hogy megnyugtassa a többieket, bár Szvetlana már egyáltalán nem volt magánál.
Miután mindennel végzett a lányhoz guggolt. Figyelte egy darabig. Még a kék-zöld foltok, felduzzadt szem és ajak ellenére is látta rajta, hogy szép. Elkapta egy érzés, hogy szeretne megismerkedni ezzel a keménynek tűnő teremtéssel.
Elmosolyodott a gondolatra, közben óvatosan beadta neki az ellenszert.
Fogott egy plédet és betakarta vele Szvetlánát.
– És most? – kérdezte Thaddeus.
– Most te haza mész, Teddy fiú – válaszolta kicsit nyersebben, mint szerette volna.
– De…
– Nincs semmi de – terelgette a férfit a kijárat felé. – Iszonyat fáradt vagyok, és azzal egyébként sem segítesz, ha itt állsz és nézel ki a fejedből.
Felértek a kocsmába, ahol Lukasz egészen a bejáratig kísérte Thaddeust, majd finoman kilökte az utcára.
– Pihend ki magad. Én is ezt teszem.
Miután becsukta az ajtót visszasietett az alagsorba, leült a székére, és figyelte a lányt.

***

Lukasz arra riadt fel, hogy borzalmas fájdalom gyötri, mintha belülről égetnék le a húst a csontjairól. Észre sem vette, hogy ordít, csak, amikor Szvetlana odaugrott mellé és csitítgatta. A lány láthatóan jól volt, a verés nyomait leszámítva.
Lukasz megkönnyebbült, hogy hatott az ellenszer.
Görcsbe rándultak az izmai, megfeszült a nyaka. A lány felé fordult.
Szvetlana komolyan nézett rá. Nem tűnt idegesnek, amitől Lukasz nem tudta, hogy megnyugodjon, vagy kiakadjon.
– Mit csináljak? – kérdezte a lány.
Lukasz próbált nem a kínzó fájdalomra koncentrálni.
– Vér – nyögte, közben a kezével az asztal szélét kaparászta, amin a használt fecskendők hevertek.
Úgy tűnt Szvetlana érti, mit akar, mert azonnal elkezdte kinyitogatni a szekrényeket, kihúzni a fiókokat. Amint megtalálta a steril injekciókat Lukasznál termett.
– Sose csináltam ilyet – hadarta. Remegett a keze, ahogy a tűvel Lukasz megfeszült karja felé közeledett.
– Ne! – nyöszörögte a férfi, és egy gumiszalagra mutatott.
Szvetlana elkötötte a karját, majd egy erősen kiduzzadó érbe szúrta a tűt, és levett némi vért.
– És most? – kérdezte, bár arca hidegvérről tanúskodott, a hangja picit megremegett.
– Meg… kell… vizsgálni – préselte ki magából a szavakat Lukasz, de a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Már a bőrére is átterjedt, olyan érzése volt, mintha lépésről lépésre lassan megnyúznák.
– Nem vagyok vegyész, sem mikrobiológus. Nem tudom mit kéne néznem.
Lukasz válaszolni szeretett volna, de csupán artikulálatlan üvöltés hagyta el a torkát.
– Szólni kéne egy méregkeverőnek – magyarázta a lány.
– Én… vagyok… az… a… méregkeverő.
– De nem vagy olyan állapotban. Szólok Thaddeusnak, hogy keressen valakit.
– Ne! – ordította Lukasz. – Az a hígagyú… tegnap majdnem kinyíratott. Nem akarom, hogy ma sikerrel is járjon.
Szvetlana a férfi homlokára tette a kezét.
– Tűzforró vagy – mondta. – Van itt valahol egy kád?
– Nem gyors… ez egy kicsit? – nyöszörgött Lukasz. – Előbb menjünk el vacsizni, nem?
– Látom te még ezt sem vagy képes komolyan venni – komorult el a lány arca.
– Kizárólag annyira, amennyire komoly – erőltetett vigyort az arcára, de érezte, hogy inkább vicsor lett belőle.
– Haldokolsz. Ez a te skáládon mennyire komoly?
– Nem annyira, hogy ilyen savanyú képet vágjak, mint te.
– Hol az a kád? – förmedt rá Szvetlana.
– Az emeleten.
Szvetlana átbújt Lukasz hóna alatt és megpróbálta talpra állítani.
– Ne nevettess – szuszogta a férfi. – Kétszer akkora vagyok, mint te.
– Alábecsülsz – vakkantotta a lány, és már vonszolta is Lukaszt a lépcsőfeljáró felé.
Lassan haladtak a kocsma felé. Már félúton voltak, amikor Szvetlana megbotlott, és majdnem visszagurultak az aljára. Lukasz még épp időben markolt rá a korlátra, hogy visszatartsa magukat, de a mozdulattól embertelen fájdalom nyilallt a kezébe.
– Ne haragudj – suttogta Szvetlana, majd folytatta a lépcsőzést.
A kocsmába érve fellélegzett picit.
– Innen merre?
Lukasz egy oldalsó ajtó felé mutatott.
Újabb lépcsősor következett.
Szvetlana elkáromkodta magát oroszul, amit Lukasz csak részben értett, de így is mosolyt csalt a szenvedéstől eltorzult arcára.
A lány már nagyon pihegett, amikor Lukaszt végre a kádba tette. Nem tétlenkedett, azonnal megnyitotta a hideg vizet.
Lukasz szíve szerint olyat szentségelt volna, hogy az utca végében is hallják, de nem volt hozzá ereje. A rázúduló hideg víz olyan volt, mintha apró késekkel szurkálnák.
– Azt hittem segíteni akarsz – motyogta.
– Azt akarok. Ez majd leviszi a lázad.
– Tényleg inkább… a vacsival kellett volna kezdenünk.
– Komolytalan – korholta a lány, de a szája szélén apró mosoly jelent meg.
A víz szintje lassan emelkedett, amikor már Lukasz nyakáig ért, Szvetlana elzárta a csapot. Ismét a férfi homlokára tette a tenyerét.
– Picit jobb – jelentette ki, majd végigsimított Lukasz fején. Szeme elkerekedett, majd a kezét Lukasz elé tartotta. A tenyere tele volt a férfi sötétbarna hajával.
–Remek – motyogta Lukasz. – Fodrászra se lesz már gondom.
Egész testében reszketett, de el kellett ismernie, hogy Szvetlana hideg vizes fürdője tényleg jó ötlet volt.
– Én miért nem jártam így? – kérdezte a lány.
– Hiába adtam be magamnak a mérget, nem váltott ki nálam semmit – mondta vacogó fogakkal Lukasz. – Te erős koncentrátumot kaptál, én nem. Ennek ellenére beadtam magamnak az ellenszert, hisz tudnom kellett, hogy működik-e, de mielőtt neked is beadtam volna finomítottam picit rajta.
– Akkor megmérgezted magad?
– Ez nem olyan meglepő, mint hinnéd – mosolygott a férfi.
Szvetlana tekintete elkomorult.
– Kezd elszíneződni a bőröd.
Lukasz megkapaszkodott a kád szélében, és felhúzta magát. Ekkor látta, hogy a karján a bőr elvékonyodott és besárgult. Az elváltozás fokozatosan terjedt. Végig simított a fején ezzel leszedve magáról a maradék haját is.
– Megmentetted az életem, pedig nem is ismersz – szólalt meg Szvetlana. – Nem akarom tétlenül végignézni, ahogy meghalsz.
Lukasz áthajolt a kád peremén és hagyta, hogy a gravitáció segítsen neki kijutni. A hideg padlón feküdt, és a mellette álldogáló lányt figyelte. Őszinte aggodalom ült Szvetlana arcán, pedig tényleg idegenek voltak egymásnak. Mit számított volna neki, ha ő meghal?
– Vetkőzz! – szólt rá a lány Lukaszra.
– Te aztán lényegre törő csajszi vagy – húzta mosolyra a száját. – A vacsorát is kihagyod, most meg már vetkőztetsz.
– Lukasz, kiakasztó vagy!
Bár Szvetlana csípőre vágta a kezét, és úgy állt ott fölötte, mint egy durcás gyerek, véraláfutásos szeme mégis mosolygott. Lukasz még a fájdalmai ellenére is élvezte, hogy ilyen hatással van a lányra.
Lassan, nyöszörögve felállt, majd kibújt a víztől a testére tapadt pólójából és a földre dobta. A bőrének elváltozása már a mellkasára is átterjedt.
Ezután a farmernadrágját vette le magáról. Egy szál alsónadrágban és zokniban állt Szvetlana előtt.
– Így jó? – vigyorgott.
A lány egy száraz törölközőt nyújtott neki.
– Nem – közölte. – A többit is.
– Nem épp a legfényesebb formámban kapsz el – húzta el a száját a férfi, de kibújt a maradék ruhadarabokból is.
Szvetlana kicsit sem jött zavarba, vagy kiválóan leplezte, ami Lukaszt arra késztette, hogy ismét ugrassa a lányt. Már szólásra nyílt a szája, amikor Szvetlana megelőzte.
– Nem te vagy az első meztelen férfi, akit látok.
– De az első, akinek rohad a bőre – kontrázott, és a lány felé mutatta a törölköző azon pontját, amivel a testéhez ért. Véres bőrdarab ragadt rá.
Szvetlana elővette a telefonját, és már tárcsázott is.
– Jól vagyok – közölte szárazon. – Más miatt hívlak. Keríts nekem egy méregkeverőt, aki van olyan jó, mint Lukasz! De iparkodj!
Miután visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket alaposan végigmérte az előtte álló, kicsit reszkető férfit.
– Ez kezd kínossá válni – motyogta Lukasz.
– Nem mindenhol változott el a bőröd – mondta Szvetlana, és a kocsmáros mellkasára mutatott.
Lukasznak a szíve fölött egy tenyérnyi nagyságú, kémiai vegyjeleket ábrázoló, kör alakú tetoválása volt. A bőre ezen a ponton egészséges és feszes maradt.

***

Thaddeus egy óra múlva állított be a kocsmába. Nem volt egyedül, egy erősen őszülő idősebb férfi is volt a társaságában. Az alagsorban döbbenten figyelték a teljesen pucér Lukaszt, akinek a bőre mostanra olyanná vált, mint egy ezer éves pergamen, és imitt-amott levált a húsáról.
– Pocsékul néz ki – szólalt meg Thaddeus.
– Te se vagy szebb, Teddy fiú – vágott vissza Lukasz, bár a levegőt kapkodva vette. – Engem épp egy méreg emészt fel. Neked mi a mentséged?
Tekintete az öregre siklott.
– Roy – köszöntötte.
– Megint meggondolatlan voltál?
– Nem vagyok én olyan – vigyorgott a kocsmáros.
Az öreg legyintett egyet, majd az asztalhoz lépett, ahol Lukasz kísérletezéshez szükséges eszközei voltak.
– Egy zseni vagy, fiam, de ez a hozzáállásod egyszer a vesztedet fogja okozni.
– Tádáám – tárta szét a karját Lukasz, de fel is szisszent, ahogy az izmaiba gyötrő fájdalom nyilallt.
Az öreg Lukasz vérének tanulmányozásába feledkezett, Thaddeus kérdőn nézett a többiekre. Láthatóan nem tudta hova tenni, hogy Lukasz meztelen és Szvetlánát ez csöppet sem zavarja.
Lukasz már arra készült, hogy valami epéset mondjon Thaddeusnak, amikor görcsbe rándult minden izma. A földre esett, és rángatózni kezdett. Még érzékelte, ahogy Szvetlana mellé guggolt. Érezte a lány fűszeres illatát, hallotta szigorú hangját, ami arra kéri, hogy tartson ki, majd elsötétült előtte a világ.
Álmában Thaddeust látta, amint egy kihalt macskaköves úton botladozik, közben valahonnan a semmiből Szvetlana segélykiáltását hallotta. Rohanni akart a lányhoz, hogy segítsen neki. A nevét kiabálta, de minden lépésnél leesett róla egy darab hús.
Már csupán csontvázként botorkált az úton, némán tátogva, amikor hidegverítékben úszva felriadt.
– Nyugi – csitítgatta Szvetlana, aki az ágya szélén ült.
Lukaszban olyan erősen élt még az álma, hogy azonnal a kezét nézte.
Olyan volt, mint régen.
– Ez egészséges – értetlenkedett, ugyanis a bőre ismét világosbarna színben pompázott és rugalmasan feszült a húsára. – És fájdalmaim sincsenek.
– Roy kikeverte az ellenszert és beadta. Már több mint huszonnégy órája eszméletlen vagy.
Lukasz végigsimított a fején.
– A hajad nem fog már visszanőni – közölte a lány szárazon.
– Ha meggyógyultam, akkor te mit keresel itt?
– Megígértem a többieknek, hogy megvárom, hogy magadhoz térj – mondta Szvetlana, majd felállt és az ajtóhoz lépett. – Szóval távozom is.
Lukasz mindennél jobban szerette volna randira hívni a lányt, és mintha Szvetlana is picit tétovázott volna, ahogy megfogta a kilincset, azonban a kocsmáros mégsem mondott neki semmit. Csöndben figyelte, ahogy elhagyja a szobáját.

***

Eltelt pár nap, és minden visszazökkent a normál kerékvágásba. Lukasz ismét kinyitotta a kocsmát, közben kotyvasztott a fegyverforgatóknak, vagy csak úgy magának, ami eszébe jutott. A vendégei eleinte csodálkoztak kopasz fején, de ahhoz is hamar hozzászokott mindenki, még ő is. Időnként még előfordult, hogy a hajába akart túrni. Az ösztönös mozdulat megvolt, aztán persze rájött, hogy már nincs mit végig szántani az ujjaival.
Egyik reggel arra ébredt, hogy szédül. Nem ivott előző este, így a részegséget kizárta. A fürdőszobába botorkált, hogy könnyítsen magán, és ahogy megállt a wc előtt észrevette, hogy a kislábujja elszíneződött. A sárga rohadás lassan terjedt a mellette lévő ujjára is.
– A szemölcsös kínkeservit – szitkozódott.
Azonnal eszébe jutott, hogy a bőre a tetoválásánál egészséges maradt. Visszasietett a szobájába, és felkapta a telefonját.
Amint felvették, beleszólt:
– Mennyire érsz rá, cimbi?
– Van pár foglalásom, de be tudlak rakni valahova. Miért, mi kéne?
– Ki kéne varrnod az egész testem.
Hangos köhögés tépte szét Lukasz dobhártyáját. Eltartotta a fülétől a készüléket, majd amikor hallotta, hogy vége ismét visszatette.
– Így hirtelen? Minek? – kérdezte a férfi. – Mármint szívesen megcsinálom, csak nem értem.
– Bele tenyereltem a szarba. A lényeg, hogy életet mentenél vele, és lehetőleg minél rövidebb időn belül kéne végezned.
– Ácsi, azért egy ekkora munkánál kell, hogy pihenjen a bőr. Ez több hónapos meló lesz.
Lukasz a lábujját nézegette. Már mind a kettő elszíneződött.
– Annyi időm nincs. Mondj le mindent. Nem bánom, ha szétkínzol, de ennek minél hamarabb meg kell lennie. Kifizetem a fáradozásaidat.
Nem kapott választ, csupán a vonal tompa recsegését hallotta.
– Gary?
– Nem bánom – szusszant a férfi. – Tudom, hogy nem kérnél ilyen őrültséget, ha nem lenne rá nyomós okod. Gyere ide délután és belevágunk.
– Kösz.
Letette a telefont, és lement a kocsmába. Azt remélte, ha a vendégeivel foglalkozik, az majd eltereli a figyelmét, de nem így volt. Az órák csigalassúsággal teltek.
Amikor végre elérkezett az idő, hogy mehessen, úgy kiviharzott a csehóból, mint akit puskából lőttek ki.
Az utcára lépve ragyogó napsütés fogadta. Ezt jó jelnek vette. Tett pár lépést, amikor a túloldalon Szvetlánát vette észre. A kocsma felé igyekezett.
– Mizu, cicám? – vigyorgott.
Próbált lazának tűnni, de a szíve megdobbant, és repesett az örömtől, hogy újra látja a lányt.
– A kocsmában van találkozóm – közölte a lány. – De ha te épp távozol, akkor gondolom, zárva van.
– Ja, nem – legyintett Lukasz. – Menj be nyugodtan, csak kiszolgálás nincs.
Szvetlana elhúzta a szája szélét.
– Furcsa egy kocsmáros vagy te.
– Ha tudnád mennyire – nevetett.
Már ment volna tovább, amikor a lány utána szólt.
– Hová mész?
– A haveromhoz. Készül a kövi tetoválásom – mondta, majd intett a kezével és folytatta az útját.
Már befordult pár utcán, amikor Szvetlana mellé lépett.
– A keservit – ugrott meg a férfi. – Ha nem bírod a képem, akkor egyszerűen mond meg, de ne nyírj ki.
Szvetlana nem reagált, de fürkészőn figyelte őt.
– Egy szimpla tetoválást a szabadidődben intéznél el, nem hagynál ott csapot-papot.
– Honnan veszed?
– Ezt diktálja a józanész.
– És ez a te józan eszed rám is igaz? – vigyorgott a lányra.
– Bízom benne. Szóval mi történt?
– Miért érzem azt, hogy már tudod a választ, csak tőlem akarod hallani.
– A bőröd, igaz?
Lukasz bólintott.
– Nem tudom, mit adott Roy, de nem volt maradéktalanul hatásos. Elégedett vagyok az életemmel, de azért nem akarok kibújni a bőrömből.
Csöndben sétáltak egymás mellett egészen a tetoválószalonig. Lukaszt meglepte, hogy Szvetlana milyen természetesnek veszi, hogy elkíséri őt. Furcsállta, hogy azt az állítólagos találkozót is lecserélte őrá, de nem szólt semmit. Igazából jól esett neki.
Szvetlana a falra kirakott fényképeket nézegette, tele volt velük az egész szalon, és mindegyiken valamilyen tetoválás szerepelt.
Amikor Gary megérkezett, vetett egy kérdő pillantást a lányra, de nem szólt semmit.
– Gyere velem, beszéljük át a részleteket – intett Lukasznak.
Lukasz Szvetlanara pillantott, majd követte a férfit, aki szintén alaposan ki volt már varrva, de azért nem az egész teste.
Leültek egy fekete, kerek asztalhoz. A levegőben füstölő kesernyés illata terjedt. Lukasz vázolta Garynek az elképzeléseit. Igazából azóta, hogy beszéltek telefonon azon gondolkodott, hogy miket tetováltasson magára, így most nem volt nehéz dolga.
Egy órán át beszéltek, közben Gary időnként rajzolt, jegyzetelt magának.
– Itt tudsz maradni? Elkezdjük?
– Naná! – vágta rá Lukasz. – Csináld meg most a két lábam, aztán a többit egy másik napon folytatjuk.
– Tudod, ugye, hogy ez kegyetlen lesz?
– Tudom.
Az előtérben Lukasz Szvetlanahoz lépett, szeretett volna elbúcsúzni a lánytól, hisz amire most vállalkozott az hosszú procedúra, de a lány megelőzte.
– Nézhetem?
– Hogy mi? – döbbent meg Lukasz.
– Nézhetem, ahogy tetoválnak?
Lukasz Garyre pillantott. A férfi megvonta a vállát.
– Felőlem.
Lukasz az előkészületeket élvezte a legjobban, bár bizarr volt, hogy egy pasi borotválja a lábszárát. Gary felpillantott rá, mikor észrevette a lábujjait.
Lukasz elgrimaszolta magát.
– Azt a kettőt hagyd ki, de tetováld körbe őket.
Szvetlana azzal az igazi jellegzetes orosz szigorral figyelte az eseményeket, amit mások nem tudnak produkálni. Lukasz már csak miatta sem akart gyengének tűnni, így egy mukkanás nélkül tűrte a tetoválást, pedig a bőre ezerszer érzékenyebbé vált, mint amilyen korábban volt. Ordítani lett volna kedve, de összeszorította a fogait.
Minden igyekezete ellenére, egy idő után, már a könnye is kicsordult.
– Tartsunk szünetet? – kérdezte Gary.
– Ne! – vágta rá. – Essünk végre túl rajta.
Késő este volt már, és a sötét város az utcalámpák sárgás fényébe burkolózott, amikor Lukasz és Szvetlana elhagyták a szalont. Lukasz sántikálva, lassú léptekkel igyekezett vissza a kocsmába.
– Nekem mennem kell – szólalt meg Szvetlana, és már indult volna, amikor Lukasz utána szólt.
– Miért tetted?
– Mit?
– Miért jöttél el velem? Miért maradtál?
Szvetlana ajka apróra nyílt, láthatóan mondani akart valamit, de nem tette. Visszacsukta a száját, megvonta a vállát, biccentett Lukasznak és eltűnt az utcasarkon.
A férfi ezt követően heteken át minden másnap ment Garyhez. Szvetlana minden alkalommal megjelent a kocsma előtt, majd minden magyarázat nélkül elkísérte őt és végig ott is maradt vele.

***

Hónapok teltek el. Lukasz bőre teljesen begyógyult a maratoni tetoválás után, és megállt az elváltozása is. Csupán az a két lábujja sínylette meg a dolgot. Egy idő után leesett róluk a bőr és valami nyálkás réteg képződött rajtuk. Lukasz minden nap bekötözte őket. Egy idő után már rutinná vált, és megszokta, hogy ezentúl az élete részét fogja képezni.
– Miért vágsz ilyen nyomorult képet? – kérdezte egyik nap tőle egy öreg fegyverforgató a pultra támaszkodva.
– Nincs oka, Joe – vetette oda, közben újabb kör rövidet töltött neki.
– Sokat látott vén medve vagyok, öcsi. Nő van a dologban, igaz?
Lukasz az öregre pillantott.
– Miből gondolod?
– Én is epekedtem a gyengébbik nem pár igen bájos tagja után. Tudom, milyen az. Szóval?
Lukasz felsóhajtott.
– Nem számít. Már hetek óta nem láttam. Azt hiszem, csak meg akart győződni róla, hogy rendben vagyok. Megmentettem az életét, lehet, azt hitte, hogy tartozik ennyivel.
– De tetszik neked – vigyorgott a vén kujon.
– Nagyon is – révedt el a gondolataiba Lukasz.
– És a tudtára adtad ezt?
– Épp haldokoltam, szóval nem igazán volt rá alkalmam.
– Ez szar duma, öcsi, a haldoklás a legkiválóbb alkalom rá.
Lukasz legyintett egyet, kisétált a pult mögül és összepakolta az asztalokról az üres poharakat. Joe volt az utolsó vendége, de az öreg az istennek se akart haza menni.
– Kiviszem a szemetet, jó lenne, ha lassan szednéd a sátorfádat.
– Hisz még csak délután négy van – háborgott a férfi.
– Igen, és már napokkal korábban szóltam mindenkinek, hogy ma korábban zárok.
– Miért?
– Azért, vénség, mert semmi közöd hozzá. Bírom az ocsmány képed, Joe, de a magánéletem csak rám tartozik.
Lukasz összekötötte a szemeteszsák száját, Joe pedig visszatért a maradék italához. Lukasz nem akarta a férfi orrára kötni, hogy a lábujját akarja megnézetni egy orvossal. Egyik vendégének sem mesélt arról, ami történt. Azt, hogy kihullott a haja és tele lett tetoválva betudták annak, hogy ő ilyen, hisz már volt tetoválása és piercingjei is.
Megragadta a kukászsák csomóját, és elindult vele a kijárat felé. Az ajtón kilépve azonnal megállt.
A lemenő nap fénye Szvetlana ébenfekete haján táncolt.
– Mi járatban, csibém? – húzta mosolyra a száját.
– Csak erre jártam, és gondoltam benézek.
Lukasz ismét érezte magában, ahogy felpezsdül a vére. A lány gyönyörű volt, de valami ennél is több, megfoghatatlan dolog vonzotta benne.
– Alig ismertem rád, így monokli nélkül – csipkelődött.
Szvetlana tekintete elkomorult.
– Ez a komolytalanság a génjeidben van, igaz?
– Nem hiszem – intett nemet a fejével. – Reggelente csepegtetek egy keveset a kávémba.
A lány alig észrevehetően elmosolyodott.
Lukasz bedobta a kukába a zsákot, amit szorongatott, majd közelebb lépett Szvetlánához.
– Mit szólnál, ha bepótolnánk azt a vacsit?
Szvetlana kihúzta magát, szigorú tekintetét Lukasz csintalanul csillogó szemébe mélyesztette.
– Már azt hittem sosem kérdezed meg.