A legenda

 

Kép forrása: pixabay

Leszállt a köd Mermaid bayre. Az utcák egy pillanat alatt kihalttá váltak. Csupán elvétve lehetett sietős léptek koppanását hallani, mert ahogy az lenni szokott, most is akadtak olyan bolondok, akik kimerészkedtek.
A háztetők csúcsai itt-ott kilátszottak a tejfehér párából, ami egészen a végtelen tengerig hömpölygött. Úgy tűnt, nyugalom honol a városban.
A Tenger gyöngye nevű fogadóban hét ember figyelte, ahogy a köd elzárja előlük a külvilágot. Egy magányos középkorú férfi az ablak mellett ült, egy korsó sört ölelt körbe az ujjaival, és úgy bámult maga elé, mint aki lélekben egészen máshol jár. Két férfi biliárdozott. A kocsma csöndjét egyedül a golyók összekoccanása törte meg. A pultnál hárman ültek, egy férfi a kedvesével és egy lány. Csupán átutazóban voltak, ahogy a biliárdozó fiúk is.
A fogadós sózott mogyorókat töltött apró tálakba, közben a vendégeit figyelte. A férfi a pultnál halántékon csókolta a kedvesét, majd felállt, és elindult a kijárat felé. A lányok követték. Már az ajtónál jártak, amikor a kocsmáros megszólalt:
– Én nem tenném.
A három átutazó megállt és visszafordult, még a biliárdozók is abbahagyták a játékot. A lány, aki a párral volt, előrébb lépett.
– Miért?
A kocsmáros az ablak felé bökött.
– Mert leszállt a köd.
– És? – szólalt meg a pár férfi tagja. – Ez csak köd.
Az ablak mellett ülő ember összerezzent.
– Ez nem csupán köd – motyogta.
– Dale jól mondja – helyeselt a kocsmáros. – Természetesen nem tartóztatlak fel titeket, ha menni szeretnétek, de a helyetekben megvárnám, hogy felszálljon. Csupán pár óra az egész.
Az átutazók egymásra néztek.
– Végül is maradhatunk még egy kicsit – szólalt meg a férfi, majd visszament a pulthoz. – Akkor adj még egy sört.
A kocsmáros elmosolyodott, és kimért egy korsó sört a férfinak, majd egy-egy pohár forralt bort a két lánynak, akik szintén visszaültek a helyükre. Az ital fűszeres illata belengte a teret.
A Tenger gyöngye ránézésre nem volt épp a legbarátságosabb kocsma, inkább az a fajta, ahol rendszeresek a verekedések és a részeg balhék. A falakból dohos dohányszag áradt és furcsábbnál furcsább képek néztek le róluk a vendégekre. Azonban minden zordsága ellenére megvolt a maga bája, ami rendre bevonzotta a turistákat. Így kerültek ide a mostani vendégek is. Pete és Lisa pihenni jöttek Mermaid baybe, Maya, aki velük volt, szintén a kikapcsolódást kereste. Maya a pultra könyökölve hajolt közelebb a kocsmároshoz.
– Miért féltek ennyire a ködtől?
A férfi elmosolyodott.
– Ez inkább józan megfontoltság, sem mint félelem – felelte. – De ha gondoljátok, elmesélem a város legendáját, és úgy könnyebben megértitek.
– Végül is úgy is itt leszünk pár órát – felelte Lisa, majd belekortyolt a forralt borba.
A két fiú újra a biliárdra figyelt, a golyók koccanása ismét bizarr háttérzajt biztosított. A kocsmáros megkerülte a pultot, és mindegyik asztalra tett egy tál mogyorót, majd visszament.
– Mermaid bay nem véletlenül kapta a nevét a sellőkről – szólalt meg. – Az itteniek nem úgy gondolnak ezekre a mitikus lényekre, mint mások. Nem szépséget és titokzatos bájt látnak bennük, hanem rettegést és halált.
A lányok szeme elkerekedett.
– Micsoda? – hüledezett Lisa. – Még hogy halált! Hogyan?
– Nos – kezdte a kocsmáros somolyogva –, errefelé a sellők nem világszépe hölgyek gyönyörű énekhanggal, mint a mesékben. Nagyjából inkább úgy néznek ki – mondta, majd az egyik képre mutatott a falon. A festmény egy borzalmas, zöldes színű, félig emberre, félig halra emlékeztető szörnyet ábrázolt. Felsőteste csupán távolról hasonlított emberre. Telt keblei szabadon voltak, de épp olyan zöldes, mohára hasonlító anyag fedte őket, mint az egész testét. Kezével egy sziklán támaszkodott, az arca – ha lehet így hívni – fenyegetően meredt kifelé a festményből. Szeme olyan volt, mint a békáké, éles fogai a cápák többsoros fogazatára hajazott.
– Ez borzalmas – irtózott Lisa.
Maya nem szólt semmit, csupán meredten bámulta a festményt. A biliárdozók fintorogva elfordultak a képtől, és folytatták a játékot.
– Természetesen sellők nem léteznek – szólalt meg a kocsmáros ismét, amivel kizökkentette Mayát az elmélkedésből, és visszafordult a többiek felé. – A történet, amit elmesélek, szintén csupán mese, de a segítségével gyorsabban telik az idő, és ha vége, talán a köd is felszáll.
Dale belekortyolt a sörébe.
– Szerintem nem kéne elmesélni – morogta.
A kocsmáros legyintett.
– Ne foglalkozzatok vele. Nem szereti, ha előkerül ez a téma – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Hol is kezdjem? Hmm… igen, a halásznál.
– Felfalták szerencsétlen flótást ezek a förtelmes sellők, mi? – szólt közbe Pete. Fél szemmel a festményt méregette.
A kocsmáros derűsen felpillantott.
– Nem egészen – felelte. – Történetünk visszarepít minket nagyjából négyszáz évet az időben. Akkoriban egy kikötőváros legtiszteletreméltóbb emberei a halászok voltak, hisz fenntartották a város megélhetését. A fiatal halász, akiről a legenda szól, épp csak megkezdte a szolgálatát az egyik hajón. Bár kitanulta a mesterséget, de tapasztalatlan volt még, arról nem is beszélve, hogy nem ismerte a vad és szeszélyes tengert. Idősebb és sokat látott társai mindenbe igyekezték beavatni, nemcsak abba, hogyan kell jól halászni, de abba is, mire ügyeljen a tengerrel kapcsolatban. Elmondták neki, mennyire veszélyes lehet akár egy enyhébb vihar is, milyen könnyedén a sötét víz mélyén találhatja magát. És itt bizony nem számít, ha jól tud úszni, mert akit a tenger el akar ragadni, azt elviszi.
Ahogy teltek-múltak a napok, a fiú egyre jobban beletanult a mesterségbe, és otthonosabban mozgott a hajón. Azt is észrevette, hogy társai minden reggel kiállnak a korláthoz imádkozni. Amikor megkérdezte, kihez szól az imájuk, azt felelték, a sellőkhöz. Akkoriban az emberek nagyon babonások voltak, és mi más lényben hihettek volna a halászok, ha nem a sellőkben. Ők gondoskodtak a halászok szerencséjéről. Ha imádkoztak hozzájuk, és áldoztak nekik, akkor halaktól duzzadó hálókkal térhettek haza, de akik magukra haragították őket, azok könnyen sanyarú helyzetben találhatták magukat, vagy még ennél is rosszabb csapás érhette őket. És valóban, a rengeteg ima megtette hatását, a hajó, amin a fiú szolgált, halaktól roskadozva tért haza. Így teltek az ezt követő hetek, és a fiú is beállt társai mellé minden reggel, hogy imádkozzon és áldozzon a sellőknek a jó fogásért. Félretette a belé nevelt meggyőződést, miszerint a sellők borzalmasan gonosz lények, akik eljönnek érte, ha leszáll a köd, és lerágják a húst a csontjairól.
A kocsmáros elhallgatott, mert Pete ismét közbeszólt:
– Eléggé sántít a sztorid már a legelején. Mégis hogyan tudnának eljönni a sellők bárkiért is?
– Nos – szólalt meg a kocsmáros –, erre egyszerű magyarázat van. A sellők emberré változnak, ha megszáradnak, és ezt a képességüket szeretik kihasználni. Az emberhús iránti mardosó éhségük időről-időre kicsábítja őket a biztonságot nyújtó tengerből ide, közénk, és nem kegyelmeznek annak, akit a ködben találnak.
Lisa megborzongott, és átölelte magát. Maya megbabonázott áhítattal hallgatta a kocsmárost. A fiúk egy ideje már nem biliárdoztak, senki nem tudta, mikor hagyták abba. Dale az ablak mellett felsóhajtott, belekortyolt a sörébe, és kibámult az ablakon, bele a tejfehér ködbe.
Kint mintha megállt volna az idő. A kikötőben lustán ringatóztak a hajók és a csónakok. A zavartalan csöndet egy-egy sirály rikoltása törte csak meg. A ködbe burkolt utcákon csupán elvétve tűnt fel pár turista. Valaki megcsúszott a párától síkossá vált macskakövön. Úgy tűnt, ezt a nyugalmat nem törheti meg semmi, de mintha árnyak suhantak volna el a sikátorok mélyén.
Távoli sikoly hangját sodorta a kocsma felé a tengeri szél. Talán csak egy sirály volt, talán nem…
Érezhetően megváltozott a hely atmoszférája. Feszültség telepedett rá.
– És mi történt a halásszal? – kérdezte Lisa. Láthatóan zavarta a hirtelen beállt csönd.
A kocsmáros közelebb hajolt hozzá.
– Egy nap feltámadt a szél, vihar tombolt a halászhajó körül, és a fiú beleesett a tengerbe.
Maya szeme elkerekedett.
– Meghalt? – motyogta döbbenten.
A kocsmáros elmosolyodott.
– Nem – mondta, majd felegyenesedett. – Bár azt hitte, meg fog. Az áramlatok nem engedték a felszínre, hiába küzdött, a tenger nem akarta elengedni. Aztán váratlanul egy sellő úszott elé. Az ifjú halász halálra rémült, hisz a fulladás kegyesebb halál lett volna. De a sellő nem bántotta. Egy darabig csak figyelte, mint aki még sosem látott embert, aztán amikor a fiú már kezdte elveszíteni az eszméletét, megfogta, és visszaúszott vele a hajóhoz.
– Megmentette – lelkesült fel Maya.
Pete elfintorodott, és a festményre pillantott.
– Vagy csak félretette ínségesebb időkre…
A kocsmárosból jóízű nevetés szakadt ki. Beletelt némi időbe, mire abbahagyta, majd vett pár mély levegőt, és folytatta a történetet, bár még mindig kedélyesnek tűnt.
– Miután a sellő megmentette a halász életét, minden alkalommal felbukkant, amikor a halász kihajózott, és kereste a társaságát. Nem szólt a fiúhoz egy szót sem, hisz a sellők nem tudnak beszélni. Ez a képességük csupán emberi alakjukban adatik meg nekik, akkor viszont gyönyörűbb hangjuk van, mint bárminek a világon. És mégis, szavak nélkül is különleges kapcsolat szövődött köztük.
– De ha a sellő nem beszélt, akkor hogyan kommunikált a fiúval? – kérdezte Lisa.
– Sehogy – felelte a kocsmáros. – A fiú órákon át mesélt a sellőnek mindenféle történetet, vagy csupán arról beszélt neki, milyen napja volt, a sellő pedig meghallgatta. És így teltek-múltak a napok egészen addig, amíg el nem fedte a várost a köd. Azon a bizonyos napon nem szálltak tengerre a hajók, nem mentek utcára az emberek. Nos… a többségük. A tudatlanok és balgák valahogy mindig ott kóboroltak az ázottkőszagú utcákon. Történetünk főhőse is közéjük tartozott. Azt remélte, neki nem eshet baja, hisz halász, a sellők kegyeltje.
Tévedett.
Amikor az egyik ház mellett befordult, egy elképesztően gyönyörű nővel találta szemben magát. Bár gyanakodhatott volna, a döbbenet megakadályozta benne. A nő kedvesen mosolygott, és földöntúli hangon beszélni kezdett hozzá. Hosszú barna haja szabadon omlott meztelen vállára. A fiú csak ekkor eszmélt rá, hogy a nő bájait egyáltalán nem fedi semmi. Azonnal rájött, mivel van dolga, de már késő volt. A nő a falhoz szorította, és nagyra tátotta a száját, amiből kimeredtek többsoros fogai. A fiú megérezte az arcán a nő halszagú leheletét. – A kocsmáros egy pillanatra elhallgatott, és elégedetten figyelte a vendégeit, akik minden izmukban megfeszülten várták, mi lesz a történet folytatása. Miután kiélvezte a pillanatot, újra megszólalt: – A nő már beleharapott volna a fiú vállába, amikor valami eltaszította onnan. Egy fiatal lány termett ott, úgy tűnt, a semmiből. Hosszú, szőkésbaran haja elfedte a kebleit, de ruha rajta sem volt. A fiú megrémült, hogy egy újabb sellő fog rátámadni, és ketten fogják letépni a csontjairól a húst, de a lány nem bántotta. Közelebb lépett hozzá, majd megszólalt, és megemlített pár dolgot azok közül, amiket a fiú a sellőnek mesélt kint a tengeren.
– Megint megmentette – suttogta Maya, közben mosolygott.
A kocsmáros helyeslően bólintott, és egy pillanatra csak nézte a lányt. Csak akkor kapta el a tekintetét, amikor Lisa megszólalt.
– Ez olyan romantikus.
Pete a szemét forgatta.
– Szeretlek, bogárkám, de egészen más fogalmaink vannak a romantikáról…
Maya közelebb húzódott a kocsmároshoz.
– És mi történt utána?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Dale hangosan felsóhajtott.
– Semmi – szólalt meg, majd a szemöldökét ráncolva a kocsmárosra pillantott. – Nevetséges história. Nem értem, miért tömöd a fejüket vele.
A kocsmáros könnyed mosollyal vállat vont.
– Szerintem jó történet – felelte. – És igen, Lisa, romantikus. A két fiatal egymásba szeretett. A sellő egyre több időt töltött a szárazföldön, megtanulta, hogyan viselkednek, hogyan beszélnek és hogyan élik az életüket az emberek. Persze önmagát nem tagadhatta meg. Időről időre eluralkodott rajta a mérhetetlen éhség, amit csillapítania kellett, de ez mit sem csorbított a fiú iránta táplált érzésein. Teltek-múltak az évek, és a szerelmük egyre erősebbé vált, majd az életük is teljesen összefonódott. Meleg, hangulatos otthonukban tökéletes boldogságban éltek együtt egészen addig a napig. – Elhallgatott. Korábbi mosolya eltűnt, de nem lehetett tudni, hogy csupán a hatás kedvéért, vagy valóban elszomorodott.
– Mi történt? – kérdezte Maya. Hangja remegett.
A kocsmáros megköszörülte a torkát.
– Gyermekük született. Egy kislány. Gyönyörű teremtés. Tökéletes. Azonban megbetegedett, és abban az időben könnyen magával ragadta az embereket bármilyen kórság. Nem tudtak rajta segíteni.
Maya arca egészen elsápadt. Úgy tűnt, teljesen beleélte magát a történetbe.
– Meghalt – suttogta halkan.
A kocsmáros bólintott.
– Csupán hat év jutott neki és a szüleinek is, hogy vele lehessenek – mondta. – A sellő szíve összetört, nem bírta elviselni a fájdalmat. És ha egy sellő szenved, az mindig sokkal veszélyesebb, mint mikor mi emberek járjuk meg a poklot. Hiába volt mellette a férfi, akit szeretett, hiába osztoztak a gyászban. Ez mit sem számított. A nő nem bírta tovább. Elátkozta önmagát és a férfit is, hogy sose lelhessenek békére, amíg világ a világ.
– Mi? – fakadt ki Lisa. – Ez borzalmas! Hogy tehetett ilyet?
Maya előrébb hajolt.
– Mi volt az átok?
– Az átok úgy szólt, hogy a sellő nem teheti többé partra a lábát, csupán minden fél évben egyszer egyetlen napra. Ezalatt a nap alatt emlékek nélkül bolyongva keresi a szerelmét, akit akkor sem ismerhet fel, ha előtte áll, mert meg lett fosztva a felismerés képességétől.
– Ez nagyon súlyos átok – döbbent meg Maya. – Miért sújtotta magát ezzel?
– Mert szenvedett. Önmagát hibáztatta gyermeke haláláért, és így büntette magát.
– És mit tett a szerelmével? – kérdezte Lisa.
– A halász többé nem hagyhatta el a szárazföldet, de a sellővel ellentétben őt az emlékezéssel sújtotta az átok. Félévente egyszer láthatja a nőt, akit mindennél jobban szeret, és el kell viselnie, hogy az nem ismeri fel őt.
– Ez egy borzalmas mese – fakadt ki Lisa. – Pedig már kezdett olyan jól alakulni.
Pete kedvesen magához ölelte, és megcsókolta az arcát.
Váratlan csilingelés törte meg a kocsma feszült légkörét.
Mindenki összerezzent, ahogy megszólalt az ajtó fölé szerelt csengő. Egy gyönyörű, szőkésbarna nő lépett be a ködből, és a pulthoz sétált. Ahogy bejött, magával hozta kintről a közeli tenger illatát. Dale már-már megbabonázva figyelte minden mozdulatát, de nem szólt semmit.
– Üdvözlöm – szólalt meg a kocsmáros egy kedves mosoly kíséretében. – Miben segíthetek?
– Van valami kellemes ital itt, ami felmelegít kicsit? – kérdezte a nő selymesen lágy hangon.
A kocsmáros bólintott.
– Akad – mondta, majd töltött az újdonsült vendégének egy pohár forralt bort.
– Borzalmas ez a köd – panaszkodott a nő. – Keresek valakit, de az orromig sem látok.
A kocsmában mindenkin végigfutott a borzongás, felkapták a fejüket, és ránéztek.
– Valami rosszat mondtam? – döbbent meg a nő.
– Dehogy – szólalt meg a kocsmáros. – Egy történetet meséltem nekik, az van rájuk ilyen hatással. Ne aggódjon, a köd hamarosan felszáll, utána egészen biztosan megtalálja, akit keres.
A rejtélyes vendég egy kedves mosoly kíséretében elvette a poharát, és leült az egyik asztalhoz.
Maya intett a kocsmárosnak, hogy hajoljon közelebb.
– Mi van, ha ő az? – kérdezte egészen halkan.
A férfi alaposabban szemügyre vette a nőt.
– Sosem lehet tudni – tűnődött.
– És láttad, hogy nézett rá Dale? – folytatta a lány a lelkes okfejtést. – Még mindig bámulja. Mi van, ha Dale a halász? Azért nem akarta, hogy elmeséld a történetét. Fájó sebeket téptél fel vele.
A kocsmáros hümmögve bólogatott, közben a kibeszélteket mustrálta.
– Van logika abban, amit mondasz – felelte. – Csak egy dolog hibádzik?
– Micsoda?
– Amit elmondtam, az csupán egy mese. Egy szép legenda, amit a városiak találtak ki.
– Minden mesének van igazságalapja – ellenkezett a lány. – Bár nem lenne jó, ha így érne véget a történetük. Egymásra kéne ismét találniuk. A sellő igazán megbocsájthatna magának, hisz nem az ő hibája volt.
A férfi derűs arccal pillantott Mayára.
– Ezt idővel bizonyára be fogja majd látni. Addig pedig a halász türelmesen vár rá.
A legenda hatása, ami a vendégek hangulatára telepedett, lassanként eltűnt, és újra beindult az élet a Tenger gyöngyében. Ahogy fokozatosan más irányt vett a beszélgetések folyama, úgy mindenki feloldódott, és visszatért a történet előtti kedélyük. A fiúk ismét biliárdoztak, Dale pedig a gondolataiba merült. Egy idő után arra lettek figyelmesek, hogy teljesen felszállt a köd. Elsőnek a rejtélyes női vendég távozott, őt Dale követte. Kicsivel később a két biliárdozó is elköszönt. A végén csak Pete, Lisa és Maya maradtak. A kocsmáros az ajtóig kísérte őket, majd búcsút intett nekik. Csöndben figyelte, ahogy a rakpart felé sétálnak, közben beszélgetnek.
– Viszlát, Maya – suttogta –, fél év múlva.

A legfelső emelet

Forrás: pixabay

 

Május 10. Valami kaparászik a falakban. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Már három napja ezt a förtelmes zsizsegést hallgatom, lassan úgy érzem, sose lesz vége. Próbáltam szólni a főbérlőnek, de nem vette fel a telefont. Sőt, ki sem csengett. Állítólag ő is itt lakik a Havanna lakótelepen, de Isten se tudja, hol. Azért ez nagy terület sok lakással. Nem fogok mindenhova becsengetni. A két szomszédomtól meg a pontos időt sem szívesen kérdezném meg. Amióta beköltöztem, ezek állandóan alattomos módon leselkednek. Mintha megéreznék, mikor vagyok a folyosón, hol az egyik, hol a másik ajtó nyílik ki résnyire, és csak néznek. A hátamon feláll a szőr a borzalmas szuszogásuktól.
A többi szomszédról meg inkább nem beszélnék. Komolyan úgy tesznek, mintha levegő lennék. Egyszer, amikor összefutottam az egyikkel a lépcsőházban, és a főbérlőm után érdeklődtem, közölte velem, hogy még sosem látott itt, és nem tudja, miről beszélek. Nevetséges! Már másfél hete bérlem a lakást, és többször is találkoztam vele.
Szóval jelenleg csupán annyit tudok tenni, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni az irritáló zajokat. Csak az a baj, hogy egyre nehezebb. Bekúszik a bőröm alá, fel az agyamba, olyan, mintha a koponyámat kaparásznák belülről. Tegnap már aludni is alig tudtam.
Talán hívok rágcsálóirtókat saját költségen, aztán majd elszámolok a főbérlővel, amint végre utolérem.
Május 13.
Egyre ingerlékenyebb vagyok, amit a kialvatlanság számlájára írok. Már amikor ideköltöztem, akkor is tudtam, hogy az a nyomorult, enyhén húgyszagú lift nem működik rendesen. Felmegy a tizenegyedikig, aztán ott megáll, mint aki jól végezte dolgát. Szerencsére csak egy emeletet kell lépcsőzzek, de ma kiszakadt a szatyrom, és összetört egy csomó tojás, arról nem is beszélve, hogy szétszóródott minden, amit vettem. Azt hiszem, még életemben nem káromkodtam úgy, mint abban a pillanatban.
Május 15.
Meg fogok őrülni! A nyomorult rágcsálóirtó azt mondta, nem találta a címem. Összevesztem az egész céggel, de kötik az ebet a karóhoz, hogy rossz címet adtam meg. Hívtam egy másikat, csakhogy ők csupán két hét múlva tudnak jönni. Nem tudom, kibírom-e addig. Ez a folytonos, múlni nem akaró kaparászás kiakasztó. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Tegnap már végigjártam a lakást, és elhuzigáltam az összes bútort, hátha megtalálom az egerek vagy patkányok rágta lyukakat. Még mérget is vettem, hogy majd odateszem, és végre megdöglenek a kis rohadékok, de nem találtam semmit. Sem a nappaliban, sem a két kisszobában, de még a konyhában sem. Minden fal makulátlan ebben a rohadt lakásban. De akkor mi a fene kaparászik a falakban?
Május 17.
Éjszaka nem aludtam egy percet sem, az idegtépő, csikaró kaparászást hallgattam. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Forgolódtam, a fejemre szorítottam a párnát, még szivacsos füldugót is tettem a fülembe, de ez az irtózatos hang azon is áthatolt egyenesen a csontvelőmig. Ennek hála a munkahelyemen hibát hibára halmoztam. Az hiányzik a legkevésbé, hogy emiatt elveszítsem az állásomat. Amikor haza jöttem, erőt vettem magamon, és bekopogtam a harminchatos lakásba (én a harmincötösben lakom). Így, hogy közvetlenül a bejáratnál álltam, megéreztem a bentről áradó dögletes bűzt. Igyekeztem jólnevelt maradni, de önkéntelenül is összerándult az arcom.
Aztán megláttam a szomszédomat…
A csávó tuti valami komoly betegséggel küzdhet. Meglehetősen vékony, a bőre sápadt, mint ami sosem látott napot, és beesett szeme körül fekete karikák éktelenkednek. Biztos vagyok benne, hogy kísérteni fog rémálmaimban, de azért megkérdeztem, tud-e valamit a főbérlőmről. Nem jutottam vele semmire. Hebegett pár teljesen összefüggéstelen mondatot valami kórságról, meg azt hiszem, többször is elküldött a fenébe. Ennek a beszélgetésnek csupán annyi értelme volt, hogy rájöjjek, zakkant szerencsétlen.
Május 19.
Ha a teljesen kiborító kaparászás nem lenne elég, most már foltok is megjelentek a falamon. Mondjuk, ezekkel még kibékülök, mert legalább csöndben vannak, de borzalmasan ocsmányok. Egyik pillanatról a másikra jelentek meg a szobák sarkaiban. Feketés-bordós gusztustalanságok, amik úgy terjednek szét a hófehérre festett falakon, mint a jégkristályok az ablakokon. A festéket annak idején a régi tapétára kenhették, legalábbis nekem úgy tűnik. Az is lehet, hogy alatta elkezdett tenyészni valami, szóval szerintem penész, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre veszek penészirtót, és befújom vele őket. Remélem, legalább ezzel megbirkózom, ha már a rágcsálókkal képtelen vagyok. Bár ezek a gusztustalan foltok mindenhol megjelentek, de egyelőre még azért nem olyan nagyok. Persze a főbérlőt továbbra sem érem utol.
Kezd egyre jobban fogyni a türelmem. Jónak tűnt ez az albérlet, mert könnyen bejutok innen a Kökire, ahol a munkahelyem van, és meglepően olcsó is, de lassan az előnyök teljesen eltörpülnek az egyre hatalmasabbra dagadó hátrányok mellett. Azt hiszem, erre mondják, hogy olcsó húsnak híg a leve.
Május 20.
Miért büntet az ég? Azok a rohadt foltok tuti nem penészfélék. Miután befújtam őket, ahelyett, hogy eltűntek volna, elkezdtek még jobban terjedni. Az egyik kisszobában már a fal lassan felét ellepi. Szerencsére ezt a helyiséget nem használom semmire így lezártam, de a hálószobámban is már kéttenyérnyi az a folt a sarokban. És az hagyján, hogy terjed, de olyan iszonytatóan tüdőrohasztó szagot áraszt, hogy az sem segít, ha egész nap szellőztetek.
Nagyon elegem van! Már napok óta nem alszom rendesen a rettenetes kaparó hangoktól, erre most ez is. Ordítani lenne kedvem.
Május 21.
Nem mentem be dolgozni. Nem érzem jól magam. Lehet, a szag okozza, de egész éjszaka hánytam, bár a zajoktól egyébként sem tudtam volna aludni. Fáradt vagyok… nagyon fáradt.
Rákerestem neten a lakásra, hátha megtudok róla valamit, vagy legalább az kiderül, hol lakik a főbérlő. Nos, nem derült ki, de rábukkantam egy érdekes oldalra. Bárki regisztrálhat rá, aki albérletben lakik, vagy lakott, és megírhatja a tapasztalatait. Meglepően összeszedettnek tűnik, majdnem minden bejegyzés mellett egy boldog ember képe mosolyog vissza rám. Ezt látva elfintorodtam kicsit. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy amikor a panaszaikat írták, egészen biztosan nem mosolyogtak. Az viszont megnyugtatott, hogy úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló bajokkal küzd.
Órákig olvasgattam a különféle panaszokat, és többek problémájában magamra ismertem.
Egy fiatal fickó szintén kaparászó hangokról és előkeríthetetlen főbérlőről panaszkodott. Ő Újpalotán lakik, vagy lakott. Nem tudom, mi történt vele. Egy lány azt írta, hogy dögletes bűzt árasztó foltok jelentek meg a falain, amiken nem segített sem a penészirtás, sem az újrafestés. Ő Káposztásmegyeren élt. Igazából nála sem derült ki, hogy azóta mi lett vele. Ezeknek az írásoknak a nagy része párhetes vagy párhónapos, bár akadt köztük olyan is, ami már több éves. Amit érdekesnek találtam, és csupán a sokadik vélemény elolvasása után tűnt fel, hogy mind a legfelső emeleten laktak. Én is ott lakom.
Egy idő után teljesen elzsibbadt az egyébként is kimerült agyam a végeláthatatlan panaszok olvasásában, és inkább kikapcsoltam a gépet. A televízió zajával próbáltam elnyomni az egyre kétségbeejtőbb kaparászást, de igazából fel sem fogtam, milyen műsor megy éppen. Egy idő után azt hiszem, elnyomott a napok óta gyötrő, kegyetlen fáradság, de nem volt benne köszönet. Csontig maró, lidérces rémálmokat hozott csupán, amikből ordítva és hideg verítékben riadtam fel.
Bár az ébredést követően iszonyatos álmaim emléke csupán egy zavaros masszává állt össze, az egyikre mégis tisztán emlékszem. Éreztem, ahogy a koponyámat kaparássza valami, kkkrrrsss-kkkrrrsss, és elviselhetetlen fejfájás gyötört. Aztán az a valami elkezdte kirágni magát a halántékomnál. Egy vérfagyasztóan ocsmány fekete lény mászott ki a fejemből. Eleinte méretét tekintve patkányra emlékeztetett, aztán a szabadba kerülve rohamos növekedésbe kezdett. Bár két lábon állt, felegyenesedve, mint mi, mégsem volt benne semmi emberi. Bőre a feje tetejétől a lába ujjáig azt a hatást keltette, mintha elüszkösödött volna, ujjai végén belek kiontására alkalmas, éles karmok éktelenkedtek. Ahogy felém fordult, megdermedtem az iszonyattól. Az arca helyén nem volt más, csak egymást sűrűn követő, többsoros, éles fogak. Tudtam, hogy meg fog ölni, de mire erre sor került volna, felriadtam.
Május 23.
Bár még mindig nem érzem jól magam, de be kellett mennem dolgozni, nem engedhetem meg magamnak, hogy napokig otthon legyek. Bent döbbent arcok kísértek végig, mindenki azt kérdezgette, hogy tényleg jól vagyok-e, nem akarok-e inkább még otthon maradni kicsit. Ha tudnák, hogy pont az otthonom okozza minden problémámat… Viszont ez a helyzet segített, hogy rájöjjek, az állapotom rosszabb, mint hittem. Ha már nekik is ennyire feltűnik, akkor nem festhetek túl jól.
Amikor haza értem, a harmincnégyes lakás ajtaja kísérteties nyikorgás kíséretében, lassan kinyílt, és egy nő arca jelent meg. Földbe gyökerezett a lábam, még a kulcsom keresését is abbahagytam. A nő korát képtelenség lett volna behatárolni. Kórosan sovány, sőt, a soványnál is vékonyabb volt. A bőre olyan hatást keltett, mint valami elszürkült, kiszáradt törlőrongy, ami a csontjaira tapadt. Egész megjelenése azokra a rémes dokumentumfilmekre emlékeztetett, amikben a koncentrációs táborok túlélőit mutatták be. Nem sok haja maradt, az is úgy lebegte körbe a fejét, mint valami baljós felhő.
Ezen az emeleten rajtam kívül mindenki borzasztóan beteg, és talán nem véletlenül. Eddig jelentéktelennek tűnő rosszullétem hirtelen egész más megvilágításba került. Ettől a gondolattól émelyegni kezdtem. Bármi is okozza a zajokat és a foltokat, az megbetegíti az embert.
Kapkodva túrtam a zsebeimet a kulcsomat keresve, közben hallottam a nő zavaros motyogását. Nem igazán tudom, hogy azt hajtogatta menj a fenébe, vagy azt, hogy menj a fenéből. Előbbinek több értelme lett volna, mégis, talán a nő zavaros elmeállapota miatt az utóbbi felé hajlottam, amitől csak még erősebbé vált a viszolygásom.
Május 24.
Kitartóan terjednek azok a förtelmes foltok, és a belőlük áradó rothadó szag is egyre erősebb. Állítólag az emberben egy idő után kialakul a szagvakság, ha valamit folyamatosan érez. Nos, nálam ez nem működik. Hiába minden igyekezetem, hogy valahogy elnyomjam, semmi sem használ. Időnként csak állok a falam előtt, és nézem. Esküszöm, olyan érzésem van, mintha valami nedv szivárogna át a falakon. Már a lezárt kisszoba küszöbén is megjelent. Amikor ezt felfedeztem, görcsbe rándult a gyomrom. Nem merek benyitni oda, hogy megnézzem.
Május 25.
Lassan feladom. Az a mihaszna második rágcsálóirtó is közölte velem, hogy voltak kint, de nem találták a megadott címet. Egészen eddig az tartotta bennem a lelket, hogy majd jönnek, kiirtják, bármi is legyen a falakban, és végre minden gondom megszűnik. Nem igazán tudom, mennyi értelme van megkeresni egy harmadik céget is, de azért adok nekik egy esélyt. Ez így újabb másfél-két hét várakozást fog jelenteni. Nincs pénzem rá, hogy erre az időre kibéreljek egy szobát egy olcsó motelben, hisz ide is azért költöztem, mert nem vet szét a pénz, és ez a lakás hihetetlenül olcsó. A szüleim túl messze laknak Pesttől, onnan nem tudnék bejárni dolgozni, így ez sem opció. Marad a reménytelennek tűnő várakozás.
Május 26.
Elkezdtem köhögni. Valami mintha leülepedett volna a tüdőmben, nehezebben veszek levegőt, és irritál is. Szerintem azok a rejtélyes eredetű, szörnyű foltok okozzák, így elhúztam az ágyam közvetlenül az ablak alá. Folyamatosan nyitott ablak mellett alszom, hátha a friss levegő segít kicsit. Ez az egész borzasztóan megrémít, mert akarva-akaratlanul a két kriptaszökevény szomszédomat látom lelki szemem előtt.
Május 28.
Ettől a szűnni nem akaró köhögéstől olyan erőtlenné váltam. Nem akarok mást, csak pihenni, de még azt se tudok. Vettem köhögéscsillapítót, de egyelőre nem veszem észre, hogy használna. Már ébren is el-eluralkodik rajtam a páni félelem, hogy a koponyámat kaparássza valami belülről. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Időnként megállok a tükör előtt, és megnézem a halántékom. El kéne mennem orvoshoz, de ahhoz haza kell utazzak, és a puszta gondolattól is csak még fáradtabb leszek.
Május 29.
Az egyik kollégám, aki egyébként tiszta szívéből utál, mert elhappoltam előle a pozíciót, félrehívott, hogy beszélgessünk. A hogylétem felől érdeklődött, és megkérdezte, jártam-e orvosnál. Mivel róla volt szó, így ezt az egészet puszta piszkálódásnak vettem volna, ha nem látok a tekintetében őszinte aggodalmat. Ettől hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Ha már az esküdt ellenségem is aggódik értem, akkor tényleg iszonyatosan pocsékul lehetek. Igyekeztem lerázni olyan dumával, amit hallani akart, de elhatároztam, hogy amint lehetséges, hazautazom, és elmegyek az orvosomhoz.
Május 31.
Félek. Az ép elmémet féltem. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy időnként pulzál ez az egyre inkább kísértetiesnek ható lakás. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hisz nevetséges, nem? Még hogy pulzál! Pedig érzem. Egész bensőmben érzem. Sőt, merész gondolatnak tűnhet, de szerintem az egész emelet lüktet.
Meg fogok bolondulni. Az is lehet, hogy már meg is történt…
Június 2.
Már két napja nem láttam a szomszédomat, aki a harmincnégyes lakásban lakik. Kezdek aggódni. Eddig minden alkalommal, amikor elmentem vagy hazatértem, ő és a harminchatban lakó férfi is kikukucskált. Az esetek többségében ez annyit jelentett, hogy résnyire kinyitották az ajtót, szóval nem látom őket nap, mint nap, de érzékeltem a jelenlétüket. Eleinte zavart, de mióta láttam, mennyire betegek, azóta némi megnyugvással töltött el, mert így legalább tudtam, hogy még élnek. Azonban két napja csupán harminchatos leselkedik. Sosem gondoltam, hogy ennyire fel fog zaklatni a tény, hogy egy idegen már nem kémkedik utánam. Órák óta azon agyalok, mit kéne tennem. Kihívjam a mentőket? De mi van, ha azok sem találnak ide, mint a rágcsálóirtók?
Nem tudom, mi legyen.
Június 4.
Munkából hazajövet megálltam a háztömb előtt, ahol élek, és végignéztem rajta. Nyugtalan feszengés lett rajtam úrrá, de csupán egy pillanatra. Valami egészen furcsa ösztöntől vezérelve megszámoltam az emeleteket. Soha nem tettem még ilyet, most mégis mintha valami természetfeletti ösztökélt volna.
Földbe gyökerezett a lábam…
Újra megszámoltam, aztán újra, végül megint.
Hogyan lakhatok a tizenkettediken, ha az épület mindössze tizenegy emeletes?
Június 5.
Oké, oké, minden rendben, nincs semmi baj. Nyugodjunk meg. Igen, meg kell nyugodnom. Muszáj, ha józanul akarok gondolkodni. A tegnapi felfedezésemet elhessegettem, mondván, hogy rosszul számoltam… négyszer is… Vagy talán a szemembe sütött a nap, ezért nem láttam a legfelső szintet.
Június 6.
Bekapcsoltam a laptopom, hogy vonatjegyet foglaljak, mert hiába minden igyekezetem, hogy megőrizzem józanságom, az egyre-másra előbukkanó furcsaságoktól kirázott a hideg. Jó lesz legalább pár napot otthon tölteni, és az orvoshoz sem ártana végre elmennem.
Rossz szokásom, hogy hiába tudom, mit akarok, ha egyszer fellépek a netre, akkor mindenféle oldalt megnyitok. Egyik ismerősöm, akit baráti berkeken belül csak aggódó polgárnak becézünk, megint megosztotta a rendőrség oldalát, ahol az eltűnt személyekről van fent egy lista. Igazából meg lehet érteni szerencsétlent, neki a bátyja tűnt el. Felköltözött Pestre, aztán egy idő után senki nem hallott felőle.
Ahogy nézegettem a fényképeket, egyik-másik egészen ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
Miután végeztem a céltalan böngészéssel, lefoglaltam a jegyet haza. Mintha egy kő, nem is, inkább szikla esett volna le a szívemről. A tudat, hogy hamarosan hazamegyek, olyan mérhetetlen nyugalommal árasztott el, amit már nagyon régóta nem éreztem.
Június 7.
Megkerestem azt a panaszos oldalt, mert elhatároztam, hogy én is kiírom magamból a tapasztalataimat. Segítséget nem kapok így se, de talán könnyebb lesz kicsit. Azonnal szembetűnt egy viszonylag friss, csupán négy napos bejegyzés. Egy fiatal lány, aki Gazdagréten lakik, rémisztően kétségbeesett hangnemben írt, ami groteszk ellentétben állt a barátságos fényképével. Gyakorlatilag könyörgött, hogy valaki mentse ki a lakásból, amit bérel. Hasonló dolgokra panaszkodott, amiken én is átmegyek, de a végére mintha eltört volna benne valami, csupán annyit írt le többször is, hogy nem akar meghalni.
Ekkor jöttem rá, honnan ismerősek a rendőrségi fényképek. Az összes eltűnt ember itt mosolygott rám a panaszoldalon…
Június 8.
Miután megtettem iszonytató felismerésem, pánikszerű pakolásba kezdtem. Az sem érdekelt, ha a dolgaim több mint felét sosem látom többé. Összeszedtem egy táskába a legszükségesebbeket, és szó szerint menekülőre fogtam. Mindezt az éjszaka közepén. Az sem érdekelt, ha a pályaudvaron kell aludnom, már semmi sem érdekelt, csak hogy minél messzebb legyek ettől a pokoli helytől.
Kirontottam a lakásból, nem foglalkozva a lifttel, lerohantam végig a gyéren megvilágított lépcsőházban, meg sem állva a földszintig. Megragadtam a nehéz kaput, és kitártam. Tettem egy lépést előre, ám azonnal minden porcikám megfeszült, és görcsbe rándult a gyomrom.
Torkom szakadtából elordítottam magam.
Ismét a lakásom előszobájában álltam a förtelmesen bűzlő foltokkal beterített falak közt.
Ha bárkin is valaha eluralkodott úgy istenigazából a velejéig hatoló rettegés, az is csupán töredékét érezte annak, amit én abban a pillanatban. Lélekszakadva szaladtam ki ismét, de mindhiába. Minden próbálkozásom végén a lakásomban kötöttem ki.
Nagyjából a századik kísérletet követően feladtam. Most itt ülök a kanapén, és minden porcikámban remegek.
Az emelet tudja, hogy meg akarok szökni, ezért nem enged el többé…
Június 9.
Órákig kerestem, kutattam bármilyen megoldás után, ami elősegítené a szabadulásom, de mind eredménytelennek bizonyult. Hívtam a rendőrséget, aztán a szüleimet, még a főnökömet is, de nem vették fel. A végtelenségig hallgattam a fülsiketítővé váló csengést mindhiába. Pedig anyám egészen biztosan felvette volna. Ő mindig azonnal felveszi. Ezt követően az internet felé fordultam, kiposztoltam az összes közösségi média felületen, hogy mi történt velem, de ez is kudarcnak bizonyult. A posztjaim abban a szent pillanatban szertefoszlottak, hogy közzétettem őket.
Bár az információk hozzám eljutnak, de én nem kommunikálhatok a külvilággal.
Levert a hideg veríték és remegő kézzel markoltam a hajamba. Hisztérikus nevetésem kétségbeesett zokogásba tört át.
Elfogytak az ötleteim.
Nem tudom, mit tehetnék még.
Június 10.
Ezúttal csak céltalanul netezek. Elszállt minden motivációm. Elegem van. Mostanra már a lidérces lüktetés is állandósult, és természetesen az idegborzoló kaparászás sem szűnt meg. Kkkrrrsss-kkkrrrsss. Arról nem is beszélve, hogy a lezárt kisszoba ajtaja elszíneződött, mint amit elkezdett átmarni valami vegyianyag. Az egyszer biztos, hogy a büdös életbe nem nézek be oda.
Arról nem is beszélve, hogy a nyitott ablak mellett alvás is csak még több bajt szült. Bejönnek a poloskák. Megszámolni sem merem, mennyi kis rohadék mászkál a függönyömön meg az ocsmány falakon. Annak se volt sok esze, aki ilyen élénksárgára festette a panel külsejét. Ez a szín alapból vonzza a rovarokat. Még az internet böngészése sem tudja elterelni a figyelmemet róluk. A szemem sarkából látom, ahogy mocorognak.
Magam sem tudom, hogyan bukkant fel az oldal, ahol annak idején a lakáshirdetést láttam. Ahogy megnyitottam, elhagyott az a maradék hidegvérem is, amit olyan görcsösen próbáltam megőrizni.
A hirdetés szerint kiadó a harmincnégyes lakás, itt mellettem. Tehát ezért nem tartott már szemmel az a szerencsétlen nő. Amilyen állapotban legutóbb volt, egészen biztosan nem ment sehová. Ha elköltözik, vagy a mentő viszi el, arról tudtam volna, de amióta itt lakom, ezen az emeleten nem járt rajtam kívül senki.
Kizárásos alapon csupán egy dolog jöhet szóba…
De akkor mi történt a holttestével?
Június 11.
A szomszédom valószínűsíthető halála úgy hatott rám, mint egy hidegzuhany. Újult erővel vetettem bele magam a kutakodásba, hogy megtaláljam szabadulásom kulcsát. Találtam egy oldalt a neten Városi legendák címen. Nem kívánom senkinek azt az elemi rettegést, ami a csontjaimig mart, miközben olvastam.
A panelházak és a lakótelepek megjelenésével elkezdődött az ilyen helyeken terjedő legendák sokasága is. Egészen biztosan mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki tud olyan panelházról, aminek a tizedik emeletén, vagy valamelyik felsőbb szintjén levágtak egy lovat. Én eddig azt hittem, hogy ezzel nagyjából ki is merül a lakótelepi legendák történeteinek sora, de tévedtem.
Bár kevésbé ismert, mégis évtizedek óta a sötétben rettegve elsuttogott mítoszok közé tartozik, miszerint vannak panelházak, amikben fel-feltűnnek lakók, akikről senki nem tud semmit, és amilyen érthetetlenül megjelennek, olyan váratlanul nyomuk is vész. Mindezeket alátámasztandó, a cikk írója ugyanarról a rendőrségi oldalról válogatott össze pár eltűnt embert, mint amit az ismerősöm is megosztott. Ezeknek a személyeknek az elmúlt nagyjából tíz-tizenöt évben veszett nyomuk. Levert a víz, és a szívem a torkomban dobogott. Majdnem az összes ember itt volt a panaszoldalról…
A cikk írója szerint ez az egész összekapcsolható a régi magyar mondavilág leghátborzongatóbb lényeivel és démonjaival.
Eszembe jutott a szomszédom érthetetlen motyogása a fenéről, és felrémlettek a régi gimis emlékek. Az irodalom tanárom érdekességképpen említett valamit ezzel kapcsolatban.
Utánaolvastam kicsit, de bár ne tettem volna…
A fene a régi magyar mondavilág egyik borzalmas helye, ami talán a pokollal lehet azonos. Ezzel még önmagában megbirkóztam volna, de kiderült, hogy a fene nem csupán egy hely, hanem maga a betegség démonja is, ami elemészti, felfalja áldozatát.
A cikket a témával foglalkozó emberek vázlatos rajzai tették még érdekesebbé, bár engem inkább halálos rettegés járt át tőlük. Egyik-másik rajz egészen pontosan úgy nézett ki, mint az a lény az álmomban.
A fene látszólag mindenféle követhető logika nélkül beeszi magát bizonyos panelházakba, megtelepszik ott, majd kiveti hálóját a gyanútlan áldozataira. Alkalmazkodott a modern világ minden vívmányához, így gyakorlatilag felismerhetetlen. Aki beleesik a csapdájába, az végérvényesen elveszett.
Itt hagytam abba az olvasást, mert légszomjam lett. Levegő után kapkodva hajoltam ki az ablakomon nem foglalkozva a kereten is mászkáló poloskákkal. Undorító, ragacsos és bűzlő trutyi spriccelt belőlük, ahogy rájuk tenyereltem. Próbáltam mélyeket sóhajtozni a friss levegőből, de nem segített. A szívem a torkomban dobogott, egy időre a kaparászást sem hallottam, mert elnyomta a vérem eszeveszett lüktetése. Minden porcikámban reszkettem. Lenéztem az alattam elterülő vésztjósló mélységbe. Egy pillanatra egészen csábítónak tűnt kiugrani.
Hosszú órákba telt megnyugodnom. Azt mantráztam magamnak, hogy ez a cikk pusztán elméleti, az írója is beismerte, hogy nem ismer olyan személyt, és nem is beszélt soha olyannal, aki közelebbi információt adhatott volna neki erről az egészről. Ha a legenda igaz, akkor elvileg nincsen ember, aki túlélte volna a fene csapdáját, tehát ha van, aki életben maradt, akkor máris nem stimmel a történet. Márpedig én túl akarom élni!
Június 13.
Már vért köhögök. A nyitott ablak mellett alvás úgy tűnik, nem segített, a foltok meg csak terjednek. Elhúzogattam a falaktól a bútorokat, hogy ne érjenek hozzá. Ha lehetséges, én se megyek a közelükbe. Bezzeg a poloskák, azok ott tapicskolnak rajtuk, amitől csak még gyomorforgatóbb az egész.
Sosem voltam egy betegeskedő típus. Talán a nátha volt az egyetlen, amit időnként elkaptam, így amikor megláttam a tenyeremben a vért, sírni lett volna kedvem. Az is lehet, hogy sírtam is. Ahogy elmentem kezet mosni, megálltam a tükör előtt, és azt hiszem, sokkot kaptam. Rohamos tempóban kezdtem el fogyni, vagy talán sorvadnak az izmaim, mert már a mozgásom sem olyan, mint régen. A bőröm elszürkült mosogatórongyra emlékeztet.
Ez a hely lassan kiszívja belőlem az életet.
Június 14.
Kíváncsi vagyok, mikor kezd majd gyanús lenni az ismerőseimnek, rokonaimnak, hogy abszolút nem hallanak felőlem. Általában minden helyzetben feltalálom magam, de ez most más. Az eddigi többszáz próbálkozásom a menekülésre mind hasztalan volt. Már képtelen vagyok józanul gondolkodni, és az esetek többségében az apatikus fásultságot a pánikszerűen rám törő halálfélelem váltja fel. Egyik esetben sem látom tisztán a saját helyzetem.
Szeretnék legalább elbúcsúzni a szüleimtől, de erre sincs lehetőségem.
Június 16.
Ijesztően erős depresszió lett rajtam úrrá. A falakon nincs egy világos folt sem, és már nem csak a poloskák lepték el, de a legyek is. Undorító. Üvölteni és tombolni lenne kedvem.
Próbálom azzal elűzni ezt a lehangoló sötétséget, hogy széttárom a függönyöket napközben, de mindhiába. Mintha a fény elkerülné ezt az átkozott, szentségtelen helyet. Itt fekszem a nappali közepére húzott kanapén, és csak az jár a fejemben, hogy nem így akarom végezni.
Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok… Kérem! Nem akarok meghalni!
Június 17.
Istenem segíts! Rájöttem, mik azok a förtelmes foltok a falon. Bár már régóta messziről kerülöm őket, de a minap megbotlottam, és véletlenül beletenyereltem az egyikbe. Azért van olyan dögletes szaguk, mintha többhetes tetemekkel lennék körbe véve, mert ez vér…
Június 20.
A falak csak úgy ontják magukból a vért, amibe legyek százai rakják a petéiket. Öklendezve figyelem őket. Azt hiszem, ez már a vége. Az undorító, ragacsos, nyálkás vérben tapicskolok akkor is, ha csak a mosdóba megyek. A lezárt kisszoba ajtaja megvetemedett, mintha tengernyi vért próbálna visszatartani.
Június 22.
Éjszakánként sírok. Gyerekkoromban sírtam utoljára, de már nem bírom. A rémséges látomások már nem csak álmaimban kínoznak. Többé nem tudom, mi képzelgés és mi valóság.
Végérvényesen elvesztem.
Június 25.
Suttognak… a falak… suttognak. Már mindent értek.
Június 26.
Kkkrrrsss-kkkrrrsss… kkkéérrrsssee-kkkéérrrsssee… kkérrlleessee-kkérrlleesse… kérlekssee-kérleksse… kérleksegíts-kérleksegíts… Kérlek, segíts!
Június 27.
Még időnként vissza-visszatér a józan eszem. Azt hiszem.
Valami motoszkál odakint. Az ajtóhoz osonok, de csöndben. Ssh, csöndben. Egy férfi áll a harmincnégyes ajtajában egy csomó táskával meg dobozzal.
Az új lakó.
Az új áldozat…
Július 3.
Figyelem a harmincnégyest. Mindig figyelem. Muszáj figyelnem. Tudnom kell, milyen állapotban van. Mondtam neki, egyszer mondtam neki, hogy menjen el, de nem értett. Pedig mondtam neki. Ordítottam: MENJ A FENÉBŐL!
Szörnyülködve nézett rám.
Szörnyülködve… szörnyülködve…
Július 5.
Viszket a halántékom. Viszket, viszket, viszket, viszket. Vakarom, vakarom, csak vakarom, de viszket. Véres az ujjam.
Nem csak én vakarom. Valami vakarja odabent.
Július 6.
Harmincnégyes tombol. A bútorokat tologatja. Nála is elkezdődött…
Július 8.
Fekszem a földön a vérben, belefolyik a számba. Érzem a vas ízét, közben legyek és poloskák sokasága mászkál a testemen. Érzem aprócska lábaikat, az egyik belemászik a számba, de már nem érdekel.
Cseng a fülem… meg rezeg… Ez nem a fülem. A telefonom leesik az asztalról. Egy karnyújtásnyira van, látom a kijelzőt. Anyám hív.
Alig látok a kicsorduló könnyeimtől.
Csekély erőmet és utolsó tiszta pillanatomat összeszedve, ordítva kaparom a vértől tocsogó szőnyeget, hogy elérjem.
Anya, anya! Itt vagyok! Még élek! Segíts! Kérlek, segíts!

Érzem, ahogy kirágja magát a halántékomon keresztül, látom a fogakat, érzem a rothadó bűzt, anyám meg csak hív…

A fene egye meg! A fene egye meg! A FENE EGYEN MEG!

A madarak nem repülnek

Kép forrása: pixabay

Harper az ítéletre várt, amitől megváltozhatott az egész élete. A férfi egy keskeny, fertőtlenítőszagú folyosón ült. Keresztbe rakta a lábát, majd kinyújtotta. Előredőlt, a combjára könyökölt, aztán visszahanyatlott a szék hideg támlájának. Gyűlölt várakozni. Az sosem jelentett jót, ha valamelyik orvos konzíliumot kért.
Két oldalán egy-egy őr állt, mint két márványszobor. Áradt belőlük a kezeltek iránt érzett ellenszenv, amitől feszélyezve érezte magát. Még többet mocorgott. Fel akart ugrani, berohanni az intézetet körbeölelő, sűrű erdőbe. A fák látványa mindig megnyugtatta.
A folyosó fehér falán egy hatalmas, feketével felfestett C betű hirdette, melyik osztályon van. Épp csak egy hete sikerült végre lekerülnie ide a D-ről, erre tessék, most az is lehet, hogy mehet vissza. A puszta gondolattól is keserű íz tódult a szájába.
A D osztály személyzete sokkal szigorúbb volt, ami nem zavarta különösebben.
Csak az üvegek…
A D-sek ölni tudtak volna, hogy lejuthassanak a C-re a kevesebb üveg miatt. Az is hülye volt, aki ezt az anyagot felfedezte. Mindenki csak feszengett tőle, ami kicsit sem segítette elő a gyógyulást. Épp elég szarral kellett megküzdeniük enélkül is. Egy bozontos szakállú öreg, pár napja azt mondta neki, a B-n még ennél is kevesebb van. Harper csak ingerülten legyintett, hisz még a férfi sem járt ott, honnan tudhatná, mi van azon az osztályon. Időnként mégis eljátszott a gondolattal, ha egyszer majd lekerül oda, akkor maga is tapasztalja, hogy a vén bolondnak igaza volt.
Utálta az üveget, és ezzel nem volt egyedül. A nagyokos orvosok meg csak a vállukat vonogatták, miközben azt mondták, majd elmúlik. Harper már öt éve volt az EFKSz (Emberiség Fajfenntartó Központ és Szanatórium) lakója. A mai napig rendszeresen kerültek elő egy letűnt kor háborújának éles vagy épp döglöttnek hitt vegyibombái, amik időnként felrobbantak. Az anyag, ami kiszabadult belőlük, súlyos sebeket és komoly amnéziát okozott a túlélőknél. Emiatt hozták létre az EFKSz intézetét, aminek Harper is a lakója volt. Öt nyomorúságos éve, és az üvegfóbiája nem múlt el, még csak nem is enyhült. Talán ez az össznépi üvegellenesség lehetett az oka, hogy mindenféle rémmesék keltek szárnyra az E osztályról. Oda csak a nagyon súlyos betegek vagy a visszaesők kerültek. Sokak szerint, ha valakit felvisznek az E-re, azt már nem látják többet. De még csak nem is ez a legijesztőbb benne, hanem a rengeteg üveg.
Beleborzongott, érezte, ahogy szőrszálai az égnek merednek. Megdörzsölte a karját; már amennyire a csuklóját szorító béklyó ezt engedte.
Felsírt a szemközti iroda fehérre mázolt faajtaja. A mindig barátságos, bozontos szemöldökű Dr. Bechtold, a C osztályvezető főorvosa kiengedte a társait. Dr. Tinbergent, a D vezetőjét már jól ismerte. A férfi a szokásos komolysága helyett szánakozva nézett rá. Ettől görcsbe rándult a gyomra. A B és az A osztály vezetői épp csak elsuhantak mellette, még csak rá sem néztek. Ezen nem lepődött meg, hisz azokra az osztályokra a már majdnem gyógyultak kerültek. Arról nem is álmodozott, hogy valaha lekerül az A-ra. Aki ott van, azt pár héten belül kiengedik. Hazamehet. Erre Harper is nagyon vágyott, de az évek múlásával egyre kevesebb esélyt látott rá.
Utoljára egy világosbarna hajú, kedves arcú nő lépett ki a megbeszélésről. Ő nem igyekezett a lift felé, megállt a folyosón, és biztatólag Harperre mosolygott. Aztán Dr. Bechtold intett az őröknek. A két őr felhúzta a férfit a székről. Hiába mocorgott egészen eddig, most megérezte, mennyire elgémberedett minden tagja a hosszú várakozásban. Még a bilincs is a bőrébe vájt, amitől felszisszent.
Az irodát átlengte a levendulaillat, ami most mintha fojtogatóbb lett volna, mint korábban. Harper úgy érezte, a kivégzésére jött, védtelenül ülve Dr. Bechtolddal szemben. A fehér asztalon nem pihent egyetlen dísztárgy vagy fénykép sem a doktorúr családjáról, a fekete polcokon is csupán pszichológiai szakkönyvek sorakoztak. Még a szék, amin ült, az is semmitmondó volt. Pont olyan, amilyeneket a folyosókra tesznek ki. Az egész iroda nagyon személytelennek hatott, pont, mint Dr. Tinbergen irodája a D-n.
Dr. Bechtold leült a székére, a rejtélyes nő pedig az asztal Harper felőli oldalára állt. Az idős férfi busa szemöldökét emelgette, ahogy az előtte pihenő iratokat tanulmányozta.
– Rátámadtál egy fiatal lányra. – Hanglejtése semmi jót nem ígért.
Harper az ajkába harapott, szíve hevesebben vert. Dr. Bechtold kedves és közvetlen volt a betegekkel. Most azonban fagyosnak és szigorúnak tűnt.
Belemart a rettegés éles karma. Bár nem számított súlyos esetnek, de visszaeső volt. Eddig abban reménykedett, hogy egy kisebb büntetéssel megússza, és maradhat a C-n. Most már azért könyörgött, hogy inkább a D-re küldjék vissza.
– Álltalában meg szoktuk kérdezni a betegektől, mi a mentségük a tettükre – folytatta a férfi –, de lássuk be, nincs semmi, ami erre mentségül szolgálhatna. Mégis szeretném tudni, miért tetted?
Harper nagyot nyelt. Érezte, ahogy egy verejtékcsepp lecsorog a tarkóján, a gerince mellett, majd eltűnik a pólójában. Felelevenedtek benne az emlékek; az a lány úgy remegett a karmai közt, mint a nyárfalevél. Most is úgy érezte a lány illatát, mintha ott ülne mellette. Szívverése felgyorsult, mint akkor, amikor végigkergette az egész C-n, és mind a ketten ziháltak. Meg kell hagyni, amilyen törékenynek tűnt, olyan gyorsan futott, de Harper elől nem menekülhetett. Ahogy ott tartotta madárcsontú testét, és érezte vére pulzáló lüktetését, nem tudott másra gondolni, csak…
Dr. Bechtold megköszörülte a torkát, amivel visszarántotta a jelenbe.
Mondj valamit! Akármit, bármit, csak ne az igazat.
– Éhes voltam – bukott ki belőle.
Hülye idióta.
Az idős orvos arcát egészen eltorzította a megvetés és undor elegye, amitől végérvényesen elvesztette korábbi kedvességét. Ezzel szemben a nő fitos orra meg sem rebbent. A szörnyülködés helyett megértő sajnálat áradt belőle.
Bár Harper nem szerette, ha bárki is sajnálja, ezúttal jólesett neki.
Dr. Bechtold rendezte arcvonásait, és nyugalmat erőltetett magára.
– Tehát azt akarod mondani, azért támadtál rá – morogta, majd a jegyzeteibe pillantott –, és haraptad meg, mert éhes voltál?
– Igen – felelte Harper, közben a torkát kaparó szárazsággal küzdött. Amikor az eset történt, már két napja nem evett. Az itteni koszt csak kínszenvedések árán csúszott le a torkán. Ezzel szemben az a lány kimondottan ízletesnek tűnt; összefutott a nyál a szájában tőle.
– Kaptok rendesen enni! Itt nincs senki sem éheztetve – korholta a férfi. – Annak a lánynak szerencséje volt, mert az őrök időben odaértek.
Feszült csönd telepedett rájuk, amitől még a lélegzés is nehezebbnek tűnt. Dr. Bechtold az iratait rendezte.
– Dr. Tinbergentől tudom – szólalt meg kimérten –, hogy a D osztályon is problémák voltak veled. Többször megpróbáltál kiugrani az ablakon, mondván: tudsz repülni.
Harper szája széle akaratlanul is mosolyra rándult. Sosem sikerült bizonyítania, mert mindig visszarángatták, de a meggyőződésétől semmi nem tántoríthatta el.
Dr. Bechtold folytatta:
– A mostani eset után arra jutottunk, hogy az állapotod súlyosbodott.
Harper minden izma megfeszült. A hirtelen támadt jeges érzés egészen az ujjbegyeiig hatolt. Csak ne küldj az E-re, mantrázta magában.
– A segítséget, amire szükséged van, az E osztályon kapod meg.
Harper úgy érezte, mintha mellkason rúgták volna. Egyenesen bele egy szakadékba.
– Ne! – szakadt ki belőle. – Kérem, ne vigyenek az E-re. Jó leszek, ígérem, csak az E-re ne!
Ezúttal még Dr. Bechtold undora is némi sajnálatba csapott át.
– Ez már nem azon múlik, hogy mit ígérsz – mondta, és mintha visszatért volna a régi kedvessége. – Komolyabb kezelésre van szükséged, amit Dr. Spottiswoode-tól meg is fogsz kapni.
Az asztal mellett álló bájos teremtésre mutatott.
– Örülök, hogy megismerhetem – szólalt meg a nő. Bár hangjának kellemes csengése volt, Harper mégis úgy érezte, mintha a dobhártyáján keresztül a lelkét karistolná. – Ha nem makacskodik, akkor meglátja, pikk-pakk meggyógyul majd.
Persze, pikk-pakk. Öt éve tart ez a pikk-pakk, és ahelyett, hogy jobban lennék, csak rosszabb minden. Sose jutok haza. Itt fogok megrohadni.

***
Az E-re lifttel lehetett feljutni, utána már nem volt semmi, csak a tető. Ahogy a felvonó ajtaja kinyílt, és Harper kilépett a folyosóra, meghűlt az ereiben a vér. Hatalmas, egybefüggő tér tárult a szeme elé.
Üveg. Mindenhol üveg…
Csupán a lift oldalán és tőle balra látott egyszerű, fehér, dísztelen falat, egyetlen ajtóval.
– Mi van mögötte? – kérdezte.
Dr. Spottiswoode jelzett az őröknek, hogy vegyék le a béklyót Harperről. A férfi a csuklóit masszírozta, forgatta a kézfejét, hogy visszatérjen belé az élet, de a tekintetét nem vette le az ajtóról.
– Nem kell azzal foglalkoznia – felelte a nő könnyed hangon. – Nincs mögötte semmi.
Harper arra tippelt, talán a tetőre vezető lépcsőház, mert más utat felfelé nem látott. Aztán suttogás ütötte meg a fülét:
– Segíts!
Egészen halk volt, de így is tisztán hallotta; mintha az ajtó mögül jött volna. Beleborzongott, és libabőrös lett a karja. Mi van, ha csak képzelem? Ha eddig nem voltam bolond, most tényleg azzá válok.
– Segíts!
Megugrott.
– Hallotta? – kérdezte, de Dr. Spottiswoode értetlen, kissé zavart mosolya elárulta, fogalma sincs, miről beszél.
– Jöjjön – mondta felelet helyett. – Mielőtt megmutatják a szobáját, még szeretnék beszélgetni magával.
Tágra nyílt szemmel nézett körbe.
– Milyen szobát? – motyogta. – Itt nincs egy szoba sem.
Nagyjából a tér közepén épp úgy voltak a fotelek, székek és asztalok elrendezve, ahogy a C társalkodójában. Embereknek hűlt helye sem volt. Kicsit távolabb azonos közönként egyszerű, fémkeretes ágyak sorakoztak, mellettük ugyanolyan éjjeliszekrénnyel. Az összeshez fehér ruhásszekrény tartozott.
Dr. Spottiswoode intett neki. Hihetetlen sebességgel tipegett a szürkéskék padlószőnyegen, pedig magassarkúban volt. Harper igyekezett tartani a tempót, és csak oda lépett, ahova korábban a nő is. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, amint elérték Dr. Spottiswoode irodáját, ami az emelet szélén kapott helyet. A négy falából az egyik teljes egészében az épület körül elterülő hegyekre engedett rálátást. Harpert megbabonázta a sűrű erdő látványa.
Dr. Spottiswoode bement az irodájába, amit Harper elszalasztott megfigyelni. Ahogy a nő után indult, teljes lendületével a falnak ütközött. A tompa kongást az üveg rezonálása még búgta egy darabig, majd ismét csönd lett.
– Jaj, nekem – ugrott mellé a nő. – Jól van?
Harper a homlokát masszírozta. Egy pillanat alatt felszínre tört benne minden frusztrációja. Amióta az X osztály lábadozóján magához tért, folyamatosan bugyogott benne a harag. Nem értette, miért olyan dühös, de tudta, komoly oka van, csak nem emlékezett rá. Ezen a nyomorult helyen senki nem emlékezett a múltjára, ami nagyban megnehezítette a gyógyulásukat is.
– Nem vagyok jól – fakadt ki. Felforrósodott a vére. – Képzelje, kicsit sem vagyok jól. Miért hoztak ide? Ez egy istenverte üvegkalitka.
Egész testében remegett, fújtatott, mint egy megvadult bika.
Dr. Spottiswoode szeppenten pislogott rá.
– De hisz ez csak üveg – hebegte.
Harper keze ökölbe szorult, fogcsikorgatva próbált erőt venni magán, hogy higgadtan tudjon válaszolni. Ha az orvosra ront, akkor a szabadulásának még azt a csekély, pislákoló esélyét is elveszti, ami ott derengett lelki szeme előtt.
– Nem látom az üveget – morogta. Ökle elernyedt, majd lassan, minden lépését megfontolva bement az irodába, és leült az egyik barna fotelba. Dr. Spottiswoode igyekezett hangulatossá tenni az irodáját. Meleg, barna színek uralkodtak, és bár a madarakat ábrázoló képek olyan hatást keltettek, mintha a semmiben lebegnének, azért a falakat is igyekezett velük feldíszíteni. Ez alól csupán a kinti tájra néző fal jelentett kivételt. Valószínűleg nem akarta elrontani, ami már tökéletes volt.
– Szeretném kicsit jobban megismerni, mielőtt elkezdjük a kezelést – mondta a nő, miután helyet foglalt az asztala mögött. Korábbi riadtságának nyoma sem volt.
– Minden benne van a kórlapomban.
– De én magától szeretném hallani. Mióta van itt?
– Öt éve.
– Az hosszú idő.
– Ha maga mondja – hagyta rá Harper. – Ebből nagyjából három és fél évet az Y-on töltöttem.
Az Y osztály arra szolgált, ha valaki egy vegyikatasztrófát túlélt, és meggyógyultak a sebei, ismét visszakapja régi tudását. Nem is emlékeztetett kórházra, inkább olyan volt, mint egy bentlakásos iskola, csak nem tanárok, hanem orvosok és ápolók foglalkoztak az emberrel.
– Nehezen ment a tanulás? – kérdezte Dr. Spottiswoode.
– Ja, mondhatjuk.
Harper nem vette könnyedén az akadályokat, mert sem az írásnál, sem az olvasásnál, de még a beszédnél sem érezte, hogy ezeket ő korábban már tudta. Ennek hangot is adott, de az orvosok csak legyintettek, mondván, ez természetes, és majd elmúlik.
Nem múlt el.
– Meséljen kicsit magáról – folytatta az orvos. – Van családja?
Harper nem felelt, mert ismét felizzott benne a harag, mint a parázs.
Miután az X osztályon magához tért, és meggyógyult, közölték vele, hogy a városában felrobbant egy vegyibomba. Sokan meghaltak, a túlélőket, Harperrel együtt, ide szállították. Állítólag volt családja, de elvesztette őket. Akarta érezni a hiányuk őrjítő fájdalmát, de nem emlékezett rájuk, így hiányozni sem tudtak. Ez is csak táplálta a dühét.
– Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés bárhova is vezet – fakadt ki.
– Nagyon fontos, hogy meggyógyuljon, és visszakerüljön a társadalomba – erősködött Dr. Spottiswoode.
– Igazán? – ordította Harper. Forró lélegzete égette az orrcimpáját. – Akkor miért ide hoztak, és nem az A-ra?
– Vegyen egy mély levegőt, kérem. – Hiába volt a nő hangja olyan, mint egy nyugodt tó felszíne, ettől Harper csak még ingerültebbé vált. Körmeit a fotel bőrborításába vájta.
– Az emberiség a rengeteg járvány, természeti csapások és céltalan háborúk miatt mostanra a kihalás szélére került – folytatta Dr. Spottiswoode. – Tudom, sok minden zavarja, de meg kell értenie, milyen fontos munkát végzünk itt. Évről évre egyre kevesebb gyermek születik, és drasztikusan megemelkedett a meddők száma.
– Tisztában vagyok vele – vetette oda a férfi. Hiába tudta, hogy együtt kéne éreznie embertársaival, hogy ez az egész helyzet aggasztó, mégsem mozdult meg benne semmi. Teljes mértékben hidegen hagyta az emberiség kihalása. Pedig még a Természetvédelmi Világszövetség vörös listájára is felkerültek, mint veszélyeztetett faj.
Egyszer minden véget ér.

***
Beesteledett, mire az őrök elkísérték a szobájához. Alapvetően zavarta volna, de most nem bánta. Legalább nem ütközött az üvegnek lépten-nyomon. A lakhelyéhez érve három alakra lett figyelmes. Eddig azt hitte, teljesen egyedül van az E-n, de úgy tűnt, tévedett. Bal szomszédja - egy vékony, csapzott hajú fiatal lány - középen ült a földön kényszerzubbonyban és csak bámult maga elé. Jobboldalt egy nagydarab fickó sétált fel, s alá. Szemét tágra nyitva mustrálta az új jövevényt, de az őröket látva elvicsorodott.
– Pusztuljatok – fröcsögte. – Felgyújtom ezt a nyomorult helyet, és elevenen égtek majd el.
Az őröknek acélból lehettek az idegei, mert még csak fel sem húzták a szemöldöküket. Az egyik kinyitotta a szoba ajtaját, a másik beterelte Harpert.
Ahogy az ágyára telepedett, látott egy nagyjából vele egyidős férfit, a szemközti szobában ült az ágyán, és őt figyelte.
Harper a szemét forgatta.
– Nulla privát szféra – morogta az orra alatt. Befészkelte magát az ágyneműjébe, és megpróbált aludni. Épp csak lehunyta a szemét, amikor a jobb oldali szomszédja artikulálatlanul felüvöltött. Őrjöngve rontott az üvegfalnak. Időnként a fejét verte bele, máskor az oldalát. Harper csöndesen figyelte. Dühösnek kellett volna lennie, hisz a férfi nem hagyta aludni, de csupán egy keserűen ismerős érzés szaladt végig a gerincoszlopán. Ez a tomboló alak akár ő is lehetne, sőt, semmivel nem érezte magát különbnek nála.
Bong.
A férfi ismét a falnak rohant, majd az öklével verte az üveget.
Bong. Bong. Bong.
Az üveg minden csapás után jobban remegett, amitől Harper meglátta a finom illesztéseket, az ajtó körvonalait. Egy pillanatra azt hitte, apró darabjaira fog törni, de a férfi abbahagyta az ütleget, és a rezonálás lassan lecsitult. A plafonba szerelt, fehérfényű izzók egyre halványodtak, majd teljesen kialudtak. Messze, az emelet túlsó végéből felragyogtak a csillagok. Harper úgy helyezkedett, hogy a lehető legjobban láthassa őket. Képzeletben már ott siklott a fénylő pontok közt, és eltűnt a végtelenben.

***
Dr. Spottiswoode teával kínálta, de nemet intett. A nő mögött egy hatalmas, főnixet ábrázoló festménnyel nézett farkasszemet. Régen csupán mitológiai lényeknek tartották őket, de nagyjából száz éve kiderült, hogy nagyon is valóságosak. A madarakat többnyire a színezetük óvja meg a ragadozók elől. A főnixre csupán egyetlen ragadozó jelent veszélyt, ami ellen úgy védekezik, hogy felveszi az alakját.
Képesek emberré változni.
Ezért is tudtak olyan sokáig rejtve maradni, ami így is maradt volna, ha az emberiség száma nem csökken le olyan drasztikusan.
– Milyen volt az első éjszakája itt? – kérdezte a nő.
Harper keserű szájízzel tért vissza a valóságba.
– Lehetett volna nyugodtabb is, de nem volt vészes.
Dr. Spottiswoode belekortyolt a teájába.
– Ennek örülök. Álmodott valamit?
Harper elfordult a képektől, a végtelenbe nyúló hegyeket és erdőket figyelte.
– Ami azt illeti igen. Mindig azt álmodom, hogy repülök. Ilyenkor mérhetetlen nyugalmat érzek. Szabad vagyok, és ez boldoggá tesz. Igazából nem is akarok felébredni.
– Értem – vakkantotta a nő, majd firkantott valamit a jegyzeteibe. – És azt mondja, hogy ezt többször is álmodta már?
– Mindig ezt álmodom. Bár most más volt.
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét.
– Miben különbözött?
– Ezúttal lángolt körülöttem a világ, de nem zavart, mert én gyújtottam fel. Az egész testemet beborította a tűz. Én magam voltam a tűz. – Elöntötte a nyugalom. Úgy érezte, helyénvaló és jogos, ha lelke mélyén vágyik a világ pusztulására.
Dr. Spottiswoode bájos arca megfeszült. Pillái megrebbentek, és a suttogó ajtó felé pillantott.
– Segíts!
Harper összevonta a szemöldökét.
– Mi van az ajtó mögött?
A nő összerándult, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy nincs egyedül.
– Semmi, már mondtam.
– Segíts!
Harper ösztönei azt súgták, hogy a nő hazudik. Ittléte alatt most előszőr érezte azt, hogy átverik, hogy valami komoly dolgot titkolnak előle. Megfeszültek az izmai, az elemi dühe ismét parázslani kezdett.
– Mi van az ajtó mögött? – sziszegte.
– Semmi – hebegte a nő. – Ne foglalkozzon az ajtóval, inkább beszélgessünk arról, miért támadta meg azt a lányt!
Harper fölállt a fotelból, és a kijárat felé csörtetett. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és mint akit az erős fény korlátoz a látásban, úgy tapogatott a fal után. Amint megtalálta, végigsimított rajta. Az ajtóval már könnyű dolga volt, csak ki kellett tolnia.
– Várjon! – hallotta az orvos hangját, ahogy kilépett a folyosóra. Ügyet sem vetett a nőre, folytatta a tapogatódzást. A láthatatlan folyosók olyanok voltak, mint a labirintus. Több alkalommal is falnak ment, de most még az üvegfóbiáján is felülkerekedett. Nem érdekelte más, csak hogy végre megtudja az igazságot. Úgy érezte, bármi is van ott, az segít megérteni, miért olyan dühös állandóan.
– Őrök! – kiáltott Dr. Spottiswoode.
Már majdnem ott vagyok.
Hallotta a férfiak bakancsainak súlyos puffanását. Gyorsítani akart, de csak azt érte volna el, hogy erősebben lefejeli a falat. Pedig már nincs messze. A fenébe! Csupán pár méter, és ott vagyok.
A bakancsok dübörgése egyre erősödött.
– Segíts!
Szinte karnyújtásnyira volt a rézgombos, fakazettás ajtótól, amikor az egyik őr rávetette magát, és leteperte a földre. Térdét Harper gerincébe préselte, fájdalmasan ropogtak a csigolyái, majd a fejét a puha szőnyegpadlóba nyomták. A műszálból felszálló portól alig kapott levegőt. A másik őr a lábát fogta le. A teljes mozgásképtelenségtől eluralkodott rajta a pánik. Sokkal hevesebben próbált levegő után kapkodni, de ahogy az őr ránehezedett, és a por ellepte az orrát, úgy érezte, azonnal megfullad. Ordítani lett volna kedve, de arra is képtelen volt. Szeme sarkából meglátta Dr. Spottiswoode magassarkús lábfejét.
– Sajnálom – szólalt meg a nő. Harper egy apró szúrást érzett a nyakában. – Higgye el, csak segíteni akarok.

***
Késő éjszaka tért magához. Arccal a párnáján, nyakatekert pózban feküdt.
Ahogy megmozdult, a nyálától átázott párnahuzat hidegen tapadt az arcához. Bal karja teljesen elzsibbadt, azt sem érezte, ahogy megmozdította. Minden ízülete recsegett-ropogott. Nyöszörögve felült, és ujjait ki-be hajlítgatva próbált életet lehelni a kezébe.
– Jól kiütöttek – szólalt meg a szemközti szomszédja. Törökülésben ült az ágyán. Bár mostanra csupán a vészkijáratot jelző lámpák égtek, ez is elég volt Harpernek, hogy mindent tökéletesen lásson. Sosem értette, miért nem látja az üveget, mert akár egy hangyát is észrevett több méterről.
– Én a helyedben vigyáznék vele – szólalt meg a szomszédja ismét. Némi bírálattal a tekintetében mustrálta őt. – Kedvesnek tűnik, de veszélyes.
– Csak a dolgát végzi – krákogott Harper. Jobb kezével a torkát dörzsölte.
Szomszédja felállt, és a falra tapasztotta a tenyerét.
– Higgy, amit akarsz, de szerinted miért nem engedték, hogy megnézd, mi van az ajtó mögött?
Jobb szomszédja, mintha csak hamvaiból támadt volna fel, ismét előadta őrjöngő, falnak rontó rituáléját, közben üvöltözött:
– Porig égetem ezt az egész helyet! Lángoló romjai közt fogok táncolni!
Harper a bal oldali szomszédja felé biccentett.
– Vele mi van?
A lány úgy tűnt, két napja meg sem mozdult; a szoba közepén ült kényszerzubbonyában, és bámult maga elé.
– Miért van rajta állandóan az a borzalom?
Rá is adtak már ilyet. Gyűlölte, mert képtelen volt mozogni benne. Egyből eszébe juttatta, ahogy az őrök a földre taszították. Hidegrázás szaladt végig a hátán. A lányt azonban úgy tűnt, nem zavarja, vagy fel sem tűnt neki, hogy rabigában van.
– Azt mondják, ön- és közveszélyes – vetette oda szomszédja.
Harper ciccentett. A puszta gondolatot is nevetségesnek tartotta, hogy ez a törékeny teremtés bárkinek is képes lenne ártani.
Kimászott az ágyból, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Előre hajolt, majd hátra, tett pár csípőkörzést, aztán faltól falig sétált. Nagyjából a harmadik kör után már nem ütközött az üvegnek.
– Te tudod, mi van az ajtó mögött? – kérdezte.
Miután a szomszédja nem felelt, megállt, és felé fordult. Az a kevés fény, ami körülöttük derengett, megcsillant a férfi szemében. Ahogy ott állt, tenyerét az üvegre tapasztva, rideg mosollyal, úgy hatott, mint egy támadni készülő ragadozó.
– Tudom.
– És mi az?
– Az intézet legsötétebb titka.
Harperben bennrekedt a szusz. Mégis milyen sötét titka lehet egy szanatóriumnak? Megborzongott. Ezúttal ő is az üvegnek dőlt. A hideg, sima érintéstől minden izma megfeszült. Szíve a torkában dobogott, hallotta vére lüktetését.
– Milyen titok?
– Egy főnix.
Harper értetlenül ráncolta a homlokát. Nehezen tudta elhinni, hogy az EFKSz titokban egy főnixet tartana fogságban. Mégis miért tenne ilyet?
– Biztos vagy benne?
Szomszédja határozottan bólintott.

***
Dr. Spottiswoode szavai egyetlen, zavaró morajként mosódtak össze. Harper képtelen volt rá figyelni, de valami egészen más sokkal jobban érdekelte.
– A szomszédom szerint egy főnixet tartanak az ajtó mögött – vágott a nő szavába.
Dr. Spottiswoode döbbenten pislogott. Arca hófehérré vált.
– Milyen szomszédja? – kérdezte értetlenül. Felsóhajtott, és meglágyultak a vonásai.
– Hát, aki a szemközti szobában lakik – hadarta Harper. Kezdte elveszteni a türelmét. Azt akarta, hogy a nő színt valljon. Tudni akarta, mi folyik itt valójában. – A másik kettővel nem lehet beszélgetni.
– Értem – felelte a nő jegyzetelés közben. – Szóval három szomszédja van?
– Igen. De nem térhetnénk végre a lényegre? Tényleg van egy főnix az ajtó mögött?
Dr. Spottiswoode összepréselte az ajkát, majd a füle mögé igazította egy tincsét.
– Engem a lakótársai most jobban érdekelnek. Mikről szoktak beszélgetni?
– Erről is, arról is – felelte a férfi kelletlenül. – Tényleg igaz, amit megtudtam? Mégis miért tartanak fogva egy főnixet?
Dr. Spottiswoode felemelte a fejét. Mintha egy porcelánbaba nézett volna rá, csupán a szeme sarkában rángatózott alig észrevehetően az ideg.
– Természetesen alaptalan ez az állítás – felelte gépiesen. – Inkább a lakótársairól beszéljen még.
– Miért érdeklik ennyire?
– Azért, mert magán kívül nincs más kezelt az E osztályon.
Harperrel forgott a szoba. Az ujjaiból egészen kifutott a vér, annyira erősen markolta a fotel karfáját. Hiába próbált mély levegőt venni, úgy érezte, megfullad.
– Csak képzeltem őket? – motyogta.
A doktornő az iratait rendezte. A papír zörgése felerősödött, mintha csak Harpert akarná idegesíteni. A fülére tapasztotta a tenyerét, hogy tompítson a fülsértő surrogáson.
– Meséljen róluk – szólalt meg Dr. Spottiswoode, figyelmen kívül hagyva Harper kínlódását. Harper szíve szerint kirohant volna. Meg akart bizonyosodni a nő állításáról. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy csupán a képzelete szüleményeit látja két napja. Bukfencezett a gyomra attól a felvetéstől, miszerint talán tényleg beteg. Eddig minden körülmény dacára képes volt kitartani ép elmélye mellett. Aztán megjelent Dr. Spottiswoode, és egy pillanat alatt a földig rombolt benne mindent.
Dr. Spottiswoode fölállt, és egy üveges ajtajú gyógyszerszekrényhez lépett. Elővette a kulcsait, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy dobozt. Miután visszaült, egy pohár vizet és egy kék színű tablettát adott Harpernek.
– Vegye be – utasította. – Ez majd segít, hogy elmúljanak a hallucinációi.
Harper bizonytalanul bekapta a gyógyszert, és megitta rá a vizet. A keserű íztől összerándult az arca.
– Eddig nem képzelegtem – motyogta. Már abban sem volt biztos, hogy Dr. Spottiswoode valóban ott van, sőt, abban sem, hogy tényleg az E osztályra került. – Mi a baj velem?
A nő eddigi kemény arcvonásai megenyhültek, és visszatért korábbi kedvessége.
– Nincs magával semmi baj. Azért került ide, hogy segítsek, és ígérem, mindent megteszek, hogy jobban legyen.
– Köszönöm, doktornő. – Harper felsóhajtott, és a nő mögött lógó képre pillantott. – Bizonyára csak a festmény miatt képzeltem, hogy egy főnix van az ajtó mögött.
– Egészen biztosan – helyeselt a nő, de az arcizma alig észrevehetően megrándult. Bár az is lehet, hogy csupán a fények viccelték meg Harpert. – Ebből a gyógyszerből mostantól minden nap kap egyet. Meglátja, egy-kettőre jobban lesz.

***
Egyik lakótársát sem látta, és tudta, már nem is fogja soha. Ettől a gondolattól mellkasfeszítő szorongás kerítette hatalmába. Eddig megnyugtatta, hogy nincs egyedül, most azonban kérlelhetetlenül megragadták a magány jeges ujjai, és összepréselték, hogy már mozdulni sem tudott.
Nyugtalanul forgolódott egész éjszaka. Ahogy egy alkalommal felriadt, arra lett figyelmes, hogy a kényszerzubbonyos lány áll az ágya mellett, és fölé hajol. Ezúttal nem volt rajta a zubbony, egyszerű, fehér hálóinget viselt. Harper felkiáltott ijedtében, és a fal felé húzódott.
– Ne aggódj, nem bántunk – szólalt meg a szemközti szomszédja, aki ezúttal a ruhásszekrényének támaszkodott.
Idegesen pillantott körbe, de az őrjöngő öreget nem látta sehol.
– Mit akartok tőlem?
A férfi elmosolyodott.
– A doki szemrebbenés nélkül hazudott neked, ezért úgy döntöttünk, mutatunk valamit.
A lány felemelte és lassan kinyújtotta felé a kezét. Ahogy megérezte az apró, hűvös tenyeret a homlokán, minden izma megfeszült. Elvesztette teste felett az irányítást. Feje majd széthasadt a fájdalomtól, mintha belülről akart volna kitörni valami a koponyájából. Aztán a környezete elkezdett szétmállani körülötte. Eltűnt a ruhásszekrény, majd az ágy, és az E minden jellegzetessége, végül a két vendége is. Egészen más helyszín bontakozott ki előtte. Egy dohos pincére emlékeztető, téglafalú helyiségben találta magát, amit sárgásfényű izzók világítottak meg. Egy székhez szíjazták. Eluralkodott rajta a páni félelem. Ez nem az ő rettegése volt, valaki másnak az érzései gomolyogtak benne. Próbált megnyugodni, de a vadul tomboló, idegen impulzusok újra meg újra maguk alá temették. Egy emlékbe került, méghozzá a lány egyik emlékébe, sőt, magába a lányba. Őt kötözték ki, és ő volt, akinek marcangolta a húsát a rettegés éles foga. Nem értette, hogy ha csupán képzeli ezeket az embereket, akkor hogyan élheti át az emlékeiket.
Talán ezúttal is hallucinálok, vagy álmodok¬?
– Egész biztos, hogy alaposan lekötözték? – kérdezte valaki az aggodalomtól elcsukló hangon. Hiába próbálta megfigyelni, ki beszél, nem látott mást, csupán elmosódott alakokat.
– Biztos, doki, ne idegeskedjen – morgolódott egy reszelős hang. – Nem fog átváltozni, szóval tegye a dolgát.
Átváltozni? Hát persze. Harper elméjén úgy folyt át a lány összes tudása, mint egy hűsítő kis csermely. Évek, évszázadok emlékei, ismeretei tűntek fel előtte, majd beépültek a saját tapasztalataiba.
A lány volt a főnix.
Az emberek attól féltek, hogy átváltozik és porig éget mindent maga körül.
Gumikesztyűtől ragadós tenyerek fogdosták össze, miközben előkészítették a karját a vérvételhez. Ide-oda rángatta a testét, de a szíjak szorosan tartották. Fogait csattogtatva kapott a kezek felé. Valaki ijedten felkiáltott.
– Ne fosson már, doki – förmedt rá a reszelős hang.
– De mi van, ha megharap?
– Akkor lesz egy csúnya sebe. Inkább azt árulja el, hogy tényleg működni fog-e a szérum.
– Ezt nem tudhatom előre, de mindent megteszünk.
– Az emberiség fennmaradása múlik ezen. Ne csessze el!
Harper hideg verítékben ázva riadt fel. Levegő után kapkodva markolt a lepedőjébe. Vendégei ott álltak, ahol korábban.
– Az emberek elraboltak – hebegte. A lány bólintott. – A véredet használták fel, hogy… nem értem. Mit akartak belőle csinálni?
Szemközti szomszédja ellökte magát a szekrénytől.
– Az emberek rettegnek, hogy kihalnak – mondta. – Elvették a vérem, hogy madarakon kísérletezzenek.
Harper szíve majd kiszakadt a mellkasából, vére lüktetésén kívül nem hallott semmit. Megértette, mit próbál a főnix a tudomására adni mindhárom kivetülésén keresztül. Bénító félelem lett rajta úrrá.
– Ennek az eredménye vagyok én is? – kérdezte, bár rettegett a választól.
A férfi bólintott.
– Mindenki, akit itt kezelnek.
Harper végre megértette, miért olyan haragos. Rákényszerítettek valamit, amit soha nem akart, bántották, most pedig hazudnak neki. Folyamatosan izzó dühe olyan intenzitással lobbant fel és tombolt a szívében, amit már nem olthatott el semmi. Úgy érezte, ez az öröktűz őt magát is elpusztítja majd.

***
Dr. Spottiswoode minden egyes szava úgy hatott Harperre, mintha mérget csepegtetnének a fülébe. Égette, marta a bőrét. Eleinte csöndben fortyogott magában, majd hirtelen fölugrott a fotelból, és vad tombolásba kezdett; letépte a madarakat ábrázoló képeket a falakról, felborította az útjába kerülő bútorokat, közben ordítozott:
– Hazugság! Hazugság!
Dr. Spottiswoode felsikított, aztán az őrökért kiáltott. A két férfi pillanatokon belül ott termett, és szorosan lefogták Harpert, aki vonaglott a kezeik közt.
– Változtassanak vissza! – fröcsögte. – Azonnal változtassanak vissza!
Dr. Spottiswoode kezében megállt az injekcióstű, amit időközben elővett egy fiókból. Arca falfehérré vált.
Harper felé lendült, hogy megharapja, de az őrök visszarántották.
– Milyen jogon tették ezt velem? – kiáltotta. – A főnix megmutatott mindent. Többé nem hazudhatnak nekem!
Dr. Spottiswoode kinyomta az injekció tartalmának több mint felét, és csak a maradékot adta be neki. Érezte, ahogy eltompul az agya, elernyednek az izmai. Nem vesztette el az eszméletét, csupán apatikus állapodba süllyedt.
Ezzel nem tarthatsz örökké vissza. Csak múljon el a nyugtató hatása, és széttéplek.
Az orvos intett az őröknek, hogy ültessék a fotelba, majd ő is visszaült a helyére.
Harper tekintete homályossá vált. Arra gondolt, biztosan ilyen az, ahogy az emberek látják a világot. Lehet, hogy nekik megfelelt, őt azonban zavarta. Enyhe bizsergés csipkedte a zsigereit.
– Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg az orvos. – Azt reméltem, magából ki tudom majd zárni. Annyiszor mondtam már a vezetőségnek, hogy nem itt kéne tartani, de nem vettek komolyan.
Harper émelyegni kezdett. Undorodott az EFKSz-tól és Dr. Spottisewoode-tól is.
– Szóval nem én vagyok az első, akitől segítséget kért a főnix?
– Természetesen nem. Valószínűleg a vére miatt összeköttetésben van magukkal.
– És a többiekkel mi történt?
A doktornő arca fagyossá vált, Harper egész testében beleborzongott, de megértette az üzenetét. A korábbi alanyok selejtessé váltak, a selejteket pedig likvidálni kell.
– Maguk nem normálisak – motyogta. Őrjöngve a nő képébe akarta ordítani, de képtelen volt rá. Nyelve meg-megbicsaklott, nem érezte a zsibbadtságtól.
– Ezt rosszul látja – ellenkezett a nő.
– Szörnyeteget csináltak belőlem – szűrte Harper a fogai közt.
– Emberré változtattuk.
– Ugyanaz.
Dr. Spottiswoode arca megrándult, majd megköszörülte a torkát.
– Meg kell értenie, hogy egy nagyobb jó érdekében tettük.
Harper úgy az ajkába harapott, hogy kiserkent a vére. Egész teste pulzált az indulattól, de a nyugtató gátat képzett. Úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán.
– Azt mondják, Isten a saját képére teremtette az embert – mormolta. Tombolni akart, és az, hogy nem tudott, csak jobban dühítette. – Szerintem ez marhaság. Az ember volt, aki a saját képére teremtette Istent, és nem állt meg itt.
– A kihalás veszélye fenyeget minket.
– És ez feljogosítja magukat, hogy ezt tegyék? – kérdezte, majd végig mutatott magán. – Mi voltam valójában?
– Ezzel már kár foglalkozni.
Harper vére forrt a méregtől, ami felperzselte benne a nyugtatót, így lassan enyhült a hatása.
– Nem tudom, mi volt – közölte Dr. Spottiswoode. – Ezt nem osztották meg az orvosokkal.
– Akkor nézze meg! Egészen biztosan van róla nyilvántartásuk – erősködött a férfi. Korábban azt a fiatal lányt pusztán a maró éhség miatt akarta levadászni, a doktornőt viszont fortyogó haragjában ölné meg. – Ha úgy is meghalok, akkor nem mindegy, hogy tudom az igazat?
– És mit ér el vele? Ne kínozza magát. Ez a folyamat visszafordíthatatlan. Ha akarnánk, sem tudnánk visszaváltoztatni. Emberként kellett volna leélnie az életét.
– Emberként? – fröcsögte Harper. – Tenyészállatok vagyunk az emberiség fenntartása érdekében!
– Ne mondjon ilyet, ez nem igaz – szörnyülködött a nő.
Harper egyre nehezebben tűrtőztette magát, minden idegszála robbanni akart, amit a nyugtató természetellenes erőszakkal akadályozott meg.
– Mi történt velem?
Dr. Spottiswoode megadóan felsóhajtott, és az asztala szélén pihenő számítógép felé fordult. Hangosan kattogtak a billentyűk, ahogy gépelt.
– Eredetileg hárpia volt – felelte, de úgy préselt ki magából minden szót, amitől eltorzult az arca. – Egy trópusi őserdőben fogták be.
– Folytassa – mordult rá a férfi.
– Nem csak magát akarták elfogni. A társával és a fiókáikkal együtt kerültek volna ide – magyarázta a nő. Úgy tűnt, még neki is van szíve, mert egyre sápadtabbá vált. – Azt írják, az volt a terv, hogy egy családként integrálják magukat az emberek közé.
– És mi történt?
Dr. Spottiswoode elfordult a monitortól.
– A befogás során a két fióka a fészekkel együtt elpusztult. – Hangja vékonyabbá vált, és el-elcsuklott. – A tojó az egyik befogóra támadt, miután magát eltalálta egy nyugtatólövedék.
– Túlélte? Ő is itt van valahol?
A nő nemet intett a fejével.
– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy nem hiszi el, de komolyan együttérzek magával. Ennek nem így kellett volna történnie.
Harper keze ökölbe szorult, a fogait csikorgatta.
– És az a lány, akit megtámadtam, mi volt?
Dr. Spottiswoode ismét pötyögött a gépen.
– Egy ara papagáj, ugyanabból az őserdőből, ahol magát befogták.
Harper éles hangon felnevetett, de csak a fájó keserűséget hallotta ki saját hangjából.
– Tehát egy olyan állat, ami a hárpiák természetes tápláléka – szűrte a fogai közül. – Maguk meg mindent megtettek, hogy elhitessék velem, egy szörny vagyok, pedig csupán a természetemnek megfelelően viselkedtem.
Hatalmas lendülettel taszította mellkason a harag. Feltolta magát a fotelból, és az iroda előtt álló őrökre támadt, de nem sikerült meglepnie őket. Egymás után érték az ökölcsapások, már azt sem tudta, melyik ütést kitől kapta. Tompán lüktetett az arca és az oldala. Meghallotta a doktornő kétségbeesett kiáltozását, ami újabb lendületet adott neki. Elkapta az egyik férfi fejét, amit akkora erővel vágott az üvegfalnak, hogy eszméletlenül rogyott össze. A másik férfi rárontott, de Harpernek sikerült legyűrnie és addig ütötte, míg földre nem került.
Visszament az irodába.
– Kérem, ne – hebegte a nő. Eddigi merevsége elillant. Tekintetéből rettegés áradt.
Bár Harper minden tagja bizsergett, hogy kitekerje a nyakát, de fontosabb dolga volt. Ellökte a nőt az asztaltól, és a kulcscsomóját kereste. Már majdnem kirángatta az összes fiókot, amikor az egyikben ráakadt. Kirontott a szobából, otthagyva a félelemtől megmerevedett nőt. Többször is az üvegfalnak ütközött, ahogy az ajtó felé igyekezett, de sikerült elérnie célját.
A főnix egy terem közepén ült kényszerzubbonyban. Harper kitapogatta az üvegfalat, majd az ajtót kereste. A kulcscsomón volt egy apró, henger formájú tárgy gumiborítású gombbal a végén. Nem volt benne biztos, hogy arra szolgál, amire tippelt, de megnyomta. Halk kattanás jelezte az üvegajtó nyílását. Gondolkodás nélkül a lányhoz ugrott, és kioldotta a kényszerzubbony szíjait.
– Ha még mindig porig szeretnéd rombolni ezt a nyomorult helyet, akkor itt a lehetőség – hadarta. Fejével a szoba másik felében nyíló ajtó felé biccentett. – Az a tetőre vezet?
A lány bólintott.
Harper kirontott az ajtón, egy egyszerű fémpárkányon találta magát, ahonnan ugyanolyan fémlépcső vezetett fel az épület tetejére. Mélyet szippantott a friss levegőből, pár pillanatig csak gyönyörködött a tájban. A látvány csitított a haragján, és segített eldöntenie, mit tegyen.
Már a tetőn volt, amikor Dr. Spottiswoode utolérte.
– Hol van a főnix? Mit tett vele?
– Megadtam neki, amit kért.
Elindult a tető széle felé.
– Megígérem, hogy nem esik baja – könyörgött a nő. – Csak jöjjön vissza. Gondoljon bele, milyen élete volt madárként. Ki volt szolgáltatva a természet kegyetlenségeinek. Emberként boldog lehetne.
Harper kiállt a párkány szélére, majd visszafordult Dr. Spottiswoode felé. A nő haját úgy cibálta a szél, mintha még az időjárás is haragudna rá.
– Maguk emberek azt hiszik, minden magukról szól, és minden csak azért létezik, hogy a kegyeikben járjon. Önző felfogás, nem gondolja?
Az épületből üvegcsörömpölések és a riasztó fültépő hangja szűrődött ki. Emberek sikítása szakított át a korábbi zajokon. A kétségbeesett kiáltások többsége úgy hatott, mint egy csapdába esett madár rikoltozása. Harper az alatta elterülő mélységbe pillantott. A sűrű fáktól nem lehetett látni a földet. Ahogy a szél megborzolta lombjukat, mintha zöldellő, haragvó tenger hömpölyögne alattuk.
Az ablakokból kétségbeesett emberek ugráltak ki, hatalmas lángnyelvek követték őket. Harper megérezte az égő fa és műanyag szagát, amibe némi elszenesedet hús vegyült. Égdörgés szerű, földöntúli rikoltás hangja töltötte be a teret, elnyomva a kiáltozásokat.
– Harper, kérem. Nem akarok meghalni – hebegte a nő. Kigúvadt szemén látszódott, hogy a hisztéria szélére került.
– Egyszer az életben tegyenek végre valamit helyesen, és viseljék méltósággal, hogy a maguk ideje leáldozott.
A lángok egyre jobban terjedtek, már az E szint üvegei is hangos robajjal törtek ki a hő hatására. Harper újabb arasznyit hátrébb lépett, sarka már a semmiben lógott.
Dr. Spottiswoode felkiáltott.
– Ne tegye! Nem tud repülni!
Harper az ég felé emelte a fejét. Igen, a meggyőződése téves; nem tud repülni. De valaha tudott. Ott siklott fenn, szabadon. Ismét szabad akart lenni.
– Igaza van, a madarak nem repülnek többé – mondta. Behunyta a szemét, érezte, ahogy ötévnyi, fojtogató dühe elpárolog, és átjárja a nyugalom –, csak zuhannak.

––––––––
Érdekesség:
Az összes orvost létező ornitológusok után neveztem el.
Bechtold István: 1927-1991, magyar ornitológus és solymász.
Nikolaas Tinbergen: 1907-1988, holland etológus, zoológus és ornitológus.
Claire Spottiswoode: 1970-, dél-afrikai biológus és ornitológus.

Non plus ultra:
Akad egy ornitológus, aki bár világszerte ismert, mégsem a munkája révén vált azzá. Ő pedig nem más, mint James Bond. Igen, jól olvassátok, nem írtam félre :D
James Bond 1900-1989, amerikai ornitológus, akiről Ian Fleming a híres szuperkémet elnevezte.

Setan karácsonya

kép forrása: internet

Setan egykedvűen sétált a karácsonyi vásár forgatagában közben mélyeket szívott a cigarettájából. A csípős hideg mellé csupán a hó hiányzott. A kopár utcák látványa nem hozta meg az ember ünnepi hangulatát.
Időnként a mellette sétáló, szőke nőre pillantott. Könnyed léptei olyanok voltak, mintha a lába nem is érné a talajt. Jókedvű mosolyától csak úgy ragyogott az arca, amit körbe táncoltak hosszú tincsei.
– Nem értem, mit élvezel ezen – morogta Setan egy újabb slukk után.
A nő felnevetett.
– Mindent. Nézd meg milyen gyönyörűek a díszek – magyarázta lelkesen, majd beleszippantott a levegőbe. – És ezek az illatok. Elképesztő. Az évnek ebben a részében mindenki szeret mindenkit.
– A fenéket – ellenkezett Setan. – Csupán hitegetik egymást… meg magukat is.
A nő felpillantott rá, és elmosolyodott.
– Nem maradhatsz örökre ilyen morcos, vén ordas.
Setan felciccent.
– Ilona, már évszázadok óta ismerlek, és még mindig nem térek észre az optimizmusodtól. Pedig téged sem kímélt az élet.
– Nem koncentrálhatunk mindig csak a rossz dolgokra – legyintett Ilona. – Az teljesen felemésztené a lelkünket.
Megálltak egy karácsonyi díszeket árusító standnál. Emberek sokasága jött-ment körülöttük, volt, aki pont ott nézelődött, ahol ők is. Ilona fellelkesülve kutatott, gondosan kiválogatta a számára legmegfelelőbb darabokat, majd fizetett.
Setan eltaposta a cigijét.
– Akkor az én lelkem már rothadt – morogta. – Nem sok jó van, amire koncentrálhatok.
Ilona belekarolt, és lelkesen húzta ki a tömegből a következő bódéhoz.
– Akkor majd most lesz – csilingelt a hangja. – Ezért is hívtalak meg, hogy töltsd velünk az ünnepeket.
Setan hümmögött.
– Milyen mázli, hogy Edward elutazott, és nem vitt magával – tette hozzá. – Amihez véletlenül sincs semmi közöd.
Ilona rásandított. Sejtelmes tekintete mindent elárult, meg sem kellett szólalnia.
– Mindig megfeledkezel róla, hogy jóval idősebb vagyok nálad – korholta Setant, akárcsak egy nővér az öccsét. – Alábecsülöd a képességeimet.
– Nem mernék olyat tenni – gúnyolódott Setan. – Mehetnénk végre? Veled ellentétben én kicsit sem élvezem ezt a kavalkádot.
– Csak még ezt megnézem – sikkantott Ilona lelkesen, és már rohant is egy játékokat árusító standhoz.
Setan a szemét forgatta.
– Ezt mondtad egy órája is – morgolódott az orra alatt.
Zsebre dugott kézzel lépett a nő mellé, és végignézett a tárgyakon, amik neki egyszerű kacatoknak tűntek.
– Ezekhez még túl fiatal – mondta.
Ilona felkapta a fejét.
– Azt mondod?
Setan bólintott, aztán vállat vont.
– De neked kéne jobban tudni, a te gyereked.
Ilona felsóhajtott.
– Igazad lehet – motyogta, majd elindult kifelé a vásárból. – Akkor menjünk haza.

***
Már az ajtóban lehetett érezni az ínycsiklandozó illatokat. Az egyszerű, kétszintes családi ház kívül-belül fényárban és karácsonyi díszekben pompázott. Setan sosem értette ezt a nagy felhajtást. Az ő kultúrájának nem képezte részét a karácsony, de az otthonában hagyományos ünnepek is hidegen hagyták.
Csak azért fogadta el Steve és Ilona meghívását, mert a barátai voltak, és örült, hogy eltölthet velük egy kis időt. De ezt ünnepek nélkül is kivitelezhetőnek gondolta.
Alighogy beléptek a házba, meghallották Steve lágy, de mély hangját.
– Milyen volt a vásár? – kiáltotta. Valahonnan a konyha felől jött a hang. – Gyertek, ezt kóstoljatok meg.
Setan Ilonára sandított.
– Szoktál vele enni?
Ilona felakasztotta a kabátját, majd megigazította a haját.
– Néha – felelte. – Szeret sütni-főzni, és jólesik neki, amikor megdicsérem.
– És csak megdicséred, vagy alapja is van?
Ilona felnevetett.
– Finomakat készít, de csak kivételes alkalmakkor eszem velük. Ez most egy ilyen.
– Nyilván akkor nekem is ennem kell – morogta Setan.
– Nem fogsz belehalni.
Ilona elindult a nappali felé, ami egybe volt nyitva a konyhával. Setan követte.
A konyhával szemközti sarokban egy közepes méretű, formás fenyőfa állt telis-tele díszekkel. A mennyezetről színes égősor lógott le, és a könyvespolcon pihenő rádióból karácsonyi zene szólt. Steve elmosolyodott, ahogy észrevette Setant. Barna tincseit itt-ott fehérre színezte a liszt, ami az arcára is került. Amikor Setan megismerte még tinédzser volt, mostanra viszont férfivé érett. Vonásai megkomolyodtak, bár továbbra sem tűnt harcos típusnak. Inkább emlékeztetett egy irodai dolgozóra. De Setan tudta, hogy ez mennyire megtévesztő, hisz Steve volt a legkiválóbb íjász, akit valaha ismert.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – szólalt meg Steve.
– Csak nehogy megbánd.
Jókedvű gügyögés csendült fel mellettük. Setan a konyhapult és a kanapé közti üres tér felé pillantott. Egy járókát tettek oda, aminek a rácsába egy nagyjából másfél éves baba kapaszkodott, és őt figyelte.
Setan felszusszant.
Nem okozott neki meglepetést a baba látványa, hisz annak idején látta Ilonát terhesen. Borzalmas ötletnek tartotta, hogy gyereket vállaljanak, bár tudta, hogy a nő mennyire vágyik egy saját családra. Támogatta Ilonát mindenben, így ebben is.
Steve szakította ki a gondolataiból.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
– Az, hogy jó hülyék vagytok mind a ketten.
Steve a szemét forgatta.
– Megairáról mit gondolsz?
– Róla gondolom ezt. Meg azt, hogy kiköpött olyan, mint te – felelte Setan, majd leült a pult mellé helyezett egyik bárszékre. – Ha a természetedet is örökölte, akkor szarban lesztek.
Steve felnevetett.
– Köszi.
Ilona a járókához lépett, és kivette belőle a felé nyújtózkodó kislányt.
Steve egy tál, porcukorral meghintett kekszet nyújtott Setan felé.
– Szerinted milyen?
Setan elvett egy sütit, és beleharapott. Némi ízlelgetés után válaszolt:
– Nem rossz, bár én nem vagyok az ételek szakértője. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor ettem életem során bármit is.
Steve felsóhajtott.
– Tudom, de mással nem tudom megosztani főzési tudományom, csak veletek.
Ilona a kicsinek magyarázott valamit lágy hangon, közben leült Setan mellé.
– Nézd – mondta a babának. – Megkóstolod apa süteményét?
Elvett egy kekszet, letört belőle egy darabot, majd Megairának adta. Setan csöndben figyelte, ahogy a baba bekapja, kiköpi, majd ismét bekapja a sütit. A kislány arca felragyogott, ahogy majszolt. Szája körül csillogott a nyál.
Setan időnként Ilonára pillantott. A nő csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Na jó, nem vagytok annyira hülyék – mondta.
A baba Ilona ölében Setan felé nyújtogatta apró kezét.
– Azt szeretné, hogy ölbe vedd – mondta Ilona mosolyogva. Már átadta volna Setannak a kicsit, de a férfi elhúzódott.
– Kihagyom, köszi.
Steve abbahagyta a tésztagyúrást.
– Ugyan már, nem lesz tőle semmi bajod.
Setan nem állt kötélnek.
– Ti vagytok a szülei, fogdossátok ti.
– Értem, hogy nektek, fegyvereknek ez szokatlan – felelte Steve. – Még Ilona is küzdött vele, hogy elfogadja a dolgokat, pedig ez volt minden vágya. De te is pesztráltál már gyerekeket.
– Ez nem ugyanolyan – vágott a szavába Setan. – És én csak egyet vettem magamhoz, az is már kilenc éves volt. Arról nem is beszélve, hogy a gazdám. Inkább tekintettem rá mini felnőttként, mint gyerekként.
– És Citra? – kérdezte Steve.
– Őt Edward vette gyámság alá. Hozzá nekem nem sok közöm van, pusztán együtt éltünk – felelte Setan. – És ő is már elmúlt hat éves, amikor Edward rátalált.
Elhallgatott. Ilona ölében a baba kitartóan nyújtózott felé, közben gügyögött valamit.
– Téged sem értettelek soha – közölte Setan Ilonával. – Minket teremtenek, nekünk nincsenek szüleink, és ez az egész, ahogy az emberek szaporodnak, borzasztóan bizarr. Miért akartad ezt ennyire?
– Mert szerintem szép dolog – felelte a nő. – De ne érts félre, ettől függetlenül épp úgy látom a dolgokat, ahogy te. Hidd el, rengeteg nehéz pillanatom volt és van. Belőlünk hiányoznak azok az ösztönök, amik az emberekben benne vannak, hogy segítsen nekik gondozni az utódjaikat – magyarázta. – Én tudatossággal helyettesítettem ezeket. Eddig működik.
Setan elhúzta a száját. Megaira felé nyúlt. A férfi megmarkolta a kislány ruháját a hátán, és maga elé emelte. Megaira kacagva kalimpált az arca előtt.
– Miért van az az érzésem, hogy sok bajom lesz még veled?

***
Setan a kanapé előtt feküdt farkas alakban. Fejét a mancsán pihentette, közben hallgatta, ahogy Steve és Ilona beszélgetnek, nevetgélnek. Ha valaki nem ismerte volna őket, azt hihette volna, hogy egy egyszerű házaspár.
Steve sürgött-forgott a konyhában, Ilona pedig segített neki. A férfi időnként magához húzta a nőt, kedvesen megcirógatta az arcát, majd megcsókolta.
Ilona úgy nézett ki, mint aki valahol a húszas évei közepe felé járna. Senki nem gondolta volna róla, hogy már több mint ezer éves. Steve jelenleg egyidősnek tűnt Ilonával, de néhány év múlva már öregebb lesz.
Setan akaratlanul is elgondolkozott rajta, hogyan fogják fenntartani ezt az idillt, ha majd Steve egyre öregebb lesz, és Ilona még mindig úgy fog kinézni, mint aki a húszas éveiben jár.
Többek között ezért sem értette soha, ha egy ember fegyverrel akart intim kapcsolatot kialakítani. Meddő dolog az egész. Persze régen neki is volt pár kósza kalandja, de már egy jó ideje mindenkit lerázott, aki közeledett felé. Ilona szerint a szerelem nekik is jár, nem csak az embereknek, de ha Setanban valaha is volt ilyen jellegű naivitás, azt már rég kiölték belőle. Nem vágyott másra, csak békére, de még ezt sem adta meg neki a sors.
Valami puha esett rá, ami kizökkentette a gondolataiból.
A rádióból szóló karácsonyi zene ismét elért a tudatáig.
Váratlan vendége a testén mászott a bundájába kapaszkodva, de félúton legurult róla. Setan felemelte a fejét, és a babára pillantott. Megaira nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett, így a farkas visszafektette az állát a mancsára.
Szeme sarkából látta a kicsit, ahogy leül mellé. Apró kezével kinyúlt és megragadta Setan fülét, majd maga felé húzta.
A farkas oldalra billentette a fejét, követve a húzás irányát. Egészen addig türelmesen tűrte, hogy Megaira nyúzza, amíg meg nem érezte, ahogy a kislány apró fogai a fülébe vájódnak.
Erélyesen felmordult.
Megaira elengedte a fülét, mégsem úgy nézett ki, mint aki megijedt. Ezúttal Setan szája felé nyúlt. Megfogta Setan bajuszát. A farkas érezte, ahogy puha ajka elhúzódik hegyes fogsorától.
Megrázta a fejét, amitől a bajusza kicsúszott Megaira ujjai közül, majd fölállt.
Setan a baba fölé magasodott. Lehajolt hozzá, és megszimatolta. Édeskés illata kellemesen körüllengte, viszont a félelem savanykás szagát nem érezte rajta. Megairát csiklandozhatta az állat lehelete, mert felnevetett. Setan óvatosan a fogai közé vette a gyerek ruháját, felemelte, és visszarakta a kanapéra.
Alighogy visszafeküdt, Megaira ismét a sűrű bundáján landolt. Némi mászást követően újra legurult az állatról.
Setan emberré változott. Hátát a kanapénak támasztotta, térdét felhúzta, és ráfektette a karját. Így figyelte a felé kúszó kislányt.
– Szándékosan csináltad, igaz kölyök? – kérdezte.
– Vau, vau – gügyögte a gyerek.
– Nem vagyok, vau, vau, te kis oktondi.
A baba egészen közel ért hozzá. Setan finoman eltolta magától, de Megaira ismét elindult.
– Szimpatikus vagy neki – szólalt meg Ilona mellettük.
Setan felpillantott a nőre.
– Pocsék az ítélőképessége.
Ilona felnevetett.
– Ő csak egy baba, Set, nem ítélkezik.
– Megharapott.
Ilona vállat vont.
– Kíváncsi típus.
Miközben beszélgettek, Megaira felmászott Setan ölébe. A férfi döbbenten pislogott rá.
– Bátor vagy, kölyök.
A baba felnevetett, hatalmas, barna szemével érdeklődve meredt Setanra miközben az ingébe kapaszkodott. Ilona letett a kisasztalra egy pohár forraltbort Setannak. A kellemes, szegfűszeges, fűszeres illat bejárta a szobát.
– Jól mutattok együtt – szólalt meg a nő.
Setan felciccent. Kezével kétoldalt finoman megtámasztotta a babát, hogy ne essen le, közben fürkészve figyelte az arcát.
– Kedves teremtés – mondta. Felpillantott a nőre. – Vigyázzatok rá! Senki nem tudhat a létezéséről. – Tudjuk, Set – felelte Ilona.
Setan felsóhajtott.
– Nekem sem lenne szabad tudnom róla. Ez hatalmas felelőtlenség.
Megaira kacagva ugrált Setan ölében. Ilona mosolyogva figyelte őket.
– Bízom benned.
– Rosszul teszed.
Ilona együtt érzőn Setan vállára helyezte a kezét, majd finoman a kislány hóna alá nyúlt, és felvette.

***
Estére sárga, piros, zöld meg kék karácsonyi fényárban úszott az egész szoba. A lakást belengte az ínycsiklandozó ételek illata.
Már megvacsoráztak, és átadták az ajándékokat. Megaira kapott pár új játékot, Ilona pedig egy elegáns karórával lepte meg Steve-et. Bár a fegyverek nem birtokolhattak semmit, Steve mégis adott egy ezüstláncot és hozzá passzoló fülbevalót Ilonának.
Setannak is készültek meglepetéssel, de a férfi visszautasította.
– Kedves tőletek, de Edwardnak feltűnne – magyarázta. – Nem foglak egy ilyen malőrrel veszélybe sodorni titeket.
Ilona megértőn, bár némi bánattal a tekintetében tette félre Setan bontatlan ajándékát.
Setannak mélyen legbelül jólesett, hogy kisidőre úgy tehetett, mintha a gondtalan emberek életét élné, de ezt nem vallotta be a többieknek.
Steve a fotelben ült, Ilona és Setan pedig a kanapén. Megaira Setan ölében pihent. A férfi egészen megszokta, hogy a kislány folyton a társaságát keresi. Megaira bizonyára látta, hogy a szüleivel jó viszonyban van. Setan csupán ennek tudta be a kicsi kíváncsiságát.
A kislány az asztal felé nyújtózott, annyira, hogy majdnem leesett. Setan úgy kapott utána.
– Ez a gyerek nem bír nyugton maradni.
– Minden gyerek ilyen – felelte Steve.
Setan átrakta a babát Ilona ölébe.
– Titeket ismerve, ez a kölyök felnőve is nyughatatlan marad.
Steve töltött maguknak forralt bort.
– És mik a terveid?
Setan elvette a poharát, és belekortyolt.
– Nekem nincsenek terveim – felelte. – Fegyver vagyok, a gazdám terveit követem.
Ilona felsóhajtott, és magához ölelte kislányát, de nem szólalt meg.
Setan folytatta.
– Viszont, ha már itt tartunk, szeretnék kérni tőletek valamit.
– Mit?
– Tűnjetek végre el innen – mordult fel. – Már régóta tépem a szám emiatt, de most tényleg komolyan kérlek titeket. Egyelőre Edwardnak más köti le a figyelmét, de csak idő kérdése, hogy elővegyen titeket. Párszor már a levesébe köptetek.
– Nem lesz bajunk – ellenkezett Steve. – Tudunk magunkra vigyázni.
Setan agyát elöntötte az indulat.
– Nem, nem tudtok! – tört ki belőle.
Megaira összerezzent Ilona ölében. Setan vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
– Kérlek – szólalt meg, ezúttal nyugodtabban. – Csak menjetek el, lehetőleg olyan helyre, amiről én sem tudok. Minél kevesebbet tudok rólatok, annál nagyobb biztonságban vagytok. Igazából ez is hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Már bánom.
Ilona megsimogatta a vállát.
– Én nem – mondta, és elmosolyodott. – Tudom, hogy óvni próbálsz minket, de vannak dolgok, amikre nincs hatásod. Szeretünk, és szeretnénk az életünket megosztani veled.
Megaira Setan felé nyúlt. A férfi figyelte egy darabig, majd megszólalt:
– De ezzel veszélybe sodorlak titeket.
– Sok mindent túléltem már – felelte a nő. – Tudok magamra és a családomra is vigyázni.
Setan minden izma megfeszült. Tudta, miken ment keresztül Ilona, akadtak, amiket együtt élt át vele. Meg akart szólalni, de a nő megelőzte.
– Ne rontsuk el ezt a szép napot ilyesmikkel. Minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.
Setan szájába keserű íz tódult, de Ilona úgy tűnt, túl is lendült a témán, és egy angyalkát ábrázoló karácsonyi díszt mutatott a kislányának. Megaira már-már megbabonázva figyelte.
Setan mosolyt erőltetett magára.
– Igazad van. Ne rontsuk el a kölyök karácsonyát.
Letette a poharát, majd felállt. Előtúrta a doboz cigijét, és kiment az udvarra.
Percekig állt a sötét teraszon a szomszédos házak karácsonyi fényeit figyelve. A közelebbi épületek felől jókedélyű beszélgetések és nevetgélések hallatszottak.
– Vau, vau – csendült fel a vékonyka hang a háta mögül.
Megaira a teraszra nyíló ajtóban állt, közben az ajtófélfába kapaszkodott. Mögötte Ilona figyelte mosolyogva.
Setan mélyet szívott a cigijéből, majd kifújta a füstöt.
– Hát időnként valóban kutyául érzem magam, de még mindig nem vagyok az, kölyök.
Ilona felkuncogott.
– Kétlem, hogy különbséget tudna tenni egy farkas és egy kutya közt.
Megaira a környező tárgyakba kapaszkodva indult el Setan felé. Amikor már nem volt a közelben sem szék, sem virágcserép, tett pár gyors lépést, majd megingott. Setan épp időben kapott utána, hogy ne essen hasra.
– Te aztán vakmerő vagy – suttogta a kislánynak.
Megaira felkacagott, ami mosolyt csalt Setan arcára.
– Ne aggódj, én majd vigyázok rád.