Hamis képek – Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…

Gyermekkorom óta mást mutatok a külvilágnak, mint ami bennem zajlik. Egy olyan családba születtem, ahol már eleve mindenkinek megvolt a maga baja. Három gyerek közül én születtem utoljára, és le is maradtam, mint a borravaló. A bátyámtól hét évvel, a nővéremtől hat évvel vagyok fiatalabb.
Mire én megérkeztem, már javában zajlott az élet a családban. Voltak gondok itt is, ott is. Azt hiszem, ösztönösen kialakult bennem, hogy mindig a legjobb oldalamat mutassam. Törekedtem rá, hogy velem ne legyenek bajok. Egészséges voltam és jó tanuló.

Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…

Bár legkisebbként megkaptam párszor, hogy elkényeztetett vagyok, de ezt valahogy sosem éreztem. Csodálkoztam is, amikor a fejemhez vágták. Sosem értettem, mire gondolnak.
Anyám tisztességesen felnevelt minket, és mindent megadott, amit tudott, de sokszor már nem sok türelme maradt rám, így ha hibáztam, akkor olyan dorgálást kaptam, mintha ezredjére követtem volna el. Nem számított, hogy életemben először csináltam-e azt a baklövést vagy sem. Épp ezért inkább igyekeztem nem hibázni. Nem volt egyszerű feladat, nem is sikerült mindig. Nyilván gyerek voltam, tehát csináltam marhaságokat. De amikor úgy érzed, hogy sosem leszel képes megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak, az nagyon nehéz. Törekedtem az önállóságra, így utólag belegondolva felneveltem magam, hogy ne legyek anyám terhére.

Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…

Olyan környezetben találtam magam, ahol mindenkinek rosszabb volt, mint nekem. Terhek, nehézségek, betegségek. Mindenki cipelt valamilyen súlyt.
Még nem voltam tinédzser, de már kialakult bennem, hogy ne panaszkodjak, mert másnak rosszabb. És ez az évek múlásával csak még mélyebbé vált. Sok olyan emberrel találkoztam, akik ha nem is mondták ki, de ezt sugallták. Ha időnként meg is nyíltam valakinek, sokszor mintha versenynek tekintette volna, túl akart licitálni, hogy neki mennyivel rosszabb, mint nekem. És igaza volt. Neki tényleg rosszabb volt.
Akarva-akaratlanul kialakult bennem, hogy nincs jogom rosszul érezni magam, az én problémáim nem valósak, nem jogosak.
Másnak rosszabb…
De attól még nekem is rossz…

Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…

Igyekeztem mindenhez jó képet vágni, mindig jókedvűnek mutatni magam. Én lettem a környezetem lelki szemetesládája. Eleinte reméltem, hogy viszonzást nyerek, én is megnyíltam, gondoltam, ez a dolog kölcsönös. De hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az. Amint én kerültem volna a középpontba, már valahogy nem figyeltek rám, vagy egyenesen leintettek, és mindig visszaterelődött a szó másra.
Mert ő fontosabb.
Valószínűleg ezek az emberek ezt nem így élték meg, talán észre sem vették. Nem tűnt fel nekik, hogy fokozatosan eltűnök a beszélgetésekből. Ennek az is lehetett az oka, hogy kimondottan jó hallgatóság vagyok, és mindig igyekeztem a lehető legjobb oldalamat mutatni.
Lassan, de biztosan kialakult bennem egy hamis kép önmagamról és arról, hogy a környezetem hogyan viszonyul hozzám.

Hogy vagy? Jól. Én mindig jól vagyok…

Igazából észre sem vettem, és elindultam egy lejtőn. A hosszú évek alatt olyan természetessé vált számomra, hogy elfojtsam magamban a valódi érzéseim, mindazt ami valójában bennem zajlik, hogy már nem tudom, hogy vagyok. Elhittem, amit mindenkinek mutattam, hisz velem minden rendben van. Olyan stabilnak éreztem magam, amilyennek tűntem. De valami mégsem volt rendben.
Utálom a kérdést: „Hogy vagy?”. Nem tudom, hogy vagyok, mégis automatikusan, mindig mindenkinek azt mondom: „Jól. Én mindig jól vagyok”.

Hogy vagy? Nem tudom…

Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy másnak a támasza kellett, hogy legyek. Vagy így, vagy úgy, de más került a prioritás élére, önmagam pedig mindig a lista végén kullogtam. Volt, hogy ez a támasz szerep nem igényelt komoly kötelezettségeket, volt, hogy nagyon is mélynek és erősnek kellett lennie. Úgy éreztem magam, mint egy oszlop. Egy erős, merev valami, aminek nincsenek érzései, ezért elbír bármit.
Testvéremnek, anyámnak, barátoknak, páromnak, valakinek mindig azt kellett mutatnom, hogy erősebb vagyok, mint ő, hogy ott vagyok, ha kellek. Én voltam a stabil pont, aki mindig jól van, akihez lehet fordulni, akire lehet támaszkodni. Aki ott van. Akinek sosincs semmi baja.
Terhelhető.

Hogy vagy? Nem tudom…

Így telt az életem, és igazából fel sem tűnt, hogy önmagam teljes elnyomása rossz dolog lenne. Komolyan úgy éreztem, hogy jól vagyok.
Aztán úgy alakult, hogy a párommal Angliába költöztünk. Messze a családtól, barátoktól. Kihoztam magammal édesanyámat, hogy tudjak róla gondoskodni. Nem volt egyszerű időszak. Akinek van beteg rokona, az tudja, hogy nehéz tehetetlenül végignézni, ahogy elhagyja őt az élet. De én oszlop voltam, tehát nem mutathattam ki, mi zajlik bennem. Csak vidáman! Mindig csak pozitívan! Még ha éreztem is, hogy nyomás alatt vagyok, nem foglalkoztam vele, mert oszlop voltam.
De édesanyám 2018-ban meghalt, aztán a párom lett súlyosan beteg. Támaszra volt szüksége, még ha ezt nem is mondta ki. És én ott voltam. Sosem sírtam, sosem voltam szomorú. Oszlop voltam…
A párom nagyon erős ember volt. Sok mindent kibírt, amit más nem tudott volna. Sokat szenvedett…
De a halál ilyesmit nem néz. 2024 novemberében őt is elveszítettem.
Megszűnt az ok, hogy oszlop legyek, és az elmúlt évek terhei, mindaz, amit tartottam, hirtelen rám zuhant, maga alá temetve engem.
Úgy érzem, összenyomnak azok, amiket eddig elfojtottam, eleven sírként fednek el.

Hogy vagy? Nem tudom…

Soha nem akartam senkinek sem a terhére lenni. Fizikailag és átvitt értelemben is utálok útban lenni. Mégis túl sokszor érzem úgy, hogy felesleges vagyok, zavarok.
Igyekeztem mindig ott lenni, ha kellettem. A szeretteim, barátaim számítottak rám, ami jó érzés volt, és elfojtott minden mást.
Ott voltam.
Itt vagyok.
Itt vagyok?
Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy túl sokszor érzem magam láthatatlannak. Azt hiszem, sosem láttak engem az emberek igazán.

„Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom.”
Hogy vagy? Nem jól. Sosem voltam jól…

A legenda

 

Kép forrása: pixabay

Leszállt a köd Mermaid bayre. Az utcák egy pillanat alatt kihalttá váltak. Csupán elvétve lehetett sietős léptek koppanását hallani, mert ahogy az lenni szokott, most is akadtak olyan bolondok, akik kimerészkedtek.
A háztetők csúcsai itt-ott kilátszottak a tejfehér párából, ami egészen a végtelen tengerig hömpölygött. Úgy tűnt, nyugalom honol a városban.
A Tenger gyöngye nevű fogadóban hét ember figyelte, ahogy a köd elzárja előlük a külvilágot. Egy magányos középkorú férfi az ablak mellett ült, egy korsó sört ölelt körbe az ujjaival, és úgy bámult maga elé, mint aki lélekben egészen máshol jár. Két férfi biliárdozott. A kocsma csöndjét egyedül a golyók összekoccanása törte meg. A pultnál hárman ültek, egy férfi a kedvesével és egy lány. Csupán átutazóban voltak, ahogy a biliárdozó fiúk is.
A fogadós sózott mogyorókat töltött apró tálakba, közben a vendégeit figyelte. A férfi a pultnál halántékon csókolta a kedvesét, majd felállt, és elindult a kijárat felé. A lányok követték. Már az ajtónál jártak, amikor a kocsmáros megszólalt:
– Én nem tenném.
A három átutazó megállt és visszafordult, még a biliárdozók is abbahagyták a játékot. A lány, aki a párral volt, előrébb lépett.
– Miért?
A kocsmáros az ablak felé bökött.
– Mert leszállt a köd.
– És? – szólalt meg a pár férfi tagja. – Ez csak köd.
Az ablak mellett ülő ember összerezzent.
– Ez nem csupán köd – motyogta.
– Dale jól mondja – helyeselt a kocsmáros. – Természetesen nem tartóztatlak fel titeket, ha menni szeretnétek, de a helyetekben megvárnám, hogy felszálljon. Csupán pár óra az egész.
Az átutazók egymásra néztek.
– Végül is maradhatunk még egy kicsit – szólalt meg a férfi, majd visszament a pulthoz. – Akkor adj még egy sört.
A kocsmáros elmosolyodott, és kimért egy korsó sört a férfinak, majd egy-egy pohár forralt bort a két lánynak, akik szintén visszaültek a helyükre. Az ital fűszeres illata belengte a teret.
A Tenger gyöngye ránézésre nem volt épp a legbarátságosabb kocsma, inkább az a fajta, ahol rendszeresek a verekedések és a részeg balhék. A falakból dohos dohányszag áradt és furcsábbnál furcsább képek néztek le róluk a vendégekre. Azonban minden zordsága ellenére megvolt a maga bája, ami rendre bevonzotta a turistákat. Így kerültek ide a mostani vendégek is. Pete és Lisa pihenni jöttek Mermaid baybe, Maya, aki velük volt, szintén a kikapcsolódást kereste. Maya a pultra könyökölve hajolt közelebb a kocsmároshoz.
– Miért féltek ennyire a ködtől?
A férfi elmosolyodott.
– Ez inkább józan megfontoltság, sem mint félelem – felelte. – De ha gondoljátok, elmesélem a város legendáját, és úgy könnyebben megértitek.
– Végül is úgy is itt leszünk pár órát – felelte Lisa, majd belekortyolt a forralt borba.
A két fiú újra a biliárdra figyelt, a golyók koccanása ismét bizarr háttérzajt biztosított. A kocsmáros megkerülte a pultot, és mindegyik asztalra tett egy tál mogyorót, majd visszament.
– Mermaid bay nem véletlenül kapta a nevét a sellőkről – szólalt meg. – Az itteniek nem úgy gondolnak ezekre a mitikus lényekre, mint mások. Nem szépséget és titokzatos bájt látnak bennük, hanem rettegést és halált.
A lányok szeme elkerekedett.
– Micsoda? – hüledezett Lisa. – Még hogy halált! Hogyan?
– Nos – kezdte a kocsmáros somolyogva –, errefelé a sellők nem világszépe hölgyek gyönyörű énekhanggal, mint a mesékben. Nagyjából inkább úgy néznek ki – mondta, majd az egyik képre mutatott a falon. A festmény egy borzalmas, zöldes színű, félig emberre, félig halra emlékeztető szörnyet ábrázolt. Felsőteste csupán távolról hasonlított emberre. Telt keblei szabadon voltak, de épp olyan zöldes, mohára hasonlító anyag fedte őket, mint az egész testét. Kezével egy sziklán támaszkodott, az arca – ha lehet így hívni – fenyegetően meredt kifelé a festményből. Szeme olyan volt, mint a békáké, éles fogai a cápák többsoros fogazatára hajazott.
– Ez borzalmas – irtózott Lisa.
Maya nem szólt semmit, csupán meredten bámulta a festményt. A biliárdozók fintorogva elfordultak a képtől, és folytatták a játékot.
– Természetesen sellők nem léteznek – szólalt meg a kocsmáros ismét, amivel kizökkentette Mayát az elmélkedésből, és visszafordult a többiek felé. – A történet, amit elmesélek, szintén csupán mese, de a segítségével gyorsabban telik az idő, és ha vége, talán a köd is felszáll.
Dale belekortyolt a sörébe.
– Szerintem nem kéne elmesélni – morogta.
A kocsmáros legyintett.
– Ne foglalkozzatok vele. Nem szereti, ha előkerül ez a téma – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Hol is kezdjem? Hmm… igen, a halásznál.
– Felfalták szerencsétlen flótást ezek a förtelmes sellők, mi? – szólt közbe Pete. Fél szemmel a festményt méregette.
A kocsmáros derűsen felpillantott.
– Nem egészen – felelte. – Történetünk visszarepít minket nagyjából négyszáz évet az időben. Akkoriban egy kikötőváros legtiszteletreméltóbb emberei a halászok voltak, hisz fenntartották a város megélhetését. A fiatal halász, akiről a legenda szól, épp csak megkezdte a szolgálatát az egyik hajón. Bár kitanulta a mesterséget, de tapasztalatlan volt még, arról nem is beszélve, hogy nem ismerte a vad és szeszélyes tengert. Idősebb és sokat látott társai mindenbe igyekezték beavatni, nemcsak abba, hogyan kell jól halászni, de abba is, mire ügyeljen a tengerrel kapcsolatban. Elmondták neki, mennyire veszélyes lehet akár egy enyhébb vihar is, milyen könnyedén a sötét víz mélyén találhatja magát. És itt bizony nem számít, ha jól tud úszni, mert akit a tenger el akar ragadni, azt elviszi.
Ahogy teltek-múltak a napok, a fiú egyre jobban beletanult a mesterségbe, és otthonosabban mozgott a hajón. Azt is észrevette, hogy társai minden reggel kiállnak a korláthoz imádkozni. Amikor megkérdezte, kihez szól az imájuk, azt felelték, a sellőkhöz. Akkoriban az emberek nagyon babonások voltak, és mi más lényben hihettek volna a halászok, ha nem a sellőkben. Ők gondoskodtak a halászok szerencséjéről. Ha imádkoztak hozzájuk, és áldoztak nekik, akkor halaktól duzzadó hálókkal térhettek haza, de akik magukra haragították őket, azok könnyen sanyarú helyzetben találhatták magukat, vagy még ennél is rosszabb csapás érhette őket. És valóban, a rengeteg ima megtette hatását, a hajó, amin a fiú szolgált, halaktól roskadozva tért haza. Így teltek az ezt követő hetek, és a fiú is beállt társai mellé minden reggel, hogy imádkozzon és áldozzon a sellőknek a jó fogásért. Félretette a belé nevelt meggyőződést, miszerint a sellők borzalmasan gonosz lények, akik eljönnek érte, ha leszáll a köd, és lerágják a húst a csontjairól.
A kocsmáros elhallgatott, mert Pete ismét közbeszólt:
– Eléggé sántít a sztorid már a legelején. Mégis hogyan tudnának eljönni a sellők bárkiért is?
– Nos – szólalt meg a kocsmáros –, erre egyszerű magyarázat van. A sellők emberré változnak, ha megszáradnak, és ezt a képességüket szeretik kihasználni. Az emberhús iránti mardosó éhségük időről-időre kicsábítja őket a biztonságot nyújtó tengerből ide, közénk, és nem kegyelmeznek annak, akit a ködben találnak.
Lisa megborzongott, és átölelte magát. Maya megbabonázott áhítattal hallgatta a kocsmárost. A fiúk egy ideje már nem biliárdoztak, senki nem tudta, mikor hagyták abba. Dale az ablak mellett felsóhajtott, belekortyolt a sörébe, és kibámult az ablakon, bele a tejfehér ködbe.
Kint mintha megállt volna az idő. A kikötőben lustán ringatóztak a hajók és a csónakok. A zavartalan csöndet egy-egy sirály rikoltása törte csak meg. A ködbe burkolt utcákon csupán elvétve tűnt fel pár turista. Valaki megcsúszott a párától síkossá vált macskakövön. Úgy tűnt, ezt a nyugalmat nem törheti meg semmi, de mintha árnyak suhantak volna el a sikátorok mélyén.
Távoli sikoly hangját sodorta a kocsma felé a tengeri szél. Talán csak egy sirály volt, talán nem…
Érezhetően megváltozott a hely atmoszférája. Feszültség telepedett rá.
– És mi történt a halásszal? – kérdezte Lisa. Láthatóan zavarta a hirtelen beállt csönd.
A kocsmáros közelebb hajolt hozzá.
– Egy nap feltámadt a szél, vihar tombolt a halászhajó körül, és a fiú beleesett a tengerbe.
Maya szeme elkerekedett.
– Meghalt? – motyogta döbbenten.
A kocsmáros elmosolyodott.
– Nem – mondta, majd felegyenesedett. – Bár azt hitte, meg fog. Az áramlatok nem engedték a felszínre, hiába küzdött, a tenger nem akarta elengedni. Aztán váratlanul egy sellő úszott elé. Az ifjú halász halálra rémült, hisz a fulladás kegyesebb halál lett volna. De a sellő nem bántotta. Egy darabig csak figyelte, mint aki még sosem látott embert, aztán amikor a fiú már kezdte elveszíteni az eszméletét, megfogta, és visszaúszott vele a hajóhoz.
– Megmentette – lelkesült fel Maya.
Pete elfintorodott, és a festményre pillantott.
– Vagy csak félretette ínségesebb időkre…
A kocsmárosból jóízű nevetés szakadt ki. Beletelt némi időbe, mire abbahagyta, majd vett pár mély levegőt, és folytatta a történetet, bár még mindig kedélyesnek tűnt.
– Miután a sellő megmentette a halász életét, minden alkalommal felbukkant, amikor a halász kihajózott, és kereste a társaságát. Nem szólt a fiúhoz egy szót sem, hisz a sellők nem tudnak beszélni. Ez a képességük csupán emberi alakjukban adatik meg nekik, akkor viszont gyönyörűbb hangjuk van, mint bárminek a világon. És mégis, szavak nélkül is különleges kapcsolat szövődött köztük.
– De ha a sellő nem beszélt, akkor hogyan kommunikált a fiúval? – kérdezte Lisa.
– Sehogy – felelte a kocsmáros. – A fiú órákon át mesélt a sellőnek mindenféle történetet, vagy csupán arról beszélt neki, milyen napja volt, a sellő pedig meghallgatta. És így teltek-múltak a napok egészen addig, amíg el nem fedte a várost a köd. Azon a bizonyos napon nem szálltak tengerre a hajók, nem mentek utcára az emberek. Nos… a többségük. A tudatlanok és balgák valahogy mindig ott kóboroltak az ázottkőszagú utcákon. Történetünk főhőse is közéjük tartozott. Azt remélte, neki nem eshet baja, hisz halász, a sellők kegyeltje.
Tévedett.
Amikor az egyik ház mellett befordult, egy elképesztően gyönyörű nővel találta szemben magát. Bár gyanakodhatott volna, a döbbenet megakadályozta benne. A nő kedvesen mosolygott, és földöntúli hangon beszélni kezdett hozzá. Hosszú barna haja szabadon omlott meztelen vállára. A fiú csak ekkor eszmélt rá, hogy a nő bájait egyáltalán nem fedi semmi. Azonnal rájött, mivel van dolga, de már késő volt. A nő a falhoz szorította, és nagyra tátotta a száját, amiből kimeredtek többsoros fogai. A fiú megérezte az arcán a nő halszagú leheletét. – A kocsmáros egy pillanatra elhallgatott, és elégedetten figyelte a vendégeit, akik minden izmukban megfeszülten várták, mi lesz a történet folytatása. Miután kiélvezte a pillanatot, újra megszólalt: – A nő már beleharapott volna a fiú vállába, amikor valami eltaszította onnan. Egy fiatal lány termett ott, úgy tűnt, a semmiből. Hosszú, szőkésbaran haja elfedte a kebleit, de ruha rajta sem volt. A fiú megrémült, hogy egy újabb sellő fog rátámadni, és ketten fogják letépni a csontjairól a húst, de a lány nem bántotta. Közelebb lépett hozzá, majd megszólalt, és megemlített pár dolgot azok közül, amiket a fiú a sellőnek mesélt kint a tengeren.
– Megint megmentette – suttogta Maya, közben mosolygott.
A kocsmáros helyeslően bólintott, és egy pillanatra csak nézte a lányt. Csak akkor kapta el a tekintetét, amikor Lisa megszólalt.
– Ez olyan romantikus.
Pete a szemét forgatta.
– Szeretlek, bogárkám, de egészen más fogalmaink vannak a romantikáról…
Maya közelebb húzódott a kocsmároshoz.
– És mi történt utána?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Dale hangosan felsóhajtott.
– Semmi – szólalt meg, majd a szemöldökét ráncolva a kocsmárosra pillantott. – Nevetséges história. Nem értem, miért tömöd a fejüket vele.
A kocsmáros könnyed mosollyal vállat vont.
– Szerintem jó történet – felelte. – És igen, Lisa, romantikus. A két fiatal egymásba szeretett. A sellő egyre több időt töltött a szárazföldön, megtanulta, hogyan viselkednek, hogyan beszélnek és hogyan élik az életüket az emberek. Persze önmagát nem tagadhatta meg. Időről időre eluralkodott rajta a mérhetetlen éhség, amit csillapítania kellett, de ez mit sem csorbított a fiú iránta táplált érzésein. Teltek-múltak az évek, és a szerelmük egyre erősebbé vált, majd az életük is teljesen összefonódott. Meleg, hangulatos otthonukban tökéletes boldogságban éltek együtt egészen addig a napig. – Elhallgatott. Korábbi mosolya eltűnt, de nem lehetett tudni, hogy csupán a hatás kedvéért, vagy valóban elszomorodott.
– Mi történt? – kérdezte Maya. Hangja remegett.
A kocsmáros megköszörülte a torkát.
– Gyermekük született. Egy kislány. Gyönyörű teremtés. Tökéletes. Azonban megbetegedett, és abban az időben könnyen magával ragadta az embereket bármilyen kórság. Nem tudtak rajta segíteni.
Maya arca egészen elsápadt. Úgy tűnt, teljesen beleélte magát a történetbe.
– Meghalt – suttogta halkan.
A kocsmáros bólintott.
– Csupán hat év jutott neki és a szüleinek is, hogy vele lehessenek – mondta. – A sellő szíve összetört, nem bírta elviselni a fájdalmat. És ha egy sellő szenved, az mindig sokkal veszélyesebb, mint mikor mi emberek járjuk meg a poklot. Hiába volt mellette a férfi, akit szeretett, hiába osztoztak a gyászban. Ez mit sem számított. A nő nem bírta tovább. Elátkozta önmagát és a férfit is, hogy sose lelhessenek békére, amíg világ a világ.
– Mi? – fakadt ki Lisa. – Ez borzalmas! Hogy tehetett ilyet?
Maya előrébb hajolt.
– Mi volt az átok?
– Az átok úgy szólt, hogy a sellő nem teheti többé partra a lábát, csupán minden fél évben egyszer egyetlen napra. Ezalatt a nap alatt emlékek nélkül bolyongva keresi a szerelmét, akit akkor sem ismerhet fel, ha előtte áll, mert meg lett fosztva a felismerés képességétől.
– Ez nagyon súlyos átok – döbbent meg Maya. – Miért sújtotta magát ezzel?
– Mert szenvedett. Önmagát hibáztatta gyermeke haláláért, és így büntette magát.
– És mit tett a szerelmével? – kérdezte Lisa.
– A halász többé nem hagyhatta el a szárazföldet, de a sellővel ellentétben őt az emlékezéssel sújtotta az átok. Félévente egyszer láthatja a nőt, akit mindennél jobban szeret, és el kell viselnie, hogy az nem ismeri fel őt.
– Ez egy borzalmas mese – fakadt ki Lisa. – Pedig már kezdett olyan jól alakulni.
Pete kedvesen magához ölelte, és megcsókolta az arcát.
Váratlan csilingelés törte meg a kocsma feszült légkörét.
Mindenki összerezzent, ahogy megszólalt az ajtó fölé szerelt csengő. Egy gyönyörű, szőkésbarna nő lépett be a ködből, és a pulthoz sétált. Ahogy bejött, magával hozta kintről a közeli tenger illatát. Dale már-már megbabonázva figyelte minden mozdulatát, de nem szólt semmit.
– Üdvözlöm – szólalt meg a kocsmáros egy kedves mosoly kíséretében. – Miben segíthetek?
– Van valami kellemes ital itt, ami felmelegít kicsit? – kérdezte a nő selymesen lágy hangon.
A kocsmáros bólintott.
– Akad – mondta, majd töltött az újdonsült vendégének egy pohár forralt bort.
– Borzalmas ez a köd – panaszkodott a nő. – Keresek valakit, de az orromig sem látok.
A kocsmában mindenkin végigfutott a borzongás, felkapták a fejüket, és ránéztek.
– Valami rosszat mondtam? – döbbent meg a nő.
– Dehogy – szólalt meg a kocsmáros. – Egy történetet meséltem nekik, az van rájuk ilyen hatással. Ne aggódjon, a köd hamarosan felszáll, utána egészen biztosan megtalálja, akit keres.
A rejtélyes vendég egy kedves mosoly kíséretében elvette a poharát, és leült az egyik asztalhoz.
Maya intett a kocsmárosnak, hogy hajoljon közelebb.
– Mi van, ha ő az? – kérdezte egészen halkan.
A férfi alaposabban szemügyre vette a nőt.
– Sosem lehet tudni – tűnődött.
– És láttad, hogy nézett rá Dale? – folytatta a lány a lelkes okfejtést. – Még mindig bámulja. Mi van, ha Dale a halász? Azért nem akarta, hogy elmeséld a történetét. Fájó sebeket téptél fel vele.
A kocsmáros hümmögve bólogatott, közben a kibeszélteket mustrálta.
– Van logika abban, amit mondasz – felelte. – Csak egy dolog hibádzik?
– Micsoda?
– Amit elmondtam, az csupán egy mese. Egy szép legenda, amit a városiak találtak ki.
– Minden mesének van igazságalapja – ellenkezett a lány. – Bár nem lenne jó, ha így érne véget a történetük. Egymásra kéne ismét találniuk. A sellő igazán megbocsájthatna magának, hisz nem az ő hibája volt.
A férfi derűs arccal pillantott Mayára.
– Ezt idővel bizonyára be fogja majd látni. Addig pedig a halász türelmesen vár rá.
A legenda hatása, ami a vendégek hangulatára telepedett, lassanként eltűnt, és újra beindult az élet a Tenger gyöngyében. Ahogy fokozatosan más irányt vett a beszélgetések folyama, úgy mindenki feloldódott, és visszatért a történet előtti kedélyük. A fiúk ismét biliárdoztak, Dale pedig a gondolataiba merült. Egy idő után arra lettek figyelmesek, hogy teljesen felszállt a köd. Elsőnek a rejtélyes női vendég távozott, őt Dale követte. Kicsivel később a két biliárdozó is elköszönt. A végén csak Pete, Lisa és Maya maradtak. A kocsmáros az ajtóig kísérte őket, majd búcsút intett nekik. Csöndben figyelte, ahogy a rakpart felé sétálnak, közben beszélgetnek.
– Viszlát, Maya – suttogta –, fél év múlva.

Setan karácsonya

kép forrása: internet

Setan egykedvűen sétált a karácsonyi vásár forgatagában közben mélyeket szívott a cigarettájából. A csípős hideg mellé csupán a hó hiányzott. A kopár utcák látványa nem hozta meg az ember ünnepi hangulatát.
Időnként a mellette sétáló, szőke nőre pillantott. Könnyed léptei olyanok voltak, mintha a lába nem is érné a talajt. Jókedvű mosolyától csak úgy ragyogott az arca, amit körbe táncoltak hosszú tincsei.
– Nem értem, mit élvezel ezen – morogta Setan egy újabb slukk után.
A nő felnevetett.
– Mindent. Nézd meg milyen gyönyörűek a díszek – magyarázta lelkesen, majd beleszippantott a levegőbe. – És ezek az illatok. Elképesztő. Az évnek ebben a részében mindenki szeret mindenkit.
– A fenéket – ellenkezett Setan. – Csupán hitegetik egymást… meg magukat is.
A nő felpillantott rá, és elmosolyodott.
– Nem maradhatsz örökre ilyen morcos, vén ordas.
Setan felciccent.
– Ilona, már évszázadok óta ismerlek, és még mindig nem térek észre az optimizmusodtól. Pedig téged sem kímélt az élet.
– Nem koncentrálhatunk mindig csak a rossz dolgokra – legyintett Ilona. – Az teljesen felemésztené a lelkünket.
Megálltak egy karácsonyi díszeket árusító standnál. Emberek sokasága jött-ment körülöttük, volt, aki pont ott nézelődött, ahol ők is. Ilona fellelkesülve kutatott, gondosan kiválogatta a számára legmegfelelőbb darabokat, majd fizetett.
Setan eltaposta a cigijét.
– Akkor az én lelkem már rothadt – morogta. – Nem sok jó van, amire koncentrálhatok.
Ilona belekarolt, és lelkesen húzta ki a tömegből a következő bódéhoz.
– Akkor majd most lesz – csilingelt a hangja. – Ezért is hívtalak meg, hogy töltsd velünk az ünnepeket.
Setan hümmögött.
– Milyen mázli, hogy Edward elutazott, és nem vitt magával – tette hozzá. – Amihez véletlenül sincs semmi közöd.
Ilona rásandított. Sejtelmes tekintete mindent elárult, meg sem kellett szólalnia.
– Mindig megfeledkezel róla, hogy jóval idősebb vagyok nálad – korholta Setant, akárcsak egy nővér az öccsét. – Alábecsülöd a képességeimet.
– Nem mernék olyat tenni – gúnyolódott Setan. – Mehetnénk végre? Veled ellentétben én kicsit sem élvezem ezt a kavalkádot.
– Csak még ezt megnézem – sikkantott Ilona lelkesen, és már rohant is egy játékokat árusító standhoz.
Setan a szemét forgatta.
– Ezt mondtad egy órája is – morgolódott az orra alatt.
Zsebre dugott kézzel lépett a nő mellé, és végignézett a tárgyakon, amik neki egyszerű kacatoknak tűntek.
– Ezekhez még túl fiatal – mondta.
Ilona felkapta a fejét.
– Azt mondod?
Setan bólintott, aztán vállat vont.
– De neked kéne jobban tudni, a te gyereked.
Ilona felsóhajtott.
– Igazad lehet – motyogta, majd elindult kifelé a vásárból. – Akkor menjünk haza.

***
Már az ajtóban lehetett érezni az ínycsiklandozó illatokat. Az egyszerű, kétszintes családi ház kívül-belül fényárban és karácsonyi díszekben pompázott. Setan sosem értette ezt a nagy felhajtást. Az ő kultúrájának nem képezte részét a karácsony, de az otthonában hagyományos ünnepek is hidegen hagyták.
Csak azért fogadta el Steve és Ilona meghívását, mert a barátai voltak, és örült, hogy eltölthet velük egy kis időt. De ezt ünnepek nélkül is kivitelezhetőnek gondolta.
Alighogy beléptek a házba, meghallották Steve lágy, de mély hangját.
– Milyen volt a vásár? – kiáltotta. Valahonnan a konyha felől jött a hang. – Gyertek, ezt kóstoljatok meg.
Setan Ilonára sandított.
– Szoktál vele enni?
Ilona felakasztotta a kabátját, majd megigazította a haját.
– Néha – felelte. – Szeret sütni-főzni, és jólesik neki, amikor megdicsérem.
– És csak megdicséred, vagy alapja is van?
Ilona felnevetett.
– Finomakat készít, de csak kivételes alkalmakkor eszem velük. Ez most egy ilyen.
– Nyilván akkor nekem is ennem kell – morogta Setan.
– Nem fogsz belehalni.
Ilona elindult a nappali felé, ami egybe volt nyitva a konyhával. Setan követte.
A konyhával szemközti sarokban egy közepes méretű, formás fenyőfa állt telis-tele díszekkel. A mennyezetről színes égősor lógott le, és a könyvespolcon pihenő rádióból karácsonyi zene szólt. Steve elmosolyodott, ahogy észrevette Setant. Barna tincseit itt-ott fehérre színezte a liszt, ami az arcára is került. Amikor Setan megismerte még tinédzser volt, mostanra viszont férfivé érett. Vonásai megkomolyodtak, bár továbbra sem tűnt harcos típusnak. Inkább emlékeztetett egy irodai dolgozóra. De Setan tudta, hogy ez mennyire megtévesztő, hisz Steve volt a legkiválóbb íjász, akit valaha ismert.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – szólalt meg Steve.
– Csak nehogy megbánd.
Jókedvű gügyögés csendült fel mellettük. Setan a konyhapult és a kanapé közti üres tér felé pillantott. Egy járókát tettek oda, aminek a rácsába egy nagyjából másfél éves baba kapaszkodott, és őt figyelte.
Setan felszusszant.
Nem okozott neki meglepetést a baba látványa, hisz annak idején látta Ilonát terhesen. Borzalmas ötletnek tartotta, hogy gyereket vállaljanak, bár tudta, hogy a nő mennyire vágyik egy saját családra. Támogatta Ilonát mindenben, így ebben is.
Steve szakította ki a gondolataiból.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
– Az, hogy jó hülyék vagytok mind a ketten.
Steve a szemét forgatta.
– Megairáról mit gondolsz?
– Róla gondolom ezt. Meg azt, hogy kiköpött olyan, mint te – felelte Setan, majd leült a pult mellé helyezett egyik bárszékre. – Ha a természetedet is örökölte, akkor szarban lesztek.
Steve felnevetett.
– Köszi.
Ilona a járókához lépett, és kivette belőle a felé nyújtózkodó kislányt.
Steve egy tál, porcukorral meghintett kekszet nyújtott Setan felé.
– Szerinted milyen?
Setan elvett egy sütit, és beleharapott. Némi ízlelgetés után válaszolt:
– Nem rossz, bár én nem vagyok az ételek szakértője. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor ettem életem során bármit is.
Steve felsóhajtott.
– Tudom, de mással nem tudom megosztani főzési tudományom, csak veletek.
Ilona a kicsinek magyarázott valamit lágy hangon, közben leült Setan mellé.
– Nézd – mondta a babának. – Megkóstolod apa süteményét?
Elvett egy kekszet, letört belőle egy darabot, majd Megairának adta. Setan csöndben figyelte, ahogy a baba bekapja, kiköpi, majd ismét bekapja a sütit. A kislány arca felragyogott, ahogy majszolt. Szája körül csillogott a nyál.
Setan időnként Ilonára pillantott. A nő csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Na jó, nem vagytok annyira hülyék – mondta.
A baba Ilona ölében Setan felé nyújtogatta apró kezét.
– Azt szeretné, hogy ölbe vedd – mondta Ilona mosolyogva. Már átadta volna Setannak a kicsit, de a férfi elhúzódott.
– Kihagyom, köszi.
Steve abbahagyta a tésztagyúrást.
– Ugyan már, nem lesz tőle semmi bajod.
Setan nem állt kötélnek.
– Ti vagytok a szülei, fogdossátok ti.
– Értem, hogy nektek, fegyvereknek ez szokatlan – felelte Steve. – Még Ilona is küzdött vele, hogy elfogadja a dolgokat, pedig ez volt minden vágya. De te is pesztráltál már gyerekeket.
– Ez nem ugyanolyan – vágott a szavába Setan. – És én csak egyet vettem magamhoz, az is már kilenc éves volt. Arról nem is beszélve, hogy a gazdám. Inkább tekintettem rá mini felnőttként, mint gyerekként.
– És Citra? – kérdezte Steve.
– Őt Edward vette gyámság alá. Hozzá nekem nem sok közöm van, pusztán együtt éltünk – felelte Setan. – És ő is már elmúlt hat éves, amikor Edward rátalált.
Elhallgatott. Ilona ölében a baba kitartóan nyújtózott felé, közben gügyögött valamit.
– Téged sem értettelek soha – közölte Setan Ilonával. – Minket teremtenek, nekünk nincsenek szüleink, és ez az egész, ahogy az emberek szaporodnak, borzasztóan bizarr. Miért akartad ezt ennyire?
– Mert szerintem szép dolog – felelte a nő. – De ne érts félre, ettől függetlenül épp úgy látom a dolgokat, ahogy te. Hidd el, rengeteg nehéz pillanatom volt és van. Belőlünk hiányoznak azok az ösztönök, amik az emberekben benne vannak, hogy segítsen nekik gondozni az utódjaikat – magyarázta. – Én tudatossággal helyettesítettem ezeket. Eddig működik.
Setan elhúzta a száját. Megaira felé nyúlt. A férfi megmarkolta a kislány ruháját a hátán, és maga elé emelte. Megaira kacagva kalimpált az arca előtt.
– Miért van az az érzésem, hogy sok bajom lesz még veled?

***
Setan a kanapé előtt feküdt farkas alakban. Fejét a mancsán pihentette, közben hallgatta, ahogy Steve és Ilona beszélgetnek, nevetgélnek. Ha valaki nem ismerte volna őket, azt hihette volna, hogy egy egyszerű házaspár.
Steve sürgött-forgott a konyhában, Ilona pedig segített neki. A férfi időnként magához húzta a nőt, kedvesen megcirógatta az arcát, majd megcsókolta.
Ilona úgy nézett ki, mint aki valahol a húszas évei közepe felé járna. Senki nem gondolta volna róla, hogy már több mint ezer éves. Steve jelenleg egyidősnek tűnt Ilonával, de néhány év múlva már öregebb lesz.
Setan akaratlanul is elgondolkozott rajta, hogyan fogják fenntartani ezt az idillt, ha majd Steve egyre öregebb lesz, és Ilona még mindig úgy fog kinézni, mint aki a húszas éveiben jár.
Többek között ezért sem értette soha, ha egy ember fegyverrel akart intim kapcsolatot kialakítani. Meddő dolog az egész. Persze régen neki is volt pár kósza kalandja, de már egy jó ideje mindenkit lerázott, aki közeledett felé. Ilona szerint a szerelem nekik is jár, nem csak az embereknek, de ha Setanban valaha is volt ilyen jellegű naivitás, azt már rég kiölték belőle. Nem vágyott másra, csak békére, de még ezt sem adta meg neki a sors.
Valami puha esett rá, ami kizökkentette a gondolataiból.
A rádióból szóló karácsonyi zene ismét elért a tudatáig.
Váratlan vendége a testén mászott a bundájába kapaszkodva, de félúton legurult róla. Setan felemelte a fejét, és a babára pillantott. Megaira nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett, így a farkas visszafektette az állát a mancsára.
Szeme sarkából látta a kicsit, ahogy leül mellé. Apró kezével kinyúlt és megragadta Setan fülét, majd maga felé húzta.
A farkas oldalra billentette a fejét, követve a húzás irányát. Egészen addig türelmesen tűrte, hogy Megaira nyúzza, amíg meg nem érezte, ahogy a kislány apró fogai a fülébe vájódnak.
Erélyesen felmordult.
Megaira elengedte a fülét, mégsem úgy nézett ki, mint aki megijedt. Ezúttal Setan szája felé nyúlt. Megfogta Setan bajuszát. A farkas érezte, ahogy puha ajka elhúzódik hegyes fogsorától.
Megrázta a fejét, amitől a bajusza kicsúszott Megaira ujjai közül, majd fölállt.
Setan a baba fölé magasodott. Lehajolt hozzá, és megszimatolta. Édeskés illata kellemesen körüllengte, viszont a félelem savanykás szagát nem érezte rajta. Megairát csiklandozhatta az állat lehelete, mert felnevetett. Setan óvatosan a fogai közé vette a gyerek ruháját, felemelte, és visszarakta a kanapéra.
Alighogy visszafeküdt, Megaira ismét a sűrű bundáján landolt. Némi mászást követően újra legurult az állatról.
Setan emberré változott. Hátát a kanapénak támasztotta, térdét felhúzta, és ráfektette a karját. Így figyelte a felé kúszó kislányt.
– Szándékosan csináltad, igaz kölyök? – kérdezte.
– Vau, vau – gügyögte a gyerek.
– Nem vagyok, vau, vau, te kis oktondi.
A baba egészen közel ért hozzá. Setan finoman eltolta magától, de Megaira ismét elindult.
– Szimpatikus vagy neki – szólalt meg Ilona mellettük.
Setan felpillantott a nőre.
– Pocsék az ítélőképessége.
Ilona felnevetett.
– Ő csak egy baba, Set, nem ítélkezik.
– Megharapott.
Ilona vállat vont.
– Kíváncsi típus.
Miközben beszélgettek, Megaira felmászott Setan ölébe. A férfi döbbenten pislogott rá.
– Bátor vagy, kölyök.
A baba felnevetett, hatalmas, barna szemével érdeklődve meredt Setanra miközben az ingébe kapaszkodott. Ilona letett a kisasztalra egy pohár forraltbort Setannak. A kellemes, szegfűszeges, fűszeres illat bejárta a szobát.
– Jól mutattok együtt – szólalt meg a nő.
Setan felciccent. Kezével kétoldalt finoman megtámasztotta a babát, hogy ne essen le, közben fürkészve figyelte az arcát.
– Kedves teremtés – mondta. Felpillantott a nőre. – Vigyázzatok rá! Senki nem tudhat a létezéséről. – Tudjuk, Set – felelte Ilona.
Setan felsóhajtott.
– Nekem sem lenne szabad tudnom róla. Ez hatalmas felelőtlenség.
Megaira kacagva ugrált Setan ölében. Ilona mosolyogva figyelte őket.
– Bízom benned.
– Rosszul teszed.
Ilona együtt érzőn Setan vállára helyezte a kezét, majd finoman a kislány hóna alá nyúlt, és felvette.

***
Estére sárga, piros, zöld meg kék karácsonyi fényárban úszott az egész szoba. A lakást belengte az ínycsiklandozó ételek illata.
Már megvacsoráztak, és átadták az ajándékokat. Megaira kapott pár új játékot, Ilona pedig egy elegáns karórával lepte meg Steve-et. Bár a fegyverek nem birtokolhattak semmit, Steve mégis adott egy ezüstláncot és hozzá passzoló fülbevalót Ilonának.
Setannak is készültek meglepetéssel, de a férfi visszautasította.
– Kedves tőletek, de Edwardnak feltűnne – magyarázta. – Nem foglak egy ilyen malőrrel veszélybe sodorni titeket.
Ilona megértőn, bár némi bánattal a tekintetében tette félre Setan bontatlan ajándékát.
Setannak mélyen legbelül jólesett, hogy kisidőre úgy tehetett, mintha a gondtalan emberek életét élné, de ezt nem vallotta be a többieknek.
Steve a fotelben ült, Ilona és Setan pedig a kanapén. Megaira Setan ölében pihent. A férfi egészen megszokta, hogy a kislány folyton a társaságát keresi. Megaira bizonyára látta, hogy a szüleivel jó viszonyban van. Setan csupán ennek tudta be a kicsi kíváncsiságát.
A kislány az asztal felé nyújtózott, annyira, hogy majdnem leesett. Setan úgy kapott utána.
– Ez a gyerek nem bír nyugton maradni.
– Minden gyerek ilyen – felelte Steve.
Setan átrakta a babát Ilona ölébe.
– Titeket ismerve, ez a kölyök felnőve is nyughatatlan marad.
Steve töltött maguknak forralt bort.
– És mik a terveid?
Setan elvette a poharát, és belekortyolt.
– Nekem nincsenek terveim – felelte. – Fegyver vagyok, a gazdám terveit követem.
Ilona felsóhajtott, és magához ölelte kislányát, de nem szólalt meg.
Setan folytatta.
– Viszont, ha már itt tartunk, szeretnék kérni tőletek valamit.
– Mit?
– Tűnjetek végre el innen – mordult fel. – Már régóta tépem a szám emiatt, de most tényleg komolyan kérlek titeket. Egyelőre Edwardnak más köti le a figyelmét, de csak idő kérdése, hogy elővegyen titeket. Párszor már a levesébe köptetek.
– Nem lesz bajunk – ellenkezett Steve. – Tudunk magunkra vigyázni.
Setan agyát elöntötte az indulat.
– Nem, nem tudtok! – tört ki belőle.
Megaira összerezzent Ilona ölében. Setan vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
– Kérlek – szólalt meg, ezúttal nyugodtabban. – Csak menjetek el, lehetőleg olyan helyre, amiről én sem tudok. Minél kevesebbet tudok rólatok, annál nagyobb biztonságban vagytok. Igazából ez is hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Már bánom.
Ilona megsimogatta a vállát.
– Én nem – mondta, és elmosolyodott. – Tudom, hogy óvni próbálsz minket, de vannak dolgok, amikre nincs hatásod. Szeretünk, és szeretnénk az életünket megosztani veled.
Megaira Setan felé nyúlt. A férfi figyelte egy darabig, majd megszólalt:
– De ezzel veszélybe sodorlak titeket.
– Sok mindent túléltem már – felelte a nő. – Tudok magamra és a családomra is vigyázni.
Setan minden izma megfeszült. Tudta, miken ment keresztül Ilona, akadtak, amiket együtt élt át vele. Meg akart szólalni, de a nő megelőzte.
– Ne rontsuk el ezt a szép napot ilyesmikkel. Minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.
Setan szájába keserű íz tódult, de Ilona úgy tűnt, túl is lendült a témán, és egy angyalkát ábrázoló karácsonyi díszt mutatott a kislányának. Megaira már-már megbabonázva figyelte.
Setan mosolyt erőltetett magára.
– Igazad van. Ne rontsuk el a kölyök karácsonyát.
Letette a poharát, majd felállt. Előtúrta a doboz cigijét, és kiment az udvarra.
Percekig állt a sötét teraszon a szomszédos házak karácsonyi fényeit figyelve. A közelebbi épületek felől jókedélyű beszélgetések és nevetgélések hallatszottak.
– Vau, vau – csendült fel a vékonyka hang a háta mögül.
Megaira a teraszra nyíló ajtóban állt, közben az ajtófélfába kapaszkodott. Mögötte Ilona figyelte mosolyogva.
Setan mélyet szívott a cigijéből, majd kifújta a füstöt.
– Hát időnként valóban kutyául érzem magam, de még mindig nem vagyok az, kölyök.
Ilona felkuncogott.
– Kétlem, hogy különbséget tudna tenni egy farkas és egy kutya közt.
Megaira a környező tárgyakba kapaszkodva indult el Setan felé. Amikor már nem volt a közelben sem szék, sem virágcserép, tett pár gyors lépést, majd megingott. Setan épp időben kapott utána, hogy ne essen hasra.
– Te aztán vakmerő vagy – suttogta a kislánynak.
Megaira felkacagott, ami mosolyt csalt Setan arcára.
– Ne aggódj, én majd vigyázok rád.

Lukasz: A méregkeverő

 

2008 ősz:

Lukasz ökle erősen csapódott bele ellenfele gyomrába. Az sem zavarta, hogy a gimnázium udvarán vannak, és mások is látják őket.
– Mégis mi a görbehátú úristenit képzeltél magadról? – teremtette le az előtte görnyedő Kevint.
– Akkor még nem tudtam, hogy a húgod – nyöszörgött a fiú.
A távolból egy rövid szőkésbarna hajú lány szaladt feléjük, majd feldúlt arccal megtorpant Lukasz előtt.
– Mit művelsz? – kiabálta.
– Otthon ezért még számolunk, Katarzyna – korholta Lukasz a húgát. – Nagy szarban vagy, ugye tudod?
– El akarod mondani, apunak? – riadt meg a lány.
– Én nem – tárta szét a karját a fiú. – Majd te.
Katarzyna fejét rázva ellenkezett, közben Kevin felegyenesedett.
– Ugyan már, Luke, hisz elmúlt tizennégy – próbálta védeni Katarzynát a tizenhat éves fiú.
Lukasz összevonta a szemöldökét.
– Ha nem akarsz még egy gyomrost, akkor én a helyedben kussolnék – morogta. Még mondott volna mást is, de a távolból csengő hangja szűrődött feléjük.
– Kémia órám lesz, amit nem akarok kihagyni – vetette oda húgának és Kevinnek. – De ezt a beszélgetést még folytatjuk.
Idegesen trappolt az osztályterem felé, majd ott leült az egyik hátsó padhoz. A kedvenc tantárgya a kémia volt, szeretett az első padok egyikében ülni, most mégsem volt kedve hozzá. Nem is nagyon figyelt oda órán, csak akkor vette észre, hogy vége, amikor a többiek már pakoltak, hozzá pedig odalépett a tanár.
– Jól vagy, Lukasz?
A fiú felpillantott a férfira, és elővette leghihetőbb mosolyát.
– Persze – bólintott.
Az idős férfi arcáról lerít, hogy nem hisz Lukasznak, de nem firtatta tovább.
– Ne felejtsd el a versenyt – mondta. – Nagyon jó esélyeid vannak.
Lukasz közben fölállt, és elpakolta a könyveit.
– Köszönöm, tanár úr – hadarta, majd távozott.
Nem felejtette el a kémiaversenyt, de most csak az foglalkoztatta, hogy a húga összefeküdt az osztálytársával. Túl fiatalnak gondolta testvérét ahhoz, hogy fiúzzon, és bosszantotta, hogy ez ellen nem tehet semmit.
Amikor hazaért, arra lett figyelmes, hogy apja mérgesen üvöltözik. Miután benyitott a házba, már húga sírását is meghallotta.
– Normális vagy, lányom? – kiabált az apjuk.
Lukasz megállt a nappali ajtajában és némán figyelte őket. Húga a kanapén ült, arcát a tenyerébe temette, és egész testében rázkódott a zokogástól. Édesapjuk vele szemben állt csípőre tett kézzel. Egész feje vöröslött a dühtől. Az egyébként is termetes férfi most valahogy még nagyobbnak tűnt. – Még gyerek vagy – folytatta a korholást –, a tanulással kéne foglalkoznod. Szégyent hozol rám. – De szeretem – szipogta Katarzyna.
Lukasz nem szólt bele, csak azon tűnődött, hogy apjuk honnan tudta meg, mert ő nem szólt róla neki, a húgát pedig nem gondolta ennyire bátornak.
– Annyira naiv vagy, édes lányom – sóhajtott a férfi. – Megtiltom, hogy találkozzatok!
– De… – pattant fel Katarzyna, de az apjuk villanó szemétől visszaült.
– Nem mehetsz sehova, csak iskolába. Ha megtudom, hogy továbbra is találkozgattok, nem leszek ilyen lágyszívű.
Katarzyna ismét hevesebb sírásra zendített. Apjuk csak most vette észre, hogy Lukasz ott áll az ajtóban.
– Te tudtál róla? – mordult a fiúra.
– Nem – vetette oda hanyagul, majd otthagyta őket. Egyébként sem állt szándékában beköpni a húgát, és az apjuk korholása után már feleslegesnek érezte, hogy még ő is nekiessen a lánynak. Felment az emeletre, majd a szobájában ledobta a táskáját és leült, hogy felkészüljön a másnapi versenyre.

***
Lukasz csak akkor érezte magát idegesnek, amikor belépett a terembe. A hatalmas helyiségben rengeteg diák volt, a terem végében felállított pódiumon pedig már helyet foglaltak a versenybírák. Megigazította nyakkendőjét, majd beletúrt szőkésbarna hajába, és a legközelebbi szabad asztalhoz sietett, majd leült.
A verseny két részből állt: írásbeli és gyakorlati kísérlet. Az írásbeli rész többfordulós volt, és minden kérdésre megadott időn belül kellett válaszolni.
Amikor a csengő jelzett nekik, hogy elkezdhetik, Lukasz izgalma egy pillanat alatt elmúlt, és csak a feladatokra koncentrált.
Az idő múlt, a csöndes teremben visszhangzott a falióra ketyegése, és a diákok tollának susogó zaja. Egyik fordulót követte a másik. Már az utolsó forduló következett, amikor Lukasz észrevette, hogy a majdnem száz diákból mostanra csupán húsz körül lehettek.
A kísérletekig tízen jutottak el.
Lukasz büszkén húzta ki magát az asztal mögött, ahová beosztották. Már rég eltervezte, hogy vegyész lesz, és az ilyen apró sikerek ebben csak még jobban megerősítették.
Körbenézett az asztalán; többféle kémcső, lombikok és különféle anyagokat tartalmazó fiolák voltak rajta. Minden adott volt, hogy elvégezhesse a szükséges kísérleteket.
A versenybírák ezúttal lejöttek a pódiumról és lassan körbejárták az asztalokat. Lukasz senkit nem ismert a két nőből és két férfiból álló bírák közül. Az egyik nő sokáig időzött az asztalánál, és figyelte, ahogy Lukasz óvatosan összeönt két anyagot, majd felhevíti azt. A fiú nem foglalkozott vele, a kísérletre koncentrált. Aztán a nő tovább állt, és egy másik bíra lépett oda. Lukasz hallotta, hogy pár versenyzőnek szóltak, hogy hagyják abba a kísérletet. Többet kellett elvégezni, és ha az egyik nem sikerült, akkor a versenyző nem folytathatta tovább.
Miután Lukasz minden kísérletet sikeresen elvégzett, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha nem önmaga lett volna, újabb kísérletnek állt neki.
Ezt nem ismerte, mégis olyan rutinosan vegyítette össze a különböző anyagokat, mintha már milliószor elvégezte volna. Olyan fokú megszállottság lett rajta úrrá, hogy azt sem vette észre, amikor az egyik bíra megállt előtte.
– Már vége a versenynek – szólt rá a férfi, de Lukasz nem válaszolt, csak folytatta a kísérletet.
– Én azt a helyedben nem önteném össze azzal – folytatta a férfi.
Lukasz a figyelmeztetés ellenére folytatta, csak akkor nézett föl a férfira, amikor a kémcsövében már békésen lötyögött valami mélybordó folyadék.
Az őszes hajú, borostás férfi gondterhelten figyelt, majd kinyújtotta a kezét.
– Kérem.
Lukasz értetlenül, kissé bizonytalanul nyújtotta felé a kémcsövet.
– Maga tudja mi ez? – kérdezte, miután a férfi eltette a fiolát.
– Te nem? – döbbent meg a férfi. – Létrehoztál valamit, amiről azt sem tudod, micsoda?
Lukasz elhúzta a szája szélét.
– Furcsa érzés kapott el. Úgy éreztem, ezt most meg kell csinálnom, de nem tudom, hogy honnan tudom ezt a kísérletet. Még sosem csináltam.
A férfi nem válaszolt, csak hümmögött, majd előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből és átnyújtotta Lukasznak.
– Van számodra egy ajánlatom – tette hozzá. – Ha érdekel, akkor keress meg.
Lukasz elvette a kártyát, de mire kérdezhetett volna, a férfi eltűnt előle, így az apró papírra pillantott:

Ethan Evans 

Vegyész 

88. Elizabeth Rd.

Lukasz vállat vont, de zsebre tette a kártyát, Mire haza ért, az apró papírdarab egyre jobban felkeltette a kíváncsiságát. Vacsora után hanyatt feküdt az ágyán, bámulta a plafont közben pörgette-forgatta a kártyát az ujjai közt.
Percekig gondolkozott így, majd egyszer csak fölpattant, kiviharzott a szobából és lerobogott a lépcsőn. Sebtében magára kapta a kabátját, és már lépett volna ki az utcára, amikor utána szóltak. – Hova mész ilyen későn?
Lukasz a hang irányába fordult. Katarzyna a lépcső alján állt és kérdőn nézte őt.
– Semmi közöd hozzá – vetette oda, majd kis gondolkodás után hozzá tette: – Te árultad el neki? – kérdezte és a nappali felé biccentett.
Katarzyna megrázta a fejét.
– Kevin azt hitte be fogsz minket köpni és úgy döntött, megelőz téged, így bevallotta apunak, hogy udvarol nekem.
– Mást is?
Katarzyna bólintott.
Lukasz a szemét forgatta.
– Idióta – morogta. – Nem akartam szólni róla apunak, de talán jobb is így.
Nem várta meg húga válaszát, kisietett és bezárta maga mögött az ajtót, majd a kártyán szereplő cím felé sietett.
Egyik utca után fordult be a másikba, akadt ahol nem működtek az utcalámpák, így gyorsított a tempón. A megadott címhez érve azonban megtorpant, és egy darabig csak figyelte az ajtót, ami fölött egy vasrúd állt ki a falból, jelezve, hogy valaha cégértábla lengedezett ott.
Közelebb lépett, és becsöngetett.
Percekig várt, már azon volt, hogy hazamegy, amikor nyekeregve kinyílt az ősöreg ajtó, és feltűnt Ethan Evans.
A férfi alaposan végigmérte a fiút, mintha nem értené, hogy mit keres ott.
– Nem gondoltam, hogy eljössz – szólalt meg, majd elállt az útból, és beinvitálta Lukaszt.
A fiú bizonytalanul lépte át a küszöböt, közben alaposan körbenézett. A tágas belsőtéren látszódott, hogy valaha kocsma lehetett, de már régóta nem annak használják. Ahol a pult volt most mikroszkópok, lombikok, borszeszégők és egyéb, a kísérletekhez szüksége eszközök pihentek. De a falak mentén szintén hasonlóan felszerelt asztalok álltak.
– Ez a laborja? – kérdezte Lukasz, mit sem törődve a férfi megjegyzésével.
– Igen.
Lukasz megtorpant a terem közepén és a férfi felé fordult.
– Milyen ajánlatról beszélt?
– Te aztán lényegre törő vagy – nevetett fel Ethan. – Új életcélt ajánlanék neked.
– Azt sem tudja, mik az eredeti terveim – kétkedett Lukasz.
– Kimagasló eredményeid vannak kémiából, fizikából és matematikából ellenben a többi tantárgyból csupán átlagos vagy… vagy átlagon aluli – magyarázta úgy mintha felolvasta volna. – Nyilván vegyész akarsz lenni.
Lukasz felfújta magát. Sértette a gondolat, hogy a férfi beletrafált.
– Maga is vegyész a kártyája alapján. Mégis mi mást tudna ajánlani?
Ethan az egyik asztalhoz lépett, és egy vékony, bőrkötésű könyvet vett fel onnan, amit aztán Lukasz felé nyújtott. A fiú értetlenül lapozgatta. A könyvben furábbnál furább kísérletek, vegyületek és anyagok szerepeltek. El kellett ismernie, hogy mérhetetlen izgatottság kerítette hatalmába, de még mindig nem értette, mit akar ezzel a férfi.
– Maga valamiféle alkimista? – kérdezte.
– Alkimista? – mosolygott Ethan. – Dehogy, bár még évszázadokkal ezelőtt minden méregkeverőt így hívtak.
– Méregkeverő? – döbbent meg Lukasz. – Maga mérgeket készít?
– Nem. Azaz nem csak mérgeket, de ez a megnevezésünk.
Lukaszt fura érzés kerítette hatalmába.
– Ez valami titkos társaság?
– Olyasmi – helyeselt a férfi. – Ha elfogadod az ajánlatom, akkor a mestereddé válok, és kitanítalak mindenre, amit tudok. Ezzel együtt olyan világba csöppennél, amiről senkinek nem beszélhetnél a civil életetből.
– Ez valami illegális dolog? – faggatózott tovább a fiú.
– Igen is meg nem is.
– Maga aztán nem ad tiszta válaszokat.
– Amíg nem győződőm meg róla, hogy bízhatom benned, addig nem is fogok.
– És így mégis hogyan várja el tőlem, hogy dönteni tudjak?
Ethan elmosolyodott.
– Jogos. Azt hiszem a kíváncsiságodra és tudásszomjadra kell bíznom a döntésed. De kapsz időt. – Mennyit?
– Egy hetet.
– Annyi elég lesz – vigyorgott Lukasz, majd meglobogtatta a könyvet. – Ezt magammal vihetem? Ethan láthatóan vacillált, hogy mit válaszoljon.
– Ezt lehet, hogy meg fogom bánni, de vidd – mondta végül.

***
Lukasz napokig csak azon gondolkozott, amit Ethan mondott neki. Esténként a kézzel írt könyvet forgatta, és többször is kiolvasta. Hihetetlennek tartotta az emléktörlő főzetet, főleg, hogy akár célirányosan is lehet alkalmazni, hogy csak bizonyos emlékeket töröljön. Ezt csak fokozta a többi, már-már meseszerű szer leírása. Talált leírást olyan szerről, ami egy pillanat alatt megölte az embert, de semmi nem mutatta ki a nyomát a szervezetben. De akadt olyan is, ami a látást befolyásolta. A leírás szerint láthatóvá tette a láthatatlant. Lukasz nem tudta, hogy ezt pontosan hogyan kell értelmezni, de izgalmasnak tűnt számára.
Érezte, ahogy egyre jobban magába szippantja ez a rejtélyes világ.
Csak azt nem értette, kik azok a fegyverforgatók…
Addig-addig gondolkozott, hogy egyik nap, iskola után egyenesen Ethan fura laborja felé vette az irányt.
Kopogás nélkül nyitott be, de azonnal meg is torpant.
Ethan egy magas, szemüveges férfival beszélgetett, aki mellett egy szőke, hét évesnek tűnő kislány állt.
– De még nincs kész – mondta Ethan.
– Akkor kockáztatok – közölte határozottan a férfi.
– Ne legyél bolond, Alan, ezzel megöleted magad.
– De nekem most van rá szükségem!
Ethan homlokráncolva gondolkozott.
– Szükségem van még egy kis időre.
– Az az, amim nincs – sóhajtott Alan, közben levette a szemüvegét, és megtörölgette.
A kislány megköszörülte a torkát, mire Alan lepillantott rá.
– Nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De vele biztosabb a sikerünk.
– Ha nincs kész, akkor nem – ellenkezett a kislány. – Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatot vállalj.
Lukasz döbbenten figyelte a beszélgetést. A kislány viselkedése egyáltalán nem felelt meg a korának. Magáról megfeledkezve közelebb lépett, amitől az ajtó, amit még mindig tartott, felnyögött.
Mindenki felé fordult.
– Kopogni nem tanítottak meg? – korholta Alan, majd Ethan felé fordult. – Ki a fiú?
– Nyugi – mosolygott Ethan. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan közénk fog tartozni.
Alan arca kisimult, majd intett a kislánynak, és elindult a bejárat felé, ahol Lukasz állt, de a fiú mellett megtorpant. Bár Lukaszt méregette, mondandóját mégis Ethannak szánta.
– Nem bánom, kapsz még egy napot.
– Egy nap elég lesz – kiáltott Ethan a távozó férfi után.
Amikor már csak ketten maradtak, a férfi arca elkomorult.
– Látom, nem csak a tudományomat kell megtanítanom neked, de a jómodort is.
– Hisz még nem is mondtam, hogy elfogadom-e az ajánlatát – vetette oda Lukasz, közben táskáját ledobta a legközelebbi székre.
– Akkor azért jöttél három nappal a határidő lejárta előtt, hogy közöld velem, hogy nem kérsz belőle?
– Nem – pufogott Lukasz. – De baromi bosszantó, hogy jobban tudja, mit akarok, mint én magam. – Minden az arcodra van írva – mosolyodott el a férfi. – Milyen terveid vannak holnapra?
– Ha már így kérdezi, akkor semmilyen.
– Helyes, akkor gyere ide délután. Beavatlak mindenbe, elmagyarázok mindent, és leteszed a titoktartási esküdet is.
– Titoktartási eskü? Olyan is lesz?
– Mit hittél? Anélkül el sem kezdünk semmit.

***
– Na ne – hüledezett Lukasz, miután Ethan elmesélt neki mindent a fegyverforgatókról, a velük kötött szövetségről, és a démonokról. – Ezt nem eteti meg velem. Ilyen nincs. És hogyhogy a nagyvilágnak fogalma sincs az egészről?
– Ez nekünk, méregkeverőknek köszönhető. Mi óvjuk a fegyverforgatók titkait.
– Bocsi, öreg, de ezt nem veszem be.
– Ne hívj öregnek – komorult el Ethan. – Egyrészt, alig múltam negyvenhat, másrészt, elvárom, hogy megadd nekem a tiszteletet. Értetted?
– Igen – morogta a fiú.
Ethan még mondani akart valamit, amikor kopogtattak az ajtón.
Alan lépett be hozzájuk, de a kislány nem volt vele.
– Jókor jössz, barátom – lelkesült fel Ethan.
– Elkészült, amit kértem? – lépett közelebb a férfi.
– Igen – felelte Ethan és levett egy fiolát az egyik polcról.
– Miért jöttem jókor? – kérdezte a férfi, miután elrakta az üvegcsét.
– A fiúnak bizonyosság kell – biccentett Ethan Lukasz felé, aki egyre kíváncsibban figyelte őket. Úgy tűnt Alan tökéletesen értette, hogy Ethan mit akar tőle, mert a zsebébe nyúlt, elővett egy ezüstösen csillogó bokszert, majd egyszerűen ledobta a földre.
Lukasznak a lélegzete is elakadt, amikor látta, hogy a fegyver zuhanás közben átalakul, és egy pillanat múlva már az a szőke kislány állt előtte, akit előző nap látott Alan oldalán.
A szőke gyerek kedvesen mosolygott rá.
– Előszőr látsz ilyet? – kérdezte csilingelő hangon.
Lukasz csak bólogatott, mert hang még nem hagyta el a torkát.
– Méregkeverő leszel?
Lukasz megköszörülte a torkát.
– Igen.
– Gyere, Charlie – szólalt meg Alan sokkal gyengédebb hangon, mint ahogy eddig beszélt.
– Jó tanulást – búcsúzott a kislány Lukasztól, majd ugrándozva sietett a férfi után, aki közben már útnak is eredt.
Ethan becsukta utánuk az ajtót.
– Nos? – kérdezte Lukaszt. – Leteszed az esküt?
– Naná – lelkesült fel a fiú.
Ethan az egyik polcrendszerhez lépett és áttúrta a sűrűn sorakozó, mindenféle színű üvegcsét. Amikor megtalálta, amit keresett Lukasz elé lépett.
– Ezt fogd meg – nyomta a fiú kezébe.
Lukasz felvont szemöldökkel méregette a láp színű folyadékot, közben Ethan kinyitott egy könyvet.
– Ismételd el, amit felolvasok – szólt rá a fiúra, majd válaszra nem várva olvasni kezdett.
Lukasz hallgatta egy darabig az idegen nyelvet, majd megállította a férfit.
– Ezt nem értem.
– Az eskü szövegét azon a nyelven kell elmondani, amin íródott. Ez pedig a francia. Utána meg kell innod azt – bökött a Lukasz kezében pihenő zavaros folyadékra.
– Mi? – fintorodott el a fiú. – Ezt az undi valamit?
– Igen – bólintott a férfi.
– Nincs az a ragyásképű, szőröshasú átokverés, hogy én ezt megiszom.
Ethan becsukta a könyvet, majd az ajtóra mutatott.
– Akkor távozhatsz.
Lukasz nem akart haza menni. Vett egy mély levegőt.
– Rendben. Megiszom ezt az ocsmány lötyit – mozgatta meg undorral az üvegcsét a kezében. – De addig nem mondom el a szöveget, amíg nem tudom, mit jelent.
– Ez érthető – bólintott Ethan. – Szószerinti fordítást szeretnél, vagy…
Lukasz a férfi szavába vágott:
– Csak zanzásítva.
Ethan elfintorodott, majd ismét kinyitotta a könyvet.
– Felesküdsz rá, hogy minden körülmények közt őrződ a fegyverforgatók titkát, és tudásoddal őket szolgálod. Továbbá, hogy feltételnélküli hűséget fogadsz a méregkeverőknek – közölte a férfi. – Nagyjából ennyi. Viszont többet ne vágj a szavamba!
– Elnézést. És a folyadék minek? – kérdezte Lukasz.
– Az – mondjuk úgy – beléd égeti az esküt.
Lukasz gerincén borzongás futott végig.
Ethan ismét a szöveg fölé hajolt, és lassan felolvasta. Lukasz igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat, amiket nem ismert. Miután végeztek, Lukasz bizonytalanul kinyitotta a fiolát. A folyadéknak nem csak a színe volt undorító, de a szaga is a pöcegödörre emlékeztette.
Ethan türelmesen várt.
Lukasz befogta az orrát, becsukta a szemét, és egy húzásra megitta a szert. A folyadék borzasztó íze grimaszba rántotta az arcát, és egész testében megrászkódott.
– Olyan volt, mintha… ú nem, inkább nem is mondom ki, milyen íze volt – fintorodott el.
Ethan arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Gratulálok, öcskös – veregette meg a fiú hátát. – Most már közénk tartozol.

***
Ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, Lukasz egyre több mindent tudott meg a méregkeverőkről, fegyverforgatókról és még a démonokról is. Talán emiatt, az iskola egyre jobban untatta. Érezte, hogy megtalálta a helyét, ezért már feleslegesnek érezte a civil intézetben való tanulást. Jegyei azokból a tantárgyakból is romlottak, amikből addig jó volt. Ez sok vitát eredményezett közte és a szülei közt. Ezzel persze nem foglalkozott, amikor Ethannál volt, de azért mesélt róla a férfinak, mert azt érdekelte.
– Figyelj oda jobban a jegyeidre – korholta Ethan, amikor Lukasz a legutóbbi vitáját az apjával elmesélte neki.
– De már nem érdekel. Ez érdekel – mutatott körbe a laborban.
– Ennek nagyon örülök, de nem kelthetsz feltűnést.
Lukasz legyintett.
– Azt hiszik, hogy drogozom, vagy rossz társaságba keveredtem.
Ethan a fiú kezébe nyomott egy lombikot, majd védőszemüveget vett fel, és egy tűz fölött melegített üveg fölé hajolt.
– Az még rosszabb – magyarázta. – Egyébként se hagyd, hogy aggódjanak érted, hisz a szüleid. Tanulhatnál végre némi tiszteletet – morogta, majd oda nem nézve jelezte Lukasznak, hogy adja oda neki a lombikot.
– Maga borzasztó bosszantó tud lenni – pufogott Lukasz.
Ethan felegyenesedett, majd hátrébb lépett, magával vonva a fiút is. Az asztalon hagyott kísérlet hangos pukkanás után ontotta magából a füstöt.
Lukasz köhögve legyezgette a csípős, fekete anyagot.
– Ennek kellett volna történnie?
Ethan a fejét vakarta.
– Nem teljesen, de kezdésnek nem rossz – nevetett fel, majd az ajtó felé mutatott. – Kinyitnád, hogy hamarabb kiszellőzzön?
– Persze – rohant Lukasz.
Örömmel tárta ki az ajtót és szippantott bele az éjszaka hűvös levegőjébe. Ebben az utcában több lámpa sem működött így tiszta idő esetén jobban lehetett látni a csillagokat. Most is ékkőként ragyogtak fent.
Lukasz már ment volna vissza, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Minden izma megfeszült, ahogy egy hatalmas kutya sziluettje rajzolódott ki előtte. Az állat idegesen mászkált fel s alá nem messze tőle.
– Mr. Evens – sipította ijedtében a fiú, de a férfi nem reagált. – Mr. Evens, ide tudna jönni?
– Mi történt? – türelmetlenkedett a férfi.
– Itt cirkál egy hatalmas kutya.
Ethan nem válaszolt, de Lukasz hallotta, ahogy elindul.
– Ez nem kutya – dörmögte a férfi, amikor megállt mellette. Ahogy Lukasz rápillantott észrevette, hogy kicsit sem örül az állat jelenlétének, de láthatóan már találkozott vele.
Ethan elsuhant Lukasz mellett, és kilépett az utcára.
– Menj vissza, ezt elintézem – szólt rá a fiúra.
Lukasz kíváncsibb volt annál, sem mint hogy engedelmeskedjen. Figyelte, ahogy Ethan az állat felé indul.
– Mit keresel itt? – szólt a jövevényhez a férfi, úgy mintha az tudna beszélni. – Már megtettem mindent, amit kértél.
Lukasz nem látta tisztán az állatot, de amikor annak szeme rávillant, olyan látványt nyújtott, mint két sápadt csillag.
A hatalmas kutya figyelte őt egy darabig, majd arrébb ment és várta Ethant, hogy kövesse. Ahogy a férfi odaért, az állat sziluettje megváltozott. Lukasz nem látta rendesen, csak azt, hogy emberi alakot öltött.
Ahhoz túl messze voltak, hogy Lukasz hallja őket, mégsem ment vissza, csak állt az ajtóban és figyelt. A két alak perceken át beszélgetett, majd ismét alakot öltött a kutya és eltűnt a sötét éjszakába. Ethan arcán aggodalom ült, amikor visszatért Lukaszhoz.
– Ez ki volt? – kérdezte a fiú.
Ethan nem válaszolt azonnal, csak felsóhajtott, majd abba az irányba fordult, amerre az állat eltűnt. – Egy fegyver – közölte tűnődve, majd bement a laborba.
Lukaszt nem elégítette ki ez a válasz, sosem látta még mesterét ennyire gondterheltnek. Tudni akarta az okát.
– Milyen fegyver? – követte a férfit. – És mit akart?
Ethan megtámaszkodott az asztalon.
– Ehhez most még semmi közöd.
– Most még?
Ethan megadóan felszusszant.
– A legtöbb ügyfelemet meg fogod örökölni tőlem, majd ha én már nem leszek – magyarázta. – Ő az egyik legkülönlegesebb közülük. Van egy olyan érzésem, hogy nagy változásokat fog előidézni.

Az író

 

kép forrása: pixabay

1962, egy apró faluban:

Csak akkor vettem észre, hogy felborítottam a vödröt, amikor már beleléptem a koszos vízbe. Riadtan kaptam körbe a tekintetem. Anyám mellettem állt az ajtóban, és hadonászott felém. Száját nagyra tátotta, ahogy beszélt, és összeráncolta a homlokát. Ebből egyértelmű volt – még nekem is –, hogy dühös.
Amennyire megértettem a körülöttem zajló eseményeket, én voltam az, aki a legtöbb fejfájást okozta neki.
Öt testvérem közül már csak az egyik nővérem élt velünk, de biztosra vettem, hogy mind ugyan azon a véleményen vannak:
Örök életemre anyám nyakán maradok.
Gyerekként sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet utálatának oka. Egészen biztosan nem az, hogy lánynak születtem, hisz volt két nővérem is.
Inkább az zavarhatta, hogy siket vagyok.
Ahogy észrevettem őt, azonnal hátrébb léptem, nem vártam meg, hogy közelebb jöjjön hozzám. Már megtanultam, hogy könnyen eljár a keze.
Felkaptam egy rongyot, és felitattam vele a vizet. Miután ezzel végeztem, újabb feladatot kaptam. Anyám sosem hagyta, hogy unatkozzak, és a házkörül egyébként is mindig volt valami tennivaló. Miután a születésemet követően elég hamar kiderült, hogy nem hallok az égvilágon semmit, anyám arra az elhatározásra jutott, hogy nem érdemes az iskoláztatásommal vesződni. Az ilyen kis, isten háta mögötti falukban, ahol mi is laktunk, ezt senki nem is rótta fel neki.
Tisztességesen gondoskodott rólam, de amint elég idős lettem hozzá, megtanított a házkörüli munkákra.
A kommunikációs akadályokat könnyen leküzdöttük. Már nagyon fiatalon rájöttem, hogy minél gyorsabban megértem, mit akar, annál hamarabb hagy békén. Egy idő után, pusztán pár kézmozdulatából tudtam, milyen feladatot szán nekem.
Ez most sem volt másképp. Az ajtó felé legyintett, és én már szaladtam is a kertbe. Kitakarítottam a tyúkok ketrecét, majd enni adtam nekik.
A kúthoz indultam vízért, amikor megláttam a nővéremet. Világosbarna hajába belekapott a szél, ami az én kusza, szőke tincseimet is megtáncoltatta. Mindig is érdekelt, hogy mit énekel a fák lombjai közt, de nekem csak a lágy simogatása jutott.
A nővérem a kertiasztalnál ült, és olvasott, közben időnként jegyzetelt valamit a füzetébe. A közeli városban járt iskolába. Nem tudom milyen szakmát tanult, de őt figyelve nagyon fontos lehetett. Én csupán párszor jártam a városban, akkor is anyám kíséretében. Mindig akkor vitt magával, amikor nem volt senki, akire rábízhatott volna. Hiába voltam már felnőtt, és bizonyítottam már neki oly sokszor, hogy igenis tudok önálló lenni. A bizonyosság lángja, miszerint én életképtelen vagyok sosem aludt ki a szemében.
Kicsit közelebb araszoltam a testvéremhez. A háta mögött megállva pont láttam a nyitott tankönyvét. A betűk látványa megbabonázott.
Sosem zavart, hogy nem járhattam iskolába, csak attól facsarodott össze a szívem, hogy nem tudtam írni és olvasni.
Csöndes világomat fantáziám színesítésével tettem érdekesebbé, de biztos voltam benne, hogy a könyvek lapjai egészen máshová repítenének engem. Olyan közel voltak hozzám, mégis annyira elérhetetlenek számomra.
Néztem, ahogy a nővérem kanyarítja, hurkolja a tintát a papíron. Az ő betűi nem olyanok voltak, mint amiket a könyvben láttam. Kerekded írása rajzra emlékeztetett.
Micsoda titkokkal és csodákkal lehetnek tele ezek a papírlapok, és én nem férek hozzájuk.
Lecsüggesztettem a fejem.
Egy árnyékot vettem észre, ahogy felénk igyekszik. Azonnal kihúztam magam, és arrébb osontam, de anyám megálljt intett a kezével.
Valamit magyarázott a nővéremnek, és egy kicsi papírkártyát tett le elé. A nővérem hitetlenkedve fordult felém, majd ismét anyánkra pillantott. Erős kézmozdulatok kíséretében beszélt, de anyánk nem az a fajta nő volt, aki tűrte az ellenszegülést. Még a halló testvéreimtől sem.
A nővérem megadta magát, és valamit a kártyára írt.
Anyám átfűzött egy madzagot a papíron, és hozzám lépett. Gondosan a nyakamba akasztotta a kártyát, majd a kezembe nyomott egy kisméretű csomagot.
Rosszat sejtettem.
A markomba szórt némi aprópénzt, amitől csak még zavartabb lettem. Észrevehette rajtam, mert aprót rándult a szája széle.
Kitépett egy lapot nővérem füzetéből, és egy rajz segítségével magyarázatba fogott.
Gombóc nőtt a torkomba, ahogy a készülő alkotást figyeltem. Rájöttem, mit akar, és hevesen ráztam a fejem. Én nem mehetek be a városba, főleg nem egyedül. Mi van, ha eltévedek? Még segítséget sem tudok kérni. Ezt nem gondolhatja komolyan.
Megragadta a vállam és megrázott. Ettől abba hagytam a tiltakozást.
Lerajzolta saját magát és áthúzta, majd lerajzolta a nővéremet is és őt is áthúzta.
Nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy megértsem, ők nem tudnak bemenni a városba. Nyilván más dolguk akadt.
Láttam borús tekintetén, hogy őt épp annyira nem villanyozza föl az ötlet, mint engem, de nem volt más választása.
Nagyot nyeltem, majd bólintottam egyet.
Anyám a nyakamba akasztott kártyára mutatott. Határozott mozdulatokkal elmagyarázta nekem, hogy mindenkinek mutassam meg, aki beszélni akarna velem.

***
Anyámtól kapott barnapapírba tekert csomaggal az ölemben ültem a buszon. Mosatlan ruha, és áporodott műbőrszag terjengett a rozsdaette járműn. Résnyire nyitottam az ablakot, és mélyet szippantottam a frisslevegőből.
Miközben az elsuhanó fákat figyeltem, anyám utolsó utasításán gondolkoztam.
Varrónő volt. A városban, egy kisebb varrodának dolgozott be otthonról.
Ebbe a varrodába kellett vinnem a pakkot, de nem voltam benne egészen biztos, hogy egyedül is odatalálok majd.
Számoltam a buszmegállókat. Nekem a tizediknél kellett leszállnom. Erre emlékeztem. Ez volt az egyetlen, amire anyám megtanított; a számolás.
A kilencedik után felálltam, és az ajtóhoz lépve jeleztem.
Miután a busz elrobogott mögöttem – fojtogató kipufogófüsttel beborítva – levert a hideg veríték. Rossz helyen szálltam le.
Egy buszmegállót bizonyára nem vettem észre, amikor számoltam.
Szorosan magamhoz öleltem a csomagot.
Emberek jöttek-mentek körülöttem, de olyanok voltak számomra, mint a kísértetek. Sem a léptüket sem a hangjukat nem hallottam.
A visszafelé menő buszmegállóra pillantottam, majd felsóhajtottam. A pénz, amit anyám adott, csak két útra volt elég. Nem ismertem semmilyen jelrendszert, amivel megérttethettem volna magamat másokkal, így az meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek.
Kis gondolkodás után elindultam arra, amerről a busz jött, és reménykedtem benne, hogy nem tévedek el még jobban.
Hétágra sütött a nap, ami ragyogó fénnyel árasztotta el, a tágas utcát.
Megálltam, becsuktam a szemem, és a nap felé emeltem az arcom. Kellemesen melegítette a bőrömet. Ahogy átsütött a szemhéjamon, olyan érzésem támadt, mintha egy narancssárga burokban lennék.
Sosem zavart a csönd, bár az is igaz, hogy nem tudtam elképzelni milyen lehet a zaj. Én magam sosem próbáltam hangot kiadni, így nem tudtam, hogy képes lennék-e rá vagy sem.
Valaki nekem jött, amitől visszazökkentem.
Mindenki rohant körülöttem, de senki nem foglalkozott a másikkal, bár voltak, akik beszélgettek. Figyeltem a szájuk mozgását, és elmosolyodtam. Mókásan néztek ki, ahogy látszólag a semmivel beszélgetnek, mert egymásra nemigen néztek.
Elértem a következő buszmegállót, de még ez sem volt ismerős. Már nem voltam benne biztos, hogy mennyi megálló maradt ki a számoláskor.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Leültem a padra, de valami nyomta a fenekem. Egy kisméretű, bőrkötetes, barna könyvre ültem rá.
Forgattam, nézegettem.
Valaki elhagyhatta.
Tudtam, hogy más holmiját nem illik piszkálni, de látni akartam a lapjait. Tőlem minden titok biztonságban volt, így óvatosan kinyitottam.
Hamar rájöttem, hogy nem igazi könyvet tartok a kezemben. A nővérem füzetére emlékeztetett. Valakinek a naplója vagy jegyzetkönyve lehetett. Az illető betűi szépívűek, de szögletesek voltak. Magabiztosságban nem szenvedhetett hiányt. Olyan erősen nyomta rá a tollat a lapra, hogy a hátoldalán kidudorodott a papír.
Végighúztam rajta az ujjamat.
Megölt a kíváncsiság, hogy rájöjjek, milyen üzenetet rejtenek ezek a sorok.
A csomagra pillantva eszembe jutott, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Felálltam, hogy megkeressem a varrodát.
Az egyik utca ismerősnek tűnt. Bekanyarodtam, de még a felénél sem jártam, amikor rájöttem, hogy sosem jártam itt. Már vissza akartam fordulni, amikor egy bolt kirakatára lettem figyelmes. Megálltam a kiugró ablak előtt. Tenyeremet finoman a hideg üvegnek nyomtam. Olyan közel hajoltam, hogy homlokom már-már érintette a sima felületet. Figyeltem azt a rengeteg könyvet, ami ott pihent közvetlenül előttem.
Megdobbant a szívem.
Be akartam menni, de mégis mit kezdtem volna ott? Ujjaim az üveget simítva lassan a tenyerem felé görbültek.
Csupán nevetség tárgyává tenném magam, ha ez kiderülne.
Sokáig álltam ott.
A könyvek látványa megbabonázott.
Csak akkor mozdultam meg, amikor megéreztem valakit magam mellett.
Ösztönösen hátrébb léptem. A fiatal férfi rám mosolygott, majd megmozdult az ajka. Nem törődtem vele, hogy mit beszél. A küllemét figyeltem. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem. Barna szeme barátságosan csillogott, sötét haja úgy ült a fején, mint egy madárfészek.
Sűrűn túrhatott bele. Ezt onnan gondolom, hogy legidősebb bátyámnak is ez volt a szokása, és ő is mindig kócos volt.
A férfi még mindig magyarázott.
Eszembe jutott a kártya a nyakamban. Előhúztam a ruhám alól, és megmutattam neki.
Láttam, ahogy aprókat rezzen a szembogara.
Már nem mozgott a szája, miután visszaadta nekem a kártyát, de még mindig mosolygott.
Intett, hogy kövessem, és bement a könyvesboltba. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó döntés, de utána mentem.
A préselt papír és nyomtatáshoz használt tinta jellegzetes illata csapta meg az orrom. Mélyet szippantottam belőle.
Az apró bolt zsúfolásig volt pakolva könyvekkel. Nem csak újonnan nyomott példányokkal, hanem ritka antikvitásokkal is.
A férfi eltűnt a kasszának otthont adó pult mögött.
Amíg vártam, levettem egy öregebb példányt. Kinyitottam és beleszagoltam.
A régi könyvek illatát nem lehet összehasonlítani semmivel. Épp úgy történeteket mesél el, akárcsak a lapokba ivódott tinta. De ezek a történetek a könyvekről mesélnek.
Alighogy becsuktam, a férfi feltűnt a pult mögött, és jelzett, hogy menjek oda hozzá.
Egy papír és egy toll volt nála. Leírt valamit, majd megmutatta.
Betűi katonásan sorakoztak előttem.
Nemet intettem a fejemmel, de láttam rajta, hogy nem érti. Talán azt hihette, hogy a kérdésére adok így választ.
Óvatosan kivettem a kezéből a tollat, és áthúztam a szöveget, majd magamra mutattam.
Egy pillanatig csak nézett engem elkerekedő szemmel, aztán bólintott.
Azt hiszem megértette.
Ismét a papír fölé hajolt. Lerajzolt egy boltnak tűnő kockát, amibe egy tűt és egy cérnát rajzolt. Ezt követően a kezével az ajtó felé mutatott. Abban reménykedtem, hogy azt akarta megtudni, a varrodát keresem-e.
Bőszen bólogattam.
Megkönnyebbültem, amikor intett, hogy kövessem, és kiment a boltból.
A talált naplót és a csomagot magamhoz szorítva igyekeztem utána. Közben próbáltam megjegyezni az útvonalat. Egy balkanyar, majd egy jobb, és megint egy bal. Az ötödik kanyar után teljesen elvesztettem a fonalat. Az utcák úgy néztek ki, mintha egymás ikertestvérei lennének. Nem nyújtottak semmi támpontot.
A varroda épp olyan koszossárga, omladozó vakolatú épület volt, amilyenre gyerekkoromból emlékeztem.
A csomagot sikeresen leadtam anyám nagydarab, mogorva főnökének.
A segítőm elkísért a buszmegállóba.
Tekintete a könyvre siklott, ahogy a buszt vártuk.
Jobban magamhoz öleltem friss szerzeményemet.
A férfi elővette farzsebéből a papírt, amire a könyvesboltban is rajzolt, és munkához fogott.
Figyeltem, ahogy magabiztos vonalakat húz a lapon. Egy toll rajzolt mása tűnt fel, amint éppen ír. Önmagára mutatott, aztán a rajzra, majd rám.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy mit akar ezzel.
Ismét rám mutatott, aztán a kezemben tartott naplóra. Úgy csinált, mintha egy könyvet olvasna.
Elmosolyodtam.
Hevesen vert a szívem, amikor rájöttem, hogy mit szeretne az értésemre adni.
Begördült a busz, és kinyílt az ajtaja.
Határozott bólogatások közepette szálltam fel a buszra.

***
Mindenki aludt még, amikor felébredtem. A házban sötétség honolt. Gondolkodás nélkül kiosontam a konyhába. Elvettem a buszjegyre elég pénzt anyám táskájából, és már szaladtam is az állomásra.
A hatkor induló első buszt értem el. Még égtek az utcalámpák, amikor elindultunk, de már nem volt koromsötét. Meredten bámultam kifelé az ablakon, hogy még véletlenül se szalasszam el azt a megállót, ahol le kell szállnom.
A megállóban, ahol a naplót találtam, egy szál rózsa hevert az úton. Szirmai már fonnyadtak voltak.
A könyvesbolt még zárva volt, de már égtek bent a lámpák, amikor odaértem. Néztem egy darabig, ahogy egy alak pakolászik. Nem láttam az embert csak az árnyékát a falra vetülve. Leültem a földre, hátamat a téglafalnak támasztottam és vártam.
Ahogy teltek a hosszúra nyúló percek, azon gondolkoztam, talán félreértettem, amit a férfi közölni szeretett volna velem.
Egyre idegesebbé váltam.
Már hétágra sütött a nap, amikor felálltam, hogy visszainduljak a buszhoz.
Valaki megérintette a vállam.
A férfi úgy mosolygott rám, mint aki nem volt benne biztos, hogy viszontlát engem.
Kinyitotta a könyvesbolt ajtaját, és előre engedett. Egészen hátulra mentünk, ahol egy apró olvasószoba volt kialakítva középen asztallal.
Leültem, és letettem a naplót magam elé.
Ő papírt és ceruzákat hozott.
Egy darabig csak ültünk.
A férfi láthatóan gondolkozott. Ujjai ütemesen mozogtak az asztalon. Egészen biztosan gondban volt, hogy hogyan kezdjen hozzá. Én is bajban lettem volna a helyében.
A papír fölé hajolt, majd miután végzett elém tolta. Kicsi és nagy betűk követték egymást azonos távolságra. Olyanok voltak, mint valami apró katonák.
Az ujjammal végigsimítottam a betűkön. Éreztem, ahogy belemélyednek a papírba.
Nem tudtam róluk semmit, így értetlenül pillantottam a férfira.
Egy másik papírra ismét írt valamit, és megmutatta, közben megpaskolta az asztalt.
Tehát az a szó minden bizonnyal az asztal volt, de még mindig nem tudtam, hogyan olvassam ki. Soha nem hallottam kiejtve ezt a szót, sőt egyiket sem. Lehet, hogy aminek én hívtam magamban az teljesen eltért az övétől.
Élőnyelv ismerete híján sajátot fejlesztettem ki, aminek nem voltak betűi, hangjai, sem írásképe. És én voltam az egyetlen, aki érti.
Összevetettem a leírt szóban szereplő betűket azokkal, amiket felsorolt, és meg is találtam őket. Nagyon fellelkesültem.
Elé toltam a papírt, és mutattam neki, hogy írjon valami mást.
Elhatároztam, hogy megtanulok írni és olvasni, vagy így vagy úgy. Ha ehhez az kell, hogy a betűket a saját nyelvembe illesszem bele, akkor azt fogom tenni.
Újabb szót kaptam, és most a székre mutatott. Ezeket a betűket is megtaláltam a listában.
Megfogtam a ceruzát, és megpróbáltam leutánozni az írását.
Büszkén mutattam meg neki girbegurba betűimet, de ő elnevette magát. Bár nem hallottam a hangját, arcának vonásaiból tudtam, hogy ez nem az az epés, rosszindulatú nevetés, amit anyám produkált, ha valamivel próbálkoztam.
Újdonsült tanárom kedvességet és jóindulatot árasztott magából.
Közelebb húzta mellém a székét. Megéreztem a frissen vasalt ing illatát. Lassan megfogta a ceruzát tartó kezemet, és vezette a mozdulataimat.
Beleborzongtam a közelségébe. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem. Azon kaptam magam, hogy nem is a papírt figyelem, hanem őt.
Megállt a kezünk.
Tekintetemet a papír felé fordítottam.
A betűim majdnem olyan kerekdedek és kecsesek lettek, mint a nővéremé.
Elém húzta a betűlistát tartalmazó papírt, majd az üres lapra mutatott. Ujjait behajlítva, mintha valamilyen íróeszközt tartana, betűket írt a levegőbe.
Értettem a feladatot.
Mást sem csináltam órákon át csak írtam és írtam ugyanazokat a betűket újra meg újra, egészen addig, míg már nem éreztem az ujjaimat.
Amikor jelzett, hogy mára végeztünk, már nagyon fáradt voltam, de elégedetten sétáltam vissza a buszhoz.
A jóérzésem egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megláttam anyám vérben úszó szemét. Tenyere azonnal lendült, amint beléptem az ajtón, és csípősen csattant az arcomon.
Erélyesen artikulált és elnagyolt mozdulatokat tett.
A szobám irányába mutatott, közben még mindig járt a szája.
Nem értem, miért kiabált velem minden alkalommal, hisz tudta jól, hogy nem hallom.
Ösztönös lehetett, azt hiszem.

***
Anyám kulcsra zárta a szobám ajtaját, és amikor kiengedett, akkor is figyelte minden mozdulatom. Eddig valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy megszökhetek, most már viszont nem bízott bennem.
A veteményes gyomlálása közben megpróbáltam a saját nyelvemhez társítani a betűket, amiket megtanultam leírni. Az asztal és a szék adott némi támpontot, de a többi betűvel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
Vissza akartam menni a könyvesboltba.
Tanulni akartam.
Vele akartam lenni.
Egyre vadabbul vágtam el a gyomok gyökereit a kapával. Amikor már majdnem a cipőmbe állítottam bele, letettem a szerszámot, és körbe néztem.
Anyám a ház előtti virágágyást gondozta. Nem is kellett nekem több. Besiettem a házba, mint aki inni megy.
Elmartam némi pénzt anyám táskájából, és reméltem, hogy elég lesz.
Tudtam, hogy a kert végében egy ponton kidőlt a kerítés. Átvágtam a magas gazon.
Már a betonúton voltam, amikor észrevettem, hogy bogáncs ragadt a ruhámba, és a drótháló elszakította a szoknyám.
Nem foglalkoztam vele.
Szaladtam, ahogy a lábam bírta.
A buszon lihegve örömmámorban úsztam. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit kapok majd anyámtól, ha haza mentem.
A buszmegállóból eltűnt a rózsa, és egy másik szál virág került oda. Átléptem, és szaladtam a könyvesbolt felé.
Csalódottan engedtem el a kilincsét, miután benyitottam.
A pénztár mögött nem az újdonsült tanárom állt, hanem egy fehérhajú, idős úr. Épp egy hölgyet szolgált ki.
A nő kezében vastag könyv pihent.
Közelebb léptem hozzájuk.
A könyv hátoldalán az író fényképe mosolygott rám. Barátságos szemmel nézett az olvasóra, kócos haja épp olyan volt, mint egy madárfészek.
Megdobbant a szívem.
Figyeltem, ahogy a nő és az idős férfi beszélgetnek. Bár a nő kedélyesen magyarázott, a férfi arcán mélabú ült.
Biztos voltam benne, hogy nem tudom rendesen kifejezni magam. Felesleges volt hát megkérdezni, hogy tudják-e hol találom azt a férfit a könyvről.
Eleredt az eső, ahogy a buszmegálló felé sétáltam. A hajam lelapult, és a ruhám is egészen rám tapadt, mire odaértem.
Leültem a padra, hátra dőltem és fejemet a műanyag falnak támasztottam.
Valaki megsimította a karom.
Felpattantam ijedtemben.
A férfi lágy kézmozdulatokkal próbált megnyugtatni, de nem volt rá szüksége. Már akkor lehiggadtam, amikor megláttam, hogy ő van mellettem.
Legnagyobb meglepetésemre felült velem a buszra.
Apró füzetet vett elő, és mindennek leírta a megnevezését, ami körülvett minket. Minden körülmények között lelkesen és kitartóan tanított engem.
Amikor már az én megállóm közeledett jeleztem neki, hogy le kell szállnom. Nem tartott velem, de nekem adta a noteszt.
Anyám most nem állt meg a pofonnál. Eltört rajtam egy fakanalat. Úgy lüktetett a hátam, hogy napokig csak a hasamon bírtam feküdni.
Mégsem tántorított el a célomtól, hogy megtanuljak írni és olvasni. Még többet akartam tudni. Szomjaztam a tudást.
Mielőtt ismét bezárhatott volna a szobámba, észrevétlenül elvettem egy könyvet az egyik polcról. Olvasni akartam, bár még nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyre több betűt sikerült megértenem, de még mindig akadtak olyanok, amik némák maradtak előttem.
Egész éjszaka a könyvet tanulmányoztam.
Nem értettem meg mindent, amit írt, de arra rájöttem, hogy receptek vannak benne.
Hajnal volt már, amikor az éjjeliszekrényemen pihenő naplóra pillantottam.
Érte nyúltam, de megállt a kezem a levegőben.
Nem így akartam elolvasni. Érteni akartam, milyen titkokat rejt.
Reggel, ahogy kinyitotta anyám az ajtómat kirontottam, mint valami megvadult bika. Őt is fellöktem, bár nem állt szándékomban.
Az író már várt a könyvesbolt ajtajában, és barátságosan mosolygott rám, amint észrevett.
Hónapokon át jártam hozzá. Egy idő után már anyám sem tudott ebben megakadályozni.
Azt hiszem lassan beletörődött.

***
A férfi elém tolt egy papírt. Ennyi állt rajta:Mesélj magadról.
Elpirultam. Már egész jól haladtam az írással, bár az olvasás, azt hiszem, jobban ment. Különleges, szép és olykor veszélyes világokat fedeztem fel. Olyan helyeken jártam, ahova máshogy bizonyára soha nem juthatnék el.
Imádtam minden percet, amit a könyvekben tölthettem.
Megszeppenten bámultam rá. Feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy várjak.
Egy másik papír fölé hajolt, és írt. Ez állt rajta:
Én író vagyok. Három éve jelent meg az első könyvem, és édesapámé ez a bolt.
Azt, hogy író, már tudtam, de sosem közöltem vele, most mégis jólesett, hogy ő maga is elmondta nekem.
Visszatolta elém a papírt, amin magamról kellett volna, meséljek.
Kezembe vettem a tollat. Egy pillanatig csak pihentettem a fejét a papíron, majd ennyit írtam:
Én vagyok a csönd. A csönd, aminek te hangot adtál.
A férfi elmosolyodott, ahogy elolvasta. Azonnal megkaptam a választ, de most hosszabban írt:
Régen akartam írni egy történetet egy vak lányról, te pont olyan vagy, mint ő. Mintha csak a vázlataimból léptél volna ki elém.
Remegő kézzel kapartam a tollal a papírt:
Mikor készülsz el vele?
A válasz lelombozott:
Tartok tőle, hogy soha.
Bíztatólag mosolygott rám, amint rápillantottam, majd újabb üzenetet csúsztatott elém:
Szerintem neked kéne megírnod.
Kikerekedett szemmel meredtem a betűket formáló tintára. Egyészen biztos voltam benne, hogy ezt a mondatot most félreértettem, de az író nemet intett a fejével, amikor rákérdeztem, és újabb üzenetet csúsztatott elém:
Tökéletesen értetted. Azt szeretném, ha te írnád meg az utolsó történetemet. A vázlatok nálad vannak.
Megakartam kérdezni tőle, hogy milyen vázlatokra gondol, aztán eszembe jutott a napló, amit a buszmegállóban találtam. Szólni akartam neki, hogy szívesen visszaadom a könyvét, de nem volt rá lehetőségem. Intett, hogy az órának vége.
Már kiléptem az utcára, amikor a tenyerembe nyomott egy cetlit. Ennyi állt rajta:
Köszönöm.
Visszafordultam, de már bezárta az ajtót.

***
Napokon keresztül visszajártam a bolthoz, de soha többé nem találkoztam vele. Minden egyes alkalommal csalódottan mentem haza. Anyám megvető pillantása sem érdekelt.
Nagyon hiányzott a férfi, de rengeteg erőt és kitartást kaptam tőle, amiért nem bírtam elég hálás lenni neki.
Egy nap az újságban találtam egy hirdetést, amiben takarítót kerestek. A saját lábamra akartam végre állni. Hajtott a vágy, hogy egy napon íróvá válljak, akár csak ő.
Egy önálló élet ehhez jó kezdésnek bizonyult. Jelentkeztem az állásra.
Amikor megtudtam, hogy megkaptam a munkát anyám elé álltam, és egy papírt nyújtottam oda neki:
Elköltözöm.
Nem kellett hallanom, hogy tudjam a nevetése cinikus és rosszindulatú. Aztán a választ is megkaptam:
És mégis hova mennél munka és pénz nélkül?
Nem válaszoltam.
Összepakoltam azt a kevés holmit, amit magaménak tudhattam, kiléptem a kapun, és soha többé nem mentem vissza abba a házba.
A városban hamar találtam egy aprócska pinceszobát.
A ház tulajdonosa egy idős asszony volt. Szemöldök vonogatva mért végig engem, ahogy az ajtajában álltam.
Az ablakába kiragasztott hirdetésre mutattam. Ennyi állt rajta: Szoba kiadó.
Petyhüdtt ajkát kinyitotta, majd magyarázatba kezdett. Nem szerettem volna a szavába vágni, nehogy azt higgye, hogy udvariatlan vagyok, de tévhitben sem akartam sokáig ringatni.
A fülemre mutattam, majd nemet intettem a fejemmel.
Az idős hölgy elhallgatott. Féltem, hogy becsapja előttem az ajtót, így elővettem egy apró jegyzettömböt, és ráfirkáltam a mondandómat:
Kivenném a szobát.
Elvette a jegyzetemet.
Pénzed van?
Leeresztettem a vállamat, és lemondóan intettem nemet a fejemmel. Komolyan azt hittem, hogy azonnal az orromra csapja az ajtót, de még mindig ott állt.
Töprengve figyelt engem, majd ismét leírt valamit.
Házvezetést vállalsz?
Lelkesen helyeseltem. Nagyon megörültem, amikor közölte velem, ha kitakarítok nála, és időnkén főzök neki, akkor megkapom a szobát.
Bevezetett a folyosóra. Mindenből áradt az idő vasfogának tipikus szaga. Ez az egyedi illat az évtizedes emlékek és a közeledő elmúlás sajátos keveréke volt. Semmivel nem lehetett összetéveszteni.
A pinceajtóhoz érve megálltunk. Az idős hölgy kinyitotta, aztán magamra hagyott. A lépcső alján egy sötét, de tiszta szoba fogadott. Nem volt benne csupán egy ágy, egy asztal és egy szekrény. Másra nem is volt szükségem. Az aprócska ablak közvetlenül a járda tövében nyílt, és csak arra volt jó, hogy időnként lehessen szellőztetni.

***
Első fizetésemből üres füzeteket, és tollakat vettem magamnak.
Ezután már semmi sem állíthatott meg.
Írtam.
Írtam este, írtam reggel, és még amikor dolgoztam, akkor is az íráson jártak a gondolataim. Rövid történeteket vetettem papírra, és minél többet írtam le, annál több jutott eszembe.
De a naplót továbbra sem mertem elolvasni, pedig minden porcikám vágyott rá.
Időnként végigsimítottam rajta, de nem vettem el az éjjeliszekrényemről.
Bár a naplót nem olvastam el, de minden mást igen. Egy idő után már oszlopokban magasodtak a könyvek a szobám minden pontján. Az író könyveit is felkutattam. Három története jelent meg. Mindet beszereztem, és rongyosra olvastam őket.
Gyönyörűen bánt a szavakkal. Büszkeség járt át a gondolattól, hogy ő tanított mindenre, amit tudok. Méltó akartam lenni hozzá. Úgy akartam írni, mint ő, és ezért mindent megtettem.
De minél többet írtam, annál komolyabb kétségeim támadtak, a tehetségemet illetően. Visszajelzésre volt szükségem.
Egyik nap már hazafelé tartottam a munkából, amikor az újságos bódénál egy hirdetésre lettem figyelmes, amiben történeteket vártak, akár kezdő íróktól is.
Felvillanyozott a gondolat, hogy próbatétel elé állhatok, és pont ugyan ez volt az is, ami elrettentett tőle.
Pár napig csak a bátorságomat gyűjtöttem. A hirdetést kitűztem az asztalom fölé. Minél többször olvastam el, annál jobban vágytam rá, hogy beküldhessem egy írásomat.
Egyik éjszaka aztán megcímeztem egy borítékot, és elküldtem nekik.
Hetekig feszülten vártam a választ. Egy nap többször is belekukkantottam a levélládába, de semmit nem találtam.
Aztán egy reggel barna borítékot találtam benne. Idegesen téptem fel, és már olvastam is:

Tisztelt Hölgyem!

Köszönjük a beküldött írását. Sajnálattal közöljük, hogy nem tudjuk megjelentetni. Apróbb hibák javítását vállaljuk megjelenés előtt, de kegyed írása még kiforratlan.

Tisztelettel,

De már nem olvastam el, hogy ki küldte ezt nekem tisztelettel vagy anélkül. Dühösen gyűrtem össze a levelet és dobtam ki a kukába.
A dührohamot aztán szomorúság váltotta fel, és a párnámba temetkezve sírtam.
Nem vagyok elég jó. Tudhattam volna. Anyámnak volt igaza, haszontalan vagyok. Nem is értem mit gondoltam. Még hogy író leszek. Én? Nevetséges gondolat.
Ahogy így elmerültem az önsajnálatban, eszembe jutott az író. Az egyetlen személy, aki hitt bennem. Ettől csak még jobban magával ragadt a zokogás.

***
Letettem a tollat. Többé nem akartam magam kínos helyzetbe hozni. Nekem a takarítás való. Ebbe bele kellett törődnöm.
A napjaim üressé és szürkévé váltak. Már a csend sem nyugtatott meg, sőt, fagyos ujjait a nyakam köré fonta, és fojtogatott.
Megfogtam az összes írásom, és kivittem a szemétbe, de egy lapot kifújt a szél. A papír ide-oda lengedezve lefeküdt a földre. Figyeltem egy darabig, majd oda léptem, hogy felvegyem, de megelőztek. Egy nálam fiatalabb lány fogta meg.
Nem adta vissza.
Engedély nélkül beleolvasott.
Összefontam a karom a mellkasom előtt. Még ilyen modortalanságot!
Ragyogó tekintettel magyarázott nekem valamit. Ingerülten jeleztem számára, hogy nem hallom, amit mond, majd kitéptem a kezéből a lapot, és sarkon fordultam.
Azt hittem, már távozott, amikor váratlanul egy cetlit nyomott az arcomba. Szemöldök ráncolva vettem el tőle.
Ezt te írtad? Gyönyörű történet volt. Írtál esetleg mást is? Szívesen elolvasnám.
Hitetlenkedve pillantottam rá. Komolyan lelkesnek tűnt.
Bizonytalanul bólintottam, aztán a kukára mutattam. A lány egy pillanat alatt ott termett, és kihalászta az összes kidobott írásomat, majd elviharzott velük.
Értetlenül bámultam utána, de jólesett, hogy tetszett neki, amit írtam.
Már meg is feledkeztem róla, amikor egy reggelen arra lettem figyelmes, hogy ott áll a ház előtt, kezében az írásaimmal.
Bezártam magam mögött a bejáratiajtót, és odasétáltam hozzá. Hatalmas vigyorral az arcán nyújtotta át a papírlapokat. Ahogy nézegettem őket, észrevettem, hogy lábjegyzeteket írt hozzájuk.
Elolvastam párat:
Ezt a részt előbb kéne említened.
Ezt kicsit túlmagyaráztad.
Szerintem ezt nem így írják helyesen.
Juj de jó fordulat. Erre nem számítottam.
Ez a szereplő felesleges, de tetszik a karaktere.
Felpillantottam. Még mindig ott állt, és továbbra is vigyorgott.
Szívecskét formált az ujjaival, majd a kezemben tartott lapokra mutatott.
Tetszettek neki.
Jóleső melegség járta át az egész testem, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az a csönd már nem is volt olyan fojtogató. A lány lelkesedése átragadt rám, és ismét úgy éreztem magam, mint a tanárom társaságában.
Munka után leültem az asztalomhoz, és átírtam a régi történeteimet. Kijavítottam minden hibát, amit az a lány észrevett benne.
Hónapok teltek el, mire ismét megmertem próbálni, azt a pályázatot az újságban.
Újfent elutasítottak.
Ezúttal viszont feltüzeltek vele, ahelyett, hogy elkeseredtem volna.
Nem tettem le a tollat. Írtam, úgy, mint ahogy mások levegőt vesznek. A betűk formálása már benne volt minden mozdulatomban.
Összeszedtem minden bátorságom, és mások véleményét is kikértem. Ezekből még többet tanultam, akkor is, ha egyik-másik lélektipróan bántó volt.
Amikor nem írtam, akkor olvastam. Aztán, hosszú idő elteltével, ismét elküldem az írásom.
Végre pozitív választ kaptam.
Örömömben ugráltam a szobám közepén.
Éreztem, ez a tökéletes pillanat, hogy végre kezembe vegyem a naplót.
A tanárom kézírását megpillantva megdobbant a szívem.
A történetnek nem volt címe, és tényleg csupán vázlat volt még, sem mint igazi elmesélés. A lány élete, akiről a történet szólt több pontban is hasonlított az enyémre. Kivéve, hogy ő vak volt.
Ahogy olvastam az író jegyzeteit, olyan érzésem támadt mintha ismét velem lenne. Éreztem, ahogy ott ül mellettem.
Nem akartam abbahagyni az olvasást, de a jegyzet váratlan hirtelenséggel befejeződött.
Nagy levegőt vettem.
Továbbra sem voltam benne egészen biztos, hogy ezt a történetet nekem kellene megírnom. Kevésnek éreztem magam a feladathoz, amit a férfitól kaptam. De teljesíteni akartam, hogy, amikor majd ismét találkozunk, akkor büszke lehessen rám.
Kezdésnek átdolgoztam a történetet, úgy, hogy a lány siket legyen, ahogy ezt a tanárom kérte. Ezután kitaláltam, hogy mi legyen a vége, mert azt ő nem álmodott meg a történetnek.
Ahogy ültem, és gondolkoztam, rájöttem, hogy ő sem maradhat ki belőle, és beleszőttem a karakterét a mesébe.
Hónapokon át írtam. Sokszor még a fő étkezésekről is megfeledkeztem. Csupán a munkám okozott némi fennakadást, de az ott töltött időt is próbáltam fejben a történetnek szentelni. Közben az újság egyre több és több novellámat jelentette meg.
Egy év alatt fejeztem be a tanárom történetét, ami a Szavak a csendben címet kapta. Addigra már olyan kapcsolatot ápoltam az újságnál dolgozó szerkesztővel, aki a novelláimat kezelte, hogy volt elég bátorságom kikérni a véleményét.
Ott álltam az irodájában az asztala előtt és vártam. A szerkesztő rövid, barna haja halántéknál már komolyan őszült. Az apró ráncok az arcán elmélyültek, ahogy az olvasásra koncentrált.
Aztán becsukta a könyvet, letette az asztalra, és felnézett rám.
Idegesen topogtam. Nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy mi a véleménye.
Hirtelen felpattant, és felkiáltott. Én a váratlan mozdulattól riadtan hátrébb léptem.
Az előtte heverő újságnak letépte a sarkát, ráfirkált valamit, majd felém nyújtotta:
Imádom.
Megkönnyebbülten felszusszantam.

***
A könyvem frissen nyomott példányával a kezemben siettem a buszhoz. Csupán pár megállót mentem vele.
Igyekeztem a kis utca felé, de a könyvesbolt ajtajában megálltam.
A szívem hevesen vert.
Öt éve már, hogy előszőr beléptem ennek a boltnak az ajtaján.
Minden porcikám arra vágyott, hogy viszontláthassam a férfit, aki nekem adta az egész világot. Ahogy beléptem a boltba megcsapott az az ismerős illat, amit első alkalommal is éreztem.
A könyvek történetének illata.
A pénztár mögött az idős, ősz úr állt és rám mosolygott.
A pulthoz lépve elővettem a jegyzettömbömet és írtam:
A fiát keresem. Meg szeretném köszönni a segítségét. Egy ajándékot hoztam neki. Itt van?
Az öregúr értetlenül pillantott rám, de válaszolt a kérdésemre:
Kedvesem, a fiam már öt éve meghalt. A közeli buszmegállóban várt, amikor egy elszabadult autó elsodorta. Csak azt sajnálom, hogy a naplója nem került elő soha. Azokban a napokban állandóan az új történetötletéről mesélt nekem.
Megremegett a térdem. Meg kellett támaszkodnom a pultban, hogy ne essek össze. Az idős úr elmorzsolt egy könnycseppet az arcán.
Vettem egy mély levegőt.
A kezemben tartott könyvre pillantottam. Kinyitottam és beleírtam:
A fia küldi magának nagyon sok szeretettel.