A legenda

 

Kép forrása: pixabay

Leszállt a köd Mermaid bayre. Az utcák egy pillanat alatt kihalttá váltak. Csupán elvétve lehetett sietős léptek koppanását hallani, mert ahogy az lenni szokott, most is akadtak olyan bolondok, akik kimerészkedtek.
A háztetők csúcsai itt-ott kilátszottak a tejfehér párából, ami egészen a végtelen tengerig hömpölygött. Úgy tűnt, nyugalom honol a városban.
A Tenger gyöngye nevű fogadóban hét ember figyelte, ahogy a köd elzárja előlük a külvilágot. Egy magányos középkorú férfi az ablak mellett ült, egy korsó sört ölelt körbe az ujjaival, és úgy bámult maga elé, mint aki lélekben egészen máshol jár. Két férfi biliárdozott. A kocsma csöndjét egyedül a golyók összekoccanása törte meg. A pultnál hárman ültek, egy férfi a kedvesével és egy lány. Csupán átutazóban voltak, ahogy a biliárdozó fiúk is.
A fogadós sózott mogyorókat töltött apró tálakba, közben a vendégeit figyelte. A férfi a pultnál halántékon csókolta a kedvesét, majd felállt, és elindult a kijárat felé. A lányok követték. Már az ajtónál jártak, amikor a kocsmáros megszólalt:
– Én nem tenném.
A három átutazó megállt és visszafordult, még a biliárdozók is abbahagyták a játékot. A lány, aki a párral volt, előrébb lépett.
– Miért?
A kocsmáros az ablak felé bökött.
– Mert leszállt a köd.
– És? – szólalt meg a pár férfi tagja. – Ez csak köd.
Az ablak mellett ülő ember összerezzent.
– Ez nem csupán köd – motyogta.
– Dale jól mondja – helyeselt a kocsmáros. – Természetesen nem tartóztatlak fel titeket, ha menni szeretnétek, de a helyetekben megvárnám, hogy felszálljon. Csupán pár óra az egész.
Az átutazók egymásra néztek.
– Végül is maradhatunk még egy kicsit – szólalt meg a férfi, majd visszament a pulthoz. – Akkor adj még egy sört.
A kocsmáros elmosolyodott, és kimért egy korsó sört a férfinak, majd egy-egy pohár forralt bort a két lánynak, akik szintén visszaültek a helyükre. Az ital fűszeres illata belengte a teret.
A Tenger gyöngye ránézésre nem volt épp a legbarátságosabb kocsma, inkább az a fajta, ahol rendszeresek a verekedések és a részeg balhék. A falakból dohos dohányszag áradt és furcsábbnál furcsább képek néztek le róluk a vendégekre. Azonban minden zordsága ellenére megvolt a maga bája, ami rendre bevonzotta a turistákat. Így kerültek ide a mostani vendégek is. Pete és Lisa pihenni jöttek Mermaid baybe, Maya, aki velük volt, szintén a kikapcsolódást kereste. Maya a pultra könyökölve hajolt közelebb a kocsmároshoz.
– Miért féltek ennyire a ködtől?
A férfi elmosolyodott.
– Ez inkább józan megfontoltság, sem mint félelem – felelte. – De ha gondoljátok, elmesélem a város legendáját, és úgy könnyebben megértitek.
– Végül is úgy is itt leszünk pár órát – felelte Lisa, majd belekortyolt a forralt borba.
A két fiú újra a biliárdra figyelt, a golyók koccanása ismét bizarr háttérzajt biztosított. A kocsmáros megkerülte a pultot, és mindegyik asztalra tett egy tál mogyorót, majd visszament.
– Mermaid bay nem véletlenül kapta a nevét a sellőkről – szólalt meg. – Az itteniek nem úgy gondolnak ezekre a mitikus lényekre, mint mások. Nem szépséget és titokzatos bájt látnak bennük, hanem rettegést és halált.
A lányok szeme elkerekedett.
– Micsoda? – hüledezett Lisa. – Még hogy halált! Hogyan?
– Nos – kezdte a kocsmáros somolyogva –, errefelé a sellők nem világszépe hölgyek gyönyörű énekhanggal, mint a mesékben. Nagyjából inkább úgy néznek ki – mondta, majd az egyik képre mutatott a falon. A festmény egy borzalmas, zöldes színű, félig emberre, félig halra emlékeztető szörnyet ábrázolt. Felsőteste csupán távolról hasonlított emberre. Telt keblei szabadon voltak, de épp olyan zöldes, mohára hasonlító anyag fedte őket, mint az egész testét. Kezével egy sziklán támaszkodott, az arca – ha lehet így hívni – fenyegetően meredt kifelé a festményből. Szeme olyan volt, mint a békáké, éles fogai a cápák többsoros fogazatára hajazott.
– Ez borzalmas – irtózott Lisa.
Maya nem szólt semmit, csupán meredten bámulta a festményt. A biliárdozók fintorogva elfordultak a képtől, és folytatták a játékot.
– Természetesen sellők nem léteznek – szólalt meg a kocsmáros ismét, amivel kizökkentette Mayát az elmélkedésből, és visszafordult a többiek felé. – A történet, amit elmesélek, szintén csupán mese, de a segítségével gyorsabban telik az idő, és ha vége, talán a köd is felszáll.
Dale belekortyolt a sörébe.
– Szerintem nem kéne elmesélni – morogta.
A kocsmáros legyintett.
– Ne foglalkozzatok vele. Nem szereti, ha előkerül ez a téma – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Hol is kezdjem? Hmm… igen, a halásznál.
– Felfalták szerencsétlen flótást ezek a förtelmes sellők, mi? – szólt közbe Pete. Fél szemmel a festményt méregette.
A kocsmáros derűsen felpillantott.
– Nem egészen – felelte. – Történetünk visszarepít minket nagyjából négyszáz évet az időben. Akkoriban egy kikötőváros legtiszteletreméltóbb emberei a halászok voltak, hisz fenntartották a város megélhetését. A fiatal halász, akiről a legenda szól, épp csak megkezdte a szolgálatát az egyik hajón. Bár kitanulta a mesterséget, de tapasztalatlan volt még, arról nem is beszélve, hogy nem ismerte a vad és szeszélyes tengert. Idősebb és sokat látott társai mindenbe igyekezték beavatni, nemcsak abba, hogyan kell jól halászni, de abba is, mire ügyeljen a tengerrel kapcsolatban. Elmondták neki, mennyire veszélyes lehet akár egy enyhébb vihar is, milyen könnyedén a sötét víz mélyén találhatja magát. És itt bizony nem számít, ha jól tud úszni, mert akit a tenger el akar ragadni, azt elviszi.
Ahogy teltek-múltak a napok, a fiú egyre jobban beletanult a mesterségbe, és otthonosabban mozgott a hajón. Azt is észrevette, hogy társai minden reggel kiállnak a korláthoz imádkozni. Amikor megkérdezte, kihez szól az imájuk, azt felelték, a sellőkhöz. Akkoriban az emberek nagyon babonások voltak, és mi más lényben hihettek volna a halászok, ha nem a sellőkben. Ők gondoskodtak a halászok szerencséjéről. Ha imádkoztak hozzájuk, és áldoztak nekik, akkor halaktól duzzadó hálókkal térhettek haza, de akik magukra haragították őket, azok könnyen sanyarú helyzetben találhatták magukat, vagy még ennél is rosszabb csapás érhette őket. És valóban, a rengeteg ima megtette hatását, a hajó, amin a fiú szolgált, halaktól roskadozva tért haza. Így teltek az ezt követő hetek, és a fiú is beállt társai mellé minden reggel, hogy imádkozzon és áldozzon a sellőknek a jó fogásért. Félretette a belé nevelt meggyőződést, miszerint a sellők borzalmasan gonosz lények, akik eljönnek érte, ha leszáll a köd, és lerágják a húst a csontjairól.
A kocsmáros elhallgatott, mert Pete ismét közbeszólt:
– Eléggé sántít a sztorid már a legelején. Mégis hogyan tudnának eljönni a sellők bárkiért is?
– Nos – szólalt meg a kocsmáros –, erre egyszerű magyarázat van. A sellők emberré változnak, ha megszáradnak, és ezt a képességüket szeretik kihasználni. Az emberhús iránti mardosó éhségük időről-időre kicsábítja őket a biztonságot nyújtó tengerből ide, közénk, és nem kegyelmeznek annak, akit a ködben találnak.
Lisa megborzongott, és átölelte magát. Maya megbabonázott áhítattal hallgatta a kocsmárost. A fiúk egy ideje már nem biliárdoztak, senki nem tudta, mikor hagyták abba. Dale az ablak mellett felsóhajtott, belekortyolt a sörébe, és kibámult az ablakon, bele a tejfehér ködbe.
Kint mintha megállt volna az idő. A kikötőben lustán ringatóztak a hajók és a csónakok. A zavartalan csöndet egy-egy sirály rikoltása törte csak meg. A ködbe burkolt utcákon csupán elvétve tűnt fel pár turista. Valaki megcsúszott a párától síkossá vált macskakövön. Úgy tűnt, ezt a nyugalmat nem törheti meg semmi, de mintha árnyak suhantak volna el a sikátorok mélyén.
Távoli sikoly hangját sodorta a kocsma felé a tengeri szél. Talán csak egy sirály volt, talán nem…
Érezhetően megváltozott a hely atmoszférája. Feszültség telepedett rá.
– És mi történt a halásszal? – kérdezte Lisa. Láthatóan zavarta a hirtelen beállt csönd.
A kocsmáros közelebb hajolt hozzá.
– Egy nap feltámadt a szél, vihar tombolt a halászhajó körül, és a fiú beleesett a tengerbe.
Maya szeme elkerekedett.
– Meghalt? – motyogta döbbenten.
A kocsmáros elmosolyodott.
– Nem – mondta, majd felegyenesedett. – Bár azt hitte, meg fog. Az áramlatok nem engedték a felszínre, hiába küzdött, a tenger nem akarta elengedni. Aztán váratlanul egy sellő úszott elé. Az ifjú halász halálra rémült, hisz a fulladás kegyesebb halál lett volna. De a sellő nem bántotta. Egy darabig csak figyelte, mint aki még sosem látott embert, aztán amikor a fiú már kezdte elveszíteni az eszméletét, megfogta, és visszaúszott vele a hajóhoz.
– Megmentette – lelkesült fel Maya.
Pete elfintorodott, és a festményre pillantott.
– Vagy csak félretette ínségesebb időkre…
A kocsmárosból jóízű nevetés szakadt ki. Beletelt némi időbe, mire abbahagyta, majd vett pár mély levegőt, és folytatta a történetet, bár még mindig kedélyesnek tűnt.
– Miután a sellő megmentette a halász életét, minden alkalommal felbukkant, amikor a halász kihajózott, és kereste a társaságát. Nem szólt a fiúhoz egy szót sem, hisz a sellők nem tudnak beszélni. Ez a képességük csupán emberi alakjukban adatik meg nekik, akkor viszont gyönyörűbb hangjuk van, mint bárminek a világon. És mégis, szavak nélkül is különleges kapcsolat szövődött köztük.
– De ha a sellő nem beszélt, akkor hogyan kommunikált a fiúval? – kérdezte Lisa.
– Sehogy – felelte a kocsmáros. – A fiú órákon át mesélt a sellőnek mindenféle történetet, vagy csupán arról beszélt neki, milyen napja volt, a sellő pedig meghallgatta. És így teltek-múltak a napok egészen addig, amíg el nem fedte a várost a köd. Azon a bizonyos napon nem szálltak tengerre a hajók, nem mentek utcára az emberek. Nos… a többségük. A tudatlanok és balgák valahogy mindig ott kóboroltak az ázottkőszagú utcákon. Történetünk főhőse is közéjük tartozott. Azt remélte, neki nem eshet baja, hisz halász, a sellők kegyeltje.
Tévedett.
Amikor az egyik ház mellett befordult, egy elképesztően gyönyörű nővel találta szemben magát. Bár gyanakodhatott volna, a döbbenet megakadályozta benne. A nő kedvesen mosolygott, és földöntúli hangon beszélni kezdett hozzá. Hosszú barna haja szabadon omlott meztelen vállára. A fiú csak ekkor eszmélt rá, hogy a nő bájait egyáltalán nem fedi semmi. Azonnal rájött, mivel van dolga, de már késő volt. A nő a falhoz szorította, és nagyra tátotta a száját, amiből kimeredtek többsoros fogai. A fiú megérezte az arcán a nő halszagú leheletét. – A kocsmáros egy pillanatra elhallgatott, és elégedetten figyelte a vendégeit, akik minden izmukban megfeszülten várták, mi lesz a történet folytatása. Miután kiélvezte a pillanatot, újra megszólalt: – A nő már beleharapott volna a fiú vállába, amikor valami eltaszította onnan. Egy fiatal lány termett ott, úgy tűnt, a semmiből. Hosszú, szőkésbaran haja elfedte a kebleit, de ruha rajta sem volt. A fiú megrémült, hogy egy újabb sellő fog rátámadni, és ketten fogják letépni a csontjairól a húst, de a lány nem bántotta. Közelebb lépett hozzá, majd megszólalt, és megemlített pár dolgot azok közül, amiket a fiú a sellőnek mesélt kint a tengeren.
– Megint megmentette – suttogta Maya, közben mosolygott.
A kocsmáros helyeslően bólintott, és egy pillanatra csak nézte a lányt. Csak akkor kapta el a tekintetét, amikor Lisa megszólalt.
– Ez olyan romantikus.
Pete a szemét forgatta.
– Szeretlek, bogárkám, de egészen más fogalmaink vannak a romantikáról…
Maya közelebb húzódott a kocsmároshoz.
– És mi történt utána?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Dale hangosan felsóhajtott.
– Semmi – szólalt meg, majd a szemöldökét ráncolva a kocsmárosra pillantott. – Nevetséges história. Nem értem, miért tömöd a fejüket vele.
A kocsmáros könnyed mosollyal vállat vont.
– Szerintem jó történet – felelte. – És igen, Lisa, romantikus. A két fiatal egymásba szeretett. A sellő egyre több időt töltött a szárazföldön, megtanulta, hogyan viselkednek, hogyan beszélnek és hogyan élik az életüket az emberek. Persze önmagát nem tagadhatta meg. Időről időre eluralkodott rajta a mérhetetlen éhség, amit csillapítania kellett, de ez mit sem csorbított a fiú iránta táplált érzésein. Teltek-múltak az évek, és a szerelmük egyre erősebbé vált, majd az életük is teljesen összefonódott. Meleg, hangulatos otthonukban tökéletes boldogságban éltek együtt egészen addig a napig. – Elhallgatott. Korábbi mosolya eltűnt, de nem lehetett tudni, hogy csupán a hatás kedvéért, vagy valóban elszomorodott.
– Mi történt? – kérdezte Maya. Hangja remegett.
A kocsmáros megköszörülte a torkát.
– Gyermekük született. Egy kislány. Gyönyörű teremtés. Tökéletes. Azonban megbetegedett, és abban az időben könnyen magával ragadta az embereket bármilyen kórság. Nem tudtak rajta segíteni.
Maya arca egészen elsápadt. Úgy tűnt, teljesen beleélte magát a történetbe.
– Meghalt – suttogta halkan.
A kocsmáros bólintott.
– Csupán hat év jutott neki és a szüleinek is, hogy vele lehessenek – mondta. – A sellő szíve összetört, nem bírta elviselni a fájdalmat. És ha egy sellő szenved, az mindig sokkal veszélyesebb, mint mikor mi emberek járjuk meg a poklot. Hiába volt mellette a férfi, akit szeretett, hiába osztoztak a gyászban. Ez mit sem számított. A nő nem bírta tovább. Elátkozta önmagát és a férfit is, hogy sose lelhessenek békére, amíg világ a világ.
– Mi? – fakadt ki Lisa. – Ez borzalmas! Hogy tehetett ilyet?
Maya előrébb hajolt.
– Mi volt az átok?
– Az átok úgy szólt, hogy a sellő nem teheti többé partra a lábát, csupán minden fél évben egyszer egyetlen napra. Ezalatt a nap alatt emlékek nélkül bolyongva keresi a szerelmét, akit akkor sem ismerhet fel, ha előtte áll, mert meg lett fosztva a felismerés képességétől.
– Ez nagyon súlyos átok – döbbent meg Maya. – Miért sújtotta magát ezzel?
– Mert szenvedett. Önmagát hibáztatta gyermeke haláláért, és így büntette magát.
– És mit tett a szerelmével? – kérdezte Lisa.
– A halász többé nem hagyhatta el a szárazföldet, de a sellővel ellentétben őt az emlékezéssel sújtotta az átok. Félévente egyszer láthatja a nőt, akit mindennél jobban szeret, és el kell viselnie, hogy az nem ismeri fel őt.
– Ez egy borzalmas mese – fakadt ki Lisa. – Pedig már kezdett olyan jól alakulni.
Pete kedvesen magához ölelte, és megcsókolta az arcát.
Váratlan csilingelés törte meg a kocsma feszült légkörét.
Mindenki összerezzent, ahogy megszólalt az ajtó fölé szerelt csengő. Egy gyönyörű, szőkésbarna nő lépett be a ködből, és a pulthoz sétált. Ahogy bejött, magával hozta kintről a közeli tenger illatát. Dale már-már megbabonázva figyelte minden mozdulatát, de nem szólt semmit.
– Üdvözlöm – szólalt meg a kocsmáros egy kedves mosoly kíséretében. – Miben segíthetek?
– Van valami kellemes ital itt, ami felmelegít kicsit? – kérdezte a nő selymesen lágy hangon.
A kocsmáros bólintott.
– Akad – mondta, majd töltött az újdonsült vendégének egy pohár forralt bort.
– Borzalmas ez a köd – panaszkodott a nő. – Keresek valakit, de az orromig sem látok.
A kocsmában mindenkin végigfutott a borzongás, felkapták a fejüket, és ránéztek.
– Valami rosszat mondtam? – döbbent meg a nő.
– Dehogy – szólalt meg a kocsmáros. – Egy történetet meséltem nekik, az van rájuk ilyen hatással. Ne aggódjon, a köd hamarosan felszáll, utána egészen biztosan megtalálja, akit keres.
A rejtélyes vendég egy kedves mosoly kíséretében elvette a poharát, és leült az egyik asztalhoz.
Maya intett a kocsmárosnak, hogy hajoljon közelebb.
– Mi van, ha ő az? – kérdezte egészen halkan.
A férfi alaposabban szemügyre vette a nőt.
– Sosem lehet tudni – tűnődött.
– És láttad, hogy nézett rá Dale? – folytatta a lány a lelkes okfejtést. – Még mindig bámulja. Mi van, ha Dale a halász? Azért nem akarta, hogy elmeséld a történetét. Fájó sebeket téptél fel vele.
A kocsmáros hümmögve bólogatott, közben a kibeszélteket mustrálta.
– Van logika abban, amit mondasz – felelte. – Csak egy dolog hibádzik?
– Micsoda?
– Amit elmondtam, az csupán egy mese. Egy szép legenda, amit a városiak találtak ki.
– Minden mesének van igazságalapja – ellenkezett a lány. – Bár nem lenne jó, ha így érne véget a történetük. Egymásra kéne ismét találniuk. A sellő igazán megbocsájthatna magának, hisz nem az ő hibája volt.
A férfi derűs arccal pillantott Mayára.
– Ezt idővel bizonyára be fogja majd látni. Addig pedig a halász türelmesen vár rá.
A legenda hatása, ami a vendégek hangulatára telepedett, lassanként eltűnt, és újra beindult az élet a Tenger gyöngyében. Ahogy fokozatosan más irányt vett a beszélgetések folyama, úgy mindenki feloldódott, és visszatért a történet előtti kedélyük. A fiúk ismét biliárdoztak, Dale pedig a gondolataiba merült. Egy idő után arra lettek figyelmesek, hogy teljesen felszállt a köd. Elsőnek a rejtélyes női vendég távozott, őt Dale követte. Kicsivel később a két biliárdozó is elköszönt. A végén csak Pete, Lisa és Maya maradtak. A kocsmáros az ajtóig kísérte őket, majd búcsút intett nekik. Csöndben figyelte, ahogy a rakpart felé sétálnak, közben beszélgetnek.
– Viszlát, Maya – suttogta –, fél év múlva.